Bokor Levente: Kedves Pali, kedves Liberátorok! (Levélfa, 19.)
(…hajszálvékony az életünk…)
Arra ocsúdtam, hogy figyelmetlenségből „technikai szünet” állt be nálam a hozzám intézett üzenetek vételében. Ez óvatosságra int, hogy egyetértő válaszként ne is próbáljam mások szájából kapkodni ki a szavakat, hanem beszédhelyzetem/helyzetünk közös tövét megkeresve, és azt megragadva próbáljak vele kezdeni valamit.
Arra a föltevésre jutottam, lehet hogy a rajtunk áthaladó erővonalak közös csokra talán az avantgárd szó. – Amint már tisztázódott, katonai műszó, és előőrsöt jelent. De rendeltetése szerint, jelölhet utóvédet is, pajzsot a hátbatámadás ellen.
A művészetben meghonosult katonai szakszó arról árulkodik, hogy a francia történelem példájából kisugárzó emancipatórikus militánsság (a polgári szabadság szentségéért követ ragadni készség) fegyverbe szólította, táborokra és esztétikai fegyvernemekre osztotta a művészeteket is. A jelenség – egyetemes jellegét, és szellemi összefonódását tekintve a kor háborús kataklizmájával való szellemi összefonódását tekintve – a XX. század abszolút újdonsága.
A XIX. század derekától kezdett „kritikus tömeggé” halmozódni az eliparosodó társadalom szerkezeti súlya, és életterének követelése az intellektuális ég alatt. Magyarán szólva, roham¬léptekbe kezdett a nemzetállamok szocializálódása. Ebben tájoló szerepet követeltek maguknak az érzékeiket teoretikusan is gondozó, avantgárd művészeti mozgalmak. Szinte azonos korszakaszban került napirendre a tér és idő szemléletének radikális kitágítása, a természettudomány mély „bediffundálása” a társadalmi értékek világába, és a „kereszténység meghaladásának” programja egészen az „Isten haláláig”, a Redemptor hominis-nek – az ember Megváltójának – üldözéséig.
Madách-hoz fűződő kapcsolatom magyarázataként itt jegyzem meg, hogy az avantgárdot előkészítő válságkorszak gyermekének tartom őt is, mert a súlyosan meg-kísér¬tett ember megváltásának lehetőségével vívódik. Az evolúció önjáróvá lett elmélete egy, a természettudományból a történeti emberbe átültetett üdvtörténeti távlatot hallucináltat. Annak madáchi végiggondolása kideríti, hogy az nem üdvtörténet, hanem az élet értelmének pusztulás-története. A közben kifejtett erkölcsi erőfeszítés is annyira önemésztő, hogy az üdvözülés elbeszélhetőségéből mindössze egy keskeny fényrés marad a Tragédiában. Ezen a résen bújik át később a XX. század is, mint teve a tű fokán, rettenetes sebeket szerezve.
A dekadenssé nem fajult, az emberi alapértékektől nem tágító avantgárd múlhatatlan érdemeket szerzett – és még szerezhet – az újfajta érzékenységek fölfedezésével,; az emberi közösség élményterének újabb dimenziókra való kiterjesztésével.
Az avantgárd művészetnek új sajátossága, hogy nem csak szép, hanem hasznos is akar lenni. Együtt akarja láttatni a megszemélyesült Egész szépségének transzcendenciáját, és ugyanannak – mint a társadalmi természetbe vetett lénynek – a történeti immanenciába szorítottságát.
A nyelv szerepét – többetek fogalmazásához lényegében hasonlón – ekként írtam körül a fogalmi diétán tartott ’70-es években:
A nyelv éppoly szervező képződménye az emberi nemnek, mint testünknek az idegrendszer. Az információcsere ugyanúgy létszükséglet, mint az anyag-, vagy árucsere.
A költészet nem sebészi beavatkozás a nyelvbe, hanem a látóközpont. Tárgyának nem az ingerközvetítőket, hanem azok értelmét, a világképet tarthatjuk. Látványba avatja a nyelvtudatot: a szólam csak mutatópálca, mellyel képzetről képzetre mutogat. – Csak képidomként ingerkeltő a jel; jelképesülvén gerjeszthet élményt, és arra mutató jelentést. (József Attila egyenletei)
Maradva az avantgárd hivatásképzet háborús kellékeinél, tegyük föl azt, hogy mint afféle elő- vagy utóörs elszakadt tagja, hadifogságba estem, avagy eltévedt katonaként tartottam frontvonalat a dzsungelben, ahol ragadozókon kívül senki sem harcol. – Így hát jókor jött az elszigeteltségből kimentő felszabadítás, és túlértékelhetetlenek vagytok, Liberátorok. – Ez a mostani helyzetem, közös beszédhelyzetünkön belül.
Végső soron, saját felelősségemre folytattam le találkozásunk társadalmi kísérletét, olyanokkal, akiket a kísérlet kezdete óta ismerek. Azt írtam ugyanis 1976-ban, hogy „Hajszálvékony az életem // a pont árnyéka lét-elem // vakmerő.” (Fohász) – Csupán kipróbáltam, milyen hosszúságot képes elérni egy hajszálvékony élet.
Most pedig annak a célomnak akarok hangot adni mint „messziről jött ember”, amit meg nem írt versem tanúsít:
„Legyek hasznos, mint a szilikon,
a poli-dimetil sziloxán, ami:
– színtelen, szagtalan,
– oldhatatlan, nem is reagál a vízre,
– rendkívül hő- és hidegálló,
– elasztikus, viszkózus tulajdonságú, formahű lenyomatképző,
– elektromosan szigetelő,
– kiváló hézagkitöltő,
– hatékony tömítés számos folyékony közeggel szemben.”
Önvakságomban csak utóbb vettem észre, hogy szeptember 23-i műcsarnoki felolvasásom (HOSSZMETSZETÜNK MADÁCH-I SZEMMEL) bevezetője pontosan olyan, amilyennel a levélfa ágain csüngőket is megszólíthatnám. Csupán a megszólított nevét kell kicserélnem.
Köszönöm a Levélfa megtisztelő felkérését; köszönöm a megjelenteknek, hogy részt vesznek valakinek a saját magával való szembesítésén. Tudjuk, hogy mások jobb megértésének legegyenesebb útja a saját öntudatunk tisztaságán át vezet. Mindenki jelenléte nagylelkű segítség abban, hogy én is jobban értsem, amit másoknak szeretnék kimondani. Leginkább arról igyekszem meggyőződni, hogy amit gondolok, olyan-e, mint egy vissza-visszapattanó gumilabda, vagy pedig a mindent elnyelő nem-létezővel játszom.
Ha a rendezvény meghívója szerint én filozófus vagyok, akkor próbálok mindenkit meggyőzni afelől, hogy ő is az. Nem hízelgő véleménynek szánom, hanem a valóság arculatának. Sokan, egy minden tudomány felett álló tudománynak híresztelik a filozófiát. De nem az. Azt viszont megengedhetjük, hogy a bölcsesség tanítását tartsuk tudománynak, nem magát a filozófiát. Ha a filozófia is tudomány lenne, akkor honnan eredne a tudomány? De elfogadhatjuk, hogy minden egyes tudomány, csak a filozófia egyik tanítása, annak kilépése öntudatunkból a tárgyi világba. – Amelyik tudomány elveszíti filozófiai eredetének tudatfonalát, az „meg is nézheti magát”.
Visszatekintve eddigi életproblémáimra, azokra – a magam féléknek – nem a misztika, vagy a mindennapi indulatok mezején kell keresnie a feloldást, hanem egy olyan, mindent beláttató magaslati ponton, melynek megtalálása a filozófiai kirándulások célja. Ha nem is személy szerint Descartes-tal, de azzal a tanítással gyűlt meg a bajom, mely szerint „cogito ergo sum”, azaz, gondolkodom, tehát vagyok. – Csakhogy a dolgok nem gondolkodnak, mégis vannak.
A puszta „vanásnak” nem muszáj gondolkodnia. – Bármennyire is szeretném elhitetni jelenlétem önzetlenségét, be kell ismernem mindenki előtt: nem azért gondolkodom, hogy „vagyjak”, hanem azért, hogy legyek. Sallangok nélkül ismételve a kijelentést: azért gondolkodom, hogy legyek. Nem vezérel más, mint a létezés magáért való célja. A dolgok nekünk köszönhetik, hogy vannak, mert azok a mi dolgaink. De az ember nem dolog – nem egy res cogitans („gondolkodó dolog”) –, hanem élőlény, s a gondolkodás nem más, mint az élő állapot legfőbb ismérve a komplexitás legfinomabb árnyalatai szerint különbözve.
Innen talán már megértethetem – amit kicsikart belőlem a jelenlegi, önmagyarázatra szorítottságom – azt, hogy mire valónak tartom írásgyakorlatom legjavát: tudniillik, mivel nem hiszem el, hogy vagyok, szabadversformájú létberendezési tárgyakkal vétetem körül magam. Azok zegzugos zsúfoltsága az egyedüli biztatás arra, hogy legyek. Ugyanis nem a képzelet önkényének teremtménye egyikük sem, hanem a magyar valóság előttem haladó modelljét fürkésztem ki. Bármelyik verstárgy megmintázásában a saját létemet kutattam. Hiszen a dolgok anélkül vannak, hogy gondolkoznának, mert saját és közös céljaimmal én tartom fenn őket. Legjobb tehát az újrateremtés csíráiban fedezni föl bármelyiket, mielőtt az döntene helyettem, hogy legyek, vagy ne legyek. – Ennyicske, önmagával szembeni önvédelemmel, tartozik magának az ember.
A civilizáció, melyben élünk, nemcsak az általunk teremtett egyetlen élőhelyünk, hanem olyan bonyolult eszköz is, mint a legfinomabb hangszer. Meg lehet szólaltatni a saját hangján, de nyekergetni is lehet. – Ezért nem a líra zsongásához csábítottam ide senkit, hanem hogy a civilizáció hangszerén együtt keressük a fogást. E felől nézve, az általam előállított létberendezési tárgyak: civilizációnkra hangolt zenei tárgyak. Mintha magának a hangszerkészítőnek lennének saját ujjgyakorlatai. Hasonlítani akarnak az emberi életre, amelyben senki sem éri el a mester-fokot, de szabadon ujjgyakorlatozhat.
Közös életünk éveinek néhányát próbálom lejátszani, azok emelkedő sorrendjében. Évszámokat fogok citálni, és a hozzájuk költött „létberendezési tárgyakat”, melyeknek egy részét kommentárokkal is támogatom, kíváncsi lévén a felismerhetőségükre.
Valószínű, hogy túl sokat is zúdítok egyszerre a fülekre. De senkit ne kössön meg a szavak „partikularitása”, mert a szerzőnek is a legfőbb célja, hogy összhangzatot nyújtson.
A fél évszázadot érintő, másfél órás felolvasásból csak három évszámhoz rendelt szemelvényt mutatok be. De előbb, a Levélfa ágain ülő pályatársakat beavatom az előtörténetbe, mert még a történelemnek is története van.
Hogy valamennyire „fogyasztható” legyek, összegyűjtött írásaimból készítettem egy saját szájízű, költői, 50 éves magyar társadalomtörténetet tükröző gerincválogatást, ami akár misztériumdráma is lehetne. Kreáltam hozzá címlapot, írtam magyarázó bevezetést, és Bogár László közgazdásznak ajánlottam, aki közéleti „lángoszlopként” lépett föl egy időben. Reménykedtem, hogy elfogadja az irodalom segítőkészségét. – Reményem hiúnak bizonyult, válaszra sem méltatott, de lehet, hogy el sem jutott hozzá a másokkal közvetített ajánlatom. Ez a kollekció lett felolvasásom „rózsafűzére”.
Itt pedig távozom, kukkantsatok a versszínházba.
Köszöni jelenléteteket:
B. Levente
2017. október 7.
Bogár László közgazdásznak
FÉL ÉVSZÁZAD
rövid misztériuma
nemzedékem előadásában
SZEREPLŐK:
bizonyos közös célok-, törekvések-, remények-, illúziók Mindennapi Hősei
Amit előadnak külön-külön — a maga idején láthatatlan.
Amit megélhetnek mint esetleges témát, az csak a Láthatatlanról szóló, kéznél lévő példabeszéd.
2011.
1988.
Ekkor már biztos, hogy fordulni fog a kocka, a szocializmus kimerítette igazságait. „Nincs menekvés a feltámadás elől”. „Érintettek” vagyunk. De semmi kétségünk ne legyen afelől, hogy a „feltámadás” nem a szabad választásunk, hanem a kijelölt utunk. Egyszerre támadnak föl erényeink, és ki nem élt vágyaink. Olyan, fekélyben hempergő Jóbokká lehetünk, akik tényleg az Úr szeretetéért szenvednek, vagy olyanokká, akik a magukba telepített kullancsot istenítik.
VALÓBAN! LEGTÖBB…
Valóban! Legtöbb nékünk az érintés
mert elfogy az utolsó igazság is.
Nincs menekvés a feltámadás elől!
Gyomrunk az az ujjbögy
mely vándorol a testmasszában
és a külformába begyömöszöl.
S mert a Teremtő bennrekedt a testben
semmi sincs, amit átallana:
futtat és ugráltat
őrjöng, hogy szabaduljon
lelkünkkel kileheljük.
Ó, nem tudom én, hogy az Úr
akar-e minket, vagy csupán kullancs:
mint egy betegség furakszik belénk!
Jön majd a gyógycsipesz, íme:
két hegye közt, akit imádtál.
Ó, isteni rüh! Hempergek a szent fekélyben.
– Minden, minden imígyen kezdődik.
1993.
Végül 1,7 millió munkahely tűnt el – az egész magyar gazdaság gazdaságtalan. Hallottam olyan kormányzati sajtótájékoztatót, ahol egy államtitkár a fejlettség jegyeként taglalta a munkanélküliséget, melyhez a magyar lakosságnak pszichikai teherbíró -képességben fel kell nőnie. Láttam egy barátilag mutatott statisztikát is arról, hogy az Akadémia által minősített szakértelmiség kétharmada már elhagyta az országot.
AZ APOKALIPSZIS TERMÉSZETE
Valamikor nagy volt az idő
órával mérhető.
Most mikroszkóppal ütjük a nyomát.
Zsebóra ketyegett az asztalon
mérte mikor jön-távozik valaki
most senki nem jön
vagy itt időz egyfolytában.
Egyetlen változás-atom furkósodik csak.
3000. május 1-jén
– lehet hogy előbb
de ősszel vagy tavasszal –
becsukják a Földet
mert ráfizetéses az egész.
Készülök a napra
ahogy lyukat ölelve kúszik a csigalépcső
és a forró magma egyetlen csöppenés.
*
Régóta foglalkoztat egy föltevés: az avantgárd költészetnek talán maga előtt sem tisztázott végcélja, hogy új formában tovább írja a Szentírást, mert az egész művészeti mozgalom az emberlét értelméhez az újraértelmezés konokságával igyekszik közelebb férni. A legelszántabbak a mindent megvilágító Logosz küldetéstudatával misszióznak.
Ez idő tájt egymást gyomrozó polgárháború zajlott a szomszéd Jugoszláviában. Egyébként is folyamatosan dörög életünk egének valamelyik felhőzónája. Miért?
A SZÖVEG
Minden ember szövegdarab
az emberiségből.
A háború a szövegíró
kínlódása.
Mindenki hamarabb megért
mint alkot egy értelmes mondatot.
Mindenki mindenki mindenki.
Az Írás: növekedésbe fogott cseppkő.
2001.
Az elhírhedett szeptember 11-e meglepett ugyan, de nem volt meglepőbb, mint egy Salvador Dali- vagy René Magritte-festmény. Az ikertornyok pusztulásának borzalmát maga alá szorította a kivitelezés attraktivitása: a megtervezett szürrealista szimbolika. Új nyelv keletkezett vagy csak finomult, az, amit a két, Japánra dobott atombombával fejezett ki az US Air Force – az amerikai légierő. Ábrázolás-technikájának nyersanyaga a civilizációs kaptárban zümmögő ember. Mostanság a „terror művészei” saját vérükkel is aláírják (mint „öngyilkos merénylők”) a másképp nem kifejezhető valóság mitogramját — létjelét.
A hagyományos háború a globális színpadon bemutatott performanszba lélekvándorolt volna át? — Látjuk, a „terrorművészek” nem késlekednek a ’szellemi’ létbe ragadni magukkal közönségükből bárkit, ha rájuk tör a közlésvágy elemi szükséglete, melyben az EMBERI ÉLET=JEL, és nem több. Ekként valósul meg a JEL-ben létezés isteni méltósága. Őrültség persze, de ősi, szentként tisztelt őrültség. Akkor kap lábra, amikor fellép a szentekben való kulturális hiány. A hagyomány szerint Empedoklész, a két és félezer éve élt görög filozófus az Etnába ugrott, hogy tanait megpecsételő istenné legyen. Ez volt az ő áldozati átváltozása. Az istenhiányos tömegkultúra pedig azon van, hogy tömeget rántson magával – avagy taszítson –- a másvilági sorba.
Szeptember 11-e nálunk is történhetett volna.
A FEKETE SZŰZ
Sötétség-anyánk méhe
a mi világosságunk.
A mi világosságunk méhe
az eredet vakfoltja.
Sötétség-anyánknak szerelme gyúlt
csírázik méhe.
Apánk vesszeje suhintás volt:
„teremj!” – csak ennyi.
Azóta sincs apánk ki mit szólt
hangja anyánkba hullt.
Megesik velünk a Látás
mert szóra mindig vak volt.
2001. augusztus
Illusztráció: Bokor Levente
Ezek is érdekelhetik!
Suhai Pál: Aki jobb önmagánál (Levélfa, 40.) →
Hangosírás (Levélfa, 39.) →
Meg lehet-e javítani a magyar könyvterjesztést? (Levélfa, 38.) →
