Hoppál Mihály: A csoda akkor jön, amikor nem várjuk
2017. november 14.
A csoda mindig akkor jön, amikor nem várjuk! Már csak ilyen a csoda természetje. Az embernek vannak rögeszméi, várakozásai, különösen, ha néprajzos. Ifjú korom óta, amikor valaha még festményeket készített a pályára készülő folklorista, Debrecenben Velényi Rudolf képeit látva, kialakult bennem az az elképzelés, hogy még az absztrakt festészetben is azok a jó és maradandó képek, amelyek valamiképpen a népi kultúra jelképrendszerét használják. A motívum működésének neveztem azt a mechanizmust, amely az adott kultúra, a helyi jellegzetes tárgyak jeleit szövik bele a képi világba. Ugyanez vonatkozik nemcsak a vizuális, de a szóbeli megjelenítésre is, hiszen a népköltészet, a népi próza jellegzetes motívumai, szóhasználata, a jelentés mitikus mélysége, a hiedelmek a valóságtól való eltávolodása, a szólások bölcsessége és a közmondások igazsága teszi örökérvényűvé a mondanivalót. Ezt neveztem én annak idején barátaimmal együtt etno-art-nak.
A festészetben találtam még egy másik festőt is, Halmy Miklós személyében, aki szintén absztrakt festő volt, s mint ilyen, a hetvenes évek elején nemcsak kitagadottként tartották számon, és a hivatalos művészet kertjéből kizárták, de ő is a motívumok szintjén is jól láthatóan kapcsolódott a népművészethez. Aztán az évek folyamán természetesen több ilyen elrugaszkodott festőre is leltem (jómagam is némely képeimen ezt az elvet követtem, bár a magam kedvtelésére készített képeket szintén absztrakt műveknek tartottam, s ezért el is nyertem a debreceni egyetem marxista tanszéke vezető esztétájának kitüntető kritikáját). A költészetben Juhász Ferenc és Nagy László líráját találtam a legközelebbi és legjobb példának az etno-art nyelvi megvalósítására. A filmművészetből pedig Gaál István: Sodrásban című filmjét említhetem, valamint Sára Sándor: Dózsa filmjét és természetesen Jancsó Miklós: Szegénylegények című alkotását, amelynek konkrét néprajzi gyűjtéseken és publikációkon alapuló története említhető jó példaként. A prózában pedig Sántha Ferenc: Sokan voltunk című novelláját tartom ide sorolhatónak.
A kultúra egészen más területe a néptánc világa, a szemiotika nyelvén szólva, egy egészen más kulturális kód, amely magára találva nem a színpadon kereste a kiteljesedés formáját, hanem a fiatalok mindennapi életét, szórakozását alakította át a hetvenes évektől kezdve a táncház mozgalom formájában.
Amikor 2015-ben megkaptam a Toót-Holló Tamás: Garabonciások könyve és szerelme című munkáját, melynek alcíme: Irodalmi tanulmányok egy magyar őshagyományról, és elkezdtem olvasni, akkor azonnal megéreztem, hogy valami különleges alkotásról van szó. A szövegből valami egészen sajátos nyelvi játékosság áradt, és különleges belső erő, amelyet a folklorista elmélete szerint éppen az kölcsönöz a szövegnek, hogy tele van utalásokkal a magyar néphitre, és a népköltészet nyelvi fordulataira.
„Haj regö rejtem, majd neked ejtem. (140) … A magyar népmesékben a válaszúton a semmiből felbukkanó ősz öreg… jeléül az elmúlt idők emlékezetének, és annak is, hogy él még, velünk van még a Teremtő Öregisten. (142) … Az ősz öregek a magyar népmesékben mindig isteni bölcsesség letéteményesei. … Koruk az Ősök kora. Jelenlétük az Isten jelenléte.” (142)
Azért idéztem ezeket a mondatokat a kötetből, mert minden gondolatukban ott van az ősi bölcsesség, ami a magyar folklórból származik, ugyanakkor említhetném Sántha Ferencnek egy másik novelláját is: Isten a szekéren, amelyben az ősz öregember alakja maga az Isten, aki felül a hazafelé székely gazda szekerére. Meg azért is kapcsolom az irodalmi és egyben a néphagyományhoz, a szóbeli költészethez Toót-Holló írását, mert így együtt olvasva adja igazán meg a főbb stílusjegyeit az ő prózájának. Az is nagyon szimpatikus volt nekem, az olvasónak, hogy lapalji jegyzetekkel is ellátta ezt a művét, és igencsak élveztem, hogy festett kazettás mennyezetek képét is idézte a munka során. Vagyis nemcsak a szóbeli adatokat, hanem a képi megjelenítést is felidézte, mint egyenrangú szöveget, képi szöveget.
„A tizenkét iskola útja a Nap útja. A tizenkettő iskolán túli még egy iskola, a Hold útja. A holtak útja. Az ősök útja. Ez is napos-holdas hagyomány… Ha a garabonciásokat ennek az aranykori tudásnak, a csillagvallás tudásának őreiként határozzuk meg, akkor az iskolájuk elvégzése utáni próbatételük is ennek a hitnek a megjelenítése… Aki jó csillagzat alatt szabadul ki a világba, az a csillagok varázserejét őrzi és adja tovább minden mély és magas útján. …” (13)
Nem idézem most a garabonciásra vonatkozó sokrétű etimológiai fejtegetéseit, de azt, ha nem is kívülállóként, de megemlítem, hogy több közülük igencsak tanulságos és alkalmas lenne a továbbgondolásra, és több gondolat van ezekben a magyarázatokban, mint a hivatalos etimológiai szótárakban.
”A magyar garabonciás alakja mindent összevetve van tehát annyira összetett, hogy a magyar táltoshagyománnyal is tartsa a közel rokonságot, de van benne annyi eltökéltség is, hogy ne legyen tőle idegen a tudomány megszerzésének mágikus és hermetikus útja sem.” (17)
Az összehasonlító mitológiakutató és a távoli kulturális párhuzamok kedvelőjeként örömmel láttam, hogy milyen gyakran idézte ebben a kötetében is Lao-ce: Tao Te King örökbecsű művét (Weöres Sándor fordításában), hiszen ezek olyan igazságok, amelyek mindig a létezés magasabb törvényeiről szólnak: „Az út üres / de működését abba sose hagyja. (…) Megfoghatatlan / és mégis van. / Én nem tudom, ki a szülője, / de vénebb, mint a tünemények őse.”(48) Toót-Holló tanulmányának szinte minden oldaláról lehetne idézni tanulságos mondatokat, ha néha talányosak is, mégis okosabbak, mint a lapos tudományos fejtegetések. Idézem: „A töméntelen információt felvonultató szöveg máris kifordul önmagából, de úgy ám, hogy ezzel a forgással máris a hetvenhét forgás szédülete teljen ki a magyar népmesék ősmítoszi tudást hordozó varázsmeséiből elénk szökkenő szereplőkön. … Aki csak egy kicsit is ismeri a garabonciások körüli hiedelemvilágot – márpedig Krúdy regényéből tökéletesen kiviláglik, hogy ő aztán ismeri –, annak számára a téli szél elől védelmet kereső garabonciás alakja olyan képtelen tünemény, mintha egy úszni nem tudó sellő, egy tüzet fújni nem hajlandó sárkány vagy egy követ morzsolni nem képes óriás alakja keveredne elénk.” (96)
Örömmel tapasztalja az összehasonlító folklór kutatója, hogy idézi Rózsa és Ibolya meséjének rövid kivonatát, mégpedig Illyés Gyula gyűjteménye nyomán, amiről pontosan tudni lehet, hogy a cselekmény egyes elemeinek pontos párhuzama megtalálható az Amur-folyó mentén élő nanajok körében, mégpedig ott a leánnyal menekülő férfi az első sámán alakja, aki a leány anyja elől éppen úgy menekül, mint a magyar népmesében.
Az egyik utolsó fejezet címe: „Tündér és garabonciás a nemzet mitikus eredettörténetében”, és ebben Weöres Bolond Istók-ját elemzi, illetve ismerteti, illetve álommesszeségből idézgeti, ahol inkább a nyelv lüktetésére, és a valóság mögötti valóság felfedező logikájára figyel. Ez a sejtelmes mű Bolond Istók kalandjairól varázslatos egyszerűséggel szól, de úgy, hogy az „szavakba nem fér, ezért a valóság mögötti valóságot nem ábrázolja, hanem inkább megérezteti. (206) Istók és Kőlánya szerelme megrendítően költői, amikor az utóbbi arra kéri, hogy áldozzák fel, darabolják fel és úgy vigyék magukkal útjukra, hogy ő ebben az alakban láthatatlan erőként védelmezze a szereplőket. „Ez az áldozathozatal ad szakrális erőt ennek a magyar megváltásnak, hogy legyen a magyar királyfiak vezette seregnek s az egész magyar népnek immár egy test nélküli és hatalmas erejű, s mégis egyszerre égi és földi védelme. … Kőlánya áldozatának háromosztatú ajándékában meglássák Istók áldozatának háromosztatúságát is – mint a garabonciások hitének ajándékát, s mint a teljes út, tudásának varázsát. … Weöres a magyarság mitikus történelmének a héroszait idézi, … valójában nem tesz mást, mint hogy a magyarságot a mitológiai idők Aranykorába helyezi. …” (212-213) Az író néhány oldallal később megjegyezte, hogy Kőlánya áldozata egy másik fejezetben, az asszonyi áldozatvállalás egyik legősibb magyar archetipikus mintája, Kőműves Kelemenné áldozatának egyik-másik jele kezd cselekedeteiben megjelenni. (vö. 229)
2017-ben egy újabb vaskos, több mint 500 oldalas kötettel ajándékozott meg az író, melynek címe: Csillan a hab (Cédrus Művészeti Alapítvány, Napkút Kiadó, Budapest). A kötetet gyönyörű finommetszésű rajzok illusztrálják, és a Szent László legenda fellelhető freskóábrázolásainak színes reprodukciója is. Ezeket a képeket Méry Gábor készítette, aki nemcsak könyvkiadó, hanem a felvidéki templomok szobrainak, faragványainak és falfestményeinek mesteri fotográfusa is. Ez a kötet az író ötödik hasonló méretű könyve, tudatos építkezés eredménye, amelyben újra bizonyítja kiapadhatatlan írói képzeletét, és töretlen érdeklődését a magyar szóbeli hagyomány és annak történeti részletei iránt. Megjegyzendő, hogyha lehet, ez a munka még inkább hasonlít egy elmélyült tudósi dolgozathoz, hiszen valamivel több mint 800 jegyzet kíséri a szöveget. Sokszor találkozunk ugyanis Hamvas Bélától, József Attilától, vagy a Ko-dzsi-ki-ből, vagy Gellért püspök nagylegendájából, vagy Cseh Tamás egyik dalából, vagy a költő Háfiz egyik verséből, vagy Tandori Dezsőtől, vagy a Ghymes együttes egyik nótájából vett idézetekkel. Ha lehet e könyvnek a szövege még elvontabb, egy fokkal még szürreálisabb, mint korábbi írásai: „Asszonyt szabadítok egy életen át, hogy velem és bennem vitézkedjen bár a Sötét Ragyogás és a Tündöklő Fény minden vitézsége, de háromszáz tűzről pattant menyecskében egyszerre sohasem világolt még felém az asszonyok minden szökhetnéke és megérkezhetnéke.” (157) Ebben a munkában, vagy mondhatnám regényben egyre több és egyre ezoterikusabb idézetek, vendégszövegek találhatók, amelyek nem pusztán színesítik, hanem filozófiailag is elmélyítik a fő szöveget. „A magány Istene a nyitott lelkek jutalma (Pilinszky)… Ő a völgy örök szelleme. Végtelenül munkálkodik, nem fárad el sose.” (Lao-ce) – (158) Az ilyen idézetek valahogy elringatják az olvasói elmét, elrepítik abba a sehol sincs világba, amelyet Toót-Holló alkot nem a semmiből, hanem éppen hogy a magyar kultúra mély rétegeiből, hogy újra idézzem: „Hiszen bár aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni. Az ördögök királyánál kell annak a kardja vasát éleztetni. Ördögök királyának palotájában kell háromszáz és még egy asszonyt mulatságba hívni. Szótlanul szólva a tűznek. Hogy fogadja el ő is immár a te esküvésed. Szólítatlanul szólva Nikének. Hogy immár sárral, vérrel és játékkal ékesen fogadja el majd a te tüzes tisztelgésed.” (127) A szólítatlanul szólva a kultúrtörténész szemében azonnal a regösének egy gyújtatlan gyulladó gyertyáját idézi, melyet a Csodaszarvas hordoz szarvainak végén. Ebben a kötetben is az író állandóan vagy pontosabban, még gyakrabban, mint korábban, a történelmi párhuzamokat hívja és idézi, hogy regényét egyre távolabbra repítse a talajszint valóságától. Ezért tartjuk teljesen újszerűnek ezt a szövegvilágot, és joggal nevezzük el etno-románnak, vagyis etno-regénynek. Hiszen az elemek, a félmondatok, a motívumok, a kulturális egységek mozaikja, vagy még pontosabban montázsa azt eredményezi, hogy nyakig benne vagyunk az adott kultúrában. Ezúttal a magyarban éppen, és ezért bőrünkön érezzük, hogy az etnikus kultúra, a folklór szöveg, és az emlékezet-hagyomány egymást átfedő jelentésvilága mennyire mélyen érint érzelmileg, és mennyire áthatja elménket a jelentések hálózata.
Illusztráció: Toót-Holló Tamás (Oláh Gergely Máté fényképfelvétele)
Ezek is érdekelhetik!
Kovács katáng Ferenc: Padkára hajt, hogy fölriadjunk →
Ádám Tamás: Halott madarak álmai →
Bene Adrián: A rálátás távlata →
