Michel Onfray: Nőstényillat
Mozart Don Giovanni-ját hallgatva mindig eltűnődtem azon, mire hasonlíthat ez a nőstényillat, ez a női szag, amelyet Don Juan, némiképp fölvillanyozva, már jó néhány másodperccel Donna Elvira megjelenése előtt kiszimatol. Testszagra? A parfümözött haj illatára? Flakonokból áradó kifinomult illatok árnyalataira? A ruhák, a selyem, a gyapjú ingváll redőiből kipárolgó bukéra? Távolabbról érkező fuvallatokra, onnan ahol a bozótosban lapuló állatok, alvó vadak húzódnak meg bensőséges cinkosságban árasztva magukból a bőr és a test redőinek változatos, sokféle szagát? Nem tudom és nem is tudunk erről semmit, mert Mozart szövegírója, Lorenzo da Ponte atya sem mond többet e témáról…
A kicsapongó, akár a vadász és a szelindek is, szimatolva keresi prédáját, már jó előre érezve, mielőtt megjelenne a környéken, mert a zsákmány szaglószervi ingereket áraszt. A háziasítás óta eltelt jó néhány évszázad ellenére nem veszítettünk semmit – sajnos, vagy inkább hál’ Istennek – primitív beidegződéseinkből, amelyek bizonyos szagot bizonyos gyönyörrel, bizonyos illatot a csábítás vágyával társítanak bennünk. Igaz ugyan, hogy nem kell már négykézláb járnunk és a földre tartott orral követnünk a nőstényszag szimat nyomait, a nőstényét, akinek hatalmában vagyunk, vagy akit a hatalmunkban tartunk. Jóllehet…
Mi, gyakorlott képmutató emberek, akik igyekszünk elkerülni az állatokhoz való túlzott hasonlóságot, minden erőnkkel azon vagyunk, hogy civilizáljuk a csábítás folyamatát. A beszéd nem éri el túl gyorsan az eleven valóságot, a szaglószerv élményében viszont minden foglaltatik. Ha szaglószervileg nem érzékelünk valakit, akkor ez annyit tesz, hogy megvalljuk, képtelenek vagyunk megtalálni a szaglószervi rokon részecskéket, amelyek útján harmonizálhatnánk kapcsolatunkat vele. A szentség illata viszont bevezet minket Vénusz építészetének előcsarnokába…
Áldozzunk-e vajon az öröktől fogva tartó mitológiának? A barna sikamlós, a szőke unalmas, a vörös csábító? Nem hinném, mert azonnal eszembe jutnak unalmas vörös hajú nők és csábos szőkék. No és hát a barnák? … Végső soron kijelenthetjük, hogy a nők állati szagokat árasztanak: zsíros és olajos bőrök, vagy szemcsések és lyukacsosak, akár a narancshéj, buja a szép vonalú, telt testek, sűrű és vad sörények, vagy a rövid haj, akár a rágcsálók szőre, széles csípők, súlyos keblek, mint a prehisztorikus Vénusz ábrázolásain, mindezek rendkívüli szagokat, illatokat árasztanak. Boucher, Watteau és Fragonard nőalakjainak nem olyan az illatuk, mint Giacometti vagy Modigliani nőalakjainak. Az állatiasság buja, tömény, változatos langymelege valósággal árad az ásványok és fémek szaglószervileg bizonytalan, ritka jelenlétével szemben, az őserdő buja vegetációja a homok ellenében.
A bensőséges, cinkos éjszakák természetes szagokat szabadítanak föl a takaró alatt. A mezítelen testek hozzák létre ezeket az egymásra hasonlító és egymásnak megfelelő illatokat. Viszont a sápadt fényű és cinkos hajnalt követően a természetes szagokat mesterséges illatokkal kell helyettesíteni, amelyek elrejtik, maszkírozzák az előbbieket és valami mást beszélnek el. Néha csalnak, de mindig árulkodnak, felvilágosítással szolgálnak. Az igazság jelei, amelyeket a mesterséges hatások elfojtottak, átadják helyüket a mesterségesen létrehozott hatásoknak: a légfrissítők jelcsoportokat alkotnak, merész igyekezettel a területükön.
A választott illat személyes felelősségvállalás, tehát maszk. A választott parfüm elárul minket, akár klasszikus vagy modern, szellemi vagy sportos, fűszer-e vagy gyümölcsillat, könnyű vagy súlyos, illékony vagy makacsul tartós. Amolyan irányjelzés ez, elárulja, mit gondolunk magunkról, az illat megmondja, kik is vagyunk valójában. A látszat és valóság régi keringője…
Ismerek macskaszerű nőket, akik az erős égetett szeszeket idézték, az árnyalt, kifinomult ízeket, az állatias és tömény illatot. Tudok olyan gyermekded nőkről, akiken mit sem változtatna a boszorkányos parfüm illata, ezért okosan beérik a cseresznye, szamóca és vanília illatával is. Ismerek diszkrét nőt is és bőbeszédűt szintén, az előbbi a loncillatba burkolózik az utóbbi a pézsmaillatot rakja magára. Emlékszem szenvedélyes nőkre, kik lángolnak, akár a vulkán és hidegekre, akár a jégcsap – nem is szólva a langyosakról, akik végképp agyon bonyolítják a dolgokat -, akiket illatszórójuk messziről elárul. Cibet illat az előbbiekre, verbéna az utóbbiakra jellemző.
A szaglószervi nyomok évszázadokra vezetnek vissza minket, amikor a szemnek nem volt még teljhatalma, mint ma, abba a korba, amikor a szagok ösvényén indultak útnak az emberek. A lélek mélyén, vagy mondjuk kevésbé prózai módon, a hüllőagy mélységes odvában, ott lappang az ösztön, amelynek köszönhetően minden ember megmaradt annak az állatnak, amely lapul, lesben áll rejtőzködve, figyel a szagokra – a féromonokra, mondják a tudósok, akik költők önkéntelenül is. Akár a kulcsok és a zárak, amelyek szinte mindent ígérnek egymásnak, a szagok és az ösztönök szintén állandóan udvariaskodnak egymással. A civilizáció egész művészete abban áll, hogy elkendőzi a lényegi igazságot, véka alá rejti az evidenciát, amely nem túlságosan illik képmutató és erényes érzékenységünkhöz. Ha e nőstényillat nyomát követjük, akkor hamarosan egyszer a mennyországban találjuk magunkat, másszor meg a pokolban. Fogadjunk, hogy mindkét helyen Don Juan-nal találkozunk…
Romhányi Török Gábor ford.
Forrás: Michel Onfray: Odor di Femmina, in Journal hédoniste, 363–366.
Illusztráció: Michel Onfray (Edouard Caupeil fényképfelvétele, 2010)
Ezek is érdekelhetik!
Peter Sloterdijk: Foucault (részlet) →
Merza József: Akiket a történelem szele megcsapott →
Peter Sloterdijk: Jean-Paul Sartre →
