Szentgyörgyi László: Krónika (Öt tárcanovella)
Királyok könyve
Vásárhelyiként néhány ismert és ismeretlen Király közelségében teltek napjaim, akiknek példája kisebb-nagyobb mértékben ugyan, de tagadhatatlanul befolyásolta életem alakulását – kezdett bele a Kábelkocsma asztala mellett.
A legismertebb közülük Király Károly, akinek neve ismerősen cseng a közelmúlt történéseit valamelyest ismerők számára. A leggerincesebb erdélyi politikusunk, amint választania kellett a román nacionál-kommunista pártérdekek és az erdélyi magyarság szolgálata között, habozás nélkül népe mellé állt. Az 1989-es politikai rendszerváltás után jutott karrierje csúcsára, a Nemzeti Megmentési Front országos tanácsának alelnökeként, Iliescu mögött Románia második számú vezetője volt. 1990-ben az RMDSZ háromszéki szenátorának választották. Az akkoriban elfogadott alkotmányt, annak kisebbségellenes passzusa miatt, amely Romániát nemzetállamként határozza meg, Király Károly – a törvényhozás 514 tagja közül egyedüliként! – nem volt hajlandó megszavazni, ezért 1991. december 12-én megfosztották mandátumától. Húga, Ibolya akkor volt Várdi osztályfőnöke, amikor a hetvenes évek közepe táján a legmagasabb fordulatra váltott a rettegett szeku elnyomó, megtorló gépezete. Nem volt könnyű – hogy mennyire nem, azt csak ők tudják –, de állták a csapásokat…
Király László életműve önmagáért beszél, a legnagyobb költőink közé tartozik. A második Forrás-nemzedék tagjai közül ő az egyedüli – Magyari Lajos törvényhozóként, publicistaként, Farkas Árpád közéleti lapot szerkesztve, Molnos Lajos, Czegő Zoltán önkormányzati képviselőként, illetve közíróként vette, veszi ki részét a napi politizálásból –, aki az 1989-es fordulat után is távol maradt a politikától. Annak ellenére, hogy versei bizonysága szerint közéleti érdeklődése igen élénk. Nem tudni, miért döntött így, de el kell ismernünk: helyesen tette.
És végül néhány szót egy ismeretlen Királyról, aki annak idején, amikor a hetvenes évek végén angyalbőrbe öltöztették, s katonáék – elhárítóilag – rákérdeztek, rokona-e Király Károly, ő – csak úgy, a buli kedvéért, s mert apját valóban Károlynak hívták, sőt egyidős is volt vele – azt felelte, hogy igen: az apja. Huncut mosoly ült arcára, amint azt ecsetelgette, hogy szó bennszakadt, hang fennakadt az egyenruhásokban, akik sokáig köpni, nyelni nem tudtak a meglepetéstől. Napokig eltartott, amíg rájöttek: bolondját járatja velük. Egyébként ő volt az, aki – amiért egy házkutatáskor elkobozták tőle a Köpeczi Béla szerkesztette háromkötetes Erdély történetét – beperelte a szekut. Igaz, tárgyalásra – objektív okok, azaz rendszerváltozás miatt – már nem került sor. Az elkobzott Erdély történetének viszont végleg nyoma veszett…
A montevideói lány
Újságírói pályájának legmegdöbbentőbb történetét mesélte. Amit – filmbe illő érdekessége mellett – értelmezhetnénk akár az erdélyi magyarság XX. századi tragikus történelmének egyfajta foglalataként is.
A kilencvenes évek legvégén Uruguayban, Montevideo Punta Carretas városrészében, a General Gregorio Suárez utcai házában 92 éves korában elhunyt Juan Nemes. Az öregúrnak egyetlen lánya volt, akit egy argentín mérnök vett nőül, két gyerekük született: a nagyobbik, Juan Pablo a hadseregben pilótaként szolgált, egy légibalesetben vesztette életét, a kisebbik, Maria-Estella az USA-ban kezdte meg állatorvosi tanulmányait. Nagyapja halála után, anyja kérésére utazott Montevideóba, azzal a céllal, hogy értékesítse az ingatlant.
A lakás kiürítésekor a padláson megsárgult, régi iratcsomóra lelt. Belelapozott; ismeretlen nyelven íródtak, de érdeklődését felkeltették. Anyjától tudta meg, hogy János nevű nagyapja Kolozsváron jött a világra, katonatisztként végigharcolta a második világháborút, majd a kommunista hatalomátvétel elől Uruguayba emigrált. Egy helyi lányt vett feleségül, egyetlen gyereklányuk született, aki nem emlékezett, hogy a családban valaha is szóba került volna apja magyarsága. A montevideói lány kutatni kezdett a gyökerei után. Levelezett – angolul és spanyolul – mindenkivel, akitől segítséget remélhetett, megtudta, nagyapjának rokonai, azok leszármazottai feltételezhetően ma is Kolozsváron és környékén élnek. Elhatározta, hogy felkeresi őket, ezért kitartóan tanulta a magyar nyelvet.
2000 őszén érkezett Kolozsvárra. Kezdetben minden lehetőséget megragadott, hogy gyakorolhassa magyar nyelvtudását. Rövidesen munkát is talált, egy alapítványnál tanította angol és spanyol nyelvre a kisdiákokat. Közben meg lázasan készült a rokonokkal való találkozásra. Másfél esztendőnyi kutakodás után sikerült hozzájutnia egyikük lakcíméhez. Elérkezett a nagy nap: barátnője társaságában, remegő lábakkal csengetett Nemesék házának kapuján. Közben elismételte magában az előre megfogalmazott magyar nyelvű bemutatkozó szöveget. A kezdetben mosolygó férfi ingerülten szakította félbe, tudtára adta: nem ért magyarul. A beszélgetés alig egy órányit tartott, s bár telefonszámot cseréltek, a férfi soha nem hívta, holott ebben egyeztek meg.
– A montevideói lány még egy félévig maradt Kolozsváron, aztán visszautazott Dél-Amerikába. Arról, hogy sikerült-e további rokonokkal találkoznia, senkinek sem beszélt, mi meg, hogy ne tűnjön tapintatlanságnak, nem kérdeztük – tett pontot a történet végére.
A kényszerű bozgor
– Nem hiszem, hogy elképzelhető megalázóbb élmény, mint amiben azon a bizonyos 2004. december 5-ei referendum másnapján volt részem – jelentett ki múltba révedő tekintettel.
A kollektív emlékezet – különösen a politikai és közélet eseményeit illetően – igencsak rövid, sőt módfelett szelektíven működik, ezért talán nem árt felidéznem a történteket. Az említett napon tartották Magyarországon a kórházprivatizációról és a magyar állampolgárság kiterjesztéséről szóló népszavazást. A voksolást – jó demokratikus szokás szerint – kemény kampány előzte meg. A nemzeti oldal a könnyített honosítás mellett, a balliberális pedig ellene foglalt állást. A nemzeti oldal a trianoni szétszakítottság utáni nemzetegyesítés eszközeként emlegette a magyar állampolgárság kiterjesztésének könnyített lehetőségét, a liberált baloldal pedig huszonhárom millió román munkavállaló megjelenésével, a szociális és egyéb ellátási rendszerek összeomlásával riogatta a jámbor szavazópolgárokat. Az eredmény közismert: a szavazatra jogosultak kétharmada távol maradt az urnáktól, tehát a referendum eredménytelen lett. A mintegy 8 millió szavazati joggal rendelkező polgár közül alig 3 millió tartotta fontosnak részt venni a döntésben, közülük csupán 1,5 millió ember számára jelentett valamit a nemzeti összetartozás, a Kárpát-medencei magyarság sorsa. Fekete Gyula író így emlékezett meg erről: „2004-ben nyolcvankét százalék tagadta meg nehezebb sorsú, idegen önkénynek kiszolgáltatott testvéreit. Igen, mert féltette életszínvonalát – mentegették némelyek ezt a lealjasodást, holott épp ezzel a mentegetéssel adták bizonyságát: anyagi kockázatra hivatkozva tagadni meg nehezebb sorsú testvéreinket: maga a lealjasodás feneke.”
Erdélyben elkeseredést, helyenként erős indulatokat váltott ki az „eset” –, amely felért egy második, mondhatni lelki Trianonnal.
– Hogyan éltem meg a tragédiát egy olyan városban – frontvárosban! –, ahol a helyi magyarságnak naponta kell szembesülnie az államilag irányított etnikai homogenizációs törekvések, a román kizárólagosság, felsőbbrendűség megnyilvánulásaival? – tette fel a szónokinak szánt kérdést. – Úgy éreztem: elárultak, becsaptak, kitaszítottak, megaláztak – folytatta. – És tették ezt azok, akikre addig büszke voltam, akikre felnéztem, akik közé tartozónak hittem, tudtam magam.
– És még valami: a referendum másnapján a román sajtós, akivel az utcán összefutottam, együttérzően, szinte sajnálkozva állapította meg: „Most már valóban bozgorrá váltál.” Bevallom: ilyen maró szégyent, tehetetlenséggel vegyes dühöt azóta sem éreztem – zárta gondolatait.
Kérdőjelek
Az utóbbi időben gyakran érezte úgy, hogy menten megőrül. Esetleg elveszíti józan eszét. A kettő között minden esetre érzékelhetően jó nagy az eltérés. Mert tudta, a józan ész elvesztése nem több, mint valami enyhébb részegség, ahonnan többnyire van visszatérés. Az őrületből viszont csak a legritkább esetben.
Ha ez utóbbi jött szóba, azaz a visszaút, sosem hitte volna, hogy valahonnan is visszavágyna –, még a legtökéletesebb józanságba sem. Vagy ahogyan egy ideje nevezte: tökjózanságba. Elvágyódott, na. Valahova, ahol új életet kezdhetne. Merthogy evvel a régivel tele volt a hócipője. Annyira el volt az már rontva, hogy úgy gondolta, hitte: csak egy teljesen új környezetben építheti újra.
Újrakezdeni, hát azt tudott. Nem először fordult volna elő vele. Meggyőződéssel vallotta, hogy a sikeres újrakezdés csak akkor lehetséges, ha az előző életébe már nincs visszatérés, ha felégetett már minden hidat maga mögött. Nem hitte, minden eddigi élettapasztalata ellentmondott annak, hogy minden szerencsétlen kis életnek sikeresnek kellene lennie. A fenét. Tudta, vannak életek, amelyeknek az a sorsa – a végzete! –, hogy félresikerüljenek. Nem hitte, hogy mindenkinek joga lenne a boldogsághoz.
Ennek ellenére kitartóan tervezte, hogy változtat. Hitte, hogy sikerülhet. Közben pedig attól rettegett – kitartóan és minden ok nélkül –, hogy megőrül. Olykor összetévesztette vágyait a valósággal. Minden átmenet nélkül lépett be abba a másik dimenzióba, amely mintha elnyelte volna. Aznap, amikor e felismerés úrrá lett rajta, éppen Budapesten járt szolgálati úton.
Hirtelen elhatározással, anélkül, hogy tisztázta volna, hol is van, milyen címen, iratait, pénzét hátrahagyva, belefutott az éjszakába. A sötét, áthatolhatatlan pesti éjbe. Sarkot sarok után hagyott maga mögött, a belvárosi körúton járt már, amikor gyors elhatározással úgy döntött volna, hogy visszatér szállodai szobájába. De már se a hotel nevére, se annak címére nem emlékezett. Sőt, már azt sem tudta, hogyan hívják tulajdonképpen, honnan is érkezett a Duna parti városba.
Még hetekkel később sem tért magához, úgy imbolygott az idegen kórház folyosóin, mint valami óriási, teste fölé magasodó kérdőjel.
Napló
A naplóírás szándéka már rég foglalkoztatta. Azt képzelte, valamiféle fordulópontot jelenthet majd életében. Úgy számította, vagy egy számára meghatározó eseménynek kell kiváltania a konkrét cselekvést, azaz a naplóírást, vagy ama nap, amikor belefog, az lesz majd a fordulópont. Mindenképpen valamiféle cezúrának képzelte, szánta külső történésekben eseménytelen életében. Első mondatát jó előre lejegyezte, így szólt: „Hátralevő életem ma kezdem el”. Nem volt túl eredeti, de találónak érezte, ezért mindenképpen így akarta indítani a feljegyzéseit.
Az utóbbi években, sőt évtizedben folyton erre készült. Tervezte, hogy ekkor és ekkor vág bele. Egyszer születésnapját, másszor valamely ünnepet, megint másszor valamely újévet jelölte meg a kezdés időpontjául. Néhányszor bele is vágott, mindahányszor a korábban említett mondattal. Mondom: az elszántság megvolt benne – kezdeni mindig tudott, újrakezdeni egyenesen imádott, az első lépések mindig sikerültek –, a kitartás hiányzott. Mert a naplóírás – minden ellenkező hiedelem ellenére – kemény munka.
Sokszor elképzelte, öreg korában miként lapozza fel naplóját, s miként somolyog majd a feljegyzésre érdemesnek tartott történeteken, az emberi esendőség olykor megható, olykor nevetséges vagy bosszantó példáin. Úgy gondolta, a hozzá hasonló, mindenféle hatalom, befolyás, viszonylagos hírnév nélküli szürke kisember számára a napló – a külső és belső történések feljegyzése, megörökítése – a legkézenfekvőbb fegyver lehet a hétköznapok küzdelmeiben. – Beírlak a naplómba – jegyezte meg mindig, csak úgy önmaga vigasztalásaként, ahányszor alulmaradt – rendre ő húzta a rövidebbet! – az ellenséges világgal vagy valamely embertársával szemben.
Gyakran úgy gondolt naplójára, mintha már évtizedek óta vezette volna, mintha mindig kézügyben lenne, mintha bármikor támaszkodhatna rá. Ezért egyre sürgetőbbnek érezte, hogy belevágjon – ki tudja, hányadszorra. Ezek a gondolatok foglalkoztatták akkor is, amikor kerékpárjával bepedálozott a körforgalomba, s amikor balról hirtelen hatalmas lökést érzett. A csattanást még tisztán hallotta, mintha csontok is roppantak volna, s tollából forró tinta öntötte el a tenyerét. Nehezen még sikerült a noteszára illesztenie az írószerszámot, de kezében, ujjaiban nem volt elég erő ahhoz, hogy leírja, amit pedig nagyon vágyott: hátralevő életem ma kezdem el…
Illusztráció: Kolozsvári látkép (pixabay.com)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
