M. Fehérvári Judit: A hiányoktól megperzselt lélek, s a relatív igazságok költője
„A vers olyan, mint egy roló, mint egy ablakredőny,
amelynek lécei a verssorok, átsüt közöttük a fény,
s a roló mögött ott áll a költő és szárítkozik.”
(Szőcs Géza)
Lajtos Nóra verset ír. A csoda születése leköti, és a legjobb értelemben fogva tartja. Ettől pedig nagyon fél, mint minden túl erős kötődéstől. És szüksége van igaz kötésekre, tiszta szóra, a másik lelkére, a mindenség hitére. Belélegez, s ez eltart néhány esztendeig. A percet a mindenségbe emeli, s tüdejében tartja a hitelesség legragyogóbb sorait. Nála soha sincs valódi kadencia, hiszen néhány sorban is váratlan szövegbőség terül a befogadó elé, mert minden alkotása látványosan sokszínű: virtuozitásában, kihívásaiban, belső látomásaiban.
A 19-20. század fordulóján a szimbolizmus a költészetben is elvonatkoztatta a tárgyi valóságot a tapasztalattól, s bizonyos értelemben az absztrakciót helyezte előtérbe. A 21. század költőjének felfogása a valóságról egy olyan diszciplína, amelyben a dolgok elkülönülnek egymástól, s a világ idegen és hideg. Vannak ugyan olyan témái, melyek ismertek, s éppen ezért a mindennapiasság megszokott bizalmát keltik a rigmus poeticusban.
Lajtos Nóra mindent tud arról, hogy mi, emberek hogyan vergődünk saját élettörténetünk, sorsunk rabságában, s hogyan asszociálunk magunknak mintegy álmodva, hamis én-történeteket; azonnal képes reflektálni minden olyan sokkhelyzetre, amelyre más ember még csak eszmélni sem tud, annyira letargikus állapotokba kerül általa.
Számos tanulmány, recenzió, kritika szerzője, publikációinak a száma majdnem eléri a százat. Lajtos Nóráról mégsem első sorban a recenziókat, kritikákat író művész jut eszünkbe, hanem az a költő, aki önnön sorsán keresztül létezik. Ez egy érdekes megállapítás, mert manapság a költészetben is dívik a nyugtalanság, a szakralitás feledése vagy a profánságba költöző obszcenitás, amely a posztmodernség köntösébe öltöztetve teljesen elfogadható, s már-már a befogadó is meglepődik, ha valóban szépet, összeszedettséget, egy téma egy- vagy többszólamú megzenésítését hallja ki egy műből.
Lajtos Nóra költészete a kreatív, önmegvalósító és önkiteljesítő emberé, aki nem csupán ír, de olvas is, s egyformán tájékozott a magyar-és világirodalomban. Tehát, másokat is olvas. Ez a tevékenység elengedhetetlen ahhoz, hogy élményvilága szellemi társakat vonzzon, a befogadót elgondolkodtassa, s az egy teljesen új szellemi imitáció részese legyen.
Világképe imagista: „az „image” nem egyszerűen költői kép, hanem a létezés adott, meghatározó pillanatának tárgyi rögzítése a szavak puritán ökonómiájával és egy átfogó zeneiséggel. A vers ezért nemcsak határozott tárggyal, témával bír nála, hanem mintegy tárgyként, önértékű, referenciájától független létezőként lép fel, kibővíti a „van”t.” Ennek a kompozíciós zártságnak leginkább a ciklikus szerkesztésmód felel meg, melyet Sorsszimfóniák című kötetében is tetten érhetünk.
A Sorsszimfóniák című verses kötete ízléses kivitelű, nemes-veretes tartalmú. Címválasztása csalóka, hiszen csupán annyiban van szó „sorsszimfóniákról”, hogy hat versciklusának ihletői már nem élnek közöttünk, illetve az önsors-rontás – mint lehetséges alternatíva – felmerül magában a szerzőben is.
A Lélekkapuk című ciklusának alcíme is erről tanúskodik: („lírai jegyzetek a pszichiátriáról). Talán a legmegrázóbb verse a következő:
„pirulahegy,
farkaskaland:
rács vasa zördül”
A sorok szerkesztésmódja tudatos: egyszerre ötvözi a magyaros és az időmértékes verselésmódot (a 4-4-5-ös szótagszámú sorok első két sora magyaros verselésű: kétütemű, felező nyolcas, míg a zárlat időmértékes. A harmadik sor majdnem mindenhol adoniszi kólon (-UU/–). Igen izgalmas maga a könyvborító látvány is, amelyet Eifert János fotóművész készített a szerző egyik volt tanítványa, Bot Ádám (tánc-és mozdulatművész) kezeiről. Zár-nyit-ad: erre asszociálok a kezekről, ha lentről felfelé nézem a képet. No, meg Blaise Pascal híres metaforájára:„Nádszál az ember, semmi több, a természet leggyengébbike; de gondolkodó nádszál.”Aki pedig költő, s nő, és felvállaltan a magyar irodalom poétikai tradícióinak követője intonáltságában és zeneiségében is, az versciklusokban gondolkodik (Létszirmok, Profán rondó, Erdélyi trptichon, Bohócszáj, Versmécsek, Lélekkapuk). A kötet szerkesztése – ahogyan egy zeneműben is – létrehozza a nagy egészet, s a ciklusokból összeáll a teljes szimfónia. A „Sorsé”. Beethoven ötödik szimfóniájára asszociál a befogadó, s arra a következtetésre jut, hogy Lajtos Nóra is az anyagával, a szóval folytatott folyamatos küzdelem során ütötte le kötetének záróakkordját:
„lélekkapuk
zárja nyílik:
fényt hoz a Lámpás!”
A könyv Prológusa klasszikus módon szellemi kalandra invitálja az olvasót.
„Nyitva kapum: térj be, vándor!
csillagruhád út-porából”
– így szól a felütés, s bizony, ha a könyv előbb idézett záró versére asszociálunk, akkor ez a kapu még a kötet végén is nyitva marad, azaz várható a folytatás, egy következő, létösszegző munka.
Lajtos Nóra költészetébe abban a pillanatban szerettem bele, amikor nagy kedvencemről – az első ciklus első művében –, Fernando Pessoáról így adott hírt:
„Azon a portugál hajnalon gyűltünk egybe:
Ricardo, Alvaro, Alberto és én.
Egymás versbarnított arcát tapogattuk.
Kiültek tekintetünkre meg sem írt verssoraink…
(Mensagem – ideátra – részetek)
A cím megfejtése után teljesen lenyűgöz a vers. Pessoának, a portugál „modernismo” legkiemelkedőbb egyéniségének költészeti életművét összefoglaló, első önálló kötete Mensagem (Üze11112net) címmel jelent meg. Érdekes kísérlet lehetne Pessoa nyomán elemezni a ciklusokat, hiszen köztudott, hogy az említett portugál költőnek négy ismert alteregója volt: Ricardo Reis, Alberto Caeiro, Alvaro Campos, s a már említett Fernando António Nogueira Pessoa. Vajon, hogyan jelenik meg Lajtos Nóra ciklusaiban Pessoa négy különböző „énjének” közös vonása? Egy személyben ő Psyché, Sárbogárdi Jolán, Mecseki Rita Eszter és a költői én, akit még nem írtak meg, illetve Weöres Sándor, Parti Nagy Lajos és Petőcz András női altergeói is.
Arra már a következő versben válaszra találunk, hogy az élet titokzatos, a létezés nem más, mint az elidegenedés, amely csak arra való, hogy beleborzongjunk a nagy távozás előtt:
„ajtók előtt
életek
kés a kézben
megremeg
zörgetek…”
/ (el)veszett világok (Lost Worlds) – részlet/
„… olajággal a számban
örökre éhezem
mindhalálig éhezem”.
(Tökéletlen metamorfózisok – részlet)
A jajongó, sirató dalban a lírikus úgy siratja önmagát, mintha máris halott volna.
Lajtos Nóra a kortárs lírában azzal is újfajta hagyományt teremt, hogy minden olyan ismeretet belesző a műveibe, amelyet egy magyar irodalomból doktorált középiskolai magyartanár csak magáénak tudhat. Így már az sem meglepő, hogy Hajnóczy Péterre a Perzsia című költeményében akrosztichonban emlékezik (Az „Erdélyi triptichonok” A-dúr szonáta – költőhangra című verse ugyanígy Kányádi Sándorra), miközben a Pessoa-féle borzongás ismét visszaköszön a leütésben.
„…Álmai már nem hazudnak.
Bőszült idegszövetében,
Ópium-csatáktól épen,
Lelépett még idejében.”
(Perzsia – részlet)
Az első ciklust követően a Profán rondó (Psyché-parafrázisok) azon kívül, hogy ragyogó felépítésű, az elemzőnek magasan feladja a leckét. Az öndefiníció már az első sorokból kiderül, hogy aztán mindig más alakban ismétlődjön (Ezek a szerző által bal oldalon kiemelt sorok.):
„Engem még nem írtak meg.
Lehet, hogy nem is fognak.
Talán mert nem hívnak sem Lónyainak, sem Erzsébetnek.
Lélek vagyok.
És nő.
Ha akarják.”
(Első verzió)
„Engem még nem írtak meg.
Talán mert nem hívnak sem Mecsekinek, sem Ritának, sem Eszternek.
Lélek vagyok.
És nő.
Ha hagyják.”
(Második változat)
„Engem még nem írtak meg.
Talán mert nem hívnak sem Sárbogárdinak, sem Jolánnak.
A négyesfogat a cél felé tart….”
(Harmadik változat)
„J. Ungvárnémeti nem is Tóth László.
Valójában még meg sem született.
Csak bennem létezik.”
(Negyedik alteregó)
A változatok Lajtos Nóra próteuszi alkatára éppen úgy utalnak, mint Pessoára. Miért a „négyesfogat”? Pessoa énkeresésének sajátos formája, a személyiség megtöbbszörözése éppen úgy megjelenik ebben az alkotásban, mint maga Weöres Sándor. Visszautalva a már fentebb említettekre: Lajtos Nóra lesz Psyché és Sárbogárdi Jolán, meg Mecseki Rita Eszter és az a költői szubjektum, akit még nem írtak meg. A Psychében így is párhuzamosan fut egymás mellett két narratíva: egy látszólag prózai formájú, de amúgy lírai tónusú, és egy formailag verses formájú, de néhol elbeszélő jellegű szövetdarab. A Psyché írója eltünteti Weöres Sándort mint a versek alanyát, de mindent megtesz azért, hogy a mű középpontjába helyezze az általa kitalált költőnő személyiségét, és legalább olyan jelentőssé tegye, mint a Psyché nevével jelzett verseket.
Lajtos Nóránál is mindig új szereplők lépnek elő az arcok mögül. Persze ezt a költőnő megteheti, mert ha létrehoz egy alakot, akkor annak joga van önmagáért kiállnia, s a versalany éppen akkori gondolatait kimondania. Maga a mű meglehetősen heterogén szövegállomány nemcsak önmagában érdemel figyelmet, hanem a lírai életmű viszonylatában ugyancsak egyfajta csomópontnak látszik. A személyes névmások felől nézve a „Psyché-parafrázisokat”, a „ti” az, amelyik hiányzik, pedig éppen a ti volna a világ, a társak, barátok, kortársak, család, mindenség. A mű egyes karakterjegyei a visszatérő motívumok miatt joggal utalnak a „Profán rondó” főcímre. Lajtos Nóra tökéletes logikai következtetésekkel és szemantikai határozottsággal követi a rondó zenei műforma jegyeit. (A téma Medium betűvastagsággal szedett, míg a lírai közjátékok nagy betűi verzálok, ellenben a kicsik kurrensek. Ez alól csak a cím miniszkulája képez kivételt.) Ugyanakkor a vibráló-dinamikus, a finom-hangsúlyos ismétlések redundancia dikciójára alapozott hangütés, tematikusan valamiféle játékos-komoly „hátborzongatóság” virtuóz módra egységesen érvényesülnek a kötet egészén végighaladva. A teljes mű toposza a halál; az ars moriendi, a halál művészete a mindennapokban, hogy akkor halhassunk meg, amikor üt az óra, hogy elég. Erre utal minden, ami eddig a kötetben fontos volt, s az ez utáni részek is. Az Erdélyi triptichonokban ismét megjelenik a hit kérdése (farmerkarácsony, A-dúr szonáta – költőhangra), akár a Psyché-parafrázisokban a Lukács evangélistára, illetve a Miatyánkra utaló részek.
A Domokos-napi gondolatok a költőnő által oly annyira tisztelt Szilágyi Domokosnak ajánlott vers, amelyben egyaránt ötvöződik a népköltészet magyarországi magyar („Bújj-bújj zöld ág…”, a „Hej, szénája, szénája…” 1938-as, Dávid Gyula és Kodály Zoltán által gyűjtött gyermekjáték erdélyi változata.), erdélyi magyar és román ága (a kolinda), s a Halotti beszéd és könyörgés temetési beszédének kezdete.
A Bohócszáj című ciklus számomra legszebb műve a Búcsú. Ebben az egyetlen költeményben minden olyan téma, amely a költőnőt foglalkoztatja, egységében, s mégis tömörítve jelenik meg. Lebilincselően szépek és mívesek a metaforák („porcukor-köd”, „piano-szellő”, „rózsafa-Türelem”), a hasonlatok (pl. a zárlaté: „nem voltam más, – s immáron /így búcsúzom tőled-/mint maga a téged végsőkig/ körbeölelő álruhás rózsafa-/Türelem.”).
Önellentmondás nélkül állítom, hogy ennek a ciklusnak a legerősebb verse az Impromtu Dsida Jenő emlékére című remekmű. Az egyes szám harmadik személyű, narrátori szerepet vállaló lírikus Dsida Jenő költészetének legmarkánsabb jellemzőit, a tárgyiasságot és a jelképességet szinte észrevehetetlenül rétegzi egymásra, miközben hősével lényegében azonossá válik. A tárgyias sík a lehető legprózaibb, hétköznapibb indítás. Aztán egy kosztolányis csavarral elénk lép Dsida Jenő mint Lajtos Nóra alteregója, s a Petőfi Irodalmi Múzeumban egyszerűen csak megnézi a saját hagyatékáról készített tárlatot. Kiváló a kurzív idézetek pontos helye és a verszárlat is. A költemény továbbértelmezésre késztető önidentifikációja, s önmaga a fenséges szerkesztésű szöveg is valódi irodalmi csemege.
A Három versmécses ciklus a magyar irodalom általa szeretett mestereinek, az irodalmárrá növekedett egykori tanítvány pedagógusainak, mestereinek állít emléket; a versek sorrendjében János Istvánnak, Görömbei Andrásnak és Borbély Szilárdnak.
A költőnő lírájának, mint eddig is láthattuk, visszatérő motívuma a nagy elődök megidézése, a lírai hagyományok, s azok „lámpásai” előtt való tisztelgés. Mindezt tudatos építkezéssel ágyazza be a költőnő az egyéni emlékezet világába és a jelen megélésébe. A Három versmécses teljesen elhalkul. A katolikus szentmise szövegeinek a költeményekbe szövése teljesen odaillő, s ily módon rituális, szakrális tisztelgéssé emelkedik minden egyes szövegdarab. „Sursum coda ad Dominum!” – hallatszik ki a versekből a valódi ima. Ez a költészet nem hangos és nem hivalkodó, annál inkább totális egész világszemlélet.
Formagazdagság, kísérletező kedv egyaránt jellemzi az egész kötetet. Az írott, „tiszta beszédből” pontosan körvonalazódik a Lajtos Nóra-i költői hitvallások sajátossága, ugyanis a szövegekben a lírai én nem csupán a versírás szakmai-elméleti problémáival vet számot (jellegzetesen a Psyché-parafrázisokban), hanem saját magának, költői egójának életprogramot is ad, s pontosan definiálja verseinek a világban, s a kortárs lírában elfoglalt helyét is. Az igazi ars poetica azonban mindig dupla szorításban készül: a vállalás és elutasítás kettősségében. Mi az, amit Lajtos Nóra tökéletesen felvállal? Ha az olvasó egyre jobban belemerül írásaiba, el is bizonytalanodik a befejezetlen, befogadói továbbgondolásoktól:
„harmadik X alig
múltam
fényévnyire már a”
A versek többszöri újraolvasásra kényszerítenek, tehát az olvasó figyelmét is magára a könyv toposzára irányítják. Ezzel az eljárással a megragadott gondolat is megsokszorozódik. A befogadó így lehetőséget kap arra, hogy Lajtos Nóra Sorsszimfóniák című könyvének segítségével a költőnő lelkében is mélyebbre ásson, s a versekben megtapasztalt jelenségeket a maguk bonyolultságában megtapasztalja. A ’majdnem odaát’ felől nézve az élet, annak fontos kérdései éppen úgy átértékelődnek, mint magának az egyéniség megszűnésének, a halálnak a gondolata. Ebbe a misztériumba avatja be közönségét a költőnő.
“egyszer mindig-munka lesz a megváltás
egyszer minden káromkodó kérdőjel istenfélővé feszül
egyszer haláltáncunk egy requiem-keringő lesz
egyszer megbánásvirágot fűzünk töviskoszorúnkba
egyszer, de mindörökké:
Ámen!”
/„ Profán rondó – (Psyché-parafrázisok)”/
Itt hangzik fel legerősebben a kötet értelmi és fogalmi alapszubsztanciája. Ugyanez a már-már kegyelmet kérő hang a halállal és élettel való szembenézésnek egy igen különös expressziója, néha már-már víziója, a pillanat megragadásának a művészete: az életből a halálba való átfordulás vagy a megfogalmazódás pillanata. A versek zenei kottázottsága éppen úgy körbe-körbejár, mint maga a kérdés: Mi van odaát? A legmegrázóbb válaszok egyetlen költeményben találhatóak, A Szilárdtalan Lét epitáfiumában. Lajtos Nóra és Borbély Szilárd szinte az élet értelmét kereső, s halál megváltozhatatlanságának a látni akarásáról, s az evilágra történő áttranszportálhatóságáról való lecsupaszított párbeszédet folytatnak:
„Jó Halálnak boldogsága
légy velünk ma – – ”
„szedegetni próbáljuk
a Veled-való-lét emlék-
diribjeit, ám a daraboknak
angyalszárnyai nőnek”
„Halotti Pompád
kimunkált koreográfiájára – –”
„taníts meg bennünket
vonó s húrok nélkül élni”.
A kölcsönös egymással történő elbeszélések sora teremtődik meg ezzel a fókuszváltó gesztussal, s nem csupán a most taglalt munkában, míg más szövegrészek versbeillesztése („Isten törött Csellója” – Tóth Árpád) révén néha el is tévedhetnénk Lajtos Nóra költészetében, ha nem lenne kezünkben az az útjelző tábla, amely folyamatosan az élet végességére utal.
Az utolsó, Lélekkapuk (lírai jegyzetek a pszichiátriáról)” című versciklusban az előbb említett tudatos költői módszer megmarad. Az egész ciklus egy szinte zeugmatikus metaforalánc, amely grammatikai jelöltségében nyilvánvalóvá válik. Kiváló példa erre a következő szöveg:
„zuhanyzócső
tekeredik:
bábu halála”
A bábu a beteg lélek, aki jelen esetben akár a költőnő is lehetne. E versek közös stílusjegye, hogy sokszor a hiányzó premisszák, a ki nem mondott, lemaradt konklúziók, enthümémák teszik teljessé a ciklus egyes darabjait. Egy-egy gesztus, a mindennapi élet egy-egy apró részlete, egy-egy hétköznapi, konvencionális tárgy, egy-egy gondolat, ember megfigyelése jelenik meg a versekben. Így az egész ciklus reflexió is bizonyos történésekre, amelyekre a beszélő néhány pillanatra rácsodálkozik, majd megállítja a pillanatot. Így a forma van csak ott, a keret, de grammatika hiátussal.
Ha Lajtos Nóra utolsó ciklusára tekintünk, akkor azonnal szembeötlik a halálra való gyűjtögetés, a sziszifuszi munka, amely betegségekkel és kórházi kínlódásokkal teli. A kötet utolsó költeményei így a fájdalom és a széteséssel való küzdés verseivé növekednek. S talán pontosan ezért menekül a szerző abba a hatalmas munkába, a szavaktól szavakba történő kínlódás átkos gyönyörébe, hogy ez sohasem történjen meg.
Debrecen, 2017. július 29.
Illusztráció: Lajtos Nóra portréja
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Kovács katáng Ferenc: Padkára hajt, hogy fölriadjunk →
