Szentmiklósi Tamás: Apu
(részlet, 2.)
Születésnap
Apám nagy becsben tartja a születésnapokat, különösen a magáét. Amikor a jeles nap közeledik, körbetelefonálja az összes ismerősét és barátját, s mindegyiket figyelmezteti: „Ugye, nem felejtetted el?”
Karácsony
Oldalakat lehetne teleróni arról, amit Apám karácsonykor és a szentestét megelőző hetekben művel. (Olybá tűnik, mintha a karácsonyozást már ősszel elkezdő mai bevásárlóközpontok róla vették volna a mintát.) November végétől alig látjuk esténként otthon, mert a boltokat bújja, és soha nem tér haza üres kézzel, Anyám hiába is próbálna megálljt parancsolni neki. Heteken át közvéleménykutatást végez, faggatózik, hogy ki minek örülne legjobban, csak úgy izzik körülötte a levegő, én a lelkem mélyén már alig várom, hogy véget érjen az őrület. Ő azonban még az utolsó pillanatokban, szenteste délelőttjén is eltűnik, hogy órák múltán két ékszerteknőst hozzon haza nővérem akvarista barátjának. És furdalja, de még mennyire furdalja a kíváncsiság, hogy ő vajon mit kap majd. Egyszer nővéremmel csomagoljuk a szülőknek szánt ajándékokat a gyerekszobában, melyet egy riglis ajtó választ el csupán a nagyszobától. Apám nem bír magával, s feltépi az ajtót, a riglinek persze annyi. Gyújtás után asztalhoz ülnénk, de előbb válaszolni kell türelmetlen kérdéseire. „Ha osztályozni kéne az ajándékaid, melyiknek adnál ötöst?” Egyszer, az ünnepi vacsora után, már kilenc is elmúlt, átmegy a szomszédba, becsenget, s kéri az ott lakó nagyfiú barátomat, hogy ugyan már, fúrja fel az ágyam fölé az ajándékba kapott könyvespolcomat.
(Az utolsó karácsonyra kiengedték a kórházból. Hosszú listát készített titkárnőjének, aki rajongott érte, azokról a könyvekről, melyeket meg kell vennie nekem a kedvenc újpesti antikváriumában.)
Egy szegény kisfiú panaszai
Sokat töröm a fejem Apámon, nagyon nyomja a lelkem, hogy miért annyira más, mint a többi gyerek apja. Miért kell nekem a fejem búbjáig elvörösödnöm, amikor hébe-hóba felbukkan a játszótéren, s társaim úgy nézik, mintha egy másik bolygóról pottyant volna közénk? Megjelenése, külseje, minden rezdülése, járása, hanghordozása elárulja a másságát. Hiába öltözködik a kor viszonyaihoz képest választékosan, a zakója folyton tintafoltos, az inggallérja csálén áll, a nyakkendője félrecsúszik, a nadrágja gyűrött, a cipője orrán akkora kopás, hogy egy utcagyereknek is becsületére válnék. Nem tehetek róla, szégyellem mások előtt. (Honnan tudhatnám még, hogy huszonvalahány éves koromra az elsőosztályos kislányom kérve kéri majd, tanítás után ne az iskola kapujában várjam, hanem az utca túloldalán, lehetőleg egy kapualjban, hogy senki se lássa hosszú hajamat, tornacipőmet, öltözékemet és egyáltalán a fizimiskámat!) És ahogy megy! Semmi rendszer nincs a járásában, hol hirtelen nekilódul, hol, a legváratlanabb pillanatban, megtorpan, körbehordozza tekintetét, úgy tűnik, mintha valamit vagy valakit bámulna, csak én tudom, hogy olyankor messze kalandoznak a gondolatai, messze, ahol talán a madár se jár. Ha meglát a téren, akár ötven méterről is rám köszön, jó hangosan, jól elnyújtva a nevem, hadd hallja ország-világ, hogy ennek a furcsa szerzetnek a pórul járt fia vagyok.
Otthon, a négy fal között sem könnyebb vele. Alighogy hazatér, ha jó idő van, ledobja magáról a ruhadarabokat, s egy szál alsónadrágban közlekedik a lakásban. Nem is merem felhívni a barátokat hozzám, mert a hatalmas méretű gatyákból örökké kilóg a férfiassága. Rendszertelen időközönként lezuhanyozik, a fürdőszobából anyaszült meztelenül tér vissza a nagyszobába, úgy veti bele magát a fotelba, s várja, hogy megszáradjon. Az útvonalat jelző vízcsíkokat sopánkodó Anyám takarítja el utána.
Reggelente tankkal sem lehetne feltartóztatni. Fújtat, kurjongat, ontja magából a szójátékokat, olasz (fasiszta) dalokkal szórakoztatja a hüledező családot, Kosztolányi-verseket szaval, Anyám hiába próbálja csöndre inteni, hogy a szomszédok… A fejemre húzom a takarót, de tudom, nincs menekvés, Apu beront, „Rókának” szólít, s arról faggat majd, hogy akarok-e a titkára lenni, mert ha igen, iparkodjunk, mennünk kell a rókák nagygyűlésére…
Vajon mitől annyira szórakozott, az arca miért olyan kifürkészhetetlen, mintha semmiről sem lenne tudomása, ami körülötte történik? Esténként, ha megvacsoráztunk, óra múltán őszinte kíváncsisággal kérdi, hogy mikor ülünk asztalhoz végre. Meg ahogy eszik! Nem rágja meg a falatot, szinte le sem nyeli, már veszi a szájába a következőt. A süteményestálat maga elé húzza, elég néhány perc, s a tálban már csak morzsák árválkodnak. (Honnan tudhattam volna, hogy Apám évekig gyakorolta az éhezést az orosz fogságban, ahol egy életre megtanulta, hogy ne törődj holmi illemszabályokkal, egyél, amíg lehet, s annyit, amennyi beléd fér!)
Otthon nemigen lehet szót váltani vele, többnyire a hatalmas íróasztal mögött ül, papír fölé hajolva, kézzel írja fordításait, lehetőleg az egyik idegen nyelvről a másikra, mert az fizet a legtöbbet. Két mondat között olykor kérdez valamit, de a válaszra már oda sem bagózik.
Az én Apám sosem ér rá, szinte alig van szabadideje. Illetve… Néha felpattan ültéből, kiadja a parancsot, hogy menjünk sétálni. A séta abból áll, hogy ő kacsázik elől, te meg mész utána, le nem veszed róla a szemed, nehogy eltűnjön a forgatagban. Egyszer a Váci utcában iparkodom utána, sehol sem látom. Végre a kirakatüvegen át megpillantom, egy trafik kellős közepén cövekel és fütyörészik, a mellette álló vevők bizalmatlanul méregetik. Berontok, s amilyen gyorsan csak tudom, kirángatom. A séták rendszerint beüléssel végződnek, valamelyik kávéházban kötünk ki, ahol Apám a röhögéstől fuldokolva elmond egy-két történetet, ami azt illeti, nem akármilyeneket, mert neked is csorognak a könnyeid a nevetéstől, aztán amilyen hirtelen elindultunk, olyan váratlanul hazatérünk.
Hogy mi a legrosszabb? Amikor ideges. És főként akkor ideges, amikor nem talál valamit. Átlagosan hetente egyszer fordul elő, hogy eltűnik valamilyen fontos irat, amelyet aztán az egész család keres. Tűvé tesszük a hatalmas íróasztal fiókjait, elmozdítjuk a bútordarabokat, benézünk az összes szekrény aljába, végigtapogatjuk a kabátok belsejét, stb. A munka oroszlánrészét Anyám végzi, mert Apám hamar elveszíti az önuralmát, s akkor jön a fájdalmasan ismerős őrjöngés, a fel s alá ugrálás, az ökölrázás, a szitkozódás, az Aput ért történelmi sérelmek felelőseinek tételes és név szerinti felsorolása. Ha vicces kedvemben lennék ilyenkor, azt gondolnám, hogy egy-egy dühroham alkalmával több történelmi ismeretet szívok magamba, mint egy hónap alatt az iskolában. A „fontos iratok” persze előbb-utóbb előkerülnek, naná, hogy a legnyilvánvalóbb helyekről, addigra azonban már mindnyájan kimerülten pihegünk. Apám szótlanul mered maga elé, Anyám úgy tesz, mintha semmi sem történt volna, nővéremmel bevonulunk a kisszobába, s mivel későre jár, aludni próbálunk. Bevallom, néha egy-egy őrjöngése közben még az is megfordul a fejemben, hogy Apámnak nincs ki mind a négy kereke, orvoshoz kéne vinni.
(Évtizedekkel később szereztem róla tudomást, hogy Apám idegeit nem csupán a második világháború viselte meg. Halála után néhány évvel, egy magánéleti válsághelyzetben kórházba kerültem „mániás depresszióval”. A kezelőorvosommal Anyám beszélt, s amíg a másik szobában várakoztam, véletlenül a fülembe jutott, hogy Apám egyetemista korában súlyos balesetet szenvedett. Egy teherautó úgy a falhoz lapította, hogy eltört mind a négy végtagja. Szegény, elektrosokkos kezelést is kapott, hogy a trauma emléke kitörlődjék a tudatából.)
Pedagógia
Apám nem bánik velünk szigorúan, igazság szerint nem is tud sokat a viselt dolgainkról, s egyetlen büntetési formát ismer: ha rossz fát tettünk a tűzre, eltilt minket a tévézéstől (Mai fejemmel hálásan köszönöm neki.) Nem kérdezi ki a leckét, ugyanakkor Kosztolányi- és Karinthy-történetekkel traktál, egy-egy verset annyiszor szaval el előttem, hogy már én is tudom kívülről. A vasárnapi ebéd közben bebifláztatja velem a két világháború közti Magyarország kormányait. Kézzel írott idegen nyelvű fordításait sokszor velem gépelteti le, pénzt is kapok érte. Külföldről érkezett leveleit beolvastatja velem a telefonban. A szocialista rendszert soha nem szidja a jelenlétemben, de nekem éppen elég annyi, hogy kifigurázza, nevetségessé teszi a rezsim díszpintyeit. Sokat tanulok tőle.
Mentőkötél
Az én Apám nem „olyan”. Fiúgyerekként hiába is reménykednék abban, hogy megtanít majd férfias dolgokra, mondjuk a szerelés tudományára, vagy a szerszámok szakavatott használatára. Kalapács vagy csavarhúzó szerintem még soha nem volt a kezében, vagy ha igen, csak azért, mert összetévesztette valamivel. Mi aztán nem fogunk motort bütykölni vagy autót mosni együtt, hogy apa és fia közelebb kerüljön egymáshoz. Mi jöhet szóba még? Kirándulás? Apunak sosem lesz annyi türelme, hogy elmélázzon a természet lágy ölén. Sportolás? Tegyük a szívünkre a kezünket, nem kifejezetten atletikus alkat. Gömbérzéke a nullával egyenlő, a labdával ügyetlenül bánik, pocakja igencsak gátolja a mozgásban, végtagjait nehezen koordinálja. Időnként elvisz a Lukács fürdőbe, hamar meg is szeretem az úszást, de ő inkább csak áztatja magát a vízben. A pocakja lehúzza, nincs is lábtempója, csak a karjaival szerencsétlenkedik, alig halad előre. Fürdés után pedig olyan farkasétvágya van (általában nagy adag pirított resztelt májat eszünk az uszodával szemközti étterem teraszán), hogy súlytöbblettel fejezi be a hétvégi sportolást.
A körülmények sietnek a segítségünkre. Én, ahogy növekszem, egyre több időt töltök a Téren, illetve pontosabb az a megfogalmazás, hogy amennyi időm van, azt focizással ütöm el. A labda bűvkörébe kerülök, képes vagyok órákat gyakorolni egy-egy trükköt, és sikereimet boldogan újságolom el otthon. Apám felfigyel a lelkesedésemre, egyszer-kétszer lejön a Térre, hogy megnézzen, aztán gondol egy nagyot, és felajánlja, hogy kivisz a Hungária körúti pályára, egy MTK-meccsre, hadd lássam, milyen az igazi foci. (Persze akkor még azt hittem, Apám választása véletlenül esett az MTK-ra, mint ahogyan gyerekfejjel a véletlen számlájára írtam azt is, hogy az MTK lett az első gombfocicsapatom…)
És ezzel kezdetét veszi egy varázslatos időszak, amely csak akkor ér véget, amikor kirepülök a családi fészekből, vagyis tizenkilenc éves koromban. Zengjenek a fanfárok, zúgjanak a harangok, apa és fia végre talált valamit, ami az övék, édes rabságban láncolja össze őket, amiről bárhol és bármikor képesek órákig társalogni, ami megszabja életük hétvégi rendjét. Mert ezentúl minden hétvégén tudjuk, hol a helyünk. Ha fúj, ha fagy. Ha cigánygyerekek… Még akkor is, ha szünetel a bajnokság, mert a téli holt idényben is ott dagasztjuk a sarat, tapossuk a havat dideregve a Salgótarjáni úti salakos edzőpálya ütött-kopott korlátjának dőlve, hogy egyetlen felkészülési mérkőzést se hagyjunk ki, s szemrevételezzük a télen igazolt új szerzeményeket.
(Már negyvenen túl olvastam Nick Hornby Fociláz című könyvét. Szíven ütött. A szerző elvált szülők gyermeke volt, anyja nevelte, apjával kéthetente találkozott, s mindig ugyanannak a szertartásnak hódoltak: kimentek az Arsenal (egy londoni focicsapat) hazai meccsére. A többit le sem írom, nehogy érzelgősséggel vádoljon bárki is.)
Apám nagy elánnal veti bele magát a foci világába, a bökkenő csupán az, hogy nem érti, bele-belegabalyodik a szabályok szövevényes hálójába. A könyvmolyok nemigen fociznak gyerekkorukban, Apám sem rúgott szét sok cipőt kiskorában vagy sihederként. El kell magyarázni neki, hogy a labdát külsővel vagy belsővel lehet továbbítani. Hogy a fociban az a legnagyobb szégyen, ha valaki kötényt kap. Hogy mi fán terem a kényszerítőzés vagy a lyukra futás. Végre kiléphetek az árnyékából, végre van valami, amihez jobban értek, mint ő! Mert, kérem szépen, ez nem idegen nyelv, irodalom, történelem, filozófia, kémia, biológia, matematika, ez egy másik világ, amelyet úgy hívnak: foci. Ebben a világban én mozgok otthonosabban, hiszen én csinálom is azt, amit kettesben nézünk.
(Olvastam, hogy Esterházy Péter mennyit vesződött édesanyjával, hogy megértesse vele a les-szabályt. Hát így voltam én is az Apámmal…)
Apám a Pályán más ember. Koncentrál, együtt él a játékkal. Megfiatalodik, vonásai kisimulnak, egy-egy gólnál magasba lendül a keze, ha mi lőttük, összeölelkezik velem, ha kaptuk, idegesen rágyújt. Szomszédaival beszédbe elegyedik, mások vitájába belekontárkodik, társasági életet él. Olyan alakokkal áll szóba, hogy csak ámulok-bámulok. A Pálya demokratikus intézmény. Itt nem számít, hogy doktorátusod van, hogy hányféle nyelven tudsz jó étvágyat kívánni. Itt bizony megesik, hogy egy borostás segédmunkás borízű hangon letorkolja Apámat, és hozzáteszem, hogy teljes joggal, hiszen Apu nagyon félrenézett valamit. Boldogan kuncogok magamban.
A hétvégi, szombaton vagy vasárnap lejátszott meccsek délelőtt vagy kora délután kezdődnek, és mi mindent a kezdés időpontjához igazítunk. A családi ebédet is, amit meccs előtt izgatottan kapunk be, meccs után pedig az eredmény szabja meg az étvágyunkat. Induláskor még átböngésszük az összeállításokat a sportújságban, aztán már igyekszünk is a megállóba. Villamossal elmegyünk a Blaháig, aztán egy másikkal a Népszínház utcából a Salgótarjáni útig. Útközben Apu szája be nem állna, az esélyeket latolgatja. Korán kiérünk a pályára, még a tartalékmeccs zajlik, többen már régi ismerősként köszöntenek minket. Az előmeccs véget ér, már a nagycsapatok játékosai bukkannak elő az öltözőből, hogy melegítsenek. Apám már név szerint ismeri őket, némelyiknek odakiált egy-két buzdító szót. Aztán kilencven percre egy másik dimenzióba kerülünk: őrjöngünk, ordibálunk, örvendezünk, átkozódunk, kacagunk a sok vihart látott vén szurkolók aranyköpésein, mert az MTK-pálya az utánozhatatlanul kesernyés és szellemes zsidó humor kimeríthetetlen tárháza – röviden: önfeledtek vagyunk.
A mérkőzés után a klubház elé megyünk, ahonnan fél óra múltán sorjáznak ki a zuhanyozással és öltözködéssel végző focisták. „Hajrá MTK!”, kiáltjuk oda nekik, majd nagyot sóhajtva elindulunk a megálló felé. Nem, szó sem lehet róla, nem megyünk rögtön haza, még beülünk valahova, hogy kávé és üdítő mellett meghányjuk-vessük a történteket. Csodálatos dolgokra képes ám a foci, és csodálatos ember az Apám!
Zsidóság (3)
Kint vagyunk a Népstadionban, kettős rangadón. Az első meccset az MTK játssza a Dózsával. A felső karéjban ülünk, kicsit szédülök. Gólt szerzünk, mire az ellenfél szurkolói kórusban rázendítenek: „Gá-gá-gá, buzi MTK! Libások, libások!” Apám arca falfehér lesz, s int, hogy indulás haza. Ahogy lefelé botorkálunk az elkopott lépcsőkön, úgy kell vezetnem, nehogy elessen.
Szilveszteri kontroll
Már gimnazista vagyok, és egy gondolat bánt engemet, de az aztán egész testemben és a lelkem velejéig: vajon mikor esek át végre a szexuális tűzkeresztségen? El is megyek egy szilveszteri házibuliba, hátha… Borral öntök bátorságot magamba, s közben vizslatom a terepet, talán akad lány, aki viszonozza nézésemet, amikor egyik barátom ront elő a másik szobából: „Szenya, gyere, az apád van a TV-ben!” Bamba értetlenséggel nézek rá, mit ökörködik velem, de azért utána megyek, s nem hiszek a szememnek. A képernyőn tényleg Apu vigyorog kajánul a kamerába, de nekem szent meggyőződésem, hogy valójában nekem szól a vigyor. Egy riporter éppen egy üveg pezsgőt nyom a kezébe a Vörösmarty téren, köröttük karéjban emberek tapsolnak és visonganak papírtrombitákkal a kezükben. Kiderül, hogy a szilveszteri tévéműsor keretében „tréfás” vetélkedő zajlik helyszíni közvetítésben, a riporter kérdéseket tesz fel, s aki otthon, a készülék előtt ülve tudja a választ, szaladhat a Vörösmarty térre, hogy átvegye a nyereményt. Apám látványától teljesen kijózanodom, s ahogy kiszáll belőlem a mámor, úgy párolog el a bátorságom is. Búcsú nélkül távozom, s nehéz szívvel kullogok haza.
Polgári értékrend (3)
A gimnáziumban, ahová oly lelkesen készültem a szellemileg meglehetősen bágyasztó általános után, egyik csalódás a másikat követi. Az órák untatnak, a tanárokra nem lehet felnézni. És hiányoznak a Károlyi-kerti barátok, hiányzik az a felhőtlen öröm, ahogy a labdát kergethettem a Téren. Talán éretlen vagyok még, hogy az egyetemi felvételire gondolva szorgalmasan tanuljak, odafigyeljek az osztályzataimra, holott tudhatnám, hogy az érdemjegyek milyen fontosak, ha tovább akarok tanulni, a felvételi pontokat nem osztogatják ingyen. Idővel teljesen elhanyagolom a kötelezettségeimet, nem készülök, nem írok leckét, s amikor csak lehet, kerülöm az iskolát. Délelőttönként moziba járok azokkal a barátokkal, akik szintén lógnak. Van olyan nap, hogy három filmet is megnézünk a Körúton. A hiányzásokat persze igazolni kell az ellenőrző könyvben. A megoldás kézenfekvő: rengeteg gyakorlás árán megtanulom hamisítani Apám aláírását. (Ebből mindmáig gondjaim származnak, mert felnőtt koromra két aláírásom lett: az egyik Apámé, a másik a sajátom. Volt úgy, hogy egy bankban tíz példányban kellett aláírnom egy szerződést, s visszadobták, mert hol az egyiket, hol a másikat körmöltem a papírra.) Aki lóg az iskolából, annak tisztában kell lennie azzal, hogy előbb-utóbb lebukik. Persze nem mindegy, hogy előbb vagy utóbb, mert minél később, annál kevesebb haszontalan órát kell végigszenvednie… Nos, az én lebukásom is bekövetkezik. Negyedikben fény derül minden turpisságomra. Vöröslő füllel és izzadó tenyérrel, szemlesütve és háborgó lélekkel járulok Apám színe elé, felkészülve rá, hogy fejemre olvassa majd az összes bűnömet és kárhozatos léhaságomat – a jövőmet packázom el, talán az egész életemet elfuserálom, miért nem veszek példát a többiekről, akik mindent elkövetnek, hogy bejussanak az egyetemre?, stb.
A jelenet azonban egyáltalán nem így játszódik le. Árva szó sem hangzik el jövőről, pályaválasztásról. Apám felém fordítja busa fejét, csak néz rám, olyan szomorú szemmel, hogy az már fizikai fájdalmat okoz, majd halkan annyit mond: „Honnan veszed a bátorságot, hogy az én nevemben aláírjál bármit is? Többet elő ne forduljon!”
Tévhit
Apám amúgy vajmi keveset törődik iskolai előmenetelemmel. Furcsának is hatna az ő szájából az a kérdés, amellyel szerintem minden gyereket ki lehet kergetni a világból: „Na, mi volt az iskolában?” Soha nem érdeklődik a benti dolgaim felől, mintha volna köztünk valamifajta hallgatólagos megállapodás, hogy vannak prioritások, és nem az iskola áll a sor élén. Ennek örülök is, meg nem is. Örülök, hogy nem nyaggat azzal, amivel úgyis tele van a hócipőm, másfelől azonban nem vagyok biztos benne, hogy az efféle közömbösség helyénvaló-e egy szülő részéről. Egy nap aztán a család valamennyi tagját fejbekólintó ötlettel áll elő. Hallván Anyámtól, hogy az Eötvösben szülői értekezlet lesz a héten, fennhangon kijelenti, hogy ő megy el rá. Úristen, mi lesz ebből, suhan át a gondolat az agyamon, de nincs mit tenni, Apám nem tágít. Eljön az értekezlet napja, Apám hat előtt pár perccel elindul, az iskola köpésnyire van a lakástól. Negyedóra sem telik el, s máris hazatér. Mi történt? Csakhamar fény derül „a rejtély titkára” (copyright Karinthy). Nem találta a termet. Miért nem? Szegény feje abban a hiszemben volt, hogy másodikba járok, holott én már harmadikos vagyok.
Önsajnálat
Apám szinte sohasem beteg, legfeljebb a nátha dönti le néha a lábáról, ám eme ritkán előforduló állapotának jócskán megisszuk a levét. Ágynak dől, sóhajtozik, prüszköl, óbégat, ajvékol, az égiekhez fohászkodik, perc nyugtunk sincs tőle. Könyvekkel és újságokkal bástyázza körül magát, de egy sort sem olvas, csak a plafont bámulja. Imádkozunk, hogy minél előbb talpra álljon, mert nehéz röhögés nélkül megállni, amit művel égig érő keservében. Egyszer nővéremet és engem ágyához szólít, siránkozó hangon, mint aki már végleg lemondott a földi örömökről, s a végrendeletét akarja tollba mondani. Az ágy szélére kell ülnünk, hogy hallgassuk az Apámból felszakadó súlyos szavakat: „Jaj, mi lesz velem, ha meghalok, de nem is velem, veletek mi lesz, drága gyermekeim?!”
Blazírtság
Unokabátyám meséli, hogy apjával, mármint a nagybátyámmal Firenzében járt, s egy mellékutcában összefutottak Apámmal. Három magyar, Firenzében, a hatvanas évek végén! Köpni-nyelni nem tudtak a csodálkozástól, hát még amikor Apám unott arccal így szólt hozzájuk: „Sziasztok! Isztok egy kávét?”
(Nincs új a Nap alatt. Bő évtized múltán otthon bejelentem Apámnak, hogy tizenkilenc évesen nősülésre adom a fejem. Apám rám néz, s olyan képet vág, hogy nem tudom eldönteni: egyáltalán eljutottak-e tudatáig a szavaim, vagy hirtelen eszébe jutott egy régi történet. Aztán kisvártatva megszólal: „Iszunk egy kávét az Astoriában?”)
Megkönnyebbülés
Negyedikes gimnazista vagyok, otthon üldögélek és olvasok. Apám lép a szobába, látom, hogy nyomja a lelkét valami. – Mit akarsz? – kérdem. – Semmit, semmit – mondja krákogva –, csak gondoltam, beszélgethetnénk. – Miről? – Csak úgy általában, illetve, tudod, te már nagyfiú vagy, s ebben a korban… – Apu, nyögd már ki, te fel akarsz világosítani, ugye? Nyugodj meg, túl vagyok már mindenen. – Igen? Akkor jó. Holnap kimegyünk a meccsre? – kérdi Apám olyan megkönnyebbüléssel a hangjában, mint aki most tudta meg, hogy mégsem kell kivágni a vakbelét.
Polgári értékrend (4)
Negyedikes gimnazista vagyok. Apám kéri, hogy szokásommal ellentétben este maradjak otthon, mert vendéget hívott, egy beosztottját, aki alig néhány évvel idősebb nálam, meglátom, jól fogom érezni magam. Jó, otthon maradok. Jön a vendég a barátnőjével. Utóbbi díszlet csupán, meg sem mukkan egész este. Mit ne mondjak, a fickó elég vén, legalább huszonhárom éves, ráadásul a vadonatúj öltönyéről (pepita!) kéri ki a véleményem, ami nem a legjobb ajánlólevél az én köreimben. A piperkőc amúgy érdekes jelenség. Akárcsak Apu, ő is sok nyelven beszél, művelt, irodalomban és történelemben igen tájékozott, csak folyton járatja a száját, érződik rajta, hogy valósággal megrészegül a saját hangjától. (Nem véletlen, hogy utóbb országszerte ismert tévés személyiség lett, főleg műveltségi vetélkedőket vezetett.) Élénk társalgás folyik, még Apám is belekortyol a borba, ami jó, ha szökőévente egyszer előfordul. A vendég egy ponton nevetve kérdezi Aputól, hogy 1948-ban melyik pártra szavazott. Apu arca megmerevedik, s foghegyről közli, hogy a választások titkosak voltak. Fél óra múltán a makacs vendég újra 1948 felől érdeklődik, s Apám ugyanúgy elhárítja a kérdést. Majd amikor az ifjú bonviván bortól csillogó szemmel harmadszor is 1948-ról faggatja, Apám már nem tud uralkodni magán, nyel egyet, s hangosan rá ripakodik: „Nem érted? Titkos választások voltak!”
Megfagy a levegő, még egy-két udvarias fordulat, s a vendégek szedik a sátorfájukat.
Ha ez így megy tovább, még tisztelni fogom Apámat!
Duzzogás
Elegem van az iskolapadból. Az érettségi után nem tanulok tovább, amiért Apám nagyon neheztel. Alig áll szóba velem, némán fejezi ki szemrehányását. (Hányszor idézte nekem Karinthytól: „Én nem hallgatok, csak nem beszélek”!) Munkába állok, s az első keresetből veszek neki egy pár félcipőt. Sokáig szinte le sem veszi a lábáról…
Tapintat
Egy évvel az érettségi után megnősülök. Feleségem kőbányai munkáscsaládból származik, a szülők „egyszerű” emberek, a mama rokkantnyugdíjas, a papa nyugdíjas tévészerelő. Álmatag hangulatú, vérnyomáscsökkentő lakótelepen élnek, panelházi szerény hajlékban. A szülőket persze össze kell boronálni, s én nagyon tartok ettől a találkozástól. Félek, hogy Apám nagyvilági stílusa és bogaras, ugyanakkor tekintélyt parancsoló lénye elriasztja feleségem szüleit. Megbeszéljük, hogy Apu és Mamó egyedül mennek fel, mi egy órával később megyünk csak, hogy könnyebb legyen az ismerkedés. Kérve kérem Apámat, hogy ne fitogtassa kétségtelen széles körű műveltségét, ne keverjen idegen szavakat a mondókájába, ne hencegjen a mégoly egzotikus tájakon tett utazásaival, egyáltalán fogja vissza magát. Mamó majd viszi a szót, ő érti és beszéli az egyszerű emberek nyelvét. A legjobb az lenne, ha Apu udvariasan hallgatna, vagy tömné magába az édességet, hiszen újdonsült anyósom igazán finom süteményeket készít.
Eltelik az a bizonyos egy óra, s balsejtelmektől gyötörve állok fel a közeli söröző asztalától. Kézen fogva megyünk föl a lépcsőn, s már a félemeleten megüti a fülemet Apám falakon áthatoló érces hangja: „Amikor ott álltam a tokiói metróban…”
Férfiasság
Huszonéves vagyok. Apám felajánlja nővéremnek és nekem, hogy elkísérhetjük a Fészek klubba, ahol művészembereknek tart előadást az idegbetegségekről. Na hiszen, gondolom magamban, vak vezet világtalant, de azért rábólintunk. Nem tudom, nővérem hogy van vele, én kíváncsiságból mondok igent. Sosem jártam még a nevezetes helyen, hátha találkozom híres emberekkel, és különben is, sosem hallottam még Aput nagy nyilvánosság előtt komoly dolgokról beszélni.
Megérkezünk. A terem már színültig megtelt. Látok ismerős arcokat a művészvilágból, elég furcsák így testközelből, de hát azért művészek ugyebár. Apu krákog egyet, s belevág. A hangja betölti a termet, s a hallgatóság le nem venné róla a szemét. Kezdek büszke lenni Apámra. Világosan, tagoltan, közérthetően és élvezetesen ad elő, még én is értek mindent, pedig nehéz lehet az idegbetegségekről úgy szónokolni, hogy a szakmai szempontok ne szenvedjenek csorbát, s közben a laikus közönség se veszítse el érdeklődését. (Bár ahogy körülnézek, lehet, hogy a közönség nem is olyan laikus. Némelyek egészen bizarr benyomást keltenek…) Apám egyre inkább elemében van. Az elméletről áttér konkrét esetekre, ismert emberekkel példálózik, viccelődik, s a poénokat elismerő kuncogás vagy nevetés fogadja. Hamar eltelik a megbeszélt háromnegyed óra. Megkönnyebbültem hallgatom a zúgó tapsot.
Az előadás után átmegyünk a szomszéd terembe, ahol terített asztalok várnak ránk. Apám azonban közli, csak koccintunk, aztán irány haza. Így is történik. A Kertész utcától nincs messze a Múzeum körút, hármasban baktatunk hazafelé, amikor hirtelen valaki csatlakozik hozzánk: egy elegáns hölgy, nyomában hófehér uszkárral. Az arany ékszerekkel teleaggatott, feltornyozott frizurájú, vajszínű pelerin kabátot viselő hölgy jó harmincas lehet, akár szépnek is mondhatnám, bár sokallom a sminkjét. Csillogó szeme mélybarna, álla keskeny és formás. Az alakjára sem lehet panasz: filigrán, karcsú és telt keblű. A léptei fürgék és puhák, csak úgy suhan és szökell a Rákóczi út szürkeségében. Ám azok a bűbájos hangon elrebegett monológok! Be tudnám ragasztani a száját! Velünk mit sem törődik, kizárólag Apámhoz beszél. Nővéremmel le is maradunk, de azért értem, amit mond. Zongoraművésznő, s talán a zene teszi, ám lelkében heves viharok dúlnak időnként. Azért is jött el az előadásra, amely nagy hatással volt rá. És bevallja, hogy Apám érces hangja egyenesen elbűvölte, már-már megbabonázta. Találkozhatnának-e másutt, kérdi, de szerencsére már a házunk előtt vagyunk. Az egész úton némaságba burkolózó Apám végre megszólal. Udvariasan elköszön, s búcsúzóul kezet csókol a művésznőnek.
A lépcsőházban már mind a hárman felszabadultan vihorászunk, én pedig a történtek után más szemmel nézek Apámra. Szakmailag fényesen megállta a helyét, megbizonyosodhattam afelől is, hogy nagyszerű előadó – és férfinak sem utolsó.
Késő bánat
A nősülés és a gyermekáldás után ritkulnak a találkozások Apámmal, aki egyfelől megnyugszik, hogy mégis diplomát szereztem és értelmiségi pályára léptem, másfelől azonban időközben kinyílt a csipám, egyre többet vitatkozunk a világ dolgain, és egyre többször mondok neki nemet, amit nehezen tűr. Nem nézi jó szemmel a baráti társaságomat, félt, hogy az általa szélsőségesnek tartott, „balos” gondolatok bajba sodornak. Én még mindig türelmetlen vagyok vele, nem veszem észre, hogy egészségi állapota romlik. Csak akkor kapok észbe, amikor kórházba kerül. Egy délutáni látogatásomkor végre félretesszük az „ideológiai” és „politikai” ellentéteket (annyi év távlatából akár röhejesnek is tűnhet, hogy miféle dolgokon kaptunk össze. Apám enyhén szólva kritikusan fogadta például azt, hogy szimpatizálok a Vörös Hadsereg Frakció nevű nyugat-német terrorista szervezettel vagy lelkesen üdvözlöm a Khomeini-féle iszlám forradalmat), és nyílt kártyákkal játszva, őszintén elbeszélgetünk, mint „férfi a férfival”. Ám a beszélgetés félbeszakad, el kell sietnem valahová, és soha többé nem folytatódik. Másnapra már elborult a tekintete.
Zsidóság (4)
Rákbeteg Apám az utolsó napjait tölti otthon. Van egy különleges papírja, ha az infúzióktól kicsit erőre kap, némi időre mentővel hazaengedik a kórházból. Egész nap ugyanaz a zene szól hanglemezről: szívbemarkoló héber dalok.
Felfordult világ
Apámnak kivezetik a végbelét, rengeteget veszít a súlyából. Csontjai kiugranak, bőre besárgul. Elméje hol összezavarodik, hol kitisztul. Néha én fürdetem, borotválom, vágom a körmét.
Temetés
Apámat 1980 januárjában temetik Farkasréten, abba a sírba, ahová majd Mamó is kerül harmincnégy év múlva. Rengetegen kísérik el „utolsó útjára”. A vállalat „saját halottjának” tekinti. Irtózatos a hideg, nem tudom eldönteni, hogy attól reszketek-e egész testemben vagy a fájdalomtól. Huszonhét éves vagyok, messze még attól az életkortól, amelyben fel tudom mérni a veszteség súlyát. A sírnál cövekelek és vacogok. Beszédek hangoznak el, ám a szavak üresen konganak. A szertartás a végéhez közeledik. A tömeg elindul felénk, hogy részvétet nyilvánítson. Egyszer csak Anyám, Csilla és mellém áll M. néni, Mamó egyik barátnője. Mindhármunkat átöleli, de aztán nem lép tovább, ott marad velünk. A gyászolók közül sokan azt hiszik, hogy ő is közeli hozzátartozó, neki is részvétet nyilvánítanak, amit M. néni méltóságteljesen fogad. Nos, M. néni Anyámnak az a barátnője, akinek láttán Aput egész testében elfogta a remegés. Ki nem állhatta rikácsoló hangját, alig leplezett undorral és szenvedő ábrázattal hallgatta üres locsogását. Nem véletlen, hogy szerfölött ritkán találkoztak, Anyám jobbára akkor fogadta M. nénit otthon, amikor Apu külföldön volt, különben az egykori úrilányok (lánykoruk óta ismerték egymást) presszókban jártak össze.
Ahogy állok ott a sír mellett, s motyogok valamit a hozzám lépőknek, jeges rémület hasít belém, mert mintha mosoly futott volna át az arcomon. Csak remélni tudom, hogy senki sem vette észre a kegyeletsértést. Az jutott eszembe, hogy vajon Apu, ha odaátról látja, mit szól a jelenethez: átkozódik-e, vagy nagyot röhög rajta?
Hiányérzet
Eszter lányomnak, aki nincs még ötéves, napok múltán áruljuk el, hogy Apám nincs többé. A kicsi lány kővé meredve bámul maga elé, majd vonásai eltorzulnak és elpityeredik: „Én még mondani akartam valamit a nagypapának!”
Én is.
Illusztráció: Dr. Szentmiklósi Pál portréja (1960-as évek)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
