Magén István: A kézirat
Az egész úgy kezdődött, hogy beszakadt a mellkasa, mert maga alá temette a hegy. A maguk korában pompás épületek rázuhantak, durván és végzetesen. Történelmileg nevezetes paloták voltak. Valakik teremteni akartak, ezért építettek.
Később néhányan körbe álltak és vitatkoztak, és a frissen vakolt falakat nézték. Rányomták a tenyerüket és a csontjaikat, minden gyöngédség nélkül, aztán hanyatt vetették magukat, meg egymás arcába tenyereltek. Azt sem lehetett tudni, hogy túl szélsőségesen viselkednek-e, vagy egymás nyelvét tanulják csupán. A győzelemért folytatott harcok mindegyike kiterjedt a lakónegyedekre is. A negyedek kicsiny hátsó ablakai elsötétültek, Totya térde az állához koccant, már nem tudott uralkodni a mozdulatain, összerántották a görcsök. A mentők zajára úgy tett, mintha félne kifordulni az üregéből. Mikor előbújt, kellemetlenül, felidézte a veszélyt. Kinyújtózott, és úrrá lett a saját idegességén. Felegyenesedett és kitartóan nevetgélt.
Még semmi sem volt meghatározhatatlanabb, mint az a kézirat. Leültek a járda szélére, és hanyagul közömbösen, mélyeket sóhajtva olvastak fel belőle részleteket, és közben hadonásztak a szatyraikkal, meg a csomagjaikkal. Szerettek a figyelem középpontjában elhelyezkedni. Horpadt mellel és szétroncsolt lábbal leskelődtek, kukucskáltak egymáson át, testréseiken, hajbozontjaikon. Érzékelhető volt az a végeláthatatlan valami a kézirat körül. A csapás, melynek kábaságából csak ez józaníthat ki. Totya rongyokba öltöztette a kéziratot. Meg tudta magyarázni, hogy miért, mentséget sem keresett rá, a kézirat, így felöltöztetve kellemesen csalóka volt, olyan, mint egy dülöngélő ember.
Totya vette a fáradtságot és vonult. Úgy vonult, hogy ne lehessen pontosan eldönteni, mire gondol. Átvonult az országon kacagva, másokkal összefogódzva, ha kellett, verekedve is. Beszédében antik szövegek szerepeltek, jelenetek, érdes szavak, melyek megcsipkedték a hallgatókat. A kéziratból ellesett szövegek voltak ezek, melyek a történelem bizonyos szakaszairól szóltak. Az utca megtelt emberekkel. Táncoltak, egymáshoz lökődtek és felrepültek. Nem nagyon magasra, csupán pár méterre, hogy aztán visszazuhanhassanak. Megpaskolták egymás arcát, öleléseket kanyarítottak egymás válla köré. Voltak olyanok is, akik megfordultak a levegőben, kapálództak, mintha szólni akarnának, de nem mondtak semmit, aztán talpra estek. Akik nem estek talpra, azok borzongva rezegtették a nyelvüket, és egymásba tapadva hevertek az utakon.
Aki csak képes volt rá, kihasználta a lehetőséget, megállt a levegőben, lebegett, forgott, mindenki a külleme szerint. Aki várt, tétlenkedett, az halálra zúzta magát. Tekintetük irányíthatatlan lett, csontjaik szétgurultak. Ezek bizonyosan oltalmazottak voltak, mert ahelyett, hogy eltűntek volna, szétporladtak vagy beépültek volna a föld rétegeibe, szénné, vassá, drágakővé, vagy trágyává alakultak volna, valamiféle természetes érzék folytán életre keltek, összeragasztották önmagukat. Bölcs fájdalommal az arcukon kalapálták, szögelték, fűrészelték a csontjaikat. Olyanok is voltak, akik satupadot vagy köszörűgépet használtak. Különféle ragasztókkal kísérleteztek. Hegesztettek. Vigasztalásként még húst és izmot is kotyvasztottak és rátapasztották a csontjaikra meglepő önuralommal. Fejet gyúrtak és csiszoltak tölgyből, meg bükkből. Csomókat gyalultak és véstek. A fejek tetejére hajat ültettek, kiszínezték, és a hajszálak gyökereit bekapcsolták a vérkeringésbe. Amikor elkészültek, szemhéjukat kipeckelték, szakállat ragasztottak, méghozzá nem is egyet, hanem kettőt. Két sűrű, dús szakállat, egyet előre, egyet hátra, világítósat, hogy a sötétben is észrevegyék.
Élvezték, hogy megrohamozza őket a nap. Keleti tájakra vonatkozó jelképes jelentéseket adtak le a meteorológusok. Jelképes szél fújt, de olyan erősen, hogy muszáj volt beleírni a kéziratba, fölhevülten szolgálatba állítani. Be-betoldani halálos igazságokat. Ha nem értettek egyet, lefogták egymás kezét, előkapták a fülük mögött tartott vágott hegyű tollat. Ha gyanúba keveredtek, megfeszítették egymás torkát, és csak szorították, szorították.
*
Letették hát a kéziratot a járdára, meghempergették a porban, rá is tapostak futkározás közben, kilyukasztgatták, majd a lyukakat összestoppolták. Aztán térdre estek és csókolgatták, krétával jelölték a helyeket, ahol a történetek játszódtak, ahol a kifürkészhetetlen tartalom a gondozottság, a gondozatlanság pedig a fanyar gyümölcs. Bármit is csináltak, a kézirat egyre erősebb lett. Hason csúszva gondozták, összebabrálták az ujjaikkal, belé kapaszkodtak, hogy ezzel is bizonyítsák, hogy nálánál nincs komolyabb támasz.
Aztán jelképes hó hullott, a hegyek kifehéredtek, a katonák jól látható célpontok lettek, és madártávlatból lőtték egymást. A lépcsőházakból bárki beleshetett a hálószobákba, és morogva és kíváncsian kémlelhette szomszédjai szexuális életét. Nyakas, vérszomjas férfiak leteperték feleségeiket, és mialatt magukévá tették őket, józan tűzzel égő szemükbe néztek. Az asszonyok megharapták férjeik erős, kicsúcsosodó állát, kihívóan öltözködtek, vihogtak és pletykálkodtak.
Élni kell, gondolta Totya, és simogatta az indákat, melyeknek rugalmas rostjaiból hangszerek húrjai készültek, gitárok, mandolinok, citerák, csellók, cseleszták… Keményen és tétován markolták a hangszerek torkát, gyönyörrel énekeltek győzelmekről és sorscsapásokról. Kalapácsot meg a vésőt ragadtak és köveket fúrtak, aztán átfirkálták és átjavítgatták a papírra írt kézirat írásjeleit, mert azok még nagy értelmetlenségükben is minden más irka-firkánál értelmesebbek voltak.
Totya cigarettázott. Keresztülnézett az ablakon és kidobta a csikket a kertbe. Az olajoshordót célozta meg, robbantani akart. Az orra hegye reszketett a vágytól. Az is a belső fejlődéshez tartozik, ha valakinek az orra reszket, az orr reszketése megszabadíthat a kételyektől. Az orrjáratok kanyarodnak, és valamilyen oknál fogva hidegebbek, mint az arc más részei. A sötétben kutatnak, mint egy lámpa. Az ember filozofál, karambolozik, biccent, és közben közönyösen igyekszik erőt mutatni. Az orrjáratával ízlelgeti a levegőt. Az orrával behatol a másik ember szájába, és az mégis idegen marad. Pedig egyébként tisztában van annak szépségével, ami büszke és méltóságteljes.
Odakint valami társaság masírozott, ideges emésztéssel szagokat hagyva hátra. Totya becsukhatta volna az ablakokat és az ajtókat, de nem tette. Egy tyúktollal játszott, a hajába tűzte, és indián csatakiáltással szaladgált. Egy lámpaoszlopnak ütközött, feltekeredett rá, azt hitte, így őt már senki sem ismeri meg. Egy újabb erős lökéssel igyekezett felsérteni a bűzt, melyet odakint keltettek, a robbanást, melyről azt gondolták, hogy utolsó lesz.
Szilviát látta várakozni maga mögött. A buborékokat figyelte, melyek készek voltak szétpukkadni. Illetve nem látta Szilviát, csak a lángoló vörös haját érezte a vállán, meg azt, ahogyan figyelmesen és megfontoltan a nyakába mélyeszti a fogát. De az is lehet, hogy nem is az ő nyaka volt, mert ő akkor már nem volt ott. Meghalt, és pucéran járkált a kísértetek között. Szánalmas, pimasz kísértetek voltak. Tekintetük udvariatlanul tüzelt, és néha még szórakoztató is volt, pedig féktelen gyűlöletük már a testtartásukból is kiérződött. Amikor csínytevéseik már az agyára mentek, Totya a jelenség elemzésébe kezdett. Megdöbbentő volt, hogy maga is gonoszkodott, mintha ő is kísértet lenne. A város közepén, a főtéren megfogdosta a nőket, pedig azok lepedővel voltak letakarva. Nem minden esetben volt ínyükre a dolog, máskor meg úgy tűnt, mintha kifejezetten óhajtanák, hogy ízlelgesse őket. Zavartalanul, belső természetességgel huhogtak, a gyengébbek tudomására adták, hogy tudnak valamit a kísértet-lét szépségeiről, meg azokról a közönséges dolgokról, melyek a túlvilágban végbemennek.
*
(Most egy kicsit eltérek a tárgytól, eltekintek Szilvia szerepétől ebben a történetben, a csalódástól, az egész látványtól, aminek következtében felugrottam és elfutottam.)
Szilvia egész testével ráhajolt az asztalra, minden része megfeszült és kidomborodott, és megtelt a legveszedelmesebb erotikával. Totya semmit sem talált rajta, ami undorította volna. Kielégíthetetlennek számított kicsi szája, vagyis inkább orálisan kielégíthetetlen hatást keltett. Totya szégyellte magát, és úgy érezte, hogy alá kéne szállnia a pokolra, és lebukni a szürke, zavaros vízbe. Látta, ahogy az ördögök beszélgetnek. Az egyik ördög a pokol csúcsáról zuhanhatott vissza, vergődött és többször is egy sziklába verte a fejét.
Szilvia fölöttébb szép fenekét fordította az ördög felé, akinek a pofáján foltokban tenyészett a szőr, az arca megduzzadt, a fitymája kitágult, és egyáltalán nem igyekezett közömbösséget mutatni. Szilvia dolgait Totya mindig gyorsan múlóknak tekintette, tudta, hogy az egész Szilvia-jelenség csak öncsalás. Szilviát elengedték egy távoli bolygóról, és az éjszaka hidege elől menekült ide, bizonyítékot azok a lyukak szolgáltak, melyeket fegyverek ütöttek a bőrén, és melyeket soha nem fog kiheverni.
Szilvia hibás biológiai működésének következtében érgyulladást kapott. Szép combján megszületett a demokrácia. Sejtjei egymást fölülmúló működésbe kezdtek, hihetetlen finomságú miniatúrák rajzolódtak ki a bőrén, behálózták, mint a tetoválás. Pedig Szilvia csak azt óhajtotta eldönteni, hogy milyen is az ember péppé őrölve, vagy megdarálva. Sűrű leveseket főzött, melyekből egy-egy folt emblémaként szerepelt a ruháján.
Éppen egy asztalt toltak be a helyiségbe. Totya a személyes dolgait tartotta rajta, meg embereket, akik azonos céljaik érdekében igyekeztek egymást felülmúlni. Az egyik felfoghatatlan módon az asztalt kormányozta. Kapcsolgatta a motort, gázt adott, száguldozott, lefékezett. Színházat csinált az arra járók szórakoztatására. A másik is mindent megtett, hogy rajta legyen a képen, elálló fülű embereket, nyihogó lovakat rajzolt, meg filozófusokat, akik ábrándjaikat hajkurásszák.
Totya azt kiáltozta, hogy csatlakozik a mozgalomhoz. Hajlongott és köpködött és kirekesztett a valóság fogalomköréből mindent, amiről fogalma sem volt, elsősorban adatokat, beidegződéseket és az egymással szembeni, sima felületű hajbókolást.
– Hogy én nem tévedhetek? Hogy én..? Hogy tévedhetetlen vagyok? Hogy arasznyi távolságra van tőlem az élet? Hogy csak ülök önmagammal szemben és hátat fordítok önmagamnak? Hogy elsápadok és ellehetetlenedek? Hogy csak egy kiegészítés vagyok, és nem én vagyok maga az emberiség? – kiabálta. – Lecserélném azokat a tulajdonságaimat, melyek kellemetlenek és kényelmetlenek, és mégis örömben lubickolnak. Ha akadna valaki, aki felém lendül, én visszalendülnék és tulajdonságokat cserélhetnénk.
– Igen – mondta Szilvia és cserépdarabkákat rakosgatott össze. Görcsbe rándult a hasa és fűrészelő nevetésben tört ki. – Eddig elkerült a zűrzavar, mert meghittséget sugároztam. Amikor azt mondtad, gyere át, átmentem. Az ősi félelem és tiltakozás miatt. Első lépésként átmentettelek a tudatomba. Fel kellett volna hívnod. Azt kellett volna mondanod, hogy kérlek. Halkabbra kellett volna fognunk a szavakat.
– Mesélj! – mondta Totya.
– A legmélyebb szenvedés… – kezdte Szilvia.
– Gondolom, tele vagy gátlástalan érzékiséggel – vágott közbe Totya és elesett, mert nagyon kényelmetlen volt így. Elvágódott, és egy percre egyedül maradt a földön fekve. Aztán menetrendszerű pontossággal felkelt.
*
Szilvia nem leplezte szökési szándékát, meg azt sem, hogy legszívesebben Totyával maradna, takarítaná a port az íróasztaláról, le is locsolná, abban a tudatban, hogy az asztal, mely a létezésre emlékeztet, az övé. Az asztalon lévő tárgyak ilyenkor figyelmeztetik Totyát, hogy pontosan kell kifejeznie magát, mert egyedül van. Leáll a forgalom, a vonatok nem közlekednek, pöfögésnek és duruzsolásnak vége, nem adódnak össze a zajok, elnémul a világ. Hogy is van ez? Amikor Totya fel akart szívódni, végleg, mert az emberek megbeszélték, hogy többé nem kérnek tanácsot tőle, Szilvia mentette meg. A szeméremajka mögé rejtette, úgy csempészte ki a forradalmárok gyűrűjéből, és cipelte a márvánnyal burkolt folyosókon. Erőfeszítésébe került, reménytelen erőpróbának látszott. Totya váratlanul elmúlt, majd ismét életre kelt. Kiváló állapotban volt. Mindenki üvöltött, éljenzett, csak Szilvia tartotta vissza a lélegzetét. Ettől kezdve elkísérte mindenhová Totyát, vele akart lenni. Egyébként még mindig észveszejtően szép volt, csupán a fejének kicsinységével volt baj. A sok röhögéstől lett ilyen, különös erővel és figyelemmel nevetett, és ilyenkor felvillantott a testéből valami kevésbé jelentős részletet, például hátgerincet, lapockát vagy hasat.
Szilvia bizonyos gondolatfoszlányokból arra következtetett, hogy kegyben fogják részesíteni, ha megöli Totyát, az ő kedves Totyáját, akit nem szabad sem kifordítani, sem kitámasztani, sem megszívatni, mert az egész ország fellendülése tőle függ. Ezért hát, ha Szilvia a nyakába csókolna, és megharapná a fülét, és kívánságokat suttogna neki, és megpróbálná kielégíteni, az jót tenne mindenkinek, különösen az ellenzéknek, akik folyton-folyvást kiabálnak, centiméterrel méregetik a hangjukat meg a lepcses szájukat.
Ez volt az a történet, amit Szilvia már régen szeretett volna megismerni, még akkor is, ha átverik, ugyanis rettenetesen szégyellte magát a saját rövid szoknyája miatt. Butaságra vallott, ahogyan hordta. Ízléstelenül és trükkösen, de senkit sem bántva meg vele. A lába között gőzölgött a forrás vize, emberek ültek benne és Szilviát bámulták, mert ha mást nem is, az élet legfontosabb dolgát, a magamutogatást meg lehetett tanulni tőle. Lehetett hallani a sejtjeinek a lélegzését. Előre hajolt, mintha évekkel azelőtti dolgokat kutatna. Mindenkinek megakadt a szeme a fenekén. Voltak, akik hozzányúltak, tétován babrálták. A teste hibátlan volt, a bőre sima és fényes, pedig gyakran megverték, megerőszakolták érzéketlen, ostoba, forradalmárok. Élmény volt látni, ahogy ott állt, és Totya arcán összecsúszott a bőr. Nem akart beletörődni abba, hogy más is lássa. Szemhéja felhólyagosodott, nyaki erei kidagadtak, ajkát beszívta, mintha ez volna az élet előfeltétele, feltolta a fülét, és csak az igényessége nem engedte, hogy gyűlölje önmagát és gyűlöletre nevelje a gyerekeit is. Az agya kiegészítésképpen, szükségszerűen működtetni kezdte az elvet, melynek nyomán megkezdődött a szégyenteljes visszavonulás. A seregek nem haladtak olyan gyorsan, mint haladhattak volna, de azért az előrenyomulásnak volt értelme, szellemi izgalommal járt. Páran kettészelték magukat a kardjukkal, hogy az oszthatatlanság elvét megcáfolják.
*
Totya valami furcsa öncsalással simogatta Szilvia combját. A világtörténelem eseményeit képzelte oda, mindent, amit az emberiség tett, akár fizikai adottságai, akár más miatt. Az egymást kiegészítő eszmék ennek fejében működni kezdtek, és létrehozták a harmadik elvet. Ez az elv gondosan összehajtható volt, mint egy zsebkendő. A kéziratban megírták, hogy végeredményben a gondosan megrendezett, megváltozhatatlan hormonzavarról van szó. A pillanatnyi ingerek a testen képződményeket hoznak létre, melyek reszketegek és kiszolgáltatottak. A kézirat első fejezetében ez olvasható: „Ha a fájdalomtól elhomályosodik az agyad, mert érzékenyen élsz, és a kezed az igazság felé rezzen, ne szúrd ki a bőrt és ne feltételezz semmit.” Ez azt jelentette, hogy az anyák a rugdalódzó csecsemőket azért hozzák világra, hogy meglágyítsák a keménységet és megszelídítsék a vadságot.
(Meg azért, mert meg akarnak tartani maguknak téged, minket, őket, mindnyájunkat gyermekükként.)
Kint a kertben háború folyt. Nem valódi, az valószínűleg nem is ment volna, hiszen az embereknek nem lehetett megtiltani, hogy nevessenek. Azt kiabálták, hogy meghaltak, ha pedig élni akartak, fejbólintással jelezték. Énekszóval köszöntötték egymást, aztán szétlőtték egymás fejét, vagy legalábbis úgy tettek. Elégedettek voltak, hogy eleget tanultak, és gránátokkal dobálództak.
(Nem akarom mentegetni magam, én is eldobtam néhány kézigránátot. Képes voltam durrogtatni, aztán vigyorogni. Rossz elvű lehettem. A háború sötét szerkezete egy puskagolyóból áll, mely az ember szívébe hatol.)
A kertben kinyújtott lábbal feküdtek a szétlőttek. Még arra sem volt idejük, hogy bemutatkozzanak egymásnak, türelmesen végigállták a sort, míg csattant a závár, és ők zuhantak a szakadékba. Sokan önmagukat tiporták agyon. Bizonyos jelekből Totya arra következtetett, hogy halálbarát emberek között van. Csak úgy repkedtek az arcok és a kezek, látható volt, ki kövérebb, ki soványabb. Sokan, miután meghaltak, leguggoltak szükségletüket végezni. Utána, nehogy berozsdásodjanak, összeszedték a csontjaikat. Lila kézzel lökdösték egymást, felkapaszkodtak a fák ágaira és himbálództak egy kicsit. És mindezek még a mérsékeltebb és kellemesebb háborús élmények közé tartoztak.
Totya pontosan ott tartózkodott, amikor lőttek. Jeleneteket rendezett, sírt, zokogott, majd hagyta, hogy lepattanjon róla a golyó. Mozdulatainak ebben a fázisában görcsösen igyekezett, szégyellte magát, és nem akart részese lenni az összeomlásnak. Túlontúl öntudatos volt. Rendezni akarta az ügyeit Szilviával, és beszélni akart az ő népéhez, de minden kis részlet vagy torzulás vagy zavar csak módosította szándékait, és nem tudta, mit tegyen.
*
Ha Totya az ő népéhez beszélt, semmi sem tarthatta vissza. Azt akarta, hogy az ő népe megcsókolja a kezét. Az emberek általában jelentősek. Egy kivilágított villamos tetején állt, és érezte, hogy Szilvia folytatódik benne, megáll az ajtaja előtt és csönget, vagy csak áll a szobája ajtajában, és beszél és túlteljesíti a szokásokat.
– Homályban vagytok. Lépjetek elő. Feszítsétek a végsőkig a húrokat. Kutassátok fel mindennek az idejét, fűzzétek láncra, de a lelketek maradjon fehér és halk. Ez fontos nekem!
Hajlékonyságot mutatott és türelmet. Jó lett volna túlesni a formaságokon, mielőtt hatástalanítják egymást, illetve Szilvia hatástalanítja a férfit. Elképzelte, hogy Totya meghal, néhány perc múlva kinyújtja a nyelvét, aztán ül mereven és lélegzik, aztán még kicsit kilóg, a bőre hamuszürke, emberekkel tárgyal, és fel sem tudja fogni, hogy megsértette a rejtelmeket, a kéziratot, a parancsolatokat, a főnökeit.
Szilvia a zsebéből gyógyszert vesz elő. Tetováltat. Az egész kéziratot magára tetováltatja abban a reményben, hogy a dolog nem lesz infantilis és ízléstelen. Az egész világegyetem betelik majd Szilvia szépségével. Izzó kráterek füstölögnek Szilviásan, emberi szervek tartozékai lebegnek a mélység színén, a legfelső rétegek mozognak, régészek kutatnak az elraktározott mélységek után. Egyik nap belelóg a másikba, a hegyek a felhőkbe, az oszlásnak indult testek a maguk útját járják. Finoman súrlódó, kihegyesedő mellbimbók tűnnek el az éjszakában. Kábulatból adnak ízelítőt. Egy rossz mozdulat, és megmozdulnak a vizek, egy felesleges kitérő, és megkezdődik a fiókok kihúzogatása, a változás feldolgozhatatlan rendje. A kaland, mely felébreszti a megismerést.
– Gyűlölöm az embert, mert meggondolatlan – kiabálta Totya. – A dolgok el fognak dőlni, és egyértelművé teszik fölényemet. Ha elfordítom a fejem, mindenfelé félelmet és szorongást látok. Fekete az ég, és felduzzadt a tenger. Csak álmodom isten érintését.
Totya felszabdalta a kéziratot. Szétvágta és összevarrta, megette és a húsa tele lett vele. Nyitott szemén kijöttek a betűk. Új nőről álmodott. Tudta, hogy Szilvia is a képhez tartozik, és a kép ott ér véget, ahol Szilvia elkezdődik. Gyermekeik születtek.
(Nem úgy, ahogyan más férfiaknak, akik kakaskodtak, fiúkat szerettek, és ha beléjük rúgtak felnevettek.)
Totya fekete hajának sűrű fürtjeit zászlóként tűzte ki a fejére. Lekurvázta önmagát, mert rádöbbent, hogy szerelmes a kéziratba. Tisztában volt vele, hogy ez a szerelem a magánéletéből táplálkozik, és a lehető legkomolyabb, még akkor is, ha épeszűnek nem mondható. A folyamatokat kell nyomon követni, mondogatta. Amikor már a gyermekei is gyermekeket nemzettek, és azok gyermekei is, és elterjedtek a földön a szerelmesek, és képesek voltak a testüket egyesíteni, Totya csodálattól eltelt, ösztönszerű pillantásokat vetett. Amikor imádkozott, azt kérdezte:
– Mit csinálok? A szerelem élvezetétől az istenség közelébe tudok emelkedni, fel a várakozásba, oda, ahol nem zavarnak meg a körülmények.
Ezen a ponton összekuszálódott minden. Totya nem akart többé parancsnok lenni. Szíven szúrta magát egy golyóstollal, melyet az íróasztalon talált. Felszaladt a lépcsőn, hogy közelebb legyen istenhez, miközben isten leküldte az egyik angyalát, aki várakozásteljesen megállt és várt. Eldöntötte, hogy mégis beavatkozik az emberiség életébe, aztán csak állt, felkapott egy kést, és hátrált kifelé a kapuig. Csupán azt kellett mondania, hogy becsukja maga mögött az ajtót, a lakást, a lakónegyedet, az országot. Hátrafelé haladt, és mindenfélét összebeszélt
A csontjait, az izmait, az ereit, a vérét igyekezett biztonságba helyezni. A háború még nem ért véget, csak leengedték a redőnyt, megtanulták a katonák mozdulatait, a rítust, melytől a férfi megbolondul, megöli a szomszédját, felvagdalja, majd lassan, kíméletesen összevarja. Aztán önpusztító önazonosításba kezd. Rádöbben arra, hogy akadályoztatva van emberi képességeinek kibontakoztatásában. Pedig fültanúja volt a suttogásnak, melyre már nem is emlékeznek, suttogásnak, melyet csak egy nagyobb utazás keretében lehet és szabad egyszer majd megfejteni, teljesen egyedül, óvatosan, halkan, mintha az ember többé nem akarna az élők közelébe visszatérni.
Illusztráció: a szerző grafikája
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
