Anne Enright: Napforduló
Eljött az év leghosszabb éjszakájának napja. A hátralévő néhány órában mintha csak egy hatalmas szem készült volna lassan lecsukódni – a megmaradt halovány fényben a világ még épp hogy megmutatja magát, mielőtt minden újra sötétségbe borulna.
Késő délután egyszer csak úgy érezte, hazamenne vagy bárhova máshová; és amikor felemelte a fejét, kint persze sötét volt. Rossz érzése támadt. Két órával később a kocsiját kereste a sokemeletes parkolóházban, de sehol sem találta. Mintha a kutyája veszett volna el. Egyre nyomkodta a távirányítót, de a narancssárga fény csak nem akart felvillanni, sem a második szinten, ahol általában parkolni szokott, sem a harmadikon. Felsétált a szűk lépcsősoron a negyedik szintre, majd végig a feljáró keskeny padkáján a 4A szektorhoz, átküzdve magát a kocsisor melletti szűk folyosón: az autók járó motorral, szinte egymás orrába fúródva álltak a feljárón. Elhaladva bepillantott egy-egy kocsi ablakán: a sofőrök arckifejezése arról árulkodott, hogy lélekben már nincsenek itt: úton vannak hazafelé.
Kint tomboltak az ünnepek, de a sokemeletes irodaházban egyáltalán nem érezte a karácsonyi hangulatot: ez volt az egyetlen épület Dublinban, ahol nem ragyogtak mesés fények. Felsétált az utolsó feljárón az ötödik szintre. A feje felett, a parkoló tetejének fekete betonívein áttört az éjszakai égbolt; az autója ott állt kint az ég alatt. Az év leghosszabb éjszakáján egy pillanatra megállt és körbetekintett.
Mintha minden véget ért volna. Ilyenkor az ember azt kívánta, bárcsak megint hinni tudna. Végigtekintett Dublin nyugati részén, a feketébe borult, fiatal fák között húzódó ipari épületek betonkockáin, és elmélázott a lehetőségen, hogy ezúttal kivételesen nem fog működni a dolog. Hogy most még inkább árnyékba borul majd a világ. És mivel a kijárat felé vezető lejárón még mindig állt a kocsisor, ott maradt egy kicsit, és rákeresett a napfordulóra a telefonján. Valamiféle okból nem mindig ugyanarra a napra esik, de 2016-ban akkor jött, amikor jönnie kellett; december 21-én. Azonban nem éjfélkor – az „esemény”, ahogyan a weboldal nevezte, délelőtt 10 óra 44 perckor következik majd be, ír idő szerint. Abban a pillanatban egyszer csak – akár elhiszi, akár nem – a nap megáll az égen a feje felett, vagy legalábbis úgy tűnik majd, mintha megállna. Nem megy le, hanem lassan újra megindul felfelé, vissza a nyárba és az ég közepére.
„Vagy idén talán mégsem” – gondolta.
Az M50-esen csak araszolni lehetett, a tallaghti kijáratnál pedig a szokásos katasztrófa fogadta. A piros hátsó lámpák egyre közeledtek felé, míg végül le nem nyomta a fékpedált. Tudta, hogy ez vár rá, lépésekben tud majd csak haladni egészen Kilbride Manorig.
Mintegy negyven perccel később az autópálya a Blessington útban folytatódott, és a szembejövő kocsik olyan közel haladtak el mellette, hogy a reflektorok erős fényétől hunyorognia kellett. Az utazásnak ezt a részét szerette a legjobban: az utcai lámpák fényében felsejlett a vidék körvonala, és amint az út megnyílt előtte, megszólalt egy dal a rádióban. Ahogyan hallgatta a zenét, úgy érezte, örökké is tarthatna ez az út. Szerelmes dal volt, vagy inkább szomorú. Az élete egy bizonyos szakaszára emlékeztette, amikor egy kisvárosban élt; már nem tudta volna megmondani, hol. A régi város iránt érzett honvágya elbizonytalanította az új otthonát illetően. Vagy legalábbis közömbössé vált – mintha csak végigsúrolna egy szembejövő autót, és nem is érdekelné. De nem is tudta igazán, mit jelent ez, míg egy furgon végig nem dübörgött mellette, szinte kiszippantva levegőt a két kocsi közül.
Megriadt. Ellenőrizte a tükröket, helyezkedett egy kicsit az ülésen, és erősebben markolta a kormányt. Miután lekanyarodott a pályáról, saját első lámpájának fényét követve haladt tovább a földúton, és amikor odaért a házhoz, egy ideig még ott ült az álló autóban.
Nagyon sötét volt odakint.
Három üzenetet talált a telefonján; tíz-tizenöt perc eltéréssel érkeztek.
Mikor jössz?
Kérsz enni?
Vacsora fél hétkor.
Amint belép az ajtón, a vacsora illata üti meg az orrát, a konyhából pedig az edények csörömpölése és a mosogatóba zubogó víz hangja hallatszik. A lányának kellene megterítenie az asztalt, de ő inkább egyre a dakotai olajvezeték miatt dohog. „Olyan szemét dolog” – mondja, a többiek viszont nem akarnak sem helyeselni, sem tiltakozni; az csak olaj lenne a tűzre. Ruth tizenöt éves. Szavai üres fülekre találnak, mert az anyját vagy a tanárait egyáltalán nem érdekli a dakotai olajvezeték, vagy legalábbis szerinte nem eléggé. „Mi Wicklow megyében élünk” – szereti emlékeztetni olykor az anyja. De Ruth nem érti, mi köze ehhez a földrajznak, ő pedig szívesen elnézné mindezt még egy kicsit, sőt, akár a vitába is bekapcsolódna, azonban a lánya ekkor már ismét a telefonján lóg.
Átpillant Ruth válla fölött, az pedig, most az egyszer megmutatja neki az üzenetet.
– Mi az?
– Nem érdekes – feleli a lány.
Egy csirkepénisz nevű fickó küldött neki egy vicces képet Kanye West kirohanásáról, egy rövid videót, amely véget ér, majd ismét elindul, újra és újra. Nehéz megmondani, miért vicces. És különben is, miféle ember az, aki a péniszt helyesen írja, a csirkét viszont két k-val?
– Egy ismerősöd?
De Ruth csak forgatja a szemét, és két hüvelykujjal gépel. Majd felkacag: „Jesszus, jesszus!”
Bepillant a konyhába, ahol a felesége épp a vacsorát próbálja kivarázsolni a túl nehéz serpenyőből. Melegítőnadrág van rajta. Egész nap fent ül az emeleten, és valami autószerelési útmutatót fordít súlyos német eurókért. A haját gumival összefogta, ami nem áll jól neki. Próbálja visszaidézni a rádióban hallott dalt, miközben átmegy a konyhába segíteni neki, de a nő kizavarja: „Tűnés, tűnés, kifelé!”, és a dal már el is szállt.
Vacsora közben ráeszmél, hogy a fia, Ross épp egy Csíkos nevű valakiről vagy valamiről mesél. Azt mondja, Csíkos tudta, mi a halál, mert mindig odament Tigris sírjához. Egy kis idő múlva rájön, hogy Csíkos egy macska, Tigris meg egy másik. A bébiszitter macskái, aki kiskorában vigyázott Rossra. Két macska nagyon régről.
– Az állatok hisznek a halálban – mondja a fia.
– Úgy gondolod?
Nagy szavak ezek egy tízéves szájából.
– Lehet, hogy csak arra várt, hogy a másik macska kijöjjön onnan. Úgy értem, talán nem is tudja, mi az a föld. Lehet, hogy a földben sem hisz.
A fiú arca elkomorul, és belebámul a tányérjába.
– Hrrr – ijesztgeti öccsét Ruth félelmetes hangot adva, a kezét pedig a Carrie című horrorfilm egyik jelenetét eljátszva úgy hajlítja, mintha épp egy sírból nyúlna ki. És már el is kezdődik a veszekedés; kiabálás, lökdösődés.
– Gyerekek, elég volt! – kiált rájuk.
Amikor végre megnyugszanak, a felesége baljós pillantást vet rá, ő pedig visszanéz: Most mégis mit csináltam?
– Biztos szomorú volt a cica – mondja a nő Rossnak. – Hiányzott neki Tigris, nem gondolod?
Közben ráteszi a kezét férje a tányér mögött lazán összeszorított öklére. Ez az egyik dolog, ami miatt veszekedni szoktak. „Ne kérdőjelezd meg állandóan, amit a fiad mond.” Ez a mondat rettentően idegesíti. Mert a srácnak igenis meg kell tanulnia kezelni a nehéz helyzeteket.
– Lehet, hogy csak éhes volt – mondja. – Döglött macska, nyami.
Ruth felnevet, Ross pedig kényszeredett mosolyt vet apjára.
Alig fejezték be az evést, a felesége eltolja magát az asztaltól, és elkezdi leszedni a tányérokat.
– Elnézést, hogy ilyen lett – mondja a nő. – Csak összedobtam valamit.
– Csodás volt – feleli.
Nagyszerű, gondolja magában. Itt az év leghosszabb éjszakája, és a felesége pillantása mintha csak ezt üzenné: „Mindjárt itt a karácsony, és ez az egész egy kalap szar.”
Azaz nem is. Ez van a pillantásában: „Mindjárt itt a karácsony, és ez az egész a te hibád.
Tölt magának egy pohár bort, és majdnem leönti magát vele, amikor a híradó után elbóbiskol a kanapén. Az időjárásról álmodott, avagy az időjárást vitatta meg álmodó önmagával: egész ősszel olyan száraz volt az idő, magas a légnyomás, tiszta az ég, a levelek porrá mállottak a fákon a szárazságtól, és poruk füstként szállt a levegőben, olyan sokáig lógtak az ágakon. Eszébe jut, hogy Tigris Csíkos anyja volt. A macska anyja, tényleg. Ezt elmondja a feleségének is, aki a szoba másik végében ül. A nő ránéz.
– Igen – feleli.
Neki pedig eszébe jut, hogy az ő anyja is meghalt – az a tény, amelyet néha már napokra is sikerül kivernie a fejéből.
– Jobb nevet is adhattak volna nekik – mondja.
Később elnémítja a tévét, mert valami zajt hall, de aztán rájön, hogy csak a lánya énekel az emeleten. Rajta van a fejhallgató, és félig magában dudorászik, de a másik fele kihallatszik.
– Az az átkozott furgon – mondja. – Majdnem levitte a tükrömet. Ismered azt a kanyart.
– Légy óvatos – feleli a felesége. – Így karácsony előtt mind isznak.
– Fáradtak – mondja. – Én is félig elaludtam. Nem, nem aludtam el – szépít rajta, látva a nő ijedt arcát. – Csak egy kicsit.
Sodródnak. Ez az a szó, amit keresett. Mostanában mindig azt érzi – azt érezte –, csak úgy sodródik.
Volt egy hely mélyen benne, ahova bármikor elmenekülhetett. Nehezen tudta volna megmondani, pontosan hol, de mivel az édesanyja áprilisban meghalt, talán az ő helye volt. Mert azóta képtelen oda menekülni. Az a dal juttatta eszébe.
– A rádiót hallgattam – szólal meg.
– A rádiót?
Nem olyan volt, mint valami belső monológ; nem üldögélt egész nap a halott anyjával beszélgetve. Inkább, mint valami csönd. És ő elveszítette ezt a nagyszerű, csodálatos csöndet. A forgalom rátámadt, és ő védtelennek érezte magát, mintha a fények birokra keltek volna vele. Mert már senki sem állt mellette. Még a felesége sem.
– Igen, a rádiót, a kocsiban. Tudod, annyira jó lenne, ha legalább egyszer hagynád, hogy végigmondjak valamit anélkül, hogy visszakérdeznél, mint valami hülye papagáj.
A nő egy pillanatig emészti a hallottakat, majd felkel a jókora karosszékből, és kisétál a szobából. A férfi hallja, amint elkezdi kipakolni a tányérokat a mosogatógépből.
„Én is!” – kiáltaná utána legszívesebben. – Rohadtul én is!” El akarja mondani neki, ahogy ott üldögélt a kocsiban a ház előtt, ezen gondolkozott: „Bármi is történjék, amint belépek az ajtón, megtalálom. Amint belépek, meglesz. A kérdés vagy a válasz, bármelyik. Ott lesz.”
És mit talált? Ezeket. Ezt.
A nő még álmában is a sértettet játssza, ott fekszik az ágyban mögötte, fejét a fal felé fordítva. A föld forgása a reggel felé sodorja őket, ő pedig nem csukhatja be a szemét, átadva magát a szédülésnek; erőszakkal nyitva kell tartania. Anélkül kel fel, hogy tudná, aludt-e egyáltalán, és a ház már nyüzsög – az első ajtó csukódásának zaja, végre, majd csend. Már elmúlt kilenc óra, de amikor kimegy a konyhába, Rosst még mindig az asztalnál ülve találja, amint a telefonján babrál.
– A karácsonyi koncert – mondja a fia, mintha ez bármit megmagyarázna.
Az iroda zárva van, de az év vége előtt még rengeteg számlát fel kell dolgoznia, így önt magának egy csésze kávét, majd visszabújik az ágyba a számítógépével.
Megnyit egy táblázatot, aztán végül mégis inkább híreket kezd el olvasgatni, és böngészni az interneten.
Ross bejön, hogy mutasson neki valamit. Odamászik hozzá a paplanon, és olyan közel tartja a telefont az arcához, hogy el kell tolnia magától. A videón két tigris verekszik játékosan a havas szibériai tájon.
Lenyűgözőek azok a tigrisek.
– Fantasztikus – mondja.
Ross úgy megörül ennek, hogy felragyog az arca.
Délelőtt 10 óra 38 perc van, és a nap még nem bukott elő a havas fák teteje felett.
– Írd be ezt a szót: napforduló – mondja, lebetűzi neki, majd rákeres a saját gépén is, mert már nem sok idő van hátra.
Hat perce maradt, hogy elmagyarázza a fiának, a világ nem áll meg. Mindegy, mi történik, a nap mindig fel fog kelni reggel, és a föld forgása a fény felé billenti őket. Talál egy videót, melyben a rajzolt föld egy ártalmatlan, kis nap körül kering, de Ross azt mondja, tudja, mi az a napforduló. Tanulták az iskolában.
10 óra 42 perc.
A fia mögötte ül az ágyon törökülésben. Lehunyja a szemét, majd megszólal:
– Pszt! Itt van már?
– Egy pillanat.
– És most már itt van?
Elmúlik a pillanat. A fiú még jobban összeszorítja a szemét.
– És most?
– Igen
Ross egy ideig még csukva tartja a szemét, majd a levegőbe bokszol. Az apjához fordul, és csodálattal teli, cinkos pillantással összenéznek. Mert végre megtörtént. Semmi sem történt, de ők tudják, hogy itt volt. Az a keskeny sugárnyi napfény, amelyből egyszer majd nyár lesz.
Itthon van a felesége is. Ott áll az ajtóban, és őket figyeli. Ők felnéznek és rámosolyognak, a nő pedig így szól:
– Mi az?
Fordította: Mohai Szilvia
A szerzőről
Anne Enright ír írónő 1962-ben született Dublinban. Több novelláját, esszéjét és regényét is publikálta. A Királyi Irodalmi Társaság tagja. Munkásságát több elismeréssel is jutalmazták: 1991-ben például elnyerte a Rooney-díjat, 2007-ben pedig A gyászoló gyülekezet (The Gathering) című regényéért megkapta az év legjobb angol nyelvű regényének járó Man Booker-díjat.
Mohai Szilvia a 2017-es Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott műfordítója.
Illusztráció: Nagyvárosi éjszaka (pixabay.com)
Cimkék: cédrus, műfordítás, próza
