Norman Károly: Önkép
Norman Károly (szül. a múlt század első felében, amikor a rákosizmus még csupán optimista álom volt) egyszer elment az egyeteme oktatási dékánhelyetteséhez, és azt mondta, hogy ő szívesen levezeti diplomamunkásának a felkészülését az asztrofizikusi pálya megkezdésére, de jó volna egy nemzetközileg ismert nevet megnyerni, legalább asszociatív márkajelzés végett. Azt mondta a dékánhelyettes, hogy a javasolt szakember nem jó, mert tudományos ismeretterjesztő könyvet is írt, tehát kókler. – Nem is ő volt, hanem az apja – védekezett erre Norman, de az oktatási dékánhelyettes indulatosan helyretette: “Akkor sem jó! A név nem jó!”. Aki ezekután Norman életének különféle szeleteiben használt nevei, újságírói álnevei (hat darab), egyes novellapályázati eredmények nyomán a jelige mögül kibontakozó további, eltérő nevei után nyomozna, forduljon bizalommal egyes oktatási dékánhelyettesekhez.
Norman – más néven – írt természetfilozófiai könyvecskét, könyvfejezetet elméleti fizikából, csillagászati feladatgyűjteményt, és a saját nevén evezős tankönyvet, valamint körülbelül 100 megjelent és meg nem számlálható mennyiségű további kisprózát, egy pályázatnyertes regénykét. Mindezek nyomán egykori főnöke és barátja egy alkalommal, megvilágosodott arckifejezéssel, baráti társaságban, ezt a kérdést intézte hozzá: “Mi van, ha te nem is vagy író?”
Tényleg, tűnődik Norman, mi van, ha ő nem is író? Ugyan ki dönt afelől, hogy valaki író-e, vagy sem?
Írogat, ami az emissziós állapot egyik kórtünete; regénykéket is előkészít – a Steeplandet, a Darázsfészket, az A Titokzatos Házat, a Nemlét-szindrómát – legalább negyed százada. Sajna kutatói lelkialkat, és ezek a dolgozatok, életre kapva, elkezdték önmagukat írni, és terelik Normant néha igazán megdöbbentő területekre, amelyeket még be kell járnia. A megjelenéseket nem menedzseli, mert ehhez az övénél magasabb fokú, agresszív vitalitásra, valamint minimális üzleti érzékre volna szükség. Emellett a következő dolgokon rágódik a közösségi közlekedés különféle járművein naponta töltött, hosszú órák során: egy gravitációs mezőelmélet miként fejleszthető tovább úgy, hogy magába foglalja a mező divergenciáját, a tömeggel bíró képződményeket is (amiként a kvantumelektrodinamika teszi a Maxwell-féle elektromágneses mezőelmélettel); hogyan lehet hatékonyan evezős versenyző-utánpótlást nevelni úgy, hogy a fiatalok huszonéves korukra is megmaradjanak a sportágban; hogyan lehet a sportcélú léglövészetben a képzésben alapvetően fontos visszacsatolást kiterjeszteni az izomélettan által lehetővé tett teljes, 10 másodperces munkaciklusra olcsó lézerpointer-modul segítségével; miként hasznosíthatók a vitorlázórepülő-oktatói tapasztalatok a Vízirendőrség hatásköri túllépései esetén; hogyan kell koherens elméletet felépíteni a telepátiáról azzal, hogy maga az író nem is hisz feltétlenül benne; egyáltalában micsoda a “nő”.
Még az a kérdés is foglalkoztatja, főleg hogy, saját magára kenve ezért minden felelősséget, be kellene őt mutatni egy kötetben mint írót: ha már egy jóbarátja számára kétséges, hogy író-e, ő maga micsoda, és létezik-e egyáltalán. Ez azért is gond, mert az írói pályafutása kezdetén (a múlt század nyolcvanas éveiben) azt a tanácsot kapta, csatlakozzék írói társaságokhoz, csoportosulásokhoz, orientációkhoz, különben nem fog létezni mint író. Norman ezt nem tette, ami nem jelenti, hogy világszemléletileg határozatlan volna; s a voltaképpen neki megfelelő irányzatok rokonszenvvel figyelik is mint látóhatáruk szélének jelenségét. Ámde ő maga dühös politikai véleménye ellenében sem kívánja írásait kérész életű fejleményekhez csatolni, mert azt hiszi, a lelki és elméleti problémáit az efemer jelenségek túl gyorsan sodornák magukkal az Idő Nagy Kloákájába.
No persze Norman mindeközben tudatában van Hegel intelmének: “aki undorodik a végestől, nem is jut semmiféle tényleges valósághoz, hanem megmarad az elvontságban, s elhamvad önmagában.”
Nem valamiféle szolipszizmus az a kérdés, van-e egyáltalában Norman Károly. Hogy ezt megvilágítsa, egyik egykori professzorának kiszólását idézi: az illető levezette, hogy a relativisztikus, gravitációs kozmológia világmodelljének három analitikus megoldása van, az egyik pozitív energiával a végtelenbe tágul, a másik nulla végsebességgel fejezi be, a harmadik önmagába omlik. “Ez: a világ.” – Nem! – tiltakozott Norman kétségbeesve – a világ az ég kékségének szépsége és a szerelem is! “De erre mondjuk, hogy világ!” sújtott le a terminológiai főhatalom. Vagy egy másik példa: “Berzedt Magdolna semmi más, csak egy hülye picsa!” Márpedig, tűnődött Norman, még Magdolna is messze több mint egy sivár női nemiszerv, még akkor is, ha mások számára a neve csupán egy ilyen élettani entitás szinonímája is, jelezvén, hogy mások számára a személy ennyiben kimerül. “Más a dolog, és más a róla való beszéd” – gondolja Norman, és eltöpreng rajta, mit jelent a neve, a személye mások véges képzetei közepette, s reménykedik, hogy azért ő annál több lehet. Nos, de egy ember a végtelenséget végesben ragadja meg, s ha maga teszi fel a kérdést önmagának, kicsoda is ő, arról mint végtelenségről ő maga is csak végeset tudhat. Ráadásul mindig mást; vagyis az a képzet, amelyet a saját maga megjelölésére használ, a tényleges mivoltától annyiban különbözik, mint a véges a végtelentől, azaz lényegesen. Hja, a különbség a dolog és a “dolog mint olyan” között! Volt hogy azt hitte, boldog gyermek; volt hogy azt: fizikus és csillagász, volt hogy azt: ismeretterjesztő; volt hogy filozófus; volt, hogy pilóta, volt, hogy pedagógus, apa vagy géplakatos, kőműves vagy akár író.
Mindezt belátva szembenéz minden címkézés végső kudarcával, s befejezi cseppfolyós bemutatkozását. Reméli, még befejezi ama regényeket is, bár az alkotásai kapcsán Tolkien vélekedését idézi, amelyet a nagy mesélő Gimli, a törp szájába adott: “Az emberek művei, Gimli, túlélnek minket (mondta Legolas).
— A végén, azt hiszem, mégsem marad belőlük más, csak a lehetett volna — mondta a törp.”
Illusztráció: Norman Károly
Ezek is érdekelhetik!
Agócs Sándor: Önszócikk →
Acsai Roland: Önszócikk →
Hegyi Botos Attila: Önszócikk →
