A bolgár költő és a magyar műfordító-üzem | Plamen Dojnov
Budapesten járt két magyar témájú könyve premierén Plamen Dojnov (1969) bolgár költő, drámaíró, irodalomtörténész, egyetemi docens, számtalan hazájában nagy hírű tanulmánykötet szerzője és összeállítója, akinek verse az Országos Idegennyelvű Könyvtár (és a Cédrus Művészeti Alapítvány) 12. alkalommal kiírt műfordító pályázatának volt a tárgya. Ittléte alkalmából másik két versét – nyersfordítás alapján – több órás műfordítói „műhelymunka” során három magyar költő szólaltatta meg nyelvünkön. Megszólaltatta: írásműben és közönség előtt személyesen előadva.
Az eseményt képekkel illusztráljuk, a megszületett verseket pedig (az eredetivel együtt, de a nyersfordítás nélkül) – csak itt – közreadjuk: mint a rendezvény egyik szervező támogatója.
S hogy kik voltak a költők s hogyan élte meg e pénteki délutánt (szept. 22.) a bolgár költő? Mondataiból kiderül:
Úgy éreztem magamat, mint a delfin röptének zenitjén, mindenfelől közrefogva azonban más éneklő delfinektől, amelyek szintén szabadon röpködnek – a költészet óceánja felett. Ott mindenki a maga nyelvén értette a másikat. De félretéve a metaforákat: igen nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy olyan költők, mint Molnár Krisztina Rita, Laczkfi János és Vörös István nemes „vetélkedést” folytatnak verseim tolmácsolásában. Előadásaikból ráadásul azt is kihallottam, hogy a fordításaik briliánsan csengenek, hallottam a ritmikájukat, éreztem az energiájukat és láttam a közönség elragadtatott reakcióját. Biztos, hogy örökre emlékezetembe vésődött ez a pillanat.
(Az Országos Idegennyelvű Könyvtár szokásos versfordító-pályázatának anyagát évről évre a Napút szeptemberi számának Káva Téka-melléklete hozza. Ezúttal – Plamen Dojnov Magyar komplexus avagy mit látott Jurij Vlagyimirovics Andropov szovjet nagykövet Magyarországon 1956 ablakán át című versének eredeti és több – köztük a négy díjazott – magyar nyelvű változatát.)
* * *
ПЛОЩАД „ОКТОГОН”, БУДАПЕЩА
Всяка вечер от 8 часа на площад Октогон
един мъж чака една жена – рози, афтършейф, гел.
Стойка на състезателен кон.
Страхът, че няма да дойде, го прави по-смел.
Осем ъгъла са това! Отвсякъде може да се появи –
и той се върти по посока на всеки,
защото така се чака жената! Сърцето ти да кърви
от бясно очакване – да ти е тежко, но да дишаш леко!
Първи ъгъл – малка нимфетка с клин.
Втори ъгъл – тромава фльорца с децата.
Трети ъгъл – майка, баща и син.
Четвъртият ъгъл – една баба и вятър.
Пети ъгъл – дългокрака води питбул.
Шести ъгъл – туристка си води фотоапарата.
Седми ъгъл – изискана дама я води един цървул.
Осмият ъгъл – само вятър.
Но не идва жената, която трябва да дойде, уви…
Октогон е виновен – този осмоъгълник на пустотата!
Само осем надежди, пълни със вятър.
О, ако имаше девети ъгъл, тя щеше да се появи.
ПОСЕЩЕНИЕ В МАРЦИПАНЕНИЯ МУЗЕЙ В СЕНТЕНДРЕ
Как така историята е толкова сладка?
Как така императорите под езика ми се топят?
Героите никнат горди в бюстове от марципан,
паметта се отлива в удоволствие бяло…
И ето – парламентът избухва в неоготическа палатка,
разпъната на брета на марципанения дунавски океан.
Виждам, принцесите крият в пазви от бял шоколад
писмата си, извезани с винетки от кокос и какао.
Франц Йосиф, Мария Тереза, Хуняди и Беатрикс,
Тримата влъхви, Ракоци с Илона Зрини –
цялото кралско войнство в марципанен микс,
Кошут, Петьофи и всички мъже на унгарските си родини.
Те са тук, напуснали тържествения станиол,
едно стъкло ги дели от върха на езика
и само да стане с градус по-топло, ще рукнат в луд карамбол,
ще потекат и крале, и корони, и герои, и никой…
Присядам в кафенето с глава от сладост замаяна,
и поливам достъпното минало с много кафе, и ме облива
страх сред изяществото и изобилието на марципана.
Не, не мога да погълна цялата тази история, изваяна
и пияна
от захар – убийствено сладка и дискретно горчива.
* * *
Plamen Dojnov
A SZENTENDREI MARCIPÁNMÚZEUMBAN
Hogy lehet a történelem ilyen édes?
Miért olvadnak a császárok a nyelv alatt?
Marcipán mellszobrok hősi büszkesége –
közben a történelem fehér gyönyörré lényegül.
A Parlament neogót sátor, erkélyes,
a dunai édesség-óceánhoz tapad,
hercegnői levelek fehércsoki kebelbe téve,
csak kókuszt és kakaót használtak bélyegül.
Ferencjóska, Mária Terézia, Mátyás és Beatrix,
a háromkirályok, meg Rákóczi Zrínyi Ilonával.
Egész hadsereg, királyi marcipánmix,
Petőfi, Kossuth sok honfiadmagával;
mind kiléptek a védelmező ezüstpapírból,
csak egy üveg óvja őket, hogy szét ne harapjuk,
volna bár melegebb: őrült karambol,
az olvadás rángatná le róluk fejük és kalapjuk.
Ülök a kávézóban édességtől szédelgő fejjel,
feketével öblítem le a sok dicsőséget,
ennyi mázas bőség között félni kezd az ember.
Száraz a száj, a históriától elémelyül, nem nyel,
mindez alig keserű, gyilkosan édes.
Vörös István fordítása
Plamen Dojnov
BUDAPEST, OKTOGON
Az Oktogonon már este nyolctól ott van,
egy férfi vár egy nőt – rózsa, aftersév és hajzselé.
Feszültség, mint a versenylovakban.
A félelem, hogy nem jön el, csakis a bátraké.
Épp nyolc sarok! És bármerről megjelenhet –
hát egyszerre nyolc irányba fordul ő.
Férfiak, így kell a nőre várni! Szíved rengjen,
ám a lépted legyen bárkiével felcserélhető.
Első sarkon – kiscsaj csőgatyában.
Másodikon – egy babakocsis ribanc.
Harmadikon – atya, fiú, ámen.
Negyediken – nagymami és szélroham.
Ötödiken – hosszú combú nő kutyával.
Hatodikon – valaki vakuzgat.
Hetediken – dizájn-tyúk tahóval.
Nyolcadikon – a szél csak egy ágat mozgat.
Jaj, nem jön a nő, kinek jönnie kéne…
Az Oktogon a bűnös – üresség nyolcszöge!
Nyolc remény száll el a széllel.
Épp a kilencediken találkozhatna ővele.
Vörös István fordítása
* * *
LÁTOGATÁS A SZENTENDREI MARCIPÁNMÚZEUMBAN
Hát lehet ily kibírhatatlan édes a történelem?
Hogy egy-egy császár elolvad a nyelvemen?
Magaslik a hősök büszke marcipán büsztje,
emlékezet, fehér gyönyör, te csurranósan laktató!
A parlament neogót sátra robban a kék egen,
a Duna óceáni partjain kifeszülve.
Fehércsoki-keblükbe hercegnők rejtik negédesen
a levelet, melyen a bélyeg kókusz és kakaó.
Ferenc József, Mária Terézia, Hunyadi és Beatrix,
Háromkirályok, Rákóczi úr meg Zrínyi Ilona –
királyi marcipánválogatott, fura mix!
Velük Kossuth, Petőfi, s a magyarok sok bősz honfia!
Kivetkeztetve állnak itt, félre ünnepi sztaniol!
Tőlük a nyelv hegyét üvegfal zárja el fényesen,
s elég egy csöpp felmelegedés, torlódva áramol
sok elfolyósodott király, hős, uraság, nincstelen.
Ülök a kávéházban, édességtől szédül fejem,
hosszú kávéban oldódva ring múltbéli honderű,
s a kövér marcipánpompa közt elönt a félelem.
A cukros történelmi tébolyt lenyelni képtelen
vagyok, oly marón szirupos, oly enyhén keserű.
OKTOGON, BUDAPEST
Minden este nyolckor pezsdül ím az Oktogon
a férfi vár a nőre – rózsaszálak, aftershave, zselé.
Sudár csataló, áll a topon.
A félelemtől vakmerő, a nő nem jő felé.
Nyolc sarok van itt a téren, bármerről érkezhet ő,
és a férfi pördül-fordul, így van ez,
így kell várni azt, ki nő, jó, ha szíved vérező,
jó, ha várásod megőrjít, kedélyed zord, lélegezz!
Az első sarkon – egy nimfa meg a tapinacija.
A második sarkon – trampli cafka s kölkei.
A harmadik sarkon – apa, anya és fia.
A negyedik sarkon – öreglány, szél terelgeti.
Az ötödik sarkon – hosszúlábú asszony pitbullal látható.
A hatodik sarkon – turistahölgy fotómasinát pórázon vezet.
A hetedik sarkon – kényes úrhölgyet sétáltat egy tahó.
A nyolcadik sarkon – csak a szél rezeg.
Ó, de nem jő, jaj, sehol se jő a nő…
Elnyelődött az Oktogon ásító nyolcszögén!
Szélfútta nyolcszoros remény.
Volna bár egy plusz sarok, egy kilencedik, ott feltűnne ő!
LACKFI JÁNOS fordításai
* * *
Oktogon, Budapest
(MKR ford.)
Minden este nyolckor Oktogon.
Egy férfi egy asszonyra vár – rózsa, arcvíz, hajzselé.
Áll. Mint versenymén a vonalon.
Egyre bátrabb, mert szorong, hogy hiába jött elé.
Nyolc sarok! Bármelyik felől jöhet –
forgolódik mind a nyolc felé,
mert egy nőre várni így kell! Vérzik a szíved
a várakozás dühétől – igaz, nehéz, de sóhajts könnyedén!
Első sarok – egy kis, csőgatyás nimfa.
Második sarok – gyerekkel trampli, könnyűvérű nőszemély.
Harmadik sarok – anya, apa, fiúcska.
Negyedik sarok – egy néni és a szél.
Ötödik sarok – egy hosszúlábú nő a pitbullját viszi.
Hatodik sarok – a fényképezőjét egy külföldi lány.
Hetedik sarok – finom hölgyet visz egy bunkó pasi.
Nyolcadik sarok – a szél csupán.
Hát, nem jön az asszony, jaj, akinek jönnie kéne…
Az Oktogon bűne – ím, az üresség nyolcszöge!
Nyolc reménység – de csak a szél fúj bele.
Ó, ha kilenc sarka lehetne, Ő is azonnal megjelenne.
Látogatás a Szentendrei Marcipánmúzeumban
(MKR-ford.)
Lehet, hogy ennyire édes a történelem?
Lehet, hogy császárok olvadnak nyelvem alatt?
Hősök büszkesége a marcipán mellszobrok arcán,
fehér gyönyörré olvad az emlékezet…
és nahát, a neogót parlament sátra felszökik szertelen,
s feszít a dunai Óperencia partján.
Látható, hogy rejtik a hercegnők fehércsoki keblükbe – kidagad –
a kókusz- és kakaóbélyeges leveleket.
Hunyadi, Beatrix, Ferenc József és Mária Terézia,
a három napkeleti bölcs, Rákóczi Zrínyi Ilonával –
a királyi katonaságon marcipán egyenruha,
Kossuth és Petőfi magyar hazájuk minden férfiával.
Itt vannak, ezüstpapírból kicsomagolva,
a nyelv hegyétől egy üveglap védi őket, majdnem semmi,
s ha csak egy fokkal lesz melegebb, eliramodnak, szörnyű katasztrófa,
elúsznak a királyok, a koronák, a hősök és senki…
Üldögélek a kávézóban, émelygek, fejem zilált,
és jó sok kávéval öblítem le a dicső múltat, s rámtalál
valami rettegés – hiába a töméntelen, pompás marcipán.
Nem, nem tudom lenyelni ezt az egész cukorból formált, megrészegült históriát,
olyan pusztítóan édes és enyhén keserű kulimász.
* * *
Illusztráció: Villányi Alexandra és Sal Antal fényképfelvételei (2017)
Cimkék: műfordítás, tárlat, vers
