Mondd meg nékem, merre találom…

Próza

november 5th, 2017 |

0

Jakab István: Megtérés

 

Kétszer hittem igazán, kezdte, és megforgatta a szemét. Hazudni fog. Igen, mindössze kétszer, ha jól számolja. Eltöprengeni látszott, az ujján számolt, kétszer, nem kétséges.
Hideg téli este volt, méláz, jócskán fagyott, hát, mikor is? Vagy tíz, tizenöt évvel ezelőtt. Tudja, mikor egyik pillanatról a másikra egyszerre mindenkire, int fölfelé, rádőltek bizonyos bankfiókok. Mi bundában kint, de alatta, nem kell ugye sokáig magyaráznia. Nem, intek, fél fenékkel a fotel széléről. Alig mertem leülni. Ragadt minden, csak nem attól? Az ágynak benyomódott a közepe. Hányszor és hányan? Kik és mifélék? Ki jött, jön fel ide? Ki mer? A vágóhidak különbek. Bizonyos értelemben persze ez is az. Szoba, fürdőszoba használattal. Jó esetben.
Vannak ilyen napok, folytatja, hogy az istennek se jön össze semmi.
Léteznek, mondom. Foltokat látok mindenhol. Izzadtságszag, meg nyiroké, ami az alfelekből árad. Régen szellőztethettek, festhettek itt. Ez itt az emberi mocsok legmélye. Mit fogok erről írni? Mi tűr nyomdafestéket?
Ismeri, nem?, maga, úgy látom, dohányzik, csak áll az ember, a zúzmara rátapad az ágakra, vagy a füvön a dér, esetleg nyirok, nem emlékszem már, ronda köd talán. Cigit cigi után szívtunk, ideges slukkokkal. Még beszélgetni se nagyon volt kedvünk. Egy kis séta elfele, aztán egymás felé, összenézés, gyújtsunk-e rá. És ez így ment órákon át. Befagytak az emberek a saját lukjaikba. Akibe egy petényi ész szorult, ki nem teszi a lábát, így ünnepek után. Telezabálták magukat, meg más örömök is.
S akkor egyszerre beugrott a megoldás: fohászkodni kell.
Ő mindenkit meghallgat, talán még engem, minket is. Elvégre akadt a követői közt egy közülünk.
Szóval nekiálltam: hogy csak egyetlen kuncsaftot, Uram, Édes Úr, te aki mindent látsz, hallasz, zárt szobák sikolyait is, még szándékot is hogy bezárkózzanak, meg hasonlók, és elmondtam vagy tucatszor, amikor egyszer csak befordult egy autó az utcába. Tisztára agykontroll, vagy mi, akkoriban jött divatba, csődültek rá, mindenki nekik ügynökölt, még majdnem engem is beszerveztek, pedig ha valaki, én aztán nem hittem az ilyesmikben. Mindenesetre akadálytalanul elgördül hozzám, pedig azt gondoltam, biztosan befordul valahova, nem létező utcába, vagy leáll, mert rokonlátogatóba jött, valami csóróhoz a gazdag nagybácsi, akkora csomaggal, hogy be se fér az kapun. Egyszer csak ott állt mellettem, az ablak letekeredett, egy tenor kiszólt: mennyi. Le- aztán behajoltam, végigmértem. Elég súlyos egyéniségnek látszott. Ha rám fekszik, gondoltam, kinyomja belőlem, most finomítok egy kicsit, az összes hurkát. Na mindegy, fő, hogy itt van, azaz ott volt. Én bemondtam a szokásos tarifát, ő csak franciát kért, de volna még egy extra kérése, hogy ketten. Ha már úgyis párban dekkolunk ott. Összenéztünk, megvolt a megfelelő jelünk, így arra is mondtam egy „nyomott” árat, nem alkudott, beszálltam, elvitettük magunkat, azaz elhozattam ide.
A következő csoda: a fickó feljött, levetkőzött. Hát azok a sonkák. Százötven-kétszáz kilós hízónak ilyenek. Csaknem beleszorult a fotelbe. Elkezdtünk dolgozni rajta, felváltva, ahogy kérte. Csak hát az volt a bibi, hogy nem tudta olyan széles széttárni a térdeit, hogy mindketten beférjünk közé, elnevettük magunkat. Erre a fickó bepipult, hogy mennyire ügyetlenek vagyunk, most kezdtük-e. Láthatta, hogy már nem vagyok mai csirkefej, szakmailag sértett, de ő ki akarta küldeni a társamat. Erre egy kis vita támadt, hogy akkor most mennyiért is, mert ugyebár ő is belekezdett, és valamennyi neki is járna, és akkor nekem is elcsattant az agyam, és ráüvöltöttem, hogy micsoda mocsok állat maga, hogy akar ekkora sonkák közé két nőt, és nézett-e már tükörbe? Egyáltalán hogy mer egy nő előtt levetkőzni, és kezdtem élvezni, hogy fölénybe kerültem, mintha lovon ültem volna, vagy mit tudom én, elefánt hátán, és arra megy, amerre én akarom, akár szakadékba is, s tényleg nem tudom, mi lelt, képes lettem volna szétverni a fejét, mintha egész elbaszott életem minden kínját, az ütlegeket, megaláztatásokat akkor kellett volna letörlesztenem, és azt sem bántam volna, ha otthon fölköti magát, vagy elmetéli az ereit, kurvára nem érdekelt volna, egy rohadékkal kevesebb, és már nemhogy nem nézett rám, hanem a földre sütötte szemét, s persze nemcsak hogy lelohadt, hanem ahogy föltornázta, kiszuszakolta magát a fotelből, elpirult, mint egy szűzlány. Ismerem ezt a fajtát, a sértett kiskant, akármekkora testbe szorult is. Ijesztően némán lépett felém. Azt hittem, leüt, bár azt sem bántam volna, úgy megkönnyebbültem, ha nem lenne fals, azt mondanám, elöntött a boldogság, vagy valamiféle elégedettség. Egyszerűen jólesett, hogy kiadtam magamból. Jött ez a nagy elefánt felém, lent lifegett a pici ormánya, majdnem elnevettem magam. Mondom, belém bújt a kisördög, nem érdekelt semmi. Egy lépés, még egy, dumm, damm. El fog taposni. Ott állt előttem, zihált, minta hegyre mászott volna. Bocsánat, mondta, útban van. A szék karfájához nyúlt, levette a ruháját, öltözni kezdett. Vöröslött a feje, mint a cékla. Te, mondogattam magamnak, ezt mindjárt megüti a guta. Hol van ilyenkor ügyelet? Amikor begombolta a nadrágját, elővette a tárcáját. Ne haragudjon, mondta, síri hangon, kivett egy kék pénzt, letette az asztalra, de olyan szelíden, mint egy kezes bari. Ne haragudjanak rám, kérem, mondta még egyszer, aztán fejet hajtott, udvariasan, mintha nagyvilági dámák lettünk volna, grófnék vagy försztlédik, elköszönt, mi kiengedtük, elment. Soha többé nem láttam errefelé. Lehet, hogy tényleg meggyilkolta magát.
Na, így jártam a fohásszal.
S hogy mi volt a másik eset? Jó kérdés. Ha megnyúz, se jut most az eszembe. Egészen egyszerűen elfelejtettem. Várjon, akarok még valamit mondani. Nekem egy könyvem van csupán, József Attila versei, mert ő is idevalósi, itt élt közöttünk, legalábbis anyáink, apáink között, akiket ide vert a sors, és nekem se volt apám, anyám, vagy legalábbis nem ismerem, ismertem őket. Nincs istenem, hazám. S a szeretőim? Azokról se sok jót mondhatnék, már amennyiben szerencsés a kifejezés rájuk, de talán igen. Szóval megütnek, arcul ütnek olykor a sorai. Van egy verse, az a címe: A bűn. Fejből megtanultam, igaz csak a végét: Én istent nem hiszek s ha van, ne fáradjon velem; majd én föloldozom magam; ki él, segít nekem.

 

Illusztráció: Fényreklám (pixabay.com)

 

Cimkék:


Feltöltötte:

Napút Online adatlap-képe



Back to Top ↑

Tovább az eszköztárra

A weboldalon cookie-kat használunk annak érdekében, hogy megkönnyítsük Önnek az oldal használatát. Felhívjuk szíves figyelmét, hogy az oldal további használata a cookie-k használatára vonatkozó beleegyezését jelenti. Több információ...

Az oldalon történő látogatása során cookie-kat ("sütiket") használunk. Ezen fájlok információkat szolgáltatnak számunkra a felhasználó oldallátogatási szokásairól, de nem tárolnak személyes információkat. Az oldalon történő továbblépéssel elfogadja a cookie-k használatát.

Bezárás