Novotny Gergely: Beszélgetés a festővel
(rövidhangjáték)
Hangok:
Festő
A festő gyerekhangja
Anyja
Varrónő
Püspök
A társaság férfi és női hangjai
Gyerekhangok
Festő: Igen. Hogy kinél tanult, mit tanult el tőle, hogyan szedte össze, amit tud. Csak üljön le nyugodtan, Lórándka, ha jól tudom, ugye, ne féljen, nem dől össze a szék. Kérdezzen. Ez a kérdés, hogy kinél tanult, ki volt a mestere, ügyes tapogatódzásnak tűnik. Kiküldik a kopókat a füves mezőre, a bozót zsong az élettől, bogarak csillognak és ugrálnak, egerek furkálnak, tüskék meredeznek, virágok ringanak, a kutyák pedig földhöz nyomott orral rohannak a pusztaságban. Szóljon, amikor kezdhetjük. Mi ez? Tegye csak ide az asztalra. Miféle masina ez? Német? Cseh? Mindegy. Helyezkedjen el. Aztán kérdezzen. Na igen, a mestereim. Hazudnék, ha nevekkel hozakodnék elő. Most öregen világosan látom, hogy nem erről volt szó. Egyszer Örkényen, ahol mostohaapám rokonsága élt, behívtak a társaságba. Ott volt a megyei előkelőség színe-java, és anyám akkoriban még tetszeni akart az újonnan szerzett díszes rokonságnak. Mindig szeretnek ezzel jönni, hogy ki volt a mestere. Mintha az embert a mestere határozná meg. Lehet magyarázni, hogy ugyanannak az osztálynak a növendékei sokszor nem is hasonlítanak egymáshoz, de távol áll tőlem ez az okoskodás. Tudja, kedves fiatalember, amit tanítanak, amit meg lehet tanulni, ami nem az emberben magában van meg eredetileg, nem is ér semmit. Most így gondolom, öreg fejjel. Azért mesélem el az örkényi esetet. A társaság nyüzsgött /nyüzsgés/, beszélgettek /beszélgetés/, sürögtek, forogtak /sürgés-forgás/, és tőlem teljesen idegen dolgokról volt szó.
Püspök: Lányom, szeretettel figyelem ezt a kapcsolatot. Áldásomat is adom, de a sorsunk Isten kezében van.
Női hang: Emília, hogy tudtad ott hátul így kitömni?
Női hang: Nem is igaz. Nem is vagyok kitömve.
Férfihang: Ami az örökséget illeti, nem engedhetek. A pert megindítottam.
Püspök: Bár általában elítéljük az erőszakot, a fegyvereket meg szoktuk áldani.
Női hang: Irigylem a sápadtságodat. Olyan légies, olyan vonzó.
Női hang: Meg tudnálak fojtani.
Festő: Ott álltam a petróleumlámpák bűzében és fényében, szagoltam, bámultam, undorodtam, és a kisbocihoz szerettem volna kimenni, az istállóba. Aztán egyszerre csak körém nyüzsögtek és odaraktak középre. /nyüzsgés/
Férfihang: Hány éves vagy, Robika?
A festő gyerekhangja: Hájom. /rövid ováció/
Női hang: Jaj, de édes.
Férfihang: Most azt mondd meg nekem, Robika, hogy hol született Kossuth Lajos.
A festő gyerekhangja: Monokon. /kezdődő ováció, mely felerősödik, majd hirtelen abbamarad/
Férfihang: Most azt mondd meg nekem, hogy hol halt meg Kossuth Lajos.
A festő gyerekhangja: Tujinban. /fergeteges ünneplés, felkapják, összecsókolják/
Női hang: Aranyos.
Női hang: Okos.
Női hang: Csupa érzés.
Férfihang: Kemény legény.
Női hang: Csodálatos, hogy mit fejlődött ez a gyerek.
Festő: Én meg tűrtem, de nem értettem. Mi ebben az ünnepelni való, hiszen ezt nekem csak úgy mondták. Nem volt benne örömem, nem is tudtam, miről van szó, csak utánuk mondtam, amit előző napokban a fejembe vertek. Miért kell ennek így örülni? Csak azért mondom ezt magának, Lajoska, vagy hogy is hívják, mert az istállóban látott bocihoz mentem volna a magam feje szerint, az érdekelt, a boci rózsaszínben és fehérben játszó selymes szőrére gondoltam, és nem éreztem semmi érdemet, sem érdekességet. Világosan éreztem, hogy érdemtelenül ünnepelnek. Úgy vettem, hogy ez valami suskus, esetleg rájuk tartozó dolog, amihez nekem lényegében semmi közöm. Nagyon szeretik az embert kérdezgetni, hogy hol tanulta, amit tud, mert biztosan valami jó helyen tanulta, de higgye el, Lajoskám, hogy a művész nemcsak hogy nem a tanárai utánamondogatásából él, de nem is onnan indul el.
Egyszer, ez még a betegségem előtt történt, kiküldtek sörért. Négyéves lehettem, mert még nem volt semmi bajom, ötéves koromban került sor az első operációra. A szoba sötét volt és büdös. Anyámék szunyókáltak. /szuszogás, horkolás/ Óvatosan mentem ki a söröskancsóval. /kis lépések padlónyikorgással/ Végigmentem a kövezett előszobán. /kis cipők kopogása a kövön/ Kinyitottam az ajtót. /ajtónyikorgás/ Mikor kiléptem a kavicsos udvarra, nem vártam semmit. Mindaz a látvány, ami elém tárult, váratlan volt. /madarak/ Reggeli napfény ugrált a kavicsokon és rázúdult az udvar hamvasan zöld bokrainak leveleire. A lélegzetem elállt a váratlantól és a csodálattól. /zene/
Hogy a szoba az undorító bűzeivel és sötét, értelmetlenre faragott bútoraival miért csúnya, arra nem tanított senki, és arra sem figyelmeztettek, hogy odakinn valami meglepetés vár. Nem a tanulmányaimból és a neveltetésemből következett, egyszerűen az égitestekkel, növényekkel és kavicsokkal bebútorozott világból zúdult rám.
Na, kedves Jónáska, mondhatom, sok mindenért hálás lehetek a sorsnak. Hálás például azért, hogy még tanúja voltam annak az időnek, amikor forgalom és gépzúgás nélküli csend ült az utcákon, és egy-egy elhaladó kocsi zörgése, ostor pattanása csak ritkán rajzolt finom foltokat a légyzümmögésből, madárhangokból összeálló csendbe.
Már a kőbányai Liget utcában laktunk, mikor a mankómat próbálgattam a lakásban. /mankókopogás/ Hét-, nyolcéves lehettem, túl két operáción, osteo mielitis, a jobb lábam végleg eltorzult. A mankó jól működött, tudtam vele aprókat, finomakat lépni, és meg is tudtam nyújtani a lépteimet. /mankókoppanások/
Anyámnál varrónő volt. Éppen ruhát próbáltak.
Női hang 1: Talán itt egy kis felhajtást.
Női hang 2: Most ezt a csipkét kijjebb vagy beljebb parancsolja a nagyságos asszony?
Női hang 1: Pliszé.
Női hang 2: Ráhagyás.
Női hang 1: Szegés.
Női hang 2: Velúr.
Női hang 1: Santung.
Női hang 2: Kivágás.
Női hang 1: Tömés.
Női hang 2: Jaj, arra igazán nem szorul rá a nagyságos asszony, igazán olyan gyönyörű az alakja.
Festő: A dolog hidegen hagyott. Ami olyan nagyon fontos volt nekik, olyan komolyan vettek, nekem nem mondott semmit. Hallottam azonban valami mást. /gyerekzsivaj/
Gyerekek. És mindez a kórház után. Apácacsoszogások, sebvarró készletek zörgése, orvosi köpenysuhogások, betegágyak és kórházfolyosók zajainak elmúltával mennyei zene volt füleimnek. /gyerekzsivaj/
Elhatároztam, hogy kimegyek hozzájuk. /mankókopogás, ajtócsapódás, gyerekzsivaj erősebben, mankókopogás gyorsuló ritmusban/ Udvarunk vastag, erődítményszerű kapuján kiléptem és mentem a gyerekek felé.
Gyerekhang 1: Ne vedd el a golyómat.
Gyerekhang 2: Fogd be a szád. Elnyertem. Nem igaz? Utálom az ilyen pityergőket.
Gyerekhang 1: Ha kijön a bátyám, hülyére ver.
Gyerekhang 3: Hazudik, nincs is bátyja.
Gyerekhang 4: Hagyjátok már abba, gyertek golyózni.
Gyerekhang 1: Én dobok.
Gyerekhang 3: Bátyja a svábhegyi beteg szamár.
Gyerekhang 4: Na, ennél jobbat dobok.
Gyerekhang 1: Nem is igaz. A bátyám olyan erős, hogy hülyére ver.
Gyerekhang 4: Ne pofázzatok már, dobjatok.
Gyerekhang 1: Nem játszom.
Gyerekhang 3: Nyertem.
Gyerekhang 1: Várjál, most én jövök.
Gyerekhang 3: A szamár jön, vigyázzatok. /kiáltások/
/mankókopogás, tétován közelít a csendben, üveggolyó-koccanás közelről/
/kitörő gyerekordítás/
Festő: Csupa fontos dologról volt szó, és én néztem őket és mentem volna hozzájuk, hogy részt vegyek a nagyszerű mulatságban. /mankókopogások/ És akkor észrevettek.
Gyerekhang 2: Nézd, a sánta.
Gyerekhang 1: A mankós.
Gyerekhang 3: Tuberkolózis.
Festő: Megrettentem. /két mankókoppanás a kövön/ Nem értettem.
Gyerekhang 2: Köpjük le.
Gyerekhang 4: Verjük meg.
Gyerekhang 3: Ne nyúlj hozzá. Megfertőz, te marha.
Gyerekhang 1: Dobáljuk meg.
Festő: Akkor hirtelen fölfogtam, hogy miről van szó, és menekültem vissza. /mankókopogások és gyerekordítás/
Gyerekhang 2: Göröngyöt neki.
Gyerekhang 4: Idenézz, te ügyetlen.
Gyerekhang 3: Tuberkolózis.
Gyerekhang 1: Ne olyan közelről, mert megfertőz.
Gyerekhang 2: Add ide, majd én.
Gyerekhang 3: Tuberkolózis.
Gyerekhang 1: Nesze, te tuberkolózis.
/mankókopogás, nehéz ajtó nyikorgása, ajtócsapódás/
Festő: Bejutottam a kapun. Rátoltam a reteszt. /csikorog, csattan a retesz/ Lihegtem. /liheg/ Még verték a göröngyök a kaput.
/verik/ De már védve voltam. Védve, de tele valamiféle megnevezhetetlen gyötrelemmel.
A festő gyerekhangja: Anya. Anya. /mankókopogás gyorsulva/
Festő: Mentem be anyámhoz, hogy elmondjam. Mert értse meg, Tamerlánka, ezerszer kínzóbb a fájdalom, amíg nincs formája, amíg nincs megfogalmazva. /mankókopogás/ Elmondani anyámnak, hogy kevésbé fájjon. Beléptem.
Női hang 2: Abból a zöldből.
Női hang 1: Nem, az ízléstelen.
Női hang 2: Talán egy lila csíkot.
Női hang 1: Csak nem akar oda is egy tömést?
Női hang 2: Isten ments. A nagyságos asszonynak igazán nincs szüksége tömésre.
/mankókopogás/
Festő: Anyám.
Női hang 1: Azt a halványabb lilát. Mit akarsz?
Festő: A gyerekek, anyám, én szerettem őket, és nem akartam semmi rosszat.
Női hang 2: Talán ezt a szalagot, nagyságos asszony?
Női hang 1: Az túl keskeny. Nem gondolja, hogy túl keskeny?
Festő: Azt mondták, hogy megfertőzöm őket.
Női hang 1: Pliszé.
Női hang 2: Csipke.
Női hang 1: Velúr.
Női hang 2: Tömés.
Női hang 1: Puff.
Női hang 2: Felhajtás.
Festő: Tuberkolózis.
Női hang 1: Santung.
Női hang 2: Lila.
Női hang 1: Szélesebbet.
Festő: Megdobáltak.
Női hang 2: Talán, ha itt lazábban kiengednénk.
/mankókopogás, nyíló ajtó, ajtócsapódás, két kemény koppanás és csend/
Festő: Vége. Meg kell semmisülni. Nincs menekvés. /lassú mankókopogás/
És ott, a ház lépcsőjén állva megláttam az udvar délutáni napfényében a ragyogó két bodzabokrot. Döbbenetes nyugalom. Fenség. Zöldek, bársonyos rózsaszínek játéka. Váratlan volt. Megbabonázva néztem. A gyötrődő törzs lobba rejtőző görbesége szíven ütött. A bokor alatt a gyér fűben, a csodálatos délutáni vörösben rozsdás vasabroncs sugárzott. A létezés méltóságában álló tárgyak színeket árasztottak. Itt nem lehetett szó kiszámítottságról, hiszen az előző pillanatok nekem a leveretést és megszégyenítést szánták, és váratlanul ragadtak el a színek táltos lovai. Nem érti? Nem volt figyelmeztető mester és mesterkedés, a környezet és a nekem szánt hatások a leveretésemet célozták, és a szabályos, kívánt rend szerint össze kellett volna omlanom. Érti? Dzsingisz kán, vagy hogy hívják, nem volt mellettem, de nem is ért volna semmit az esetleges tanári dicséret vagy mesterkedő ügyesség; hogy az adott mélységből kiszabaduljak, ahhoz a lombok zöldjének és a délutáni nap megvilágította fal sárgájának minden ragyogása kellett. Ez volt a harci szekér, amely tomboló paripákkal magával ragadott és repített. Föltárta létem színeit, arányait és struktúráját. Na, töltse ki a teát, Lórika. /folyik a tea a csészébe/
Ezért mondom, hogy hiába szaglásznak a kopók, hiába futnak földhöz szorított orral, ott lenn, nyomot veszítenek. A tanárnevek nem mondanak semmit.
Vége.
(Novotny Gergely valamikor az 1960-as évek végén életútinterjút készített édesapjával, Novotny Emil Róbert festőművésszel. A közel húsz órás magnófelvétel, amely ezekben a hetekben kerül a Szépművészeti Múzeum könyvtárába, és várhatóan a festőművész munkásságát feldolgozó háttérkutatás része lesz, szolgált inspirációjául a hangjátéknak, amely irodalmi formában, de történeti és lélektani hűséggel vall meghatározó, fogékonnyá tevő és végső soron látó és láttató alkotóművésszé formáló gyermekkori élményekről. A hangjátékot Novotny Gergely írói hagyatékából közöljük, megköszönve lánya, Novotny Júlia szíves segítségét a szöveg felszínre hozásában és gondozásában, illetve hozzájárulását a publikáláshoz. A kevésbé ismert, rejtőzködőm elfeledett és elhunyt művészek lappangó műveinek szánt Asztalfiók-rovat mostani első “kihúzása” biztatás is egyúttal, művészek és örökösök felé egyaránt: nézzenek a fiókok mélyére, és ha értéket találnak, küldjék el a Napút Online-nak! Köszönjük! – a szerk.)
Illusztrációk: Kováts Károly Golyózó gyerekek (olajfestmény), Novotny Emil Róbert Önarckép (linómetszet) és Tájkép (akvarell)
Cimkék: asztalfiók, dráma
