Móser Zoltán: MINDEN NAP MÁS (1. rész)
*
Mottó:
„Tele vagyunk húrokkal, néha engedjük meg magunknak, hogy mi játsszunk rajta.” (Vörös István)
*
2024. aug. 16.
Találkoztunk az Emberrel
Tegnap egy jól sikerült osztálytalálkozónk volt Tevelen, a Gányi kocsmában. 64 év után a 28-ból 14-én voltunk úgy, hogy három volt osztálytársunkat az özvegyek képviselték. Vittem és felolvastam egy rövid részt A fák magukhoz húzzák az esőt című regényből. Azt, amikor ügyetlenül, mert nem értett a lovakhoz, az erdőn, egy szűk helyen meg akarja fordítani a teli szekeret, de az felborult, és magával rántotta a lovat is. Ekkor – nem idézem az egészet – a lovak gazdája „szerencsére tudta, mit kell tenni, odalépett a lóhoz, a megfeszült húzóláncot nagy nehezen kiakasztotta a késefából, egyik oldalon kioldotta a tartórúd csatját a hámon, s már épp vette elő a bicskáját, hogy másik felől, ahol nem fért hozzá a csathoz, elvágja valahol a hámot, hogy az oldalára feküdt lovat kiszabadítsa, amikor az egyszerre fel-tápászkodott.”
Én, falusi lévén, tudom mi az hámfa, a saroglya, a lőcs, a petrencerúd, és ha a szekér még néhány más részét is néven nevezik, talán nem jövök zavarba, de amikor egyszer megláttam egy részletes rajzot, akkor elcsodálkoztam. Ugyanis a szekér nagyon gondosan szerkesztett szállító eszköz; semmi fölösleges nincs rajta, mégis mintegy 110–120 főbb alkatrészből áll! Ezért is érdekelt, hogy melyik alkatrész a késefa? Vajon ismerik-e ezt kifejezést a volt osztálytársak, hisz majd mindeniknél voltak tehenek, lovak és szekerek, és tudnak még néhány részt megnevezni a száznál több alkatrészből? Ismerték, és többet is felsoroltak, de ez összesen tíz lehetett. Ezeket felírtam magamnak: vendégoldal, staft, a bütü és a fürgettyüs szekér. Ezt ismernem kellett volna, hisz ilyen szekéren hozták a téli tüzelőt, a szenet a bonyhádi Tüzéről. (Egy ilyen fuvar 20 forintba került akkor.) De ami meghatott és zavarba is hozott bennünket, az Ember Tamás – ő volt a címben szereplő Ember! –, aki városi gyerekkén került hozzánk, az utolsó 3 évben volt osztálytársunk, és ezt a kérdést tette fel: – Vajon ki tudja folytatni ezt: alfa, béka…?! Nem, nem gamma és nem béta, hanem béfa! De senki sem tudta, ezért elmondta, hogy ez a három, az alfa, a béfa (mert olyan, mint a ’bé’ betű!) és a járomszög az ökrös szekér hámjának a részei. Tamás, aki Győr mellett lakik, méhészkedik, ezért kedves ajándékként mindenkinek hozott egy üveg mézet. Persze ezután csak a méhekről és a méhészetről mesélt. Ezért olyan dolgokat tudtam meg, amelyről eddig soha nem hallottam.
*
Keresve a néprajzi könyvek közül, a Magyar Néprajz 2. kötetében végre találtam egy rajzot, amelyet idemásolok. Nem az egész szekeret, annak csak az alsó részét mutatja: hogy mit kellett tudnia a középkortól a múlt század végig egy kerékgyártónak és egy kocsi készítőnek! Ezen valóban érdemes elcsodálkozni!
A hegyközi szekér szerkezete: 1. rúd, 2. ágas, 3. rakonca, 4. tengely, 5. simely, 6. fergettyű, 7. derékszög, 8. juha, 9. cugpán, 10. nyújtó, 11. nyújtókarika, 12. féktartó, 13. hátsóágas, 14. simely, 15. ánstok, 16. lőcs, 17. keréktalp, 18. küllő, 19. agy, 20. tengelyvégszeg, 21. persely. (Pusztafalu -Abaúj-Torna vm.)
*
Micsoda különbség
A szekérnek, a keréknek van agya, de nincs agyveleje. Nekünk, akik rakoncátlanok vagyunk, van agyvelőnk, de nincs rakoncánk![1] Ady Endre magáról ezt írta: „Egy-két évig borzalommal figyelem a magam lelkét. Milyen rakoncátlan és milyen telhetetlen lélek ez. Merre s meddig fog nyargalni velem.” (Vörös felhők alatt)
*
A Magyarság Néprajza negyedik kötetében kerestem a bakternótákról szóló írásomhoz illusztrációt, de e helyett az énekes koldusokról szóló rövid megjegyzésre akadtam, mellette egy szomorú, szánalmas, mégis megmosolyogtató jelrendszernek a rajzát láthattam.
„A vásárok elmaradhatatlan alakjai az énekes koldusok. A nép megtűrte őket s elhallgatta hol istenes, hol régi történelmi tárgyú énekeiket, csak az állapotos asszonyok érdekében fordult ellenük, amikor kicsavart kezüket, lábukat, nyitott sebeiket mutogatták. Ilyenkor sorra járták a házakat, egyikbe bementek, a másik elől odább álltak; de ha először voltak is a községben, mégis minden háznál tudták, hogyan viselkedjenek. Bizonyos, a kerítésre, vagy falra rajzolt jelekkel adtak egymásnak útbaigazításokat; például:
A negyedik jel, amely hatósági emberre utal, az a hármas kereszt (a tiara), az egyházi heraldikában rangjelző eszköz: csak a pápát illeti meg. Oda – abba a vatikáni „házba” – jobb be nem menni egy koldusnak!
*
Ennél abszurdabb képet nehéz elképzelni, amit a párizsi olimpia utolsó napján, pontban 13,21 perckor láttam és hallottam a díjátadó ünnepségén. A magyar Gulyás Michelle öttusázó nyerte a viadalt, az ő tiszteletére húzták fel a zászlónkat, szólt magyar himnusz: „megbűnhődte már e nép/ a múltat s jövendőt, s mivel a Versailles-i parkban rendezték az öttusát, háttérben ott látszott a Versailles kastély. Igen, az rossz emlékű kastély, amely nekünk, a mi számunkra, elsősorban a határon túli magyarok számára a múlt árnyéka!
*
2024. aug.19.
Csak kevesen ismerik már a papsajtot, de az én generáció számára azonban egy gyermekkori emléket idéz fel ez a vadon élő növény, amelynek termését régen mi, a gyermekek leszedtük és megettük. A kicsi kerek termés külsőre egy sajtkorongra emlékeztet, éretlen állapotában pedig íze a sajtéra emlékeztet. Vajon honnan az elnevezés? Azt olvasom, hogy feltehetőleg a német Käsepappel (sajtmályva) félreértelmezéséből alakulhatott ki, miszerint a „Pappel”-t papnak fordították.
Sokat hallottam idéztük is „nem minden papsajt” közmondást, amely azt jelenti, hogy nem mindig sikerül az embernek odajutni a jóhoz, nem lehet mindig jó dolga az embernek. Nagyjából erről szól az a másik, többet használt közmondás: nincs mindenhol kolbászból a kerítés.
Azért is idézem ezeket, mert a mai trágár közbeszédes világban mennyivel szebb, bölcsem volna ezeket idézni.
*
2024. aug. 23.
„Csakhogy, ha az ember elkezdi végiggondolni, mi hogyan történt az élete során, s főleg, hogy ami megesett, miért épp úgy, ahogy, a kínálkozó megokolás, magyarázat mindjárt sántítani kezd.”
Nem ez az első mondta, de mondhatnók, ez a kezdő mondata Szilágyi István: Az emlékezés göröngyei című utolsó, befejezetlen regényének.
Azért is idéztem, mert félig-meddig hasonló gondolat jár az én fejembe is, azzal a különbséggel, vajon meg kell-e okolnom, hogy mi miért is jutott aznap eszembe; mit miért is olvastam, és annak hatására miért is írtam le gondolataimat, és miért azon a napon? Mert nem regényt írok, nekem ezt megtenni fölösleges, ráadásul ez a forma – szösszenetek és feljegyzések: a messzilátások és a közellátások – nem nagyon kívánnak magyarázatot. Magam számára készülnek, „laborvizsgálat” helyett: vajon tudok-e még írni, olvasni, gondolkodni? Romlott-e a világlátásom, a valóságérzékem, és ha igen, mi lesz annak a következménye. Mert sérült valóságlátással, romlott valóságérzékkel nem volna szabad tollat kézbe venni az embernek.
*
Szilágyi István regényét olvastam ma is, és valamelyik mondata kapcsán ilyen „csinált szavak” jutottak az eszembe: árnyékláttató; árnyéklaktató; akarathordozó. Van ilyen? Van, mert leírtam.
*
„Hanem azt mondd meg, Gorbay uram, miért van az, hogy öregkorára mind kevesebb tücsökhangot hall az ember, s mind több harangszót. A tücsök hangját végül már akkor sem, ha füledbe cirpel, a harangét meg immár akkor is, ha rég nem kondul. (Szilágyi István: Messze túl a láthatáron)
*
2024. aug. 25.
Csörsz Rumen István egyik tanulmányát kerestem az interneten, és belebotlottam a skót himnuszról szóló, rövid észrevételébe. Ebből idézek:
„Az ártalmatlanabb közköltési műfajok szép példájaként említhetjük a skótok nemzeti énekét, az Auld lang syne-t. A közhiedelemmel ellentétben nem Robert Burns írta: ő csupán 1788-ban néhány szakasszal kibővítette a már régóta közszájon forgó társasági dalt.[3] Ráadásul akkoriban még nem a ma közkedvelt dallammal énekelték, hanem teljesen másikkal. Mi tehát mind zenéjét, mind szövegét tekintve teljesen más alakban ismerjük „a régi szép idők dalát”, mint a Burns-kortársak. A magyaroknak ezen felül elsősorban ballagási és lagzis-keringős emlékei vannak róla, tehát elég messze járunk már az eredeti kontextustól.”[4]
Az Auld lang syne Burns előtti változata (Scotch Musical Museum, Vol. I., 1787)
Az Auld Lang Syne (skóciai angol/scots kiejtés: [ˈɔːld lɑŋˈsəin]) számos angol nyelvű országban ismert, főként búcsúzáskor (pl. újév első perceiben vagy temetéseken) éneklik. 2020. január 29-én az Európai Parlament képviselői ezt a dalt elénekelve búcsúztak az Európai Uniót elhagyó Egyesült Királyságtól, miután ratifikálták a britek uniós tagságának megszűnéséről szóló Brexit megállapodást.
A dal világszerte ismert lett, de általában még az angol anyanyelvűek is csak az első két versszakát ismerik (és ők sem Burns eredeti skót dialektusában éneklik).[5]
*
Old Long Syne by James Watson (1711)
Should Old Acquaintance be forgot,
and never thought upon;
The flames of Love extinguished,
and fully past and gone:
Is thy sweet Heart now grown so cold,
that loving Breast of thine;
That thou canst never once reflect
on Old long syne.
*****CHORUS:
On Old long syne my Jo,
in Old long syne,
That thou canst never once reflect,
on Old long syne.
*
Auld Lang Syne (Angol)
Should auld acquaintance be forgot,
And never brought to mind?
Should auld acquaintance be forgot,
And auld lang syne!
For auld lang syne, my jo,
For auld lang syne,
We’ll tak a cup o’ kindness yet,
For auld lang syne.
And surely ye’ll be your pint stowp!
And surely I’ll be mine!
And we’ll take a cup o’ kindness yet,
For auld lang syne.
We twa hae run about the braes,
And pou’d the gowan fine;
But we’ve wander’d mony a weary fitt,
Sin’ auld lang syne.
We twa hae paidl’d in the burn,
Frae morning sun till dine;
But seas between us braid hae roar’d
Sin’ auld lang syne.
And there’s a hand, my trusty fiere!
And gie’s a hand o’ thine!
And we’ll tak a right gude-willie-waught,
For auld lang syne.
For auld lang syne, my jo,
For auld lang syne,
We’ll tak a cup o’ kindness yet,
For auld lang syne.
*
Ennek számos, de nem szószenti fordítása ismert, mi itt a vidámságra sohasem rest Weöres Sándor magyarosítását adjuk közre:
*
Haj-Hajdanán
Vajon lehet felejteni
sok fény és árny után,
ki jóbarát, jóismerős
volt hajdanán?
Haj-hajdanán, bizony,
haj-hajdanán…
Töltöm baráti serlegem,
mint hajdanán!
Együtt szedtünk pitypangokat
szelíd domb hajlatán;
most lábunk másutt vándorol,
mint hajdanán.
Ketten gázoltuk ér vizét
délben, meg délután;
most közénk tenger nőtt – nem úgy,
mint hajdanán.
Itt a kezem, és nyujts kezet
te is, hű cimborám,
együnk igyunk, sóhajtva, hogy:
haj-hajdanán.
A pintes kancsót felkapod
nem csak te, én is ám –
koccintgatunk, egyek vagyunk,
mint hajdanán.
Haj-hajdanán, bizony,
haj-hajdanán…
Töltöm baráti serlegem,
mint hajdanán!
*
2024. aug. 27.
Ilyés Gyula írja Ebéd a kastélyban:” – Murisok ezek a falunevek itt! Borjád, Kakasd, Tinód, Agárd, és így tovább! Magának nem tűnt fel? Tevel is van.[6] Az egyik helyen csupa kakast neveltek, a másikon meg agarat és tevét?” (Bővíthetném még néhány névvel: Bikal, Tengelic, Seregélyes, Fácánkert, Szilasbalhás…)
Ez azért jutott eszembe, mert a Végig mentem udvarodon kezdetű népdal hangzó anyagát kerestem, és így akadtam egy olyan felvételre, amely a Maros-Torda vármegyei Disznajó (románul: Vălenii de Mureș) nevű faluban készült. Persze, hogy a név kapcsán a disznóra gondoltam először, de hogy az miért jó, utána is néztem. A Wikipedia szerint „az évszázadok folyamán elég gyakran fordul elő oklevelekben a falu neve, s bár nem mindig a mai helyesírásnak megfelelően írták le, mindig Disznajó volt. A néphagyomány szerint a falu őslakói összegyűltek a Pápista dombon, hogy nevet adjanak a településnek. Ahogy lenéztek a Maros lapályára, olyan szép látvány tárult eléjük, hogy valaki felkiáltott: Olyan szép ez a hely, legyen a neve Dísz! A többiek azt mondták: – Na, jó. Így lett Disznajó. Sokak szerint szláv eredetű a falu neve. Bolgárok élhettek itt, akik azt mondták: Ná desznájá beregá = a jobb parton, vagyis a Maros jobb partján. A desznájából lett a Disznajó. A régi följegyzésekben leggyakrabban a Dyznojo alak szerepel, ami bizonyítja, hogy a disznó és a jó = folyó összetételéből keletkezett. A falu határában hatalmas tölgyerdők voltak, és vannak ma is, melyekben rengeteg vaddisznó tanyázott. Az erdőt átszelő patakban ittak és fürödtek. Ezért a patakot Disznajó patakának nevezték, mely épp a falu központjában ömlik a Marosba. A patak neve lett a falu neve is.”
*
Ki akartam javítani az elütéseket a gépen lévő helyesírási programmal, vagyis a válofarásban a válogatás szóra, de gép ezt így javította: farkcsóválásban. Lehet, hogy igaza volt!
*
Van kanna, kanta, kantele is. Én hallottam kb. 30 évvel ezelőtt a Helsinki Zeneművészeti Főiskola két hallgatóját egy előadás előtt játszani, amikor vepsze és vót népdalokat adtak elő. A vótok voltak, a vepszék kb. hatezren vannak. Ők a finnek közeli rokonságába tartozó nép, akik az uráli nyelvcsalád finn ágának egy tagját alkotják. A vepszék a Ladoga-tó, az Onyega-tó és a Beloje-tó közti részeken élnek, az orosz Karélia tagköztársaságban. Napjainkban a legtöbb vepsze fiatal már nem beszéli ősei nyelvét.
*
2024. szept.1.
Csak úgy, csak így
Háromszor iszik a magyar: mikor jó kedve van, mikor rossz kedve van, és mikor ihatnék. (Jókaitól)
*
Kaptam egy aranyhegyű töltőtollat. Csak úgy, az egyik volt osztálytársamtól a 60. érettségi találkozóra. Igaz, kértem is levélben azoktól, akik jelentkeztek a találkozóra, hogy ha van, és nem használják, hozzanak. Valaki hármat is hozott (egyik sajnos rossz volt) és még tintát is. Gondoltam kipróbálom, és írok valamit.
Mennyi a sebesség sűrűsége, illetve: mennyi a sűrűségnek a sebessége?
Mekkora a gazdaságod – a nyelvgazdaságod? Mert ki a nyelv gazdája? Te vagy! Ezért gazdálkodj vele okosan, és ne garázdálkodj!
*
Tűnt idők meleg-barnaságát idézi az ágy…
„Minden könyvem vasárnap is nyitva van az érdeklődők számára.” Nem véletlenül idéztem az erdélyi Panek Zoltán egy mondatát, mert az egyik novelláját tegnap este olvastam, és többször le kellett tennem a könyvet, hogy jól látom-e, jól olvasom-e? A történet csupán annyi, hogy leülnek az apa konyhájában beszélgetni. Mindenféléről. Talán az élet értelméről. Talán! Az egyik mondatban a konyában vagyunk, a másokban már máshol, a harmadikban egy másik a helyszínen, a negyedikben ugyanott, de 30 évvel korábban, az ötödikben már az anya is megjelenik, bár ő a másik szobában van, és így tovább. Sokszor nem tudtam, hogy hol is vagyok? Magamat az ügyetlenkedve varrni próbálkozó férfiemberhez hasonlítottam, aki alig tudja befűzni a cérnát a tűbe, és amikor néhány öltése sikerül, akkor elszakad a cérna, és ez a műveletet megismétlődik legalább tízszer, vagy talán többször is. Az Elmozdult képek (egyébként nagyon jó című), több mint húsz oldalas novella olvasásával is így jártam, de csak megküzdöttem a szöveggel. Most ebből idézek egy-egy aláhúzott mondatot, amelyek közül több is – mert kurziválva vannak – bizonyára „vendégszöveg”, másrészt azért is, mert a szövegből kiragadva, magukban is érdekesek.
„Még nem tudom, hogy apám jelenlétében kivívtam-e magamnak a tűnődés jogát, de már gyakorlom.”
„A bölcsesség abban van, hogy felismerjük a határainkat, de nem őrizzük őket.”
„…az emberiség lefényképezi az emberiséget, elviszik egymást emlékbe.”
„– Az ember az Isten elhanyagolható mennyisége.
–Vagy a gondolaté. Az ember a gondolat elhanyagolható mennyisége. Ne haragudj, fogalmazás kérdése.”
„Az intelligencia felső határát még csak megismeri az emberiség; a butaság alsó határa azonban egyszerűen: nincs. Ne keresd.”
„– A becsületemen a folt mind nő. De elegendő ennyit megfigyelni a végső dolgokról: halála előtt mindenkinek hegyesedig az orra.”
„De én már megírtam a nekrológom, így hangzik: Hátrahagyta gyér műveit és befejezetlen özvegyét.”
„– Akinek nem nő bajsza, annak az Isten kifizeti pénzül.” – Ha jól értem, ez azt jelenti, hogy senki sem fog ezen a világon károsodni.”
„A reményt nem szabad csak ajánlva feladni.”
*
2024. szeptember 3.
Újra felfedeztem, kb. 50 után véletlenül ráakadtam a jazz zongorista Bill Evans-re. A darab címe, Peace Piece nagyon különös – csak angolul hangzik jól –, és amikor hallgatom, újabban minden éjjel, akkor igazat kell adnom a rövid ajánlónak, hogy az 1958-as lemez, és különösen ez a 6 perces szám a valaha felvett szólózongora-improvizációk egyik legszebbike! Szó szerint: lélekemelő.
*
Behoztam a nyár utolsó üdvözletét: egy félig kinyílott piros rózsát. Remélem jól fogalmaztam, mert a 60. érettségi találkozó kissé nyomasztó hatás alatt majdnem ezt írtam: behoztam az utolsó nyár utolsó üdvözletét.
*
A belga válogatott meccsen, a második félidőben beállt a 21 éves Arne Engels. Az utolsó 20 percben Marxnak is passzolhatott volna, de ő nem volt sehol!
*
2024. szept. 6.
Hol van az utolsó kép?
Ma kaptam két kérdést: 2009-ben még fotóztál az analóg géppel? Mi volt az utolsó alkalom?
Rövid válasz: Igen, 8 éve, 2016-ban tettem le, örökre. (Én digitális géppel nem fotóztam. Egy kicsit vennem kellett, csak azért, ha megyek levéltárba, akkor, ha kapok engedélyt, lefényképezem és itthon az alapján legépeljem a védett anyagokat.)
Az utolsó képet én sem ismerem. Ugyanis a két fotós táskában lévő három fényképezőgépben még befűztem egy-egy filmet, és mindegyiket használtam is, de nem szedtem ki, nem hívtam elő, ezért az utolsó kép, egy látens kép: van is, meg nincs is.
*
[1] Kocsin, szekéren, szánon a tengelyek, ill. keresztgerendák végére szerelt rúd, melyhez a szekér, szán oldalait támasztják.
[2] A Magyarság Néprajza IV. Bp., 1937. 284.
[3] Pontosabban James Watson költeménye volt, amely azután népdal variánsként vált ismertté a skótok között.
[4] Csörsz Rumen István: Íróbarátok egy kocsmadal tükrében (2018) In https://litera.hu/irodalom/publicisztika/csorsz-rumen-istvan-irobaratok-egy-kocsmadal-tukreben.html
[5] A Wikipedia alapján
[6] Én, mint teveli, tudom, hogy Árpád-kori ez név: Árpád egyik unokájának volt a neve!
*
Ezek is érdekelhetik!
OPEN 54. (Balassi Bálintról, akit a törökök meglőttek Esztergom várában) →
OPEN 53. (MÁRAI, 2. rész) →
OPEN 52. (MÁRAI, 1. rész) →
