Koppány Zsolt: Volt egyszer egy Kocsis Zoltán
(részlet a szerző készülő kötetéből)
TELEVÍZIÓMŰSOR A 8-AS TANTEREMBEN
Hallottam hírét. Hogy jön a tévé, meg Lilla néni, így szólították, aki leánykori nevén Mátyás Mária, Zoli édesanyja. Meg pár meghívott még. Beülünk, és a mama elmesél egy-két sztorit Zoli gyerekkorából. A meghívottak közt én is szerepeltem. Ott álltunk az ajtó közelében, bent a tévések készülődtek, na, nem lázasan, hanem inkább professzionális hidegvérrel. Székeket hozattak még, hogy félkaréjban elférjünk az ablak alatt. Egy lány tipegett felém magassarkújában. – Te is ide jöttél? A felvételre? – Egyből letegez! Ez jó jel, biztattam magam. – Igen. Már negyedik éve, hogy idejárok, amolyan minden lében kanál, nem átallok beleszólni abba, amihez nem értek – és elkezdtem mesélni, hogyan ismertem meg Zolit. Ezen a történeten jókat derült. – És te? – kérdeztem. A lány nem jött zavarba, elárulta, hogy rajongó volt, s mint ilyen, szerelmes is, aztán lassan hűlni kezdett minden, Zolinak menyasszonya van – nekem már feleségem, cikázott át agyamon a gondolat, de el nem árulom semmi esetre sem, hátha csaphatom a szelet ennek a gyönyörűséges nőnek. Zenepedagógus lett belőle, mondta, az is valami, néha a legtöbb, imádja a tanítványait, azok nem kevésbé őt. Hogy hol dolgozik, nem említette. Nagyon tetszett ez a lány. Mit tudom én, mi a különbség lány és nő között, talán ugyanolyan hierarchikus a különbség, mint fiú és férfi közt. Addig puhatolóztam, míg ki nem derült: hajadon. Hogy barátja, kedvese meg mit tudom én kije jelenleg nincs. Nőügyben tehetségtelen vagyok. Valami randifélét kellene kieszközölnöm. Nem tapadni, nem beszélni a szexről, nem vigyorogni idétlenül, és nem terhelni metafizikai-ontológiai kérdésekkel, mert azt Zoli tűri, Pilinszky imádta, de a nő az nő.
Beterelték a hallgatóságot. Nekem a legszélső szék jutott, ami miatt a rögzített kamera látóköréből éppen kiestem. Fenébe is! Naná, hogy valamelyest én is hiú vagyok , mint akárki más. Megpróbáltam közelebb húzódni a többiekhez, de sehogyan sem ment. Akkor úgy tettem, mintha a cipőfűzőmet kötném újra. Fejem már majdnem a másik ölében. Ez sem bizonyult jó taktikának. Zoli közben leült a fal felőli zongorához, csendet kért és Chopint kezdett játszani. Nem emlékszem már, mit. Talán a cisz-moll nocturne-t. Azt a darabot, amely már nem is ebből a világból vétetett. Majd a taps kíséretében mosolyogva kifordult felénk a székén.
Lilla néni belekezdett. Jó volt hallani, hogy Zoli éppen olyan vásott kölök volt, mint én, persze ő sokkal kevesebbet játszhatott a többiekkel, mert az örökös gyakorlás tette ólomnehézzé a napjait, de amikor lekerültek róla a súlyok, fölvágódott, vissza a légbe, mint a ragadozó madár. A Kovács István által edzett Ajax a hetvenes évek elején valódi ólmokat kapott bokára, karra, derékra, sáros pályán játszatták őket, aztán súlyok nélkül, mint az igazi művészek, elhagyták a földet, rácáfolva a gravitáció törvényére. Ilyen volt Zoli billentése, ujjai szinte szálltak a billentyűk fölött, holott nagyon is mélyre nyomta valamennyit. Módszerét saját maga alakította ki, ettől lett – amint Wilheim András a nekrológjában mondta – minden idők egyik legnagyobb zongoristája.
A mama csak mesélt és mesélt, én imbolyogtam székemen. Legalább egyszer körbejárhatná a kamera a termet! De nem. Végül teljesen jobbra hajtva a fejemet, belemosolyogtam az optikába. Szomszédom elhűlve nézett rám( őt folyamatosan vette a kamera), de én lágyan intettem, hogy ne rémüldözzön, még nem őrültem meg teljesen. Közben Lilla néni odáig ment a történetben, hogy Zoli életében egyszer kapott pofont tőle, mert hazudott. Hazatért alkonyatkor, meglehetősen piszkos ruhában, sem keze, sem az arca nem volt makulátlan. – Hol voltál, édes fiam? – kérdezte. Hol lehetett volna ez a gyermek, akinek mindene a zongora és Beethoven, Chopin és Liszt Ferenc, Mozart és Bach. – Hát gyakorolni – vágta rá, de a mama azonnal megérezte, hogy itt valami nem stimmel. S mint egy dramaturgiailag jól fölépített színdarabban, odakint csöngettek. Presser Gábor állt az ajtóban, kezében szemüveget szorongatott. – Otthagyta Zoli a pályán. – A szemüveget átnyújtva el is tűnt nyomban. Na, akkor kapott egy fülest a Zoli. A foci! Már megint az az átkozott futball! És még a szemüvegét is elhagyja? Zoli könnyesre nevette magát a régi történeten, mi is gurguláztunk, csapódtunk ide-oda székeinken. Figyeltem a szép lányt, ő nevetett a legkevésbé. Talán még ezt az egy pofont is soknak tartotta. Zoli, fényképei alapján, tündéri kisfiú lehetett. Világunkat is túlnövő lényt ütni nem, csak simogatni szabad.
A végén elbúcsúztam ettől a nőtől, nem kértem el a telefonszámát, nem tudtam meg, ki ő , majd Zoli talán elárulja. Szomorú voltam. Most aztán várhatok évekig, amíg újra szóba áll velem valaki. A nős emberrel. Lélekben persze csak a halál választhat el Arankától, de addig? Másnap a Lapkiadóban alig volt olyan ember az ebédlőasztaloknál, aki ne gratulált volna. Hogy láttak a tévében. Én ismerem Kocsis Zoltánt? Persze, mondtam, naponta járok a Zeneakadémiára. Kérdezték: tulajdonképpen miért vagyok én anyagbeszerző? Azt én is szeretném tudni. Még nem gondoltam bele igazán. Talán így szebb az egész. Mert Zolit abszolúte nem érdekelte, mit is dolgoztam én napközben. Ez az igazi elismerés.
A SZÉP LÁNY ÚJRA FÖLBUKKAN
A Zeneakadémia előcsarnoka valóságos agora volt, itt találkozott mindenki, a tanszakok hallgatói, szerelmek pisla őrlángjai gerjesztettek futótüzet, láttam én, hogy fényes nappal csókolóztak a hormonok fűtötte hideg márványok között. Zoli, szokásával ellentétben, a ruhatár pultján ült, két keze a combja alatt, s miközben tekintete a semmibe meredt, cipősarkai ütemesen doboltak a pult deszkafalán. Köszöntöttük egymást. Egykedvű volt, nem lehetett tudni, mi nyomja a szívét, talán semmi, csak valami jár a fejében, ezer és ezer partitúra kaotikus s mégis katonásan rendezett halmaza. Ilyenkor hüvelykujjának körömágyát rágta, majd nyíltan az ember szemébe nézett és csak úgy odavetette: mi újság? Háttal álltam a bejárati ajtónak, Zoli fejével intett. Megfordultam. Már ott állt mögöttem az a szép nő. Vagy lány. Nekem minden nő lány. Az asszony… az túl komoly. Aki idősebb, az meg nekem hölgy volt, még akkor is, ha házmesterként hessegette seprűjével a járókelőket a járdán. – Szia – mosolygott rám. – Zoli már ugrott is le, megigazította öltönyét, nyakkendőt ő sem hordott soha civilben, majd félrehívott. – Bocsáss meg, egy perc és itt vagyok – szóltam a lányhoz, aki mosolyogva konstatálta a helyzetet. – Na. Itt van ez a csaj. Most végre… ezt akartad, nem? Egyébként úgy volt, hogy velem akar találkozni, de nekem mindjárt órám lesz. Á! Aranka otthon van?
– Turnézik.
– Akkor? Ha hagyod a fenébe az erkölcsi skrupulusaidat, már viheted is magatokhoz. Legföljebb, ha megjön Ari, meggyónod neki. Az Ecclesia mellett meg ott a ferences templom, ott mindig lehet gyónni. És akkor Isten előtt is tiszta lesz a lelked. Most öt óra körül van, ugye? – Megnéztem az órámat, a fehér számlapos Seiko márkájú napelemes kvarcot. Aranka hozta egyik turnéjáról. Megígértettem vele, hogy miután minden rendes kvarcóra fekete számlapú, az enyém legyen fehér. Juszt is! Így lett. Arra meg nem emlékszem, hogy Zoli hordott-e egyáltalán karórát. Ékszer egyik ujján sem volt, házasodása után még karikagyűrűt sem láttam gótikusan hosszúra nyúlt ujjain, egyiken sem. Holmi földi hiúságok hidegen hagyták. És tényleg. Pontban öt óra volt. Ez az ember még az időt is érzékeli, talán a Nap állásából, bár az most nem volt lehetséges, mert itt, az aulában örökös volt a félhomály. Lámpát még nem gyújtottak. – Mennyi idő alatt szoktál végezni az ilyesmivel…? – Érezte, hogy kérdése elevenembe vág. – Milyesmivel? – Zoli fölfelé nézett, a Magasságos irányába. – Hát meddig tökölsz ilyen helyzetben? Csak azért kérdezem, mert fölugranék hozzád. Háromnegyed nyolc körül… – Én csak idétlenül nevetgéltem, és csupán annyit tudtam kibökni, hogy – Nem emlékszem… olyan régen volt… hogy idegen nővel…szóval, ne haragudj. De háromnegyed nyolcra csak végzek! Ennyire csak nem vagyok gyagyás!
– Dehogynem! – Avval Zoli elsietett, kettesével vette a lépcsőket. Én meg odafordultam a lányhoz. Már a nevére sem emlékszem. Ha hirtelen ér a stressz, még arcok sem maradnak meg bennem, nemhogy nevek. Máskor meg előfordul, hogy valakit gyerekkoromban láttam utoljára, és mégis fölismerem. Az én drága Szemes Marim temetésén odalépett a nálam magasabb Hirtling Pista és megkérdezte: – Mondd, kérlek, te nem vagy csepeli véletlenül? – De igen! – És csodálkoztam. – Te melyik suliba jártál?
– A Kolozsváriba – mosolyodott el Hirtling. – Én meg a Rákócziba, tudod, az Imre-téren. – Bólintott. Ezek szerint tényleg nem változtam sokat. Mert hát hol láthatott engem a színész? Iskolák közti focizáson. Vagy a Ki tud többet a Szovjetunióról című kabarék egyikén. Esetleg a „Gyűjtsd a vasat és a fémet, ezzel is a békét véded!” MÉH-akcióin.
De ennek a lánynak az arcára éppúgy nem tudok visszaemlékezni, mint a nevére. Korai demencia. Nem hinném. Mert arra biztosan emlékszem, hogy bunda volt rajta, térd alattig érő, és nem ám műszőrme, hanem igazi. Státuszszimbólum? Nem hinném. Ha nerc lett volna vagy coboly. De ez egyik sem lehetett. Talán farkas. Így, egyben tündökletes volt a kép.
– Azért jöttem volna Zolihoz, hogy gratuláljak neki. Képzeld, csodálatosan beszélt Pilinszkyről. Nemrég olvastam az Életünkben. A Törőcsik Mari is, meg egy másik ember… már nem emlékszem a nevére. – Belohorszky Pál.
– Honnan tudod?
– Én írtam azt a cikket! És elneveztem beszélgetésesszének. Örülök, ha tetszett…
– Nagyon.
– A múltkor említettem, hogy én írtam a nekrológot Pilinszkyről a Katolikus Szóban. Kaptam egy csomó példányt a remittendából, hiába, na. Nem fogyott több a lapból. Kit érdekel Pilinszky?
– Ugyan már. Ne mondj ilyeneket! Engem nagyon is érdekel. Kaphatok egy példányt a nekrológból? – Hát persze, akár kettőt is. – Csak most hogyan tovább? Gyűlöltem magam. Csábítani a nőt, hogy feljöjjön hozzám. Ürügyeket kreálni. – Szaladjunk el hozzám – mondtam hirtelen, ezt már nem lehetett visszaszívni, mint gyerekkori játékainkban oly sokszor, hogy szent legyen a béke. A lány bólintott. A 6-os villamosra szálltunk. És repültünk hazafelé. A szomszéd néne a túloldalról majd beszámol Arankának, hogy csinos asszonkát hozott magához az ura, de nem érdekelt most semmi sem. A lány, belépve a nagyszobába, szája elé kapta a kezét. – Hát ez gyönyörű! Te valamilyen gyűjtő vagy? – Gyűjtő? Én? A régi bélyeggyűjteményem megvolt még, két albumnyi is, meg külföldiek, sorozatokban, olyan helyekről is, mint Kabul. Könyveimre gondolt? – A képek tömege tetszik? Kamu ikonok. De van Iványi-Grünwald is. Azután itt egy sorban a Lyra Mundi külföldi költői. Tizenkilenc darab. Kicsik és szépek, tenyérbe simulnak. A másik állványon, az alsó polcokon pedig a rengeteg festészeti, szobrászati, építészeti album. És ez a rengeteg bakelit. Zoliból a legtöbb. Minden itthon megjelent lemeze. – Hagytam, hadd nézelődjön. Bundáját szétnyitotta, szoknyája térdig ért, csizmája is, így aztán semmit sem láttam a lábából. Pedig amióta táncosnők körül forgolódtam, a női lábak igazi rajongója lettem, de „civil” nőnek ritkán olyan gyönyörű a lába, mint nekik. A Hérával bíbelődtem; mire ez a dög nagy cserépkályha melegíteni kezd, biztosan lemegy a nap. A konvektor meg hiába fűt, a hálószoba olyan volt, mint egy raktár, oda nem akartam bevinni ezt a lányt, mert a beágyazás egy személy miatt nem volt divatban. – Parancsolj. Foglalj helyet itt a díványon. Amúgy hattyúágy volna szegénykém, de a harmincas évek tucatágya, semmi más. Kisgyerekkoromban aludtam rajta először, apámmal. Addig szolgál, amíg össze nem rogy, mint mi magunk, mindannyian. – Bölcs voltam és fennkölt. Csak semmi filozófia. És már nyúltam is Schopenhauerért, és belelapoztam a Nemi szerelem metafizikája című munkájába, kerestem azt a fejezetet, ahol ez a nagy nőgyűlölő, mogorva, inkább esszéista, mint filozófus a szerelemről beszél. A lány meg sem szólalt, le sem vette rólam a tekintetét; kíváncsi volt és édes, ahogy szép szeme pislogás nélkül kerekedett egyre nagyobbra. Kabátja rajta maradt, , hideg volt ez a szentéllyé nemesült szoba. Én már ledobtam a dzsekimet, mert vastag volt rajtam a pulóver – Fölolvashatok neked egy részt ebből a kötetből? – és megmutattam a borítót. – Őt nem ismerem – vallotta be. Nietzschéről már hallott valamit. – Jó. Akkor figyelj. Minden illúziómat elveszítettem, ami a szerelmet illeti. Hány nagy vers, zene, festmény, bármi szól a szerelemről, mint a legmagasztosabb érzések egyikéről? És akkor ez az ember leírja, hogy a szerelem csupán érzéki csalódás. Nem akar ő bizonyítani, csak úgy leteszi a gondolatot. Dolgunk: hiszünk-e neki? „Minden szerelmetesség, bármily légies is egyébként, csakis a nemi ösztönökben gyökerezik, sőt, egyáltalán nem is más, mint közelebbről meghatározott, specializált, mondhatnánk a legridegebb értelemben individualizált nemi ösztön.” Mit szólsz ehhez? Hát nem szörnyű? Annyira igaz, mint ahogy én itt állok, te meg ülsz, nézzük egymást, mert annyira megrázó az egész…
– Szerintem is így van – suttogta maga elé a lány. – De azért még nem kell elvetni az illúziókat. Az ember mégiscsak gondolkodik. Úgy kell csinálni, mintha a szerelem tényleg nagyon magasztos dolog lenne. El lehet magunkkal hitetni, hogy így van, nem gondolod?
– De… igen… csak… Kár, hogy Pilinszkyvel erről nem beszéltem. Bár ő, tudtad? úgynevezett aszexuális ember volt. Annyira mélyén élt a gondolatnak, hogy beleálmodhatta magát az illúziók végtelenjébe. Olyan bonyolult és összetett lelke volt, hogy az – pláne, így utólag – kibogozhatatlan. – Nagyon kimelegedtem. Csak semmi filozofálgatás, mondogattam magamnak. Egy szép nő van a célkeresztben. Az igazi vadász nem elűzi a vadat a hangoskodással, hanem néma marad, és figyel, ki- és befelé egyaránt. Közben a lány kezébe nyomtam a Katolikus Szót, le kellett vennem az újságtartóról, mert az egész speizt föl kellett volna forgatnom, hogy a többi példányra rátaláljak. Már elmúlt hét óra. Zoli háromnegyed nyolckor biztosan betoppan. Pontos. Így lett. Két rövidet csöngetett. A lány fölugrott, én az ajtóhoz siettem. – Éppen indulok, mondta, miközben visszagombolta a bundáját. Csak gratulálni szerettem volna a beszélgetésesszéhez – neked! – A mesternek gratulálj, én csak alázatos szolgája voltam – mondta Zoli, és elmosolyodott. Búcsú puszit reméltem. Elmaradt. Zoli közben kiment a konyhába. – Na, mi volt? Mesélj!
– Le sem vetette a kabátját! Baromi hideg van itt. Nem érzed?
– 22 fok. Miért volna hideg? – nézett az ajtófélfába kapaszkodó több mint százéves hőmérőre. – Schopenhauer. Elment az eszed… Egyébként ne bánjad! Az ilyen csajok férjhez akarnak menni. El tudnád tartani? Vállalnál gyereket? Na, ugye – mondta, miután a fejemet ráztam. – Ha most összejött volna, akkor is hoppon maradnál. De épp A nemi szerelem metafizikáját analizálni egy nőnek! Azt mondtad, apád nagy kujon volt. Fogadjunk, hogy ha fölszedett valakit, meg sem szólalt. Legföljebb az esemény után. Hagyni kell a nőt dumálni! Mondom én, aki meg csak a zenéről órákat vagyok képes beszélni… Különben is, nekem menyasszonyom van! – fakadt ki Zoli. Utánamentem a konyhába. – Még egy kávéval sem kínáltad? Megáll az ész. Főúr drága, ha lehetséges, tegyen föl kávét két személyre! – Meggyújtottam a gázt, csak azután töltöttem meg a kávéfőzőt kávéval. Arany Jacobs. Aranka hozta a mörbisch-i föllépések egyikéről. Addig nem is láttam kilós kávét. Kemény volt a csomag, és ahogy fölvágtam, szusszant egyet, és ott volt benne ledarálva a felejthetetlen illatú kávé. Ki hallott itt, a kommunizmusban vákuumcsomagolásról? – Közben Zoli szidni kezdte pocsék mosogatásomat.
– Hogy lehet így lerakni a tányérokat a csöpögtetőbe? Tiszta hab mindegyik. – Azzal leöblítette valamennyit, a közben kiürült csészéket is elmosta, öblögetés, majd a lavórnyi vizet beleöntötte a piros műanyag vödörbe. Azután a lavór öblítése következett, újabb öntéssel. Egy géniusz, ahogy mosogat. Pilinszky azt mondta, ha valaki egyvalamiben tehetséges, akkor mindenben az. Zoli ilyen volt. Az viszont nem volt helyes, hogy kezét a konyharuhába törölte.
HALÁLOS NYÁRELŐ
Június tizenvalahanyadika volt, mentem a Vörösmarty térre, be az ORI-épületbe, mert úgy hallottam, hogy ott valamelyik emeleten van egy nagyobb zeneterem, és Zoli épp ott próbál a Fesztiválzenekarral. Benyitni nem mertem, képes voltam egy órát is elücsörögni, ha rá vártam. Kijött.
– Na, mi van? – Meg sem kérdezte, hogyan találtam rá. Neki magától értetődő volt, ha föltűntem a közelében. Tényleg tesók lettünk…
– Menjünk a Zserbóba – ajánlottam.
– Jó lesz az itteni büfé is – mondta, s már indult lefelé a lépcsőn. Követtem. Szemben, fölfelé kislányosan pici, vékony nő, sapkában, arcára hullott az árnyék. Zoli odanyúlt és még lejjebb húzta a fejfödőt, a nő nagyot nevetett, Zoli meg csak úgy odavetett egy sziá-t.
– Ki volt ő?
– Nem ismerted meg? Koncz Zsuzsa.
– Ilyen jóban vagytok?
– Azt hiszem, én mindenkivel jóban vagyok. Persze, mit tudom én! Talán, ha valaki irigy, áskálódik mögöttem, azzal nem… ki tudja? Nincs énnekem semmiféle előítéletem. Meg aztán a teljesítmény felől közelítek. Tőlem lehet valaki szép, ügyes, okos, ha nincs benne valami plusz, akkor nem érdekel az illető. De attól még igyekszem nem bántani senkit… – Rám gondolhatott? Mert eddig nem zavart el maga mellől, pedig már annyit voltunk együtt, mintha én lettem volna maga Ránki Dezső.
Büfé után kiléptünk a térre. Vörösmarty, carrarai márványba faragva, maga volt a nemzet nagy „öregje”, pedig csak ötvenöt évet élt. – Meghalt az apám – szóltam váratlanul. – Június 8-án. Elátkozott nap, amikor tényleg fordult az időjárás. Hirtelen jött a beborult égből a szakadatlan, dübörgő, morgó alkonyati sötétség, és esett, tudod, ilyenkor aztán jön a Medárd. Azt jelenti – keménység. Apám a hátsófali szívizomelhalást már nem tudta túlélni. Hatvanhat volt mindössze. A te papád, Ottó bácsi, jól van? – Zoli nem szólt semmit. Csak bólintott. – Őszinte részvétem – nyújtotta a kezét. – Egyébként még mindig jobb, ha az apa hal meg előbb, és nem a gyereke. – Elindult a földalatti felé. Én meg csak álltam a tér közepén, szemben a Zserbó, visszaálmodtam magam a múltba, a Tántit láttam a hatalmas üvegtábla-ablak mélyén, meg magamat, fölnyírva, de göndör hajjal a fejem tetején, amint nyomom le a torkomon a nagy burgonyaminyont.
És megint Pilinszky.
Rengetegen vágtak át a téren, egyhelyben csak én álltam, mintha őrizném apám elegáns öltönyben lefagyasztott holttestét. Hátrafelé fésült ősz haja üvegkemény. Belőlem jegesen leheli a verset József Attila:
„A hideg űrön holló repül át
s a csönd kihűl. Hallod-e csont a csöndet?
Összekoccannak a molekulák.”
Spontán megtapsoltak. Sokan. Jöttek felém, megöleltek. Nem vagy egyedül, haver! Én meg csak álltam, de apámat nem tudtam feledni. Se taps nem volt ott, se ölelés. Sóhajtásnyi hangot sem tudtam kipréselni magamból. Szent István napján 30 leszek. Zoli éppen a krisztusi korban. Befordultunk a célegyenesbe! Mostantól túl vagyunk a fél életünkön?
Láttam a Redl ezredes című Szabó István-filmet. Tetszett ez is, de az én Szabóm mégiscsak a Bizalom, a Budapesti mesék, az Apa és társai rendezője. Hasonlóképpen váltott, mint a csehszlovákból amerikaivá váló Forman. Csak ő itthonról, Magyarországról nyitott a Mephistóval egy tágabb világra, s lám tévedhetetlenül, hiszen a film Oscar-díjat kapott. Akire azonnal fölfigyeltem, az a néhány szavas szerepben tündöklő Eperjes Károly volt. Szégyenszemre eladdig semmit sem láttam tőle, a nevéről hallottam ugyan, de hogy ki is ő és mire képes, ebből a filmből derült ki számomra. Levelet írtam neki. Egy hét sem telt el, s telefonált. Hogy száznál is több levelet kapott, de amit én írtam, az maga volt a kivételesség. Ráadásul, akivel egy helyen dolgoztam, bizonyos Eperjesné, az ő felesége! Hát persze – kicsi a világ. Följött hozzánk, levetettem vele a cipőjét, hogy bekísérjem a félsötét hálóba, s megmutassam neki a gyereket. Csillogott a szeme. Majd nagy villanyt gyújtottam, és a szárazakváriumban épp nyújtózkodó Pubira, tengerimalacunkra mutattam. – Szőrös is, pici is, de a miénk. – Szamóca arca elkomorult. Ez nem vicc. Megbocsátotta, de el nem felejtette soha.
Aztán meghívtam Benkő Zoltánékhoz, hogy beszélgessünk kicsit az élet nagy dolgairól; megijedt, hogy ott lesz Kocsis is. Tárcám a Magyar Nemzetben jelent meg, 1985-ben.
Illusztráció: Kocsis Zoltán portréja
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
