Nekrológ | Felvégi Béla emlékére
Emlékkrónika
Volt egy jó barátom. Ajtaja mindenki előtt nyitva állt, ahogyan szíve is mindaz iránt, ami szép és nemes. Hivatását hosszas mérlegelés után választotta ki, így lépve be végleg a muzsika birodalmába, hol tehetsége és szorgalma révén e művészetnek szárnyaló magaslatáig sikerült eljutnia. Lenyűgözte Wagner zenéje, rajongott Lisztért ‒ és rátalált a magyar hagyományok bárki által megismerhető, félig-meddig mégis rejtekútnak számító ösvényeire. Fölfedezni, sőt birtokba venni egy ily gazdag tartományt: olyasfajta öröm, s oly heves lángra gyújtja a lelket, melyhez foghatónak leginkább a vadászat szenvedélyét tarthatjuk (ám magam úgy vélem, tüze időnként még annál is forróbb szikrákat vethet).
Egykettőre gyűjtőszenvedély kerítette hát hatalmába nemrégiben elhunyt barátomat – akinek most már nevét is elárulhatom: Felvégi Bélának hívták. Kották, könyvek és lemezek garmada lepte el földesi otthonát: egy régi divatú, belül csinos és tágas polgárházat a nagy magyar síkság egyik dúsan termő – de vizek áldásaiban sem szűkölködő – vidékén. Falainál már csak a barátom által közöttük meghonosított szellemiség vált patinásabbá. Bútorok és képek, hangszerek s a kultúra megannyi formájú jelenléte mindenütt: együttesen oly egyedi atmoszférát kölcsönöztek e háznak, melyhez leginkább az „élő múzeum” meghatározás járhat közel (ám a sápatag kifejezés épp a lényeget, a mindent átható, személyes varázst nem érintené). S lakója immár saját bensőjében is a múlt nemes-patinás örökségét hordozta tovább, aminek jellemző példája lehet, hogy a legkevésbé sem volt hajlandó magáévá tenni azt a nyelvcsúfító ‒ rövidítve hadaró, artikulációt nélkülöző ‒ beszédmódot, amely olyannyira jellegzetes tünete ‒ egyben szimbóluma ‒ modern városi létünknek.
Elköteleződés a hagyományok iránt; hűség, melyet a hit ereje táplál: ezen lelki útmutatók váltak hát irányadóvá barátom számára. S miért épp a hagyományok? – kérdezhetné e ponton egy kellően még nem avatott olvasó. Létüket nem kell indokolnunk, hiszen ‒ ahogy a valamennyiünk által szeretve tisztelt Molnár V. Józseftől is tudhatjuk ‒ a hagyományok mintegy önmagukat magyarázzák; látszólag önmagukért léteznek, ámde célt szabva szív és értelem mentén, a puszta emberinél jelentősebb mérték szerint. Barátom így hát teljes odaadással tért a hagyományok kijelölte útra, miáltal őr is lett egyben. S az ilyen embernek immár minden lépését a választott út befolyásolja a továbbiakban.
S micsoda öröm: nem csupán megismerni valamit, hanem meg is ismertetni másokkal a szerzett tudást! Barátom ezért zongoratanításba fogott, végighaladva növendékeivel ‒ sok egyéb remekmívű darab mellett ‒ Bartók hatkötetnyi Mikrokozmoszán. Majd nemes buzgalma zenetörténeti ismeretterjesztésként nyert mind szélesebb medrű folytatást: előadásokat tartott, cikkeket publikált, szakmai társaságok tagjai közé lépett (Richard Wagner Társaság, Erkel Ferenc Társaság, Liszt Ferenc Társaság), sőt: létrehozta a Liszt Ferenc Társaság Kelet-Magyarországi Tagozatát. Végül elnökségi tagja lett a Liszt Ferenc Társaságnak. S épp Földesen, ottani lakosként ne lelt volna rá Karácsony Sándor szellemi örökére? A róla elnevezett Művelődési Társaság volt a negyedik kulturális egyesület, melynek barátom a tagjai közé lépett.
Élettársával ‒ Sőrés Ildikó zongoraművésszel ‒ számos közös koncertet adott és szervezett. Folytonosan művelte magát, szüntelenül álmodva: álmodva egy olyan Magyarországról, amelynek mindennapjaiban régi írástudók álmai kelhetnek végre életre ‒ ahol tehát a kultúra hagyományos, nemesítő fajtája általános serkentőként hat majd a társadalomban ‒, s ahol így nem csupán jelszavak, de tettek szintjén is vérré válhat örökségünk, a magyar műveltség létére, súlyára, perspektíváira figyelmeztető tanítás ‒ Mosonyi Mihály, Kodály Zoltán, Karácsony Sándor szelleme. S tudva tudván, mi is a leglényegesebb a jövő szempontjából: ha csak tehette, nyomban az ifjúság felé fordult, hogy a még javarészt nyitott lelkekbe átplántálhassa a kultúra szeretetét ‒ és üzenetét, e divatos szóval élve. Törekvését szolgálta a gyermekcsoportok élén, évről évre megtett gyalogút is, Kaba városától Tetétlen kastélyáig ‒ Liszt Ferenc egykori ott-tartózkodásának emlékére ‒, s ugyanennek jegyében valósult meg – döntően barátom áldozatos erőfeszítéseinek eredményeként – a Mosonyi Mihály nevét őrző nemzetközi zongoraverseny is, Debrecenben, 2015 őszén.
Legszárnyalóbb tervei közepette, a kiteljesedés küszöbén érte a halál.
Sziklavári Károly
2017. július havában
Illusztráció: Felvégi Béla
Cimkék: búcsúztató, hírek
