A 70 éves Rakos Miklós köszöntése
Rakos Miklóssal a „Magyar Nóták Veszprém Vármegyéből” gyűjtemény kapcsán kerültem ismeretségbe. Mondhatjuk, ő fedezte fel a 19. század első felének e páratlan magyar zenei ritkaságát, kutatta keletkezésének körülményeit, szerkesztette anyagát példás pontossággal, látta meg történelmi összefüggéseit a korban, ismertetett meg Ruzitska Ignáccal, a veszprémi székesegyházban működő kitűnő hegedűs-zeneszerző-karnagy-pedagógus munkásságával. Amikor cd-felvételre készültem a gyűjtemény darabjaiból, segített a válogatásban, tanácsokat adott az előadásra vonatkozóan, a kísérő tanulmányban rávilágított a verbunkos stílusára, az egyes táncok karakterére – hisz ismerte a művek hátterét, variánsait, feldolgozásait, hatásait a kortársakra és utódokra. Komolysága, ügyszeretete töretlen, a magyar zenéről rengeteget tud, és mindig nagy lelkesedéssel beszél kutatásai eredményeiről – de a kollégák munkáiról is. Most épp ismét Ruzitska áll érdeklődése középpontjában, konferenciára készül, kultusszá szeretné tenni Veszprémben a város e nagy muzsikus-személyiségét.
Ma találkoztunk 10 percre, beszélgetésünkben ezalatt felvázolta a verbunkos műfajának Hungarikum-mivoltát, beszámolt Ruzitska lakhelyének jelenlegi helyzetéről, a zenepedagógia feladatairól, és megajándékozott egy Svastits-zongoradarabbal, amit alkalomadtán eljátszhatnék. Cikket ír, kutat, dolgozik, buzdít, ajánl, felhívja a figyelmet magyar zenei értékekre, sose csügged, mindig talál megmenteni való szellemi kincseket.
Sok ilyen kollégára, muzsikusra, tanárra lenne szükség!
Horváth Anikó
zongoraművész, csembalóművész
Budapest, 2017. július 28.
* * *
Drága Miklós!
Mint tudjuk, mindig elkésünk – de szerencsére nem mindig nagyon. Példaként: az idén, január 24-én, elmúltál hetven éves ‒ s e köszöntés mindössze fél esztendőre rá születik most. Ámde jobb későn, mint soha: ezt remélem, Te is így érzed ebben a pillanatban! Bizonyára nem várat már sokat magára annak napja sem, midőn végre zenekari estén is fölhangozhat majd Bartók Brácsaversenyének Általad ‒ a Fibonacci-sor bevonásával ‒ készített rekonstrukciója!
Hetven év… Hol hegedültél, hol mélyhegedültél ezalatt; dolgoztál tanárként és muzsikáltál zenekarokban ‒ miközben folyton-folyvást kutattál és publikáltál, méghozzá rendíthetetlen hittel s átszellemülten, elegáns lendülettel, az örök megújulni tudás adományával ékesen.
Publikációid hosszú-hosszú sora önmagában is ámulatba ejt ‒ a Magyar Nóták Veszprém vármegyéből újraközlésétől Az egyetlen hegedűkészítő nőig, de ugyanúgy az elfeledett s el nem feledett magyar hegedűsök hadán át egészen Mozartig és Sarasatéig. Írásaid olykor heroikusak és hiánypótlóak, máskor épp újdonság voltukban meghökkentőek és színesek. Ámde legyenek bár teljes könyvnyi, vagy csupán egy-két oldalnyi terjedelműek: mindig, minden szavukon átsugárzik szíved-lelked önzetlen és őszinte magyarsága!
Hát még a tartalom! Amit például Brahms Magyar táncairól írtál: úgy, de úgy lenyűgöz, hogy ha kívánod, Eléd állok, és százszor is megemelem érte a kalapomat! (Noha télvíz idején is csak ritkán, a leghidegebb napokban veszem föl.) S benne „ráadás” gyanánt ‒ mint regénnyel a regénybe szőve ‒ a gyanútlan olvasó egyszer csak a verbunkos-zene oly eszményi magaslatokból szemlélt – s ennélfogva oly messzi távlatokat hordozó ‒ közelítésmódjával találja magát szemközt, hogy azt egyszerűen tanítani kellene ezután már a magyar zenei intézményekben! (Eljön majd egyszer ennek napja is…) Most csupán annyit engedj meg, kérlek, hogy fölidézzek belőle néhány gondolatot!
„Álláspontunk szerint a magyarság legősibb mozgásélményeit a lónak köszönheti. A »négy lábon ringatózó« lovasnépi életforma során már gyermekkortól kezdve lelkébe ivódtak az állattal való szoros együttműködésnek köszönhetően »eltanult«, és egyben ízlésvilágát is formáló sajátosságok, a ló járásmódjaiból adódó ritmusok, amelyekben a lóval »együtt táncoló-ringatózó« lovas otthon mozgott.” Így hát a „lovasnépi életforma szoros kötődést, »lelki« kapcsolatot alakított ki az állattal”. „Táncmuzsikánk hangulati változatossága (hullámzása), régi népdalaink egy bizonyos hangulattípuson belül ringatózó hajlításai mögött is ez a bizonyos lovasnépi, „imbolyogva billegő” ízléskultúrát véljük fölfedezni, és a verbunkost táncoló táncos büszke, méltóságteljes visszafogottsága mögött is a lovasember egyenes tartással párosult, egyenes jellemvonását, bátorságát és nyíltságát érezzük.” (E „ringatózó” dallamkultúra jellemző és közismert példájaként elegendő, ha Brahms Első magyar táncának kezdőtémájára utalunk.)
Díjaid tudtommal nincsenek; munkásságod egyéb formájú, hivatalos elismerése is várat még magára. De ne félj: ami késik, nem múlik! Tudd ‒ s bizonyára tisztában is vagy vele ‒, hogy már eddig is többet tettél a magyar kultúráért, mint mondjuk száz öntelt – címekkel, rangokkal, fokozatokkal stb. szokványosan fölszerelt –, szakmabeli professzor és tolakodó köreik, együttesen! Munkád eredményének ‒ bőséggel termő, Nap fürösztötte gyümölcsének ‒ minőségét jelzi valahol, mintegy öntudatlanul is: emelkedett, „délnyugati” kiegyensúlyozottságoddal párosuló, mindig nyílt és baráti mosolyod.
S a Reményi Ede-könyv ‒ azzal hogy állsz? Mindenki várja már! S lesz-e vajon Csermák-monográfia? Ki írja meg, ha nem Te?
Egészségedre csak a legnemesebb magyar nedűvel a kézben érdemes koccintanunk! Hogy is mondja Hamvas Béla ‒ a somlairól, melynek termőhelyétől nem is esnek oly messze szülőfölded, a Kemeneshát lankái? Noha tűz van benne ‒ vulkáni tűz ‒, mégis a „bölcsek bora, azoké az embereké, akik végül is megtanulták a legnagyobb tudást, a derűt.”
Vagy talán: idézzük ide köszöntésképp a legszebb magyar szentimentális vers ‒ címében épp a szülőföldeddel határos táj nevét őrző Berzsenyi-csoda ‒, a Búcsúzás Kemenes-aljától strófáit? Miért is ne?
Messze setétedik már a Ság teteje,
Ezentúl elrejti a Bakony erdeje,
Szülőföldem, képedet:
Megállok még egyszer, s reád visszanézek.
Ti kékellő halmok! gyönyörű vidékek!
Vegyétek bús könnyemet.
Ti láttátok az én bölcsőmnek ringását
S ácsorgó ajakam első mosolygását
Szülém forró kebelén;
Ti láttátok a víg gyermek játékait,
A serdülő ifjú örömit, gondjait,
Éltem vidám reggelén.
Mélyen illetődve búcsúzom tőletek;
Elmégyek: de szívem ott marad véletek
A szerelem láncain.
Hímezze bár útam thessali virulmány,
Koszorúzza fejem legdicsőbb ragyogvány
A szerencse karjain;
Bánatos érzéssel nézek vissza rátok,
Ti szelíd szerelmek s vidám nyájasságok
Örömmel tölt órái!
Nem ád vissza nékem már semmi titeket!
Evezzem bár körül a mély tengereket,
Mint Magellán gályái.
Oh, gyakran a szívnek édes ösztöneit
S tárgyaihoz vonzó rózsaköteleit
Egy tündér kép elvágja!
A szilaj vágyások gigászi harcait,
E bujdosó csillag ezer orkánjait
Bévont szemünk nem látja.
Hív szívünk csendesebb intésit nem halljuk,
Az előttünk nyíló rózsát letapodjuk,
Messzebb járnak szemeink;
Bámulva kergetjük álmunk tarka képét,
Örökre elvesztjük gyakran éltünk szépét,
S későn hullnak könnyeink.
Valamikor rég Te is elhagytad Kemenes vidékét ‒ de szerencsére nem tapodtál rózsát. Ellenkezőleg, neveltél százat és ezeret: a Zene Virágoskertjének díszére, szerte szép Magyarországon! Munkád láttán így hát örömkönnyek hullnak ‒ és hulljanak is!
Isten éltessen sokáig, drága Miklós! Dolgos örömben, egészségben!
Sziklavári Károly
szakíró, kutató
Miskolcon, 2017. július 29-én
Illusztráció: Rakos Miklós
Ezek is érdekelhetik!
Haikuest / Tájékoztató →
Rövidesen megjelenik a Napút 2020/02. száma! →
Toót-Holló Tamás Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetésben részesült →
