Tamási Orosz János: „…féltem, önmagától féltem a jövő emberét…”
T. Ágoston László (Tass, 1942. október 14. – Budapest, 2017. július 13.)
Suta sorok garmadáját írtam s töröltem ki szinte azonnal a gépemből, azóta, hogy T. Ágoston Lászlóra próbálok emlékező sorokat – nekrológot – írni. Nem, nem tudok az utóbbi műfajának megfelelő módon fogalmazni, sok éve nem is áll szándékomban ilyesmit fogalmazgatni, s minden bizonnyal Laci is egyetért ebben velem: ő, mint gyakorló újságíró s szerkesztő, pontosan tudja, hogy a nekrológ írója előtt elsősorban a lapzárta, másodsorban a (mindig) szűkre szabott terjedelem áll; s e kettő erős gátak közé szorítja a gyász, a fájdalom, a veszteség pontos kimondásának lehetőségét. Halmozottan nehéz a helyzet akkor, mint ebben az esetben, ha a hiány személyes szféránkba mar, abból tép, azt csonkolja – néha még számunkra is megrendítő erővel. Az olvasó erre ritkábban kíváncsi; bevallom, engem is – bár nekrológok olvasása közben ez illetlenség – bosszantani szokott, ha annak szerzője még akkor is többet beszél önmagáról, mint a távozóról. Persze, érthető, hiszen minden ilyen pillanat önvizsgálatra késztet; s ez az önvizsgálat többnyire önmagunk hiányosságait – mulasztásait, hanyagságait – tárja föl.
Nem elkanyarodtam itt; szép lassan már a lényegről beszélek. Arról, hogy a gyász oly sokszor miért sérül épp a nekrológ megfogalmazása közben, miért maradnak suták, néha érezhetően befejezetlenek a mondatok a szép, hangsúlyos, kellően fekete gyászkeret margói között. Néha óhatatlan, hogy önmagunkról ejtsünk szót, noha ez illetlen dolog, föntebb már érintettem, de hát hogyan szólhatnék T. Ágoston Lászlóról úgy, hogy hallgassak a vele kapcsolatos, közel negyven évre visszanyúló emlékekről, kapcsokról, közös tervekről, vállalkozásokról? Lehetetlen, s mindenen túl, leginkább ez lenne most illetlen. Nem arról beszélnem: úgy lett ő része s részese sorsomnak, hogy annak fontosságáról talán ő sem tud s tudott; hogy a mai napig tartó múltam s jelenem részévé vált, akár egy soha el nem taposható fűszál, egy makacsul növő s lombosodó fa, egy minden városi evolúciónak ellenálló mind öregebbé váló épület; mert ezek életünk referencia-pontjai, nem az emléktáblákkal s lexikonokkal körülbástyázott „hűlt helyek”. Ami nem azt jelenti, természetesen, hogy ők nincsenek, hiszen példa-követéseink, céljaink irányjelzői, de – s ez sokszor elkésett felismerés marad – életünkben mindig a példa-követésekből fakadó, annak nyomán felbuzduló összefogás a fontosabb, mintsem a példákra találás. Az utóbbi adott, fényeivel s visszfényeivel egyaránt, ám az összefogás – hogy képesek vagyunk egymásban barátra találni – nos, mindig ez bizonyul a legfontosabbnak. S a legfájóbb sebnek is, ha egy-egy ilyen önvizsgálatnál ráébredünk: időnként azt is, amire egyébként úgy tekintettünk, mint életünk természetes részére, gondozni illő; találkozással, levélváltással, az oly-kori baráti egymásra bólintásnál jóval mélyebben. Életünkben mindig ez jelent kontinuitást, ez ad termékeny hétköznapokat, ez – hogy nem csak tudunk egymásról, de ennek jelét is adjuk; nem csak látjuk s halljuk egymást, de szólunk is erről, egymásnak.
Mondom ezt úgy, hogy Lacival – hol elszakadva, hol szorosabbra véve – tartottuk a kapcsolatot. Olykor, ha röviden is, szólhattam munkáról; sok éve viszonylag rendszeresen (a ritmus szinte csak tőle függött) közölhettük írásait a Magyar Hon-Lapon, hívásomra az elsők között csatlakozott a Charta XXI felhívásához, így annak bemutatkozó antológiájában újra, három és fél évtized után, szerzőtársak lehettünk; mégis, főleg emiatt, keveslem személyes találkozásainkat – hiányzanak, hiányozni fognak.
Most itt ülök, mondom, suta sorok garmadáját írva s törölve ki gépemből, mert egyszerre érzem soknak, mit eddig mondtam, és jóval kevesebbnek annál, amit ki kell s ki illik mondanom. Akár erről a közel negyven évről. Ami lehet, csak harmincnyolc, vagy több, vagy kevesebb, nem tudom, tényleg az idő zugaiba keveredett kezdete az emlékezetemben, ám az biztos, hogy mindketten ott ültünk harmincöt éve a Krúdy-kör alakuló találkozóján, magam huszonéveim vége felé járva s egy friss családalapítás kezdő éveit alakítgatva; ő, tíz évvel idősebb lévén nálam, a legalkalmasabb korban volt ahhoz, hogy tevékeny szerepet vállaljon az említett irodalmi társaságban, s bizony, annak komoly lendületet is adott. Fantasztikus levegőjű csapat jött ott össze, köztük a huszas-harmincas évek elismerő kézfogásait őrző s nekünk tovább adó doyen, az egy-két évtizeddel későbbi időket közénk csempésző regényíró, vagy a hozzá képest nem csak akkor, de mindannyiunkhoz képest örökifjú költő, Móricz mindenese; miért pont Krúdy, kérdezték akkoriban néhányan, hát ezért, mondtam én; gyere el, pillants bele emlékeikbe, mentalitásukba s nem lesz több kérdésed. Mondom, biztosan ettől datálható pályatársi barátságunk, de, ahogy – bizony, „mankót” használván – életrajzát s interjúit böngészem, azokban olyan üzemi lapokat emleget, melyekben magam is sertepertéltem, már a hetvenes évek vége felé; könnyen lehet, hogy így s innen verbuválódtunk mi egymás mellé. Amiért említem ezt: olyan „külső kör” volt ez, ahol meg lehetett bújni, néha ott is sikertelenül, az ideológia besorozása elől, olyanok társaságában, kiknek nevét ma már emléktáblák őrzik, és talán csak emléktáblák, sajnos, de a táblák sem őrzik az ott – mondjuk ki: periférián – eltöltött évek, évtizedek méltatlan igazságtalanságként ható leküzdhetetlen hátrányát. Lassan teljessé váló, ám folyton épülő életművek maradnak s maradtak visszhangtalanok, így Lacié is, szinte azzá, bár novelláit rangos műhelyek, folyóiratok lapjain olvashatjuk s könyvei sem maradtak fiókban, ha rendjük sora meg is várta hatvanas éveit; de épp ez igazolja, hogy „csak” a hegy csúcsa maradt el, s nem ő – inkább a „serpák” hibája miatt; ne szépítsük ezt, ismétlem, mert nem illedelmes nekrológ készül itt, de számvetés, önvizsgálat, és felelősségre vonás, szelíden, de határozottan. Keresztény szellemű kiadóknál dolgozó barátaimra nézek most: elolvasták-e azt a szép, míves novella-füzért, mely T. Ágoston László biblikus ihletésű paraboláiból szerkesztődött? De említhetnék általam ennél áttételesebb módon ismert példákat, ám nem teszem; hagyom is, épp csak felcsattantam. Kicsit utalván inkább arra a szálra, mit föntebb elejtettem: a Krúdy-kör levegője kapcsán a neveknél is fontosabbnak véltem a kontinuitás aláhúzását; s itt arra is gondoltam: a magyar irodalom mindig nagy volt. És népes. Tele olyan kiváló mesterekkel, akik előtt nagyon nagy „emléktáblák” – Ady, Krúdy, Mikszáth, Tömörkény, Móra, s még mennyien – hajtottak „fejet s tollat”, de nevükkel ma már csak az ő írásaikban találkozunk. Szomorú ez.
Most, amikor – legyek bár hangulat-romboló – minden illúziótól mentesen, s lényegében (visszaolvasva az eddig leírt suta soraim garmadáját) kimondhatatlan megrendültséggel, szomorúsággal búcsúzom nem Lacitól, de önmagam kitéphetetlen s lám mégis kitéphető, baráti csevejben immár nem újra élhető történeteitől, csöndesen üzenném annak – ha van – aki illetékes: egy remek ember remek novelláinak remek válogatása s méltó kiadása jelenti, ebben az esetben is, a kortárs szépirodalom illendő főhajtását. Persze, nem először írtam ezt le az elmúlt negyedszázad során. De talán most először nem hatástalanul…?
Hiszen a kitartás ott kezdődik, mikor a fel nem robbant bombát puszta kézzel visszük el a tölgyfáig. És a szerencse ott, ha közben sem robban az fel. Persze, az írásokkal nem így vagyunk. Azoknak időben kell robbannia, hogy újak születhessenek; a kortársaknak szóló üzenettel is felér, hogy a teljes siker nem Lacin múlt. Ő puszta kézzel vitte el írásait a tölgyfákig; emlékezetünkben való méltó megtartása azoknak már nem rajta múlik.
Illusztráció: T. Ágoston László
Ezek is érdekelhetik!
Vitéz Ferenc: Angyaldekameron →
Zombor Béla: Epistola →
Nagyatádi Horváth Tamás: Az udvarkertész →
