Novotny Gergely: Szkeptikus sorok a Szkeptikus Saroknak
A legszemenszedetteb hazugságnak, a legképtelenebb fantazmagóriának sincs grammatikai akadálya. Bármilyen megveszekedett képzelgést közölhetünk ép, egészséges, hibátlan mondatokban.
A szárnyaló lelkű misztikus és a mítoszok megszállottja irtózik a tudományos mentalitástól, bár annak semmi akadályát nem látja, hogy éljen a tudomány gyümölcseivel, tehát a fejlett civilizációval. Hiszen bármilyen gépet kitűnően lehet használni csupán a használati utasítás ismeretében, a megelőző kultúrtörténetre nincs szükség. A mítosz mentalitása a tudományban, a tudomány mentalitása a mítoszban használhatatlan.
Amikor viszont két különböző észjárás értékeléséről beszélünk, nem szabad elfelejtenünk, hogy kultúránk, társadalmi berendezkedésünk, törvényeink, vallásaink, szervezeteink és mozgalmaink elsősorban mítoszokon alapulnak, és ezek a mítoszok mesék, vallások és hitek mint szervező és mozgató erők kitűnően működtek és működnek ma is, olyannyira, hogy kritizálni lehet őket, de helyettesíteni nem.
Úgy gondolom, hogy a tudomány, vagyis a jelenlegi tudomány, vagyis a természettudomány nem a régi tudományosságból nőtt ki, mert az tulajdonképpen hajdanában csak a végső igazságokkal, mondatfűzéssel, szent könyvekkel, mesemagyarázatokkal foglalkozott, tehát mindazzal, melyhez manapság a tudománynak semmi köze sincs. Szerintem a jelenlegi tudomány a mesterségekből nőtt ki.
Bármit el lehet mondani. Mint saját szemléletről be lehet számolni elképzelésről, látomásról, hallomásról, és ez a beszámoló a valóságtól teljesen függetlenül lehet szép, meggyőző, és nincs az a megveszekedett képtelenség, melyet ne lehetne közölni. Azt lehet mondani, hogy a hamis és az igaz formailag tökéletesen hasonló. Szövegek, melyeket el lehet mondani. Ehhez tegyük még hozzá, hogy a tartalmi érvényesség nem mutatkozik meg a szöveg külsején, tehát tekintélyes kötetbe lehet foglalni, díszkiadásban lehet megjelentetni a legszemenszedettebb ostobaságokat is, ennek nincs semmi akadálya, ugyanakkor a legnagyszerűbb felfedezés is elhangozhat egy légiesen könnyű beszélgetésben, és így elhangozhat nyomtalanul és észrevétlenül. Az emberi szöveg betölti az emberi közeget, az ismeretek és tévhitek garmadájából válogathatunk, akkora tévedést hiszünk el, amekkorát csak akarunk és amekkorához gusztusunk támad, ennek semmiféle akadálya nincs, hiszen alig van olyan képtelenség, melyet szépen leírva ne tudnánk lelkünk falára tapétázni, a szövegek területén élvezhetjük a legnagyobb szabadságot, és ahogy bármilyen badarságot és mesét a legmeggyőzőbben leírhatnak, mi is magunkba olvaszthatjuk a legnagyobb képtelenséget is.
Tarski[*] nagyon gondos logikai vizsgálódása betetőzéseképpen azt a végső megállapítást teszi, hogy az „Esik az eső” igaz mondat abban az esetben, ha esik az eső. Ez nem látszik valami nagyon mély gondolatnak, sőt, felületesnek vagy triviálisnak tűnik, közönségesnek. Pedig Tarski ezt komolyan gondolta. Ugyanis a mondást egy érzékelhető tény igazolja teszi igazzá. Mondjuk azt például, hogy ugyanaz az erő húzza az almát a földre, mint ami a Földet tartja a Nap körüli pályán. Ez igaz mondat abban az esetben, ha így van. Ha nem így van, abban az esetben hazugság. Vagy mítosz. De ha így van, ebben az esetben nem mítosz, hanem igaz. Ugyanakkor vegyük a lélek örök életét. „A lélek örökké él.” Ez is igaz mondat abban az esetben, ha a lélek örökké él. Ha egyáltalán van külön lélek, mely a maga jellegzetes autonómiájában egyáltalán létezhet. Ha a két igaz mondatot összehasonlítjuk, azt mondhatjuk, hogy formailag semmi különbség sincs köztük, teljesen egyformák. Mind a kettőt éppen olyan könnyedén lehet kimondani, egyformán világos állító mondat az „Esik az eső” és a „A lélek halhatatlan”. A kettő közötti különbség abban van, hogy ha esik az eső, akkor az a mondat, hogy „Esik az eső” egy furcsa módon, a kísérlet, a tapasztalat, az érzékelés durva gyakorlati módján igaz, és ezt a fajta igazolást szeretném én a lélek létéről és halhatatlanságáról is megkapni, hogy ezt a másik állítást is igaznak tekinthessem. Amint ez megvan, az is igaz lesz, ám amíg nincs ez a fajta igazolás, kétséges. Várni kell ezt a megfelelő igazolást, és addig fel kell függeszteni a határozatot, hogy ez igaz mondat.
Régen a tudósok nem foglalkoztak ilyen kísérletileg ellenőrzött ismeretekkel, hiszen ez lekötötte volna gondolataik szabad szárnyalását, és kellemetlen, fölösleges kicsinyességre kényszerítette volna őket, viszont a mesterembereknek már a kezdet kezdetén így kellett gondolkozniuk, hiszen az anyag csak akkor engedelmeskedett, ha a valódi természetét megismerték. A vágy és a mese nem olvasztotta meg sem az ólmot, sem a bronzot, és az imádkozáshoz komoly ácsismereteket is kellett szerezni ahhoz, hogy a fából ház legyen. A mesterségeket rabszolgák űzték, és manapság sem a tudósok, ezek a szupermesterek a világ vezetői, hiszen ezzel a földhözragadt gondolkodásmóddal nem lehet sem hatalmat gyakorolni, sem szervezni, sem irányítani. A dolgok ismereténél sokkal fontosabb az emberi vágyálmok ismerete, az pedig a mítoszban fejeződik ki, és ezért az emberi világ vezetésére a mítosz alkalmas, nem a tudomány.
Az emberi tudomány, vagyis a világ természettudományos megfigyelése nagyon is fiatal, és az igazán magasröptű lélek szinte kötelességszerűen utálja. Ha teheti. És miért ne tehetné? Mindent lehet. A mondában repült Ikarusz, az Ezeregy Éjszakában repült a szőnyeg, ezek nyelvtanilag mind igazak, csak nem látta senki, vagyis semmiféle tapasztalat nem igazolta. A Boing 747 és a repülőszőnyeg között a különbség nem a mondat állító szerkezetében van, hanem abban, hogy az egyikkel lehet, a másikkal nem lehet repülni.
Nem szabad a mítoszokat lebecsülni. Rajtuk alapszik privilégiumunk az egész teremtett világ fölött, és a mítosz éppen azért olyan használható, mert független lehet a valóságtól, és szabadon kifejezheti az ember szándékait és legvadabb ösztöneit. Mióta az ember beszélni tud, hazudni is tud. Esze, intelligenciája révén szervezetten, összefogottan, gyönyörűen, emberformájúan.
A mítosz-rendszerek, mint autonóm élőlények, szinte az evolúciós szabályok szerint küzdenek, terjeszkednek, csatáznak, kibontakoznak, kiszenvednek és feltámadnak, vagyis átalakulva újra léthez jutnak, erkölcsi és értékvilágot teremtenek, rangokat, pozíciókat, szertartásokat szerveznek, és alkalmasak arra, hogy bármilyen lelki alkatnak teret nyújtsanak, amit az igaz állítást kereső természettudomány egyáltalán nem tudna megadni. Az csupán lakást, utat, járművet, civilizációt és robbanószert képes a mítosz számára alkotni, miközben keresi az igazolható igaz mondatot. A tudománytól való undor és a badar mítoszokba vetett vakbuzgó hit, a hazugságok szenvedélyes építése és szeretete mélyen emberi és talán a leglényegesebb alkotóeleme kultúránknak. A tudomány igazságfogalma ehhez képest melléktermék.
Az ember azt gondolná, hogy az igazi nagy összeütközést a tudományos és a misztikus vagy mitikus mentalitás között tapasztalhatjuk. Pedig erről szó sincs. Az emberek közötti háborúkat a mitikus tanok vezénylik, faji, vallási ideológiák adják a megfelelő, harcos gondolkodást, ebbe a tudomány nem tud beleszólni, sőt, a világ vezetői meg sem kérdezik a képviselőiket. Igaz, a tudósok nem is tudnának semmi használhatót mondani. Viszont szolgálni tudnak. Ilyen a mesterségek ősi viszonya is a vezetőséghez: a tudomány alapfeltételeket gyárt, fegyvert és táplálékot, komfortot és közlekedést, a mítosz pedig szervez és vezeti a hadsereget. Megfigyelhető ez az általánosan munkamegosztás. És amit a tudomány, mint megismert tényt, lényegesnek lát, az a mítoszvezette emberi társadalom számára melléktermék.
Illusztráció: Tóth Csilla Ilona fényképfelvétele (2016)
Cimkék: asztalfiók, esszé
