Szénási Ferenc: Kártyatársak
Jótét lelkek azt terjesztik rólam, hogy házsártos feleség vagyok. Szánalmas áskálódás. Ugyan melyikük hagyná szó nélkül a férje bosszantásait? Melyikük tűrné némán, hogy miközben forr benne a méreg, élete párja elnézően mosolyog? Akad-e köztük egy is, aki ne fakadna ki ilyenkor? Némelyik inkább még azt is elvárná, hogy embere duplán törlesszen, jól leteremtse őt, vagy uram bocsá’ a nyaka közé sózzon.
Hirtelen természetem van, elismerem, de házsártos azért nem vagyok. Különben is, te, aki hasztalan ostromoltál, igazán tudhatod, hogy férjemmel mi példás házasságban élünk. Jó, időnként csapok egy kis purparlét, eltart pár percig, de aztán nem is gondolunk rá többet. Most is csak azért emlegetem, hogy gondolj majd bele, oktondi kis barátnőm sem tudott Fábián ellen hangolni. Pedig ő megtette, ami rajta múlt.
A fitneszklubnál kezdem, egy ideje ugyanis oda járok. Negyvenen túl egy nőnek már a karbantartásra is gondolnia kell. Tudod, hogy könnyen barátkozom, az egész karbantartó nőegylettel egykettőre cicám-mucikám viszonyba kerültem. Az én bajkeverő Zitámra is ott tettem szert.
Úgy hírlett, hogy mentőorvos, és meg is jegyeztem magamban, hogy beletrafált a lelkem, hisz süt róla a jóság és az élhetetlenség. Aztán egyszer, amikor együtt indultunk haza, megkérdezte, merre tartok, merthogy szívesen elvisz egy darabon. Beülök a kocsiba és látom, hogy jobbos a kormánya. Mégsem olyan élhetetlen, bólintok elismerően, eredeti külföldi kocsival jár. Szóval kiderült, hogy Zita három évig egy angliai kórházban doktorkodott, s mivel észveszejtő hazai tempóban vetette magát munkába, szakadásig ügyeletet vállalt, hamar összehozta a pénzt az autóra. Férjhez is ment egy betegéhez, egy termetes brit golyóstoll-forgalmazóhoz, de idén január végén hazajött, mert elege lett a távollétből. Meg a házasság intézményéből is, tette hozzá keresetlen nyíltsággal, sőt, elege lett az egész férfi nemből.
Váratlanul ért ez a nyers vallomás, nemcsak azért, mert alig ismertük még egymást, hanem önmagában is. Tudnod kell, hogy Zita figyelemre méltó jelenség, olyan teremtés, akin az elfogulatlan női szem is megakad. Zuhanyozás közben én is rá-rásandítottam, s félig anyás elégedettséggel, félig irigykedve csodáltam meg fitneszreklám alakját, déliesen sötét, fényes bőrét, férfi tenyérbe kívánkozó, kecsesen ívelő mellecskéjét.
Arról, hogy honnan benne ez a nagy férfigyűlölet, félszavaknál többet azóta se mondott, pedig hamar bizalmas viszonyba kerültünk. A fitnesztornák után sokat cseverésztünk, később nálunk is meg-megfordult, időnként hármasban römiztünk. Csak annyit árult el, apránként, szemérmes célozgatásokkal, hogy a férje gorombán bánt vele. Azt már én következtettem ki, hogy az a jóember csak úgy volt képes közeledni hozzá, hogy erővel rátámadt, és utána is, szeretkezés közben is igen vehemens volt. A valóságot ugyan nem ismerem, de el tudom képzelni, hogy az én nebáncsvirág kis barátnőm sokszor kéjt is érezhetett volna, amikor fájdalomba temetkezett. Egy rossz emlékű esetre is hivatkozott még, ez már idehaza történt. Unokahúgával a lány barátainál szilveszterezett, és az italtól fölgerjedt szatírcsemeték kis híján megerőszakolták mindkettőjüket. Ő a húgát is féltette, mesélte elsötétült arccal, angliai élményei ezért kétszeresen is rátörtek.
Ezek után nem fogod elhinni, ez az ártatlanság magába bolondította az én jámbor férjemet! Nem akart ő kikezdeni Fábiánnal, nem gondolt még csak flörtre sem, csakhogy az én mafla férjem, aki tüneményesen járatlan a női lélek rejtelmeiben, Zita viselkedését tökéletesen félreértette. Zita éppen azzal tartja távol a férfiakat, hogy túlzó módon provokálja őket. Olyan harsányan kihívó, hogy csak ugyanolyan harsánysággal, színpadias hangon, az udvarlás paródiájával lehet udvarolni neki. Jó előre eltaszít minden őszinte szót, minden szívből jövő bókot.
Fábián azonban bedőlt neki. Nem válaszolt ő az incselkedésekre, nem udvarolt sem hamis harsánysággal, sem őszinte bókokkal, egyszerűen csak zavarba esett. Jobbra-balra forgatta a fejét, köhécselt, még Zita tekintetét is kerülte. Egy kacér nő ilyenkor nem kegyelmez, tovább szítja az éledező tüzet. Zita azonban, mondom, alapvetően ártatlan lény, egy darabig nem is tudta, mitévő legyen. Kiesett a szerepéből, harsánysága alábbhagyott, enyhíteni próbált Fábián zavarán. A végén még ő is zavarba jön, gondoltam magamban, megszólal benne a mentőorvos, diagnosztizálja a bajt, elsősegélyt nyújt, és gyógyítani kezdi a beteget. Fábián pedig engedelmes, jó betege lesz. Láttam én már olyat, hogy meglett korú nagy gyerekek trauma hatására hirtelen felnőnek. Nem hagyhatom hát, gondoltam, hogy a két gyámoltalant trauma érje.
Más volna a helyzet, okoskodtam tovább, ha Zita is, Fábián is érett fejjel gondolkodnának, érett szívvel éreznének. Szemet hunyhatnék éledező liezonjuk felett, a vágy úgy múlik el legkönnyebben, hogyha kielégül. Csak magukra kellene hagynom néha őket, még a kártyapartik sem sínylenék meg. De két ilyen naiv lélek, lefogadom, intim kettesben mindjárt csordultig telne szerelemmel, én pedig verhetném a fejemet a falba, híveim előbb-utóbb közölnék velem, hogy új életet akarnak kezdeni, nyűg nekik a házsártosság, s nem kell okvetlenül gyűlölni a férfiakat sem.
Ismersz, tudod, hogy semmin sem szoktam hosszasan rágódni, az is hirtelen futott át agyamon, amit Fábián zavarából leszűrtem. És hirtelen jött a mentő ötlet is. Úgy, ahogy jönni szokott. Ösztönösen. Azon nyomban eszembe jutott André öcsém, akiről neked eddig keveset beszéltem. Keveset, mert mi tagadás, nagy kókler a szentem. Titokzatos ügyletekből él, és imádja a nőket. Vagyis inkább a nők imádják őt. Én mint lánytestvére nagykamasz kora óta hitetlenkedve figyelem, hogyan csapódnak hozzá az álmodozó fruskák, az öntudatos szingli nők, a kalandvágyó feleségek. Régebben hajlamos voltam azt hinni, hogy franciás nevét szerelmi útravalónak tekinti, vagy hogy szüleink jó előre megsejtették, miféle hódító válik majd belőle, és sikamlós francia filmek nyomán Andrénak keresztelték. Ő maga úgy éli meg hódításait, mint valami természeti jelenséget, amely törvényszerűen létezik, a teremtett valóság része, úgy ismétlődik, akár a napkelte. Pedig nem mondhatnám, hogy csinos fiú. Sőt, inkább csúnyácska. Igaz, kissé mókásan az; holdvilágképe, közepén a nagy, ferde orrával érdekesen, már-már vonzóan, szerethetően groteszk. De hát a szenvedélyes nőket nem a szép arc vagy a szép test vonzza, a szépség a férfiaknak fontos, az érzéki nők a férfiszemeket vizslatják, onnan olvassák ki, mire számíthatnak.
Igen, kitaláltad. Zitára szabadítottam nőfaló öcsémet. Társaságunkba azzal az ürüggyel vontam be, hogy négyesben már bridzsezhetünk is, ami mégiscsak komolyabb játék a röminél, ezt Fábián is, Zita is beláthatja, kár lenne az utálatos sógortól meg a nemkívánatos férfiembertől mindenáron húzódozniuk. Szememre vethetnéd persze, hogy egy anyáskodó, pátyolgató asszony nem szolgáltatja ki alattomban ifjú barátnőjét. Csakhogy ne felejtsd el, én akkor veszélyben voltam. Házasságomat kellett megvédenem, amelyet igenis erősített minden kis pörlekedésem, férjemet kellett megtartanom, akivel igenis összébb hozott minden kis civódásom. No meg hát, egy magamfajta lobbanékony nőtől ne várj bölcs, megfontolt mérlegelést, én ennél ártatlanabb helyzetben is forrófejű vagyok.
Kimondatlanul is arra számítottam, hogy Zita és André jól elszórakoztatják majd egymást, a nők nyelvén jól értő fiúval Zita az addiginál is szabadosabb játékba kezd, s Fábiánt ezáltal békén hagyja, sőt, elfajuló viselkedésével talán ki is fogja ábrándítani. Nem gondoltam végig, mi következhet még ebből. Elvakított a féltékenység, és még az is lehet, állapítom meg most, utólag, hogy én sem ismerem eléggé a női nemet. Nem ismerem eléggé a nebáncsvirág változatot. Igen, persze, volt az asztalunknál hangos évődés is, André és Zita egyre jobban élvezte a helyzetet, és volt néma megrökönyödés is, Fábián kigyógyult érzelmes zavarából, és legszívesebben faképnél hagyott volna bennünket. Csakhogy más is történt, olyasmi, amire csöppet sem vágytam, és amit el sem tudtam képzelni. Fábián helyett virgonc vendégeink hagytak faképnél bennünket. Ők persze nem megbotránkozásból, és nem is játék közben. Kettesben jobban érezték magukat, elmaradtak hát a következő napról. Aztán elmaradtak a későbbiekről is.
Zita két hétig a fitneszklubba se jött be. Nekem az lett volna természetes, hogy felhívom és megkérdezem tőle, mi történt, de annyi valóságérzékem még maradt, hogy belássam, semmi sem úgy zajlik már, ahogy én természetesnek találnám, jobb hát, ha most az egyszer nem tüsténkedem, hanem – tetszik, nem tetszik – kivárok és rábízom magam a vaksorsra, tehetetlenül figyelek.
Innentől kezdve csak sorolom, nem kommentálom az eseményeket. Nem próbálom értelmezni azt, amit nem értek. Tőled remélek majd valamiféle magyarázatot.
Zita a második héten besomfordált a klubba. Félmosollyal köszönt, de mindjárt el is fordult tőlem. Torna alatt és után, zuhanyozás és öltözés közben sem szólt hozzám (én is türtőztettem magam, nehogy rászabaduljak a locsogásommal, ahogy azelőtt szoktam), de hazaindulva mégis hozzám szegődött, és kedvesen a kocsijába invitált; azt mondta, nem siet, egészen hazáig elvisz.
Vezetés közben aztán elmondta, hogy most is zavarban van, de igazán akkor volt zavarban, amikor egy bridzsparti után André szokás szerint hazakísérte, de búcsúzáskor ránevetett, és csöppet sem szokás szerint szájon csókolta, előbb csak futólag, aztán hosszasabban. Őt annyira váratlanul érte a dolog, hogy szinte föl sem fogta, mi történik vele; nem értette, hogy jutott ez egyáltalán a fiú eszébe, nem értette, hogy ő miért enged, nem értette, hogy legalább ezek után miért nem fordul sarkon. Zavarában maradt el tőlem, mondta, otthonról is meg a fitneszklubból is. Elnézést kért, aztán minden átmenet nélkül Andréról kezdett kérdezősködni. Erőszakos volt-e kiskorában, verekedős volt-e kamaszként? Hogy viselkedett a szüleivel, ha valamit nem kapott meg? Mivel érte el, ha nagyon vágyott valamire? Jó testvérem volt-e? Sokat marakodott-e velem, vagy inkább gyöngéd volt? Ontotta a kérdéseket, én pedig még mindig tanácstalan voltam, igyekeztem úgy válaszolgatni, hogy hármunk közül egyikünknek se ártsak. Házunk elé érve szabadkozva elbúcsúzott, most siet, mondta, de szeretne majd eljönni Andréval egy szokásos bridzspartira. Majd megbeszéljük, hogy mikor, a fitnesztornákon úgyis találkozunk, ne hívjam telefonon.
Hát itt tartunk. Ide vezetett a nagy barátkozásom, meg a kármentő ötletem. Elvesztettem lábam alól a talajt. Odalett a természetes magabiztosságom. Már azt sem tudom, hogy viselkedjem majd, ha újból a kártyaasztalnál ülünk. Most én kezdjek tán egy másfajta, de ugyancsak mesterkélt, színpadias beszédbe? Vagy óvatosan, semmitmondóan hímezzek-hámozzak, ahogy legutóbb a klubban? Netán várjak és figyeljek bambán, tanácstalanul?
Szóval, segíts eligazodnom. Biztos megérzéseim, csalhatatlan női ösztöneim kész-passz, csődöt mondtak. Úgy látszik, ide a te idegesítőn szabatos, mértani gondolkodásod kell. A lélektelen betűképleteid. Azok a követhetetlen krikszkrakszok. Meg az életidegen logikai elvontságod. Jó, de akkor mondd meg, hol hibáztam? Mit kellett volna tennem azzal a törékeny, esendő gyermeki lénnyel, aki rendre a vesztébe rohan? Aki nem viseli el az erőszakot, mégis, másodszor is enged neki? Vádoljam-e ezért magamat? Hisz végtére a kerítője vagyok! Sőt, képzeletben még a golyóstollas zombijával is összekacsintottam! Ha meg arra gondolok, milyen jó szívvel gyámolítgattam, már hallom is, hogy a jótét lelkek udvartartó barátnőnek mondanak. Uralkodó hajlamúnak. Hatalmaskodónak. Talán még erőszakosnak is. Befeketítenek, akárcsak a házsártossággal. Szóval?
Illusztráció: Kártyalapok (pixabay.com)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
