Merza József: Hallásvizsgálat
Száz éve, 1917. március 1-én egy magyar állampolgárságú, római katolikus, latin-magyar szakos középiskolai tanár nyilvánosan süketnek nevezte Istent. Bele lehet ebbe borzongani, különösen akkor, ha tudjuk: az illetőt többen félszeg, szerény, visszahúzódó típusnak tartották. Ugyan mi baja lehetett egy lateiner filosznak, ha hirtelen nekirontott a legfőbb erkölcsi tekintélynek, a világ teremtőjének és fenntartójának, a keresztény társadalom alapjának? Nos, abban a helyzetben vagyunk, hogy egy évszázad múltán elfogadható választ tudunk adni a kérdésre: Babits Mihálynak súlyos lelkiismereti problémái támadtak és az érzékeny költő nem tudott úrrá lenni a kor által neki szegezett politikai dilemmán.
Mi volt a gond? Babits nem hirtelenkedett. A magyar katonák harmadik éve harcoltak hősiesen az ezeréves határok védelmében és úgy tűnt, hogy a hadiszerencse nincs velük, a magyarok imái ellenére Isten nem védi hatékonyan szent István országát. Ki kell mondani, el kell kiabálni, hogy csak a béke mentheti meg az országot. Legyen elég a háborúból! Elég volt, hajtogatja 1916. Húsvétján. De semmi nem változik, sem ember sem Isten nem segít, „A drága fiúk hullanak vérben a hóra napra nap.” Hasztalan az ima, a sírás, káromkodással kell felébreszteni Istent, aki nem óvja népét.
A dolog természetéből következik, hogy ilyenkor nem Isten, hanem a Hatóság ébred fel és azonnal elkobozza a bűnjelet, a Nyugat 1917. március 1-i számát és a „Fortissimo” miatt a szerző ellen, istenkáromlás címén, bűnvádi eljárást indít. Ezután állásproblémák következnek: hol taníthat, hol nem, nyugdíját is elveszti, 1928-tól kegydíjat kap. Az elvesztett háború, a meg nem értettség, az anyagi gondok terhe ellenére azonban egy év múlva magára talál. 1918-ban új bizalommal jelenik meg a „Zsoltár gyermekhangra”. Megbékél Istennel, hiszen ha átkozza, az is az Ő szájából jön, a lázas hang a szent Harmóniában. Véres Isten nincsen, az ember a vétkes a harcokért. Isten megőrzi azt, aki az ő zászlóját lengeti.
“…tudhatjuk a történelemből, hogy milyen az Isten hallása, és azon két háborúskodó, önmagát kereszténynek nevező ország kedvéért sem fog változtatni…”
A zászlón a Bárány látható. Jobb lábával a zászló rúdját támasztja, a két első lába az Ószövetség, a másik kettő az Újszövetség könyvein nyugszik. A református egyház címerének közepén a pusztító háborúkat is túlélő pálma életfa motívuma jelenik meg. Jó ez a jelkép, hiszen a Bárány zászlója alatt minden keresztény megtalálhatja a maga helyét. Azt pedig tudhatjuk a történelemből, hogy milyen az Isten hallása, és azon két háborúskodó, önmagát kereszténynek nevező ország kedvéért sem fog változtatni. Aki kardot fog, az a kard által vész el. Igazságtétel, bosszúállás – az Apokalipszis témája. János sem bírta már idegekkel és rendet csinált a világban. Hogy Jézus örült-e annak, hogy kedves ifjú tanítványa, idősebb korában, képzeletben rászabadította a lovasokat a nemzetekre és a harag sajtójából kiömlő vér a lovak zablájáig ért, erősen kérdéses. De hát csoda-e az, hogy a zűrzavarban és fölötte mindenki ítélkezik? 48-ban már meghalt a magyar férfiak színe-virága, és 14-től 18-ig ismét kevesebben lettünk a miatt az uralkodó miatt, aki ellen 48-ban fellázadtunk.
Babits 17-ben még nem tudta, legfeljebb érezhette, hogy semmi sincs rendben. Nem is volt. 1916-ban 303 napig tartott tíz négyzetkilométeren a verduni ütközet, amelyet sokan a világtörténelem legvéresebb és leghosszabb ütközetének tekintenek, és amely megrázta és átalakította egész Európát. Két millió katona vett benne részt, 800.000 volt a halottak, sebesültek és eltűntek száma. Szüleim két év múlva, öt gyerekkel, nem migránsok, hanem menekültek lettek. Anyám biztosan sírt, apám, vélhetően, káromkodott egy keveset, mindketten igen vallásosak voltak. Ezután kezdődött a reváns kora. Mi akartuk kézbe venni az igazságtétel ügyét. Én gyerek koromban a kecskeméti utcán ácsorogva néztem a fogatolt tüzérség vonulását, de Szabó Lőrinc 1923-ban már utálta az őrült, mocskos, aljas világot, a farizeus, boldogtalan Európát, ami nem tudta, hogy mit kezd majd, háború múltával Istennel, Szeretettel és Békével. Mi Trianont szidtuk és Nagy-Magyarországról álmodtunk. Ezután, 1938-ban, katolikus országként Eucharisztikus Kongresszust rendeztünk, de akkor már folyt a 3 évig tartó spanyol polgárháború, félmillió halottat és majdnem ugyanannyi menekültet hagyva hátra. Újabb 3 évvel később nem tudtuk megvédeni Isten zsidó gyermekeit az elhurcolástól. Mondja, kedves Olvasó, járt ön Auschwitzban? El tudja képzelni, mint későbbi látogató, az égre nézve, a krematóriumból felszálló pernyét?
Tényleg, ősi sirató énekeket kellett énekelni, imádkozni, elmondani, hogy Isten de messze vagy tőlünk, de hosszú a fogság, vagy keservesen káromkodni, hogy Isten elhagyta, elárulta a népét? Ön, szekularizált világban élő, empatikus keresztény európai, ha szemügyre venné évszázados, vagy hosszabb idejű örökségét, el tudná ítélni a káromkodó Babitsot, aki kitartott a Bárány zászlója mellett? És egyáltalán, annak az Istennek a szemével nézve, akihez a költő kiabál: mi káromkodás és mi nem?
“És egyáltalán, annak az Istennek a szemével nézve, akihez a költő kiabál: mi káromkodás és mi nem?”
Hall itt valaki valamit, vagy mindenki süket? Mit hallott Helmut Kohl és Francois Mitterrand, ami miatt 1914. hetvenedik évfordulóján, 1984. szeptember 25-én, megfogta és több percig szorította egymás kezét a hulló esőben, háborús veteránok kíséretében, csendben, politikai beszédek nélkül, Douaumont temetőjében, mert így egyeztek meg? A The New York Times egy olvasója szerint, a II. világháború elkerülhető lett volna, ha ez a találkozó korábban kerül sorra. Mitterrand francia katonaként, sebesülten esett Verdun közelében a második világháborúban a németek fogságába, Kohlnak az apja harcolt az elsőben a környező dombokon. Volt fogalmuk arról, hogy mi micsoda.
Mit hallott az egykori spanyolos tanárnő, aki a második világháború idején halálra éheztette magát Franciaországért, erőszakmentességet hirdetett és a forradalmat meg a lázadást mondta ópiumnak a népek számára? Kiemelkedő spirituális szellemnek tartják a katolikusok, bár sohasem keresztelkedett meg. Simone Weilnek hívták.
Mit hallott Willy Brandt 1970. december 7-én, amikor a varsói gettólázadás emlékművénél koszorút helyezett el és – a jelenlévők legnagyobb meglepetésére – spontán módon letérdelt és rövid időre csendben maradt? Brandt a hidegháború enyhítésére elfogadtatta Lengyelország háború utáni határát. Békét teremtett Európában.
Mit nem hallottak meg a népek a délszláv háborúban, ahol addigi kertszomszédok törtek egymásra, ártatlan embereket öltek és vetettek tömegsírokba? Milyen igazságot teremthetne ott Isten, ahol mindenki más igazságban hisz? Állíthatják a győztesek, hogy Isten meghallgatta őket? Hallásvizsgálat dönti el, hogy ki imádkozott helyesen? A gonosz győztesek, vagy az ártatlan vesztesek?
Megérkeztünk a mába. Most derült az ég felettünk. Meddig? Mi Európa reménye? A hősiesen harcoló nemzetállamokban bízzunk, vagy a békésen együttműködő államokban? Harcolni akarunk és elfogyni, mert az lesz belőle.? Az eltűnő országokért senki sem fog könnyeket ejteni, mert szükség van a helyre. A Kárpát-medence, egykori reményünk szerint a testvérnépek megbékélésének völgye, az örök gyűlölködés világa lesz? Amit nagy háborúkat átélt építő politikusok teremtettek Európában azt önző kiskaliberű politikusok rúgják szét? Adenauer és De Gaulle meg tudott egyezni, Schuman gazdasági közösséget hozott létre, aminek az eredményéből mások szép hasznot húztak.
“Egyébként szó sincs diktatúráról, Rendről van szó. Új Vezér, Új Rend, új rablók – és a nép állja a számlát.”
Lázadni akarunk vagy békében élni, tudva azt, hogy a mai lázadóból holnapra lelkiismeretlen diktátor lehet, aki majd meg fogja magyarázni az alattvalóknak, hogy nem a diktatúra a rossz – azt lehet rendpártnak is nevezni – hanem az, ha nem mi, avagy inkább nem én gyakorlom, gyakoroljuk a diktatúrát. Egyébként szó sincs diktatúráról, Rendről van szó. Új Vezér, Új Rend, új rablók – és a nép állja a számlát. Átélte ezt Sánta Ferenc – és elhallgatott, átélte Illyés Gyula és Váci Mihály – mind kettő a maga módján – és nem hallgatott. Mindkét magatartást meg kell becsülni.
Aki forradalmat akar csinálni, az egyedül lehetséges, emberhez méltó forradalmat, az olvassa gondosan, sorról sorra, Váci: Eső a homokra, Illyés: Ditirambus a nőkhöz című verseit és tovább folytathatja, ha tudja, Martin Luther King: La seule révolution című könyvével. Utóbbi szerző néger volt és nem „afro-amerikai” és nekem az is marad, miként a két évtizednél hosszabban bebörtönzött Nelson Mandela, aki szabadulása után, megtorlás helyett békét hozott létre.
Kinek a zászlóját zengjük? A Bárányét vagy a Tulok szentségét? Ki előtt hódolunk? Az Aranyborjút imádjuk, vagy Assisi Ferenc, netán Böjte Csaba, Iványi Gábor és más hasonlók Istenét? Beszélni kell, tiltakozni kell. Időben! Meddig tart még az őrjöngésed? – kérdezte Cicero az ókorban Catilinát. Meddig dobáljátok össze-vissza az épületeket, szobrokat, vagyontárgyakat? – kérdezi egy józan magyar állampolgár, aki látja az éktelen pénzpazarlást. Mintha egyesek gyermekkorukban nem kaptak volna játékot és most pótolni akarnák a mulasztást. Jó időnként szótárat elővenni. Az segítheti a dolgok megértését. A rendetlen szétdobálásra a régi görögök a diaballo szót használták és ebbe a szócsaládba tartozik a diabolosz is, amely mellé a nagyszótár a [N. T.] jelet teszi, tudomásunkra hozva, hogy a Bibliában ezt a szót az ördögre használják. Martin Niemöller világosan megmondta, hogy nem szabad húzni az időt, mert megtörténhet, hogy késő lesz, és majd a hallgató emberek is sorra kerülnek.
De hát – Teréz Anya szerint Isten is hallgat – tudjuk az újságokból. Én viszont azt mondom, hogy a kalkuttai jótevő – korábbi életében – hallott annyi példázatot és jó tanácsot, ébren vagy álmában, ami elegendő volt egy odaadott – más szóval – szent élet megvalósítására. A süketektől azért különbözik, mert odafigyelt a rejtett közlésekre. Egyébként van Istennek földi kormányszóvívője, aki nem demens vénember, hanem polgárháborút átélt, tapasztalt lelkipásztor, akire érdemes odafigyelni, az irgalmasság hivatalos éve után, a mindenkori szolgálat alapján. E tekintetben szívesen idézem Pilinszkyt, aki szerint nem problémázni kell, mert az életben tragédiák vannak és irgalomra van szükség. Mondjam azt, hogy Pilinszky korábban állította azt, amit Jorge Mario Bergoglio is hirdet és megvalósítani törekszik? Nincs értelme.
“…nem való szószékre olyan egyházi ember, aki a Bárány Országa helyett a Vadállat Országának létrehozásában segédkezik és szava sincs a Gonosz leleplezésére…”
Minek van értelme? Légy jó mindhalálig. Ez nem lehet távol tőlünk. Magyar ember mondta magyar embereknek. Nem kell másfelé nézegetnünk. Isten Országa megvalósulhat közöttünk, sőt körülöttünk is, ha nem hazug álmokat kergetünk, nem viszályt szítunk, ha nem akarjuk lerombolni az emberáldozatok milliói révén létrejött, békére vágyó Európát. Munkára, megértésre, megegyezésre van szükség. Az a politikus, aki ezt nem érti, nem való a Parlamentbe, amint nem való szószékre olyan egyházi ember sem, aki a Bárány Országa helyett a Vadállat Országának létrehozásában segédkezik és szava sincs a Gonosz leleplezésére. Nem szabad, hogy a szószéket népámításra használják.
Memento, homo, hangzott az idén március elsején. Hamvazószerda és a 100 éves Fortissimo napja ebben az évben egybeesett. A katolikus egyház nukleáris hamu helyett megszentelt hamuval jelölte meg a hívők homlokát. Mondjátok, magyar emberek, maradt még reményünk a következő évekre?
(2017)
Illusztráció: Babits Mihály portréja
Ezek is érdekelhetik!
Peter Sloterdijk: Foucault (részlet) →
Merza József: Akiket a történelem szele megcsapott →
Peter Sloterdijk: Jean-Paul Sartre →
