július 16th, 2017 |
0Németh Péter Mikola: Kedves Pali! (Levélfa, 15.)
Milyen jó olvasni Tőled az alábbiakat. Igen, valóban őrület az ilyen-olyan jelzőkkel ellátott fogalmak bozótjában tisztásra találni. Nem nehéz belátni, hogy a neo-neo-neo, a poszt-poszt avantgárd egy ponton túl értelmét veszti, mert az avantgárd mindenek előtt magatartásforma és nem más. Sőt már eleve úgy van az, hogy nem lehet az avantgárdot, mint olyat, mint magatartásformát bezárni az izmusok könyvébe. Szerintem ebben Kassák is „tévedett”, amikor megírta nemes egyszerűséggel az Izmusok történetét, ami számomra az 1970-es évek elején, fogtechnikuslásom idején, amikor még tudtam, hogy mi az a carabelli csücsök, ifjúságom egyik „szent” könyve, főolvasmánya volt. De hát az utólag kreált ilyen-olyan rendszerekre, dobozokra, s így a jelzőkre is szüksége van talán a filológiának. Nem nélkülözheti azokat. Vagy talán tévednék?
És valóban, ahogy írod is, ezt jómagam is így látom: „Ami az avantgárd kérdését illeti, elfogadom, hogy »örök«: a mindenkori visszaélésekkel szembeni ösztön a sajátosan művészi megvédésére. »Itt a határ és ne tovább!” (Zárójelben jegyzem meg, hogy a noli me tangere emez kényességét a magam részéről hajlamos vagyok a művészet valamennyi irányzatára kiterjeszteni – ennyiben, felfogásom szerint, nemcsak az »avantgárd örök«, de a művészet is – paradox fogalmazással: minden művészet szükségszerűen »avantgárd«, még a »konzervatív« is – feltéve persze, hogy eleget tesz fenti kritériumának, vagyis minden idézőjel nélküli művésziségének.)” Szó se róla, túlontúl komplex dolog ez, főként akkor, ha költészet és filozófia úgy van jelen valakinek az írásaiban, mint a Bokor Leventéében, olykor egymást fel- és megerősítve, akár csak asszociációjában is, olykor meg megsemmisítve egymást. Ez a tipikus lepkevadász esete, vagy története, ha úgy tetszik. Mert, akár tudós filozófus, akár szépelgő poéta lakozik benned, mindkettő a lepkevadászok csoportjához tartozik, mindkettő egy életen át hajszolja, űzi azt a gyönyörű pillangót a lelkedben, de a kettő között a lényegi különbség mégis csak az, hogy míg a költő sohasem fogja meg és el a lepkét, hanem sokkal inkább ihletetten gyönyörködik annak pompázatos színeiben, a röptében, ahogy az virágról-virágra száll. Addig a tudós előbb vagy utóbb megfogja a lepkét, egy gombostűre szúrja, majd élvezettel addig-addig vizsgálgatja, mert szeretné megtudni, hogy mitől olyan az az élőlény, míg az a szerencsétlen pillangó bele nem pusztul az elemzésébe. S valahogy mégis, ez a kettősség állja meg a helyét Levente költészetében is azt hiszem. Mindezzel együtt mi egyetértünk, Ács Józsefnek is igazat adunk, mert való igaz: „magánhasználatra szánt nyelv igazából nincsen.” A Pillangó sem magánhasználatra tévedt a fényre, ide, erre a világra. Szűgyi Zoli Pillangóversei, akinek én olvastam fel az opusait az Ekszpanzió XXIX Kassák Szimpóziuma alkalmával, mert neki is el kellett mennie az Írószövetségből, a második félidőről, jó példái mindannak, amiről épp itt elmélkedünk. S végezetül itt van a „konzervatív” Eliot, írod is, aki a művészetek hasznát éppen a közös nyelv gazdagításában és új érzékenységek fejlesztésében-kifejlesztésében, a költői lepkevadászatban látja. Milyen ellentmondásosan érdekes ez is! Akkor legközelebb majd itt folytatjuk innovatívan.
Most pedig küldök egy friss linket: értő és érző figyelmedbe ajánlva, Szörényi Laci korábban velem készített interjúját, ami a Szegedi Lapban jelent meg. Tavaszi áldással, jó éjt kívánok: mikola
2017. május 12.
Illusztráció: Németh Péter Mikola (Kállay Kotász Zoltán fényképfelvétele, 2017)