Tanulmány

november 29th, 2017 |

0

Frankovics György: Szent László a horvátoknál

Részlet a szerző halálával félbehagyott kutatásainak szövegemlékeiből. (További oldalak a Napút 2017/8. számában olvashatóak.) A szerkesztőség köszöni a kutató családjának, hogy rendelkezésünkre bocsátotta a számítógépben maradt – könyvfelfedezésnek szánt, befejezetlen – anyagokat.

…egy szlovák templom freskóján László a (fekete) kun rabságából menti meg Ladát, aki a pogány kori szláv ősvallás egyik termékenységi istennője (tavaszi istennő, a szerelem istennője, a gyermekek védelmezője), Perun és Mokos leánya. Mokossal és Ladával kapcsolatban, valamint a Képes Krónikában megjelenő lány esetében is kimutatható a prostitúció ténye, amelyet azonban szent prostitúciónak kell tekintenünk, amelynek célja a termékenység elérése. Ladával kapcsolatban fontosnak tartjuk az alábbiak számbavételét is.

Šetala se mlada Lada,
Sétált a fiatal Lada,
gori doli kraj Dunaja,
fel és alá a Duna mentén,
v Dunaj se je nagledala:
Duna-vízben nézte magát:
„Alaj bože, al’ sam lepa!
„Ah, istenem, de szép vagyok!
Da bi mela crne oči,
Ha fekete szemem lenne,
išće bi si lepša bila,
biz’ én mondom, még szebb lennék,
sve bi Turke prekanila
minden törököt becsapnék,
i turskoga harambašu
még magát a török basát,
i njegvoga mlada sina,
és annak ifjú fiát is,
koj si nosi tri cimera.
aki biz’ három címert hord.
Prvoga mu majka dala,
Az elsőt ám anyja adta,
papir ga je omotala.
papírba szépen takarta.
Drugoga mu sestra dala,
Másikat a húga adta,
zlatom ga je pozlatila.
Arannyal bearanyozta.
Tretjega mu luba dala,
Harmadikat a kedvese
šipkom ga je ošikala.
vadrózsával kisikálta.

A fenti verssorok tanúsága szerint az ifjú Lada kapcsolatba szeretne kerülni a törökökkel – akiket a szláv néphagyomány az alvilághoz kapcsol –, főként a török basa fiával, aki már eljegyezte s erővel kívánja feleségül venni és magához láncolni kedvesét.

Egy másik történet szerint Perun Velesz fogságából szabadítja ki feleségét, és visszaszerzi elrabolt jószágát (aranykecskéjét, aranybúzáját – a szlovén mondákban). Az égi vizek ekkor szabadulnak fel, s kezd özönleni a földre a termékeny aranyeső. Szent László földi vizek forrásait szabadítja fel a sziklából. Perun és Szent László tölgyfája is analóg motívum. Nem tarthatjuk kizártnak, hogy ezek a képzetek is hathattak Szent László tetteinek, cselekedeteinek megformálására, alakjának legendai és ikonográfiai megjelenítésére.

A főhősök attribútumai is kiegyenlítődnek: nőrablás, fegyverzet, fekete szín, pillanatnyi vereség, győzelem, szerelem, promiszkuitás, tölgyfa, égi és földi vizek, források – az azonosság minden bizonnyal nem tekinthető puszta véletlennek!

Szent Lászlóval kapcsolatban a későbbiekben még visszatérünk a Képes Krónika és a szláv, illetve a horvát ősvallás párhuzamainak a bemutatására.

Isten befogadta Lászlót

Szent László nemcsak a lovát nyeri az Úrtól, akinek kegyeltjévé válik. Isten befogadja, miként a sziklahasadék a menekülő katonát, s angyalait is elküldi hozzá, hogy a Salamonnal való párviadal során segítségére legyenek. Az Úr Vác alatt szarvas képében, agancsai közt égő gyertyákkal, maga is megjelenik Lászlónak. A szarvasagancsok között egy napon, misztikus ajándékként, Krisztus keresztje válik láthatóvá.

A névtelen szerző a Képes Krónikában László királlyá koronázását és dicső tetteit is feljegyzi.

Amikor a magyar nemesek meghallották, hogy Magnus király meghalt, egész sokaságuk öccséhez, Lászlóhoz gyűlt, és egy értelemmel, közös szóval és egyetértő akarattal őt választották az ország kormányzására, vagyis helyesebben buzgó és állhatatos kéréssel rákényszerítették. Mindnyájan tudták ugyanis, hogy fel van ruházva a tökéletes virtusokkal, hite szerint katolikus, kiváltképpen kegyes, bőkezű adakozó, szeretettel jeles. Úgy „ragyogott fel, mint köd közepette a hajnali csillag”, mely elűzi a rút homályt, „és miképpen a teli hold világol a maga napjaiban” vagy „miképpen a nap ragyog: fénylett népének közepette”…

László király felveszi tehát a fényistenek tökéletes alakját, attribútumai kiegészülnek a csillagok, a hold és a nap ragyogásával, s ezáltal egyesíti magában a keresztény képzetkör és a szláv ősvallás hőseinek legfőbb jellemzőit. A horvát és a magyar népi imádságokban az égitestek Jézus, Mária és Újhold Vasárnap (Mlada Nedelja) attribútumaiként jelennek meg. A keresztény szerző Szent Lászlóról szólva érthető módon nem elégedhetett meg csak a szláv ősvallás nyújtotta lehetőségekkel, hanem ezeket zseniálisan ötvözte kora keresztény kultúrkörének jegyeivel.

A legyőzött görögök, bolgárok, szaracénok

Salamon király oldalán Géza és László hercegek a város közelében egy sziklán tartózkodtak: a magyarok oda hozták elébük a besenyő foglyokat és az elesettek fejét, a lovakat és fölszereléseket: csütörtök hajnalban kezdték ezt, de napnyugtáig végére nem járhattak […] Hogy az ostrom alatt álló görögök és bulgárok hadd lássák, milyen kegyetlenül megölték a magyarok a besenyőket. Az ostromlottak táborában igen vitéz harcosok találhatók: a szaracénok. Két hónapig tartották megszállás alatt a várost, ezalatt gyakran megharcoltak a városból kirohanó szaracénokkal, ezek közül némelyeket megöltek, másokat megfutamítottak. Ezután három nagy vitéz, vakmerő szaracén rohant ki a városból, parittyával, dárdával és nyíllal, és nagy veszteségeket okoztak a magyaroknak.

A magyarok végül legyőzik a várban lévőket:

…három bátor vitéz, Opos (a latin eredetiben Obus – F. Gy.), György és Bors gyors támadással, mint a villám rontott rájuk. […] Az ostrom harmadik hónapjában azután egy magyar leány, akit valaha rabul vittek oda, szerdai napon felgyújtotta a várost. […] Másnap, mire elült a tűz, a magyarok elfoglalták a várost. Megnézték és felkutatták a görögök pincéit, töméntelen aranyat, ezüstöt, drágaköveket, értékes gyöngyöt és szinte felbecsülhetetlen kincset hoztak ki onnan.

A zsákmányolt kincset Salamon négy részre osztja, s egy negyedrészt ad a hercegeknek, egyet a vitézeknek, egyet Vidnek s egyet Iliának.

A bátor fekete színű szaracénok hárman vannak, s igen bátor vitézek, valójában khtonikus szörnyek, akik a káoszhoz kapcsolódnak, legyőzésük a káosz felett aratott győzelmet jelenti. Színük és a háttérben megjelenő gazdagság, a temérdek kincs, egyéb párhuzamok megvonását is lehetővé teszi. A szlovének hitvilágában minden városnak van egy óriása, akit Grgnek, azaz görögnek neveznek. A hercegovinaiak egy eltűnt, hatalmas termetű emberekből álló népről, azaz a Nemrikről mondják, hogy valamikor óriás nagyságúak voltak. A horvát folklórban a Grci (görögök) a városokat úgy építették, hogy egyik lábuk az egyik hegyen, másik lábuk a másik hegyen állt. Alakjuk kontaminálódott a pasoglav (kutyafejű) alakjával. „Nem emberi” mivoltuk ismeretlen néphez köti őket, az idegen, ellenséges néphez. Villámmal vagy tűzzel semmisíthetők meg. A Képes Krónika hasonlókat ír le: három vitéz – közöttük György – villámként ront a várban élő ellenségre, illetve egy elrabolt rablány gyújtja föl a várat. Az analógiák világosak. Kérdéseses azonban, hogy a kutyafejűek (pasoglavi) nőrablók-e, s temérdek kinccsel rendelkeznek-e? Egy magyarországi, Dráva menti horvát népmesében a pasoglavik kincseihez úgy jut el a főhős, hogy felgyújtja a szalmakazlat, ahova a kutyafejűek behúzódtak. A kutyafejű démonok megjelennek az emberek közt, pusztítják, elrabolják az állatokat, a termést és elviszik alvilági/túlvilági lakhelyükre. A krónikában a talált kincsre a pincében lelnek a magyar katonák. A magyar folklórban a kutyafejűek – az ellenség. Észtországban a nagy török a kutyafejű óriás egyik változata. A délszláv népek folklórjában gyakran jelenik meg a háromfejű arab (Troglav Arapin), aki nagy erejű hős, de a nálánál is nagyobb hős, Marko Kraljević legyőzi. A szaracénok, akik szintén arabok, ugyancsak hármas alakzatban jelennek meg. Salamon harcosaként tűnik fel Vid és György. Elöljáróban csak Györgyről szólunk, aki villámként támad az ellenségre, ő is Perun egyik hiposztázisa, aki legyőzhetetlen, miként a későbbikben jelentkező Ilia is, ámde nem úgy a bátor harcos, Vid.

A Salamon seregében harcoló Vid, Bogát fia Radován és Ilia

Salamon király és Szent László a Képes Krónika írója szerint többször és több helyen megütközik. Salamon seregében kiváló vitézek találhatók: Vid, Bogát fia Radován és Ilia (Vid veje). A krónikás Videt rideg természetűnek, gonosz tanácsokat osztogatónak, istenvertének nevezi. Szent László leggyakrabban Viddel ütközik meg. Salamon király Vid ispán sürgetésére kel át seregével a befagyott Tiszán, legyőzi a hercegek megsegítésére érkező cseheket, s Gézára vonatkozóan ezt mondja:

Seregét minap levertük, főembereit megöltük, őt pedig megfélemlítettük; most szolgáit szedte össze, kaszás parasztjait gyűjtötte egybe, ezektől ugyan nem kell tartanunk, mert egy pillanat alatt fölfaljuk őket.

Pénteken a köd miatt nem ütköznek meg a Mogyoród nevű hegynél. Szombaton Géza király átlovagol a hegy gerincén, s miután László herceg Szent Márton segítségét kéri, a háromszor három csapat négysoros vonalban megütközik Salamon csapatával. Egy hölgymenyét a magas lovon ülő László lándzsájára ugrik, majd a herceg kebelébe menekül, s a csatát Géza és László nyeri, Vid ispánt és a bácsiakból álló seregét pedig a Gézával és Lászlóval szövetséges cseh Ottó herceg tiporja el. László Vid tetemét megpillantva így szól:

“Siratom halálodat, noha mindig ellenségünk voltál; vajha életben maradtál és megtértél (kiemelés tőlem) volna és köztünk a békét erősítenéd…” Vid tetemét legyőzői késsel felhasogatták, majd övéik felé fordítva földet szórtak a szemébe, mondván: “Szemed sohasem lakott jól kincsekkel és méltósággal, hát most hadd teljék el szemed és kebeled földdel is.”

A fentiekből kiolvasható a küzdelem, amely a Dráva menti horvát hagyományban ciklikusan megismétlődik, Vid télen győzelmet arat, ámde később a csehek legyőzik.

A Képes Krónika szerzője Géza és László hercegek Salamonnal való csatáinak elbeszélésébe további mitológiai alakokat is belesző. Salamon fővezérei négyen vannak: Vid ispán, Frank püspök, Bogát fia Radován és Vid veje, Ilia. Közülük Vid és Ilia nem mindennapi katonai vezetők, s mint ilyenek a szláv ősvallás főistenének (Ilia) örököseiként állnak szemben a magyar Szent Lászlóval. Szent László legyőzi őket, majd megsiratja ellenségét, Vid ispánt. A halott Vid szívét lándzsa járta át, fejét, melyre koronát óhajtott, széthasították; ő nem számított a hercegek nemzetségéből valónak, s a “nem tért meg” valószínűleg nem azt jelenti, hogy nem pártolt át hozzájuk, hanem hogy pogány volt. De lehettek-e a keresztény Salamon király seregében pogány ispánok, méltóságok? Nem valószínű! Könnyebben elképzelhető, hogy a krónikás írása nyomán, Vid és Ilia alakjához közelítve, egy másik „meg nem térthez” jutunk el, nevezetesen a lovas pogány szláv főistenhez, Perunhoz s az ő örököseihez. Szent Vid és Szent Illés ugyanis a villámszóró Perunt kívánják kiszorítani a horvát vallásos életből, s a kettős hitélet során keresztény szentekként a pogány főisten számos vonását magukba olvasztották, többek között a villám és a mennydörgés feletti uralmat, miközben kiváló harcosok és lovas szentek. Szent Vid templomai horvátországi területeken a hegyek, dombok tetején épültek, s Perun nevét éppen az ő kultuszukkal kapcsolatosan őrzi némely magaslat. A villámként ellenségre rontó György is Perun egyik hiposztázisa.

László herceg viszont több mint közönséges földi halandó: hatalmát a keresztény istentől nyeri, az Al-dunai legenda szerint még a lovát is tőle kapja, s csodatettei és állhatatossága révén legyőzi az ellenséget: bolgárokat, kunokat, tatárokat. De nem győzheti le Vid ispánt, még ha nem is tartja hercegi (azaz királyi) vérből valónak, mert Vid pogány létére, a kettős hitélet következtében – amiről a krónikaírónak az adott korban valós mitológiai ismeretei lehettek – mégiscsak szentnek számít, így hát halálát csak más nép fiai idézhetik elő (a cseh Ottó katonái).

Vid mint „engesztelő” áldozat

Vid halála sem közönséges halál: különlegessé teszi lándzsával átszúrt szíve, kettéhasított koponyája, késsel felhasogatott keble s földdel beszórt szeme. A krónikaíró ezen leírása analógiákat idéz fel bennünk. Aiszkhülosz Élektrá-jában a meggyilkolt Agamemnónt, a királyt és apát gyászoló és érte áldozatot bemutató kar mondja:

A házból küldtek engemet
mint áldozatot-kísérőt,
keblem-verdesőt:
Föltéptem arcom, véres is,
körmöm, ahogy az eke, hasogatott
a szívem mindörök-
ké emészti jajkeserv -,
ruhám merő ronggyá repedt
a keblemen, oly iszonytató
kínok marnak…”

Kübelének, a frígiai Nagy Anyának szentelt gyászünnepen, az istennő papjai a hegyekbe vonultak, hogy megkeressék Attiszt, az istennő hűtlenné vált szeretőjét, aki tébolyában megcsonkította önmagát. A rómaiak ugyancsak összevagdosták magukat a „halott miatt”, amiről a XII táblás törvényük jogszabálygyűjteménye rendelkezik: Az asszonyok ne hasogassák meg arcukat, és gyászolás címén ne tartsanak halottsiratást. Hérodotosz leírásában olvasható, hogy az Ízisz ünnepére összegyűlt többszázezres tömeg – férfiak és nők – homlokukat éles késsel vagdossák a szétszaggatott Oziriszért. Az isteni énekes Orpheuszt a menádok szaggatják szét, és megölése miatt sebeket tetoválnak testükre. A zsidó vallási előírások szerint: Halott miatt testeteket be ne vagdaljátok, semmiféle jelet vagy bélyeget se csináljatok magatokra. Egy Baratelában talált, az i. e. V-II. századból származó áldozati szobrocskának a melle hasonlóképpen össze van kaszabolva. Az új-guineai pápua törzs kukukukuk gyászszertartásában a halott hozzátartozói bemázolják magukat sárral, levetik magukat a holttest mellé, földet esznek, hajukat tépik, és éles kövekkel verdesik a testüket, amíg a vér szinte patakokban csorog róluk. A lándzsával átszúrt Krisztus halálakor a templom kárpitjai meghasadnak, a kősziklák megrepedeznek, amely motívum – amint Zsolnai Vilmos megállapítja – megjelenik a zalai horvát egyházi énekekben is. A Képes Krónika leírása szerint Vid ispán halála ezekhez hasonlatos: László herceg megsiratja, de a harcos mellét felvágják, és a szemét földdel hintik be.

Vid mindenképpen áldozat, akinek a szeme hasonló a halott germán Odin, valamint Ozirisz és a Dráva menti horvát vedovnjakok szeméhez (ez utóbbi a magyar táltos megfelelője; ellenségei ellopják a szemét, amely egy fán, illetve egy kapuoszlopon lóg.) Ők meghaló és feltámadó istenségek, amilyen a szláv lovas hadisten, Perun és örökösei is,köztük a horvát népi hitélet vedovnjakja. Vid ispán becsukott szeme a mitológiai hősök, népmesék alakjaihoz hasonlóan jót hoz, így az ellenfelet megbecsülő, a gyászszertartáson síró Lászlónak a későbbiekben az ország kormányzását, s a földi hatalom mellett az égi szentek közé való jutást eredményezi. Vid neve a délszláv nyelvekben a „látást” jelenti, Szent Vid a szem, a látás védelmezője.

A Képes Krónika szövegében megjelenik a hölgymenyét, amely vélhetően a horvátok nyestjével (horvátul kuna) azonos. Szent állat volt egykoron, címerállatként a szlavóniai címerbe is bekerült. A menyét, a nyest mint szimbólum a női abdomennel egyenlítődik ki, amelynek bajelhárító szerepet tulajdonítanak, a lándzsán való megjelenése pedig a sexusra utal.

Videt ugyan legyőzik, ám Salamon többi harcosáról, többek között Bogát fia Radovánról és Iliaról nem történik híradás. A Bogát név (bog = isten, amely az irán szó származéka, gazdagot jelent, s alakja a magyar helynevekben: Bogdása, Bogádmindszent, stb. alakokban őrződött meg) viselőjének isteni jellegére és gazdagságára utal, aki ezért legyőzhetetlen. Radován sem mellékszereplő, hanem szintén isteni származék.

Vid alakja megjelenik a Szigeti veszedelem című eposzban is. Zrínyinek Vid elmondja, hogy alig hunyta le fáradt szemét, leült egy sellyeszékben, s akkor megjelent előtte vitéz Radivoj, aki:

Sok ohajtás után végre horvát nyelvvel
Ezeket mondja nékem nagy keserűséggel:
Míg Isten akarta, Deli Vid, én éltem,
De keresztény hitért most halált szenvedtem
Juraniccsal együtt, s most elődben jüttem,
Én meztelen lélek, töröknél van testem.
[…]

Minden kétséget kizáróan a horvát fegyveres vitézről, Deli Vidről van szó, aki egy bársonyszékben alszik, s a meghalt vitézek lelkei elébe járulnak, amiről könnyekkel küszködve számol be urának, a várkapitány Zrínyinek.

A trónusán alvó, illetve síró istenség alakja ismert a horvát archaikus imákból is. A költő Zrínyinek nem lehetett célja az akkor vélhetően még kimutatható szláv mitológia rekonstruálása, a Szigeti veszedelem című eposzába mégis beépítette idevágó ismereteit. Mindenesetre a palota sellyeszékében alvó Vid a horvát apokrif imákban kimutatható alvó Isten megfelelője, aki égi palotájában, illetve várában alszik, onnan irányítja szentjei segítségével a dolgok földi folyását. Becsukott szeme az életet jelenti, miként Vidé is, aki ha nyitott szemmel jár a török táborban, halált hoz. Vid, illetve Isten lecsukott szeme elvezethet a vakság mélyebb értelméhez, s a vakság és a láthatatlanság közti rejtett összefüggésre utalhat. A halált hozó tekintet mitológiai motívuma a legszorosabb összefüggésben van azzal a képzettel, miszerint a szem lehunyása valami jót eredményez. (Lásd a magyar gyermekmondókát: Hunyd be szemed, nyisd ki szád, kapsz egy falat cukorkát! Kívánságok teljesítésekor, pl. ajándékok átadásánál, Jézuska váráskor is behunyt szemmel várakoznak a gyermekek. Nem véletlenül szövi be József Attila is Altató című versébe ezt a motívumot.) Vitéz Radivoj horvát nyelven mondja az alvó Deli Vidnek:

Mert mártiromságot néked is az Isten
mind urastul együtt rendelt, s helyt az égben,
[…]

A költő Zrínyi Miklós rettenthetetlen hősnek ábrázolja Deli Videt:

aki másfelől török közt, mint tündér,
Százat dárdájával nagy erővel levér,
Már minden ruhája nem más, csak török vér,
Egyedül köztük, mint oroszlány, járni mér.
[…]

Deli Vid láthatatlan szellemlényként jár-kel a török táborban, s kedvére szedi áldozatait. A Képes Krónika Vid ispánja is sorban nyeri a csatákat, ám végül legyőzik. A délszláv népi énekek Vidje is állandóan csatázik, többek között a „fekete magyarokkal” (crni ugri). Deli Vid és a török Demirhám közötti állandósult párharcban legvégül mindkét hős meghal. Demirhán mint ördög, a költő szerint haraggal s dühösséggel nagyobb, bár Deli Vid igaz hüttel bátrabb. A két ellenfél nem kíván megalkudni egymással, párviadaluk halálos kimenetelű. Az ördögszerű Demirhám átörökli Velesz jegyeit, akinek lényeges, de már degradált funkcióját és tulajdonságait a horvát, magyar és más népek hitvilágában az ördög alakja rejti magában (fekete, nőszerető, nagy erejű, „akik sokan vannak”, stb.). A kun vitéz pedig nem más, mint Velesz hasonmása.

Ámde ki lenne Ilia? A magyarok Éliása, illetve Illése, akit a szerző latin nyelvű művében horvát, illetve szerb nevén jegyez, és nem a magyar nevén. Ő is Perun hiposztázisa, a mennydörgés és a villám ura, haragos szent, aki kocsiján száguldozik az égbolton, s mint ilyen legyőzhetetlen, egyúttal kérlelhetetlen ellenfele az ördögnek, aki nem más, mint Velesz hasonmása. Illés alakja Bálint Sándor kutatásai szerint a délszláv hagyományból került át a magyarba. Szent Illés egyéb jegyeinek a bemutatása nem vág a témánkba, ezért felsorolásuktól eltekintünk.

Nem tévedhetünk nagyot, ha kijelentjük, hogy a magyarság nemzeti kincsében, a Képes Krónikában megjelenő mitológiai alak a szláv és ezen belül a horvát ősvallás alakjaival rokonítható, akiket a Krónika feltételezett szerzője, Kálti Márk székesfehérvári kanonok vélhetően jól ismerhetett.

Illusztráció: Szent László (Deák Árpád szobra)

Cimkék: tanulmány

Feltöltötte:

Napút Online

Ezek is érdekelhetik!

Dörgő Tibor: A Jane Eyre filmadaptációi →

Csontos Márta: Reményik-ellenpólusok →

Popovics Tibor Miklós: A ruszin migrációs folyamatokról →

Dörgő Tibor: Charlotte Brontë Jane Eyre című regényének magyar kritikai fogadtatása →