„RAGYOGHAT ÖRÖKLÉT PÁR PILLANATUNKBAN” A kilencvenéves Búzás Huba köszöntése (Levélfa, 87.)
*
Szeretet, tisztelet, nagyrabecsülés, sőt még a szerelem is lehet egyoldalú – a barátság azonban csak kölcsönös lehet. Engem ilyen viszony fűz a ma éppen 90 esztendős Búzás Hubához. A barátságé. Az enyém s mindazoké, akik számára megadatott kilencven évének s e pár (!) évtized művészetének, hatalmas lírai-drámai opusának köszöntése. Kis viszonzás ez azzal a hallatlan erővel és erőfeszítéssel szemben, amelyet ebbe az életműbe Búzás barátunk egy nálunk magasabb instancia felszólítására befektetett. Gyönyörűségünkre. Drága jó Hubám, Hubánk, Búzás Huba, fogadd hát híveid születésnapi köszöntőjét szeretettel-barátsággal s légy büszke teljesítményedre. Nem akárkinek adatik meg az ilyesmi – nativistának és szintetistának nevezed magadat –, az ilyenhez nélkülözhetetlen ingyenkegyelem. Hűséges szolgálója voltál!
Suhai Pál, szerkesztő
*
*
Babics Imre
2025. február 5.
Kedves Imre! Olvasom Huba legújabb verseskönyvének (Elodázhatatlan ódáim, Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2025) blurbjei között a tiédet: „Búzás Huba az európai szellemiséget képviseli verseiben… stb.” Ezek szerint írtál Búzás Hubáról. Ha kedved tartja, szívesen helyt adnék a Napút Online Levélfa rovatában akár régi, akár új írásodnak, mellyel 90. születésnapján köszöntenénk Hubát. Örülnék, ha elvállalnád e feladatot (vers is lehet.) Megjelenése április 20-án esedékes, de szerkesztési okokból legkésőbb március végére kérem írásodat. Szíves válaszodig is köszönettel és barátsággal: Pali
Ui: Meglepetésnek szánjuk.
*
2025. február 5.
Kedves Pali, máris erőt vettem magamon. Küldöm.
Barátsággal: Imre
*
Akrosztichon a 90 éves Búzás Huba nevére
Bátor, amellett férfias arc, kamaszos haja hószín.
Új élet várt rá nyugdíja után: a poéta
Zendült lényében, nem hagyta nyugodni a bírót;
Áldatlan pereken túl ott lihegett, zakatolt vagy
Sistergett az a költészet, mely végre kiáradt
Hosszú várakozást követően, s most Európa:
Umbria, Fríz- Svábföld, Burgundia szellemisége
Büszkén tündököl, olykor mókásan kikacsint ránk
Abban a szép, páratlan nyelvben, mit csakis ő tud.
*
*
Baranyi Ferenc
2025. február 26.
Drága Pali! Én már teljesen kivontam magam a társadalomból, nem akarok semmiféle írásos házi feladatot. A hátralévő kevés időmben a saját szénámat kell rendbe tennem. Huba esetében azért teszek kivételt, mert nagyon kedvelem és becsülöm, írtam is róla a tavalyi könyvhétre megjelent „Hova jutottam” című számvetésemben. Kiszkenneltük a könyvből, remélem, megfelel a célnak.
Szeretettel ölel: Feri
*
2025. február 26.
Kedves Ferikém! Hálásan köszönöm, hogy fogyatkozó idődben is küldted köszöntődet. Huba bizonyosan örülni fog neki. Ami az ún szakmát illeti, Búzás-ügyben egyelőre homokozóügyekkel van elfoglalva. (Huba kifejezése.) A jobbak persze – velünk együtt (!) – már most is tudják és méltányolják a rangját. Neked köszönet jóegészség-kívánatokkal és barátsággal: Pali
Baranyi Ferenc köszöntője
*
*
Füleki Gábor
2025. március 10.
Kedves Gábor! Megfejtettem Buddha névelőjének a jelentését. A buddhista reinkarnációs tan értelmében több Buddha létezett, a történeti neve: Sziddhártha, ő a Buddha. Mint ahogy pl. Jézus a keresztény felfogás szerint a Krisztus (a Messiás, a Megváltó). De ne feledkezzünk meg a mi Mesterünkről sem, Búzás Hubáról. Maholnap 90! Örülnék, haTe is köszöntenéd (neked versben is lehet). Üdv, barátsággal: Pali
*
2025. március 14.
Jó Pali bátyám! Szívesen! Egyetértek névelőmegfejtéseddel. Ő a Megvilágosodott, a Beérkezett. Azóta nekifogtam egy versnek is Buddháról, a Buddháról. S persze Huba mesterünkről. Ha kész lesz a vers, átküldöm. Üdv: Gábor
*
2025. márc. 28.
Jó Pali bátyám! Most lettem kész a Huba-köszöntővel, ideillesztem. Remélem, még időben.
Üdv: Gábor
*
Ének a Búzamezőről
Ég, Föld, Emberek: íme, eposzkötetednek a címe,
létösszegző mű, bár ismerné a világ meg!
Kozmikus égbe tekintés, mélytudat-áram e líra,
komplex lét- s életlátásod zeng kivetülve.
Lépdelsz, kúszol-mászol a Lét nagy zsámolya mellett,
merre a szél fúj, jársz be világot, gondolatíven,
félreverődött líraharangok kongnak a Földért.
Antik strófa a forma, modern a tudatfolyam íve,
és e nagy ív hármas tagolású, dantei hármas.
Égkupolánkról szól elsőként líraeposz-dal,
Föld, föld, vesztőhely minekünk, de mi is neki éppúgy,
Mentsétek meg hát e világot, s emberi lelkünk,
történelmi időnk: értelme a Földnek a Létben,
bár terhére vagyunk, ó, tűrj el, Földanya, minket!
Így a jövőnek üzensz, te, Hubám, s látsz messze tekintve,
tán az utókor okul művedből, s jobb utakon lép,
mint a ma; fogja a nyomdokodon majd róni a verset.
Drámatrilógia is született, bővítve palettád:
Pannonius, majd Zrínyi, Balassi került ki kezedből.
Íme, kilencvenedet ma betöltöd, jó Huba bátyám,
döbbenten s nagy örömmel forgatom ezt az eszemben,
friss, ifjú az erőd még, stramm, elegáns öregúr, te,
szellemtelt kékeszöld, bölcs szemed int a világnak.
Megtermett már esszéid sora, líravilágod,
drámavilágod is, életpályád csúcsain állsz most,
költsd ki sikerrel, mind, ami rejtőz elmeteredben,
s tépd e napot le, nagy ünneped, életed ily csoda-napját,
földi korod nagy idő lett, koccints hát a kehellyel,
jó zamatú óbort bele tölts, s idd, mint Thaliarchus,
gondolatomban rád emelem poharam magam is most:
Isten, az Úr éltessen, s tartson meg nagy erőben,
s adjon kedvet, egészséget, s írj, adj a világnak.
*
*
Horváth Ferenc
2025. február 11.
Kedves Ferikém! Emlékszel még első találkozásunkra? Veszprémben, Búzás Huba lakásában láttuk meg egymást először. S azóta barátság és mennyi jó Horváth Ferenc-vers és kötet! S ugyanígy Búzás Huba is, aki rég lekörözött bennünket, évszámát tekintve bizonyosan – ma 90. születésnapja. (Volt idő, amikor mi még óvodások voltunk hozzá képest.) A csodaöreghez (!) képest, aki több mint két évtizednyi hallgatása ellenére is beírta nevét az irodalomtörténetbe, s mi több, a lelkünkbe. De nem dicsérem tovább, átadom neked a szót. Örülnék, ha 90 évének ünnepi alkalmából Te is előrukkolnál emlékeiddel és köszöntőddel – vers is lehet (Tőled leginkább vers). Határidő március idusa vagy vége – április már késő. Válaszod várva és barátsággal: Pali
Ui.: Ha képet is tudsz, küldd, kérlek. Nekem vannak Horváth Ferencről és Búzás Hubáról készített közös zebegényi felvételeim, de hárman együtt soha. Olyan sem, amelyiken HF és BH együtt szerepelne. Tőled remélem és várom.
*
2025. február 12.
Drága Palikám! „Én nem emlékezem és nem felejtek…” (József Attila) Köszönöm leveledet! Nagy tisztelettel csatlakozom szeretett Korelnökünk évfordulója méltó megünnepléséhez. Máris kezdem az anyaggyűjtést. Hamarosan jelentkezem!
Barátsággal, üdvözlettel: Horváth Feri
*
SOK-SOK BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT!
Korelnök nagy költőnknek
A 90 éves Búzás Hubának
Hihetetlen, de immár
Búzás Huba 90!
Mester módjára siklik
az érdemelt licencen.
mely tartson még sokáig,
lelkesen és erősen,
s új műveket teremjen,
meglepőn, ismerősen!
Írj, írj, Hubánk, derűsen,
bölcsen, igaz vigasszal,
merészen, rendületlen,
s mint eddig is csináltad,
ne kezdj, csak az igazzal!
*
Verses töredék egy poétáról
Közelítgetések a 90 éves Búzás Huba költészetéhez
Személyes csiszolású egyedi optikája
a megkopott világot másképp láttatja-látja:
poézise magányos, nagy csillagrendszerében
eszmék ütköznek össze, s felszikráznak merészen.
Örökös őrlődése: hajsza – a szép utáni;
verseibe Balassit, Villont is belelátni,
s Füst Milánt, Berzsenyit, kik szintúgy vegytiszta kedvvel
bújócskáztak a szóval, zsonglőrködtek a nyelvvel.
Mégis ő van a versben, habár nem egymaga:
véle a nők, a téa, a kávé illata,
a napkorong vad íze és a cemende pitypang,
a kéjbebágyadás meg a közkonyhán a fittyhang.
Ott van költészetében titkos szómágiája,
és valamennyi nője bizonyos porcikája…
Aztán még? Mind leírni, belátom, képtelenség;
tudjuk: a nagy poézis maga a végtelenség!
2015 márciusa
*
Írhatta volna: Búzás Huba:
Szerelemszag
(Két hajnali szippantásban)
1. szippantás
A hegy varkocsain felizgult szél berezgál,
az ösvenyek szemérmetlen-kitártak,
a fickósan imedő napkorong
vereslő, duzzamos kokastaréj,
fölyhőket hágó falloszok a fák.
S felvillan a kökény ácsingózó szeme,
nem zűrcsölök szerelmet, mondanám,
de elhullongázom most, ejnye-ejnye,
csikicsukis nyiladékba nyelődöm,
még reggelim, zaccos kávém előtt.
2. szippantás
Kamilla, illa illatom,
az voltál, pille pillatom;
alád limbóztam, jöszte rám,
ízleltelek, lettél teám,
ambróziám, nektárom is,
s voltál addig a párom is,
borókacédrusok alatt –
amíg megpitymallottalak.
Horváth Ferenc: Helyettük írtam
(Cédrus Művészeti Alapítvány–Napkút Kiadó, 2015)
*
Kúszmászva Európa zsámolyán
(Búzás Hubáról, új kötete szavaival)
E kos, ki kőfalnak rohant:
itt és most szólni mer,
bár emlékeink még vonaglanak.
Retinájára hullong Európa,
ezáltal élve újra át ebadta létét:
csak éj-nap összekoccanó fogak.
Bohém szavak földönfutója,
szemközt a Semmi sötét univerzumával:
percekbe sűríti az életet.
Gyilokjárt zagyva kultúrát idéz,
ahol évszázadok motoznak,
kurva kották keringenek.
Ilyesmiről szól Kafkával, Hraballal,
s erről hallgat együtt Apollinaire-rel,
Éluard-ral egy caf’ conc’ teraszán.
Na meg pucérka hölgyek gin fizzében
éllengi át a tűnt időt,
éjféli cickóműsorok után.
A végtelen a törzshelye,
vagyis hát benső tájai:
seholjából küldi anzikszait.
Nyiladék-téridőnkben a lelkünkig lövell
ellenállása új esztétikája:
dimenziója, mondjuk, a hetvenhetedik.
Így a konklúzióban nem is lehet hiba:
Búzás Hubánál kéne a fénynek hálnia.
*
Búzás Huba 90. születésnapjára
Ugye, Huba, kilencvennél
sem kérdés, hogy több kell ennél:
napról napra tovább lennél,
s mert tenned kell, tovább tennél,
Az öröknél, végtelennél
nagy levegőt egyre vennél,
múzsáidtól csókot csennél,
tűzhányóként hévvel rengnél.
Elborulnál, felderengnél,
földön, égen elmerengnél,
poétai szinten lengnél,
Olykor-olykor megremegnél
s új s új verseket teremnél:
Hubánk, ugyan mi több ennél?
2025
*
*
Kellei György
2025. február 22.
Kedves Gyurikám! Köszönöm a vállalásod. Az általad említett történet épp jó lesz – s a könyvheti közös fénykép. Csupán emlékeztetőül: március közepében maradtunk. A legjobbakat kívánva, köszönettel és üdvözlettel: Suhai Pali
*
2025. február 23.
Kedves Pali, nem húztam az időt, megírtam, amit kértél. Talán jó lesz.
Üdvözlettel:
Gyuri
*
Könyvhét, 2023. Huba Kellei Györggyel a Vigadó előtt
*
Egy udvarias gesztus
Harminc éve ismertem meg Búzás Hubát, a költőt és bírót. A Veszprém megyei Napló kulturális rovatában dolgoztam, és egy jegyzetem miatt feljelentett egy megyei város önkormányzati képviselője. Sem a település, sem az úr neve nem szerepelt az írásomban; egy visszás jelenséget írtam meg induktív módszerrel, vagyis az egyes esetből az általánosan tapasztalható, a választópolgárokkal szembeni etikátlanságról meditáltam. Pár nappal a jegyzet közlése után a fülembe jutott, hogy a szóban forgó képviselő magára vette a történetet, és ezért beperelt a veszprémi bíróságon. Nem nyugtalankodtam, mert az írásra inspiráló esetet a Veszprém és Budapest között közlekedő vonaton mesélte el az Alföldön élő, egykori katonatársam. Természetesen a feljelentést követően felhívtam telefonon, ha elkerülhetetlen, tanúskodna-e mellettem.
Erre nem került sor. 1995-ben – hogy melyik hónapban, arra nem emlékszem – eljött a békéltető tárgyalás napja. A szerkesztőségben mondták a kollégáim, hogy sajtóügyekkel Búzás Huba bíró foglalkozik. A hölgyek hozzátették, hogy stramm, jó megjelenésű férfi. Ügyvédet nem fogadtam, egy jogász végzettségű barátom kísért el a bíróságra. Ültünk a tárgyalóteremben, velünk szemben a felperes másodmagával, egy úrral, akit távolról ismertem, olykor köszöngettünk egymásnak.
Vártam, hogy Búzás Huba, a sármos bíró betoppanjon a terembe. Csalódtam. Ha a megjelenő bíró Búzás, akkor kolléganőim átvertek, gondoltam bosszankodva, s felkészültem a megszidásukra. Idős, alacsony, tanító bácsis férfi próbált békét teremteni közöttünk, de a felperes hajlíthatatlan maradt. Jogász barátom aztán kifelé menet eligazított, a második ülést már az igazi Búzás Huba fogja vezetni. Az a tárgyalás keddi napra esett.
A német laptulajdonos pártolta a kultúrát, a magas példányszámú Naplóban az idő tájt szombatonként két teljes oldal irodalmi, művészeti melléklet jelent meg. Költeményeket, tárcanovellákat, kritikákat, képzőművészeti reprodukciókat közöltünk. Huba bő két évtized hallgatás után újra verseket írt és publikált. Megbeszéltem a rovatvezetővel, hogy a tárgyalás előtti, hétvégi számban jelentessünk meg tőle egy költeményt. Huba versszakai hosszú sorúak voltak már akkor is. Kiválasztottunk egy terjedelmes opuszt, mely két hasábon, léniától léniáig, kék háttérrel jelent meg. Korántsem gondoltam azt, hogy a publikáció kedden kedvezően befolyásolná az ítéletben, inkább udvarias, tisztelgő gesztusnak szántam. Munkássága az újrakezdés időszakában lenyűgözött, s ez a vonzalom mind a mai napig töretlenül kitart.
Korrekt, pártatlan érvei cáfolhatatlanul hatottak a felperesre a tárgyaláson, a bíró Búzás Huba nem meszelt el, a feljelentő úr később nem fellebbezett.
2000-ben már kulturális rovatvezetőként Huba első, Kávéillat – korán ébredőknek című verseskötetének belső borítójára én írtam az ajánlást.
Stabil pilléreken álló barátságunk az eltelt negyedszázad alatt nem ingott meg; a vele készített interjúkban, riportokban, recenziókban a párizsi Szajna-parton sétáló, európai szellemiségű, egyetemes értékű/érvényű költőként jellemeztem. Néhány író-olvasó találkozón a moderátora lehettem, s köteteiben, őt méltató folyóiratokban is helyet kaptak esszéim.
Füst Milán írta Henrik című drámájában: „Amit beléd csempész a sors, az volt a dolgod itt.” Huba életműve – eposzaival, drámáival, esszéivel – páratlan a magyar irodalomban. A sors kegyes volt velem annak idején, belém csempészte, hogy a krónikása lehessek.
*
*
Ködöböcz Gábor
2025. február 5.
Kedves Gábor! Ígért négysorosaid Huba nevében és előre is köszönöm, jókívánataidat szintén. Te is vigyázz magadra! Ölellek barátsággal: Pali
*
2025. március 4.
Drága Palikám, a fenti négysorosokat tudom küldeni, tégy velük legjobb belátásod szerint :))
A legjobbakat kívánva, köszönettel és baráti szeretettel ölellek: Gábor
Ps. Vigyázz magadra, vigyázzon ránk az Úr!
*
Élted áldott
– Búzás Hubának a 90-re –
Pupilládon éggel földdel
Palettádon kékkel zölddel
A válladon kilenc iksszel
Élted áldott száz kredittel
*
A fényhozó költő
– Búzás Hubának, a formaművésznek –
Versed úgy szól mint a konga
Szép formarend rajt’ a donga
Lehet líra eposz dráma
Fényt vet létünk kozmoszára
*
Áldás és ajándék
– Búzás Huba dicsérete –
Valamennyi csillag közös fészke álmod
Pipacslobogásban hamvad el magányod
Erényed bölcs derű elmeméz meg játék
Vagy nekünk etalon áldás és ajándék
*
*
Németh István Péter
2025. február 5.
Kedves Pista! Olvasom Huba legújabb verseskönyvének (Elodázhatatlan ódáim, 2025) blurbjei között a tiédet: „…nem holmi varázsoló, bűbájoló dallamok e versek… stb.” Ezek szerint írtál Búzás Hubáról. Ha kedved tartja, szívesen helyt adnék a Napút Online Levélfa rovatában akár régi, akár új írásodnak, mellyel 90. születésnapján köszöntenénk Hubát. Örülnék, ha elvállalnád e feladatot (vers is lehet). Megjelenése április 20-án esedékes, de legkésőbb március idusára vagy végére kérem írásodat. Szíves válaszodig is köszönettel és barátsággal: Pali
Ui: Meglepetésnek szánjuk.
*
2025. február 5.
Kedves Pali! Huba egyik keszthelyi tanárának, Sallér Géza bácsinak a mondatkezdésével vágok neki a válaszomnak: „Hogy jó ügy késedelmet ne szenvedjen…”, postafordultával küldöm e kislevelet, benne Huba kézirathasonmását verséről, amit padtársa, Bertha Bulcsu emlékére írt; egy közös fotónkat 2021 nyarából, pontosabban augusztus 20dikából, – a felvétel a tapolcai Malom-tó partján készült; a harmadik csatolmány pedig arról a könyvismertetőről, ami még, úgy emlékszem, a Hévíz folyóiratban látott napvilágot. Örömest csatlakozom Búzás Huba 90. évnapján a köszöntők csapatához: becsüléssel és barátsággal, Mindnyájunkat éltesse Istenke, lehessen jó esztendő ez a 2025-ös:
Pista
*
2025. február 5.
Kedves Pista! Küldeményeddel nagy örömöt szereztél. Nekem máris. Micsodás emlékeid vannak! Nagyon jó a fotó is. De ki a szerzője? – tőle még engedély kéretik. Köszönettel, barátsággal: Pali
Ui.: Egyébként látom, hogy szelfi.
Angyaltiszta cafkavágók, rihonyák, és a többiek…
Avagy első közelítések Búzás Huba harmadik könyvéhez
1.
Tótágas = 1788: „talám meg-is íjedtél
a Tót-ágasoktól?” (Dugonics: Etelka)
Összetett szó. A népnévi előtag gúnyos,
lekicsinylő értelemben szerepel;
vö. cigányútra, franc, továbbá csehül áll,
tótul nevet ’sír, pityereg’ stb.
Ilyen funkciója a népneveknek számos
nyelvben kifejlődött; vö. …angolosan távozik…
Az utótag ’ágban végződő oszlop’ jelentésben
szerepel. (szócikk a TESZ-ből)
A napokban, úgy dél körül, hozta a posta Búzás Huba verses Hajnali tótágasok című könyvének kéziratát. Akárcsak az előző kötetének anyaga, ezé is gusztusos spirálkötéstől fénylett. Este már azon spekuláltam, hogy hány költő adott hajnali címet a műveinek? Ezzel a jelzővel látta el Ottlik Géza a háztetőket, Benjámin László a karéneket, Ady a táncosnőt, Tamás Aladár és Vészi Endre a beszélgetést, Harsányi Zsolt a cigarettát, Mécs László a harang-, Erdős Renée a hegedűszót, Tamási Áron a madarat, Örkény István a pisztolylövést, Kosztolányi a részegséget s a vajdasági Németh István az utazást. Tótágast (ráadásul többes számban: tótágasokat!) hajnalban többen is láttak, csak éppen nem tartották oly fontosnak, hogy címben szerepeltessék. Huszárik Zoltán gyönyörű Krúdy-fantáziájában pedig tótágast álltak a nők az utcai bámész Szindbád számára, Illyésnek, hogy pusztai kedvén könnyítsenek, délibábban bókoltak a kutak, tocsogtak az akácok, és Jókai meg a kései remekében adta legszebb és legpontosabb leírását e természeti s optikai tüneménynek (Sárgarózsa). És ki mindenki művében nem volt még fejtetőn e világ?! E világ, mint rossz ág…
A szerzők és a tótágas motívumok halmazának ha közös metszetét vesszük, akkor eredményül Örkény István egypercesét kapjuk, amelyik így kezdődik: „Szíveskedjenek terpeszállásba állni, mélyen előrehajolni, s ebben a pozitúrában maradva, a két lába közt hátratekinteni. Köszönöm. Most nézzünk körül, adjunk számot a látottakról.” És Búzás Huba körbenézett és számot adott tündérien groteszk világáról:
Ágyunk közös – ugyan miért? – akár a lóca,
******Az éjfél táncosnője rezzent föl… s ha szól,
******Ásítva én, a hajnalok bohóca
******Az ébren-álom bozótjaiból
******− ujjé − előbukfencezem…
Benjámin László hajdani verse a házastársak ágyáról szólt, amely mint egy nagy hajó megindult, mihelyst a gyermekek már mind ébren hancúroztak a szülők körül. Búzás Huba költeményében is előttünk az ágy, egy szerelmes páré, de mintha csak ama villoni jelenetnek volnánk tanúi: a költő és Vastag Margot „mocsokká pallja egymás lelkit össze jól”. Tettlegességre nem kerül sor, ugyanis a lírai hős szemében „tótágast lóg az utca”, így a csitrilány mellei e félálomi gravitációnak engedelmeskedvén a fényre, napvilágra kívánkoznak. A költő önhatalmúan, (sajna! J) öncenzorként illő illedelemmel itt nyisszantja el a vers fonalát.
*
2.
cseppköveimből új nap pirkad játszani
******artista módi, mintha átugornák
******a nincsen-is-időt e hajnali
******tótágasok, holott e formák
******csak önmaguk szobrászai
A hajnali képeket ismerősen üdvözli az olvasó, hiszen Búzás Huba költészetében az első kötettől fogva jelen vannak. [Emlékszünk? Kávéillat – korán ébredőknek −; ez volt az első könyv címe (Veszprém. 2000.)] A hajnal misztikus napszak. Az éjszaka és a reggel között jövetele még annak a virrasztónak a számára is részegítő, elbizonytalanító érzést hoz, aki semmi bódítót nem fogyasztott éjjel azaddig. Akár a teremtés kezdetének misztériumát kapná az ember ajándékba, mellékesen: ki fázva most a legősibb / hajnal hidegében topog… − írta Ars poetica című versében Pierre Emmanuel. Búzás Huba hajnali tótágasai minden groteszkségük dacára (vagy éppen groteszkségük által) ilyen időtlen élménnyel ajándékoznak meg. A versbeli cseppkövek két irányban növekedhetnek: a barlangplafontól lefelé, s a barlangplafon irányába („tótágas”, de mindenképpen fallikus jelképként) fölfelé. Még fülemben az ötödikes földrajzkönyvem intelme, hogy nehogy letörjünk pár centis kődarabot, mert akkor a természet sok évezredes munkáját tesszük tönkre. Azóta persze azt is megtanultam, hogy egy kis Pygmalion- (vagy Hubay Miklósi értelemben Antipygmalion-) mítoszért nem kell a szomszédba mennem, ha ilyen sorokat olvasok, lásd, mint fenn, Búzás Hubánál…
Ércnél a mű, kőnél a szerelem lehessen maradandóbb, a költő mindezért olyan formát (esszenciát) teremtett, amely egyértelműen őt magát nevezi meg. A könyv textúrájának 90 % -a egyugyanazon strófa rámájára lett szőve. Öt soros versszak, amelyben a rímek párban, illetve hármasával csöngenek össze. Uralkodónak voltak mondhatók már a Napranéző (Veszprém, 2003.) oldalain is, de most nem észrevenni, nem szólni e három-három strófákból (összesen a szonettnél egy sorral hosszabb) verstípusról a recenzióíró részéről hanyagság lenne. Búzás Huba mondandójának éppúgy megfelel, mint Catullusénak a 11 szótagból álló metrumos sor, mint Zrínyinek a négysarkú 12-es, vagy éppen a tréfáskedvű rímelőknek a csattanós, szintúgy öt soros limerick. A magyar alexandrin (sándor-sor) így találkozik a szigetország verstani idomával:
magamban hordom magként, nagy lesz majd e fa,
ezer pillanatból ezernyi év-iram,
sámán-dob ritmus, óriáság,
vadóc igék és szóficam
meg én: garázda hóttmák…
*
3.
Ha első hallásra úgy tűnhet, ha még a limerickek féktelen jókedve visszhangzik is Búzás Huba strófáiból, a pajzán, öncélú mulattató hanggal ne azonosítsuk ezt az ötsorosokból álló fűzért. Nem tiszta reneszánsz öröm ez. Inkább porhanyóssá érett szomorúság van a hersegő életöröm héja alatt. A történelmi korok mezsgyéin nyilalló manierista fájdalmak is át meg átjárják ezt a költészetet:
imhol a nőt, ki másnak sikkantott szerelmet
******− lám bibircsókja nőtt – a zord időkerék
******lepocskolta, mint latrinát az ezred,
******kívántam is tán – óh, minő fenék! –
******küsded bögréjin ünnepen
lehettem volna gerlicés födője rég;
******minap üzent, hogy csípejét velem
******nyargaltatná meg, bánja kánya,
******vagyis, hogy ujjé, szívesen…
******elnéztem… tátikája
bús, elhagyott tengerkikötő lehet,
******derékszoknyát dagasztó duci dáma…
******hö-hö, na, szólalj meg, kaján cefet,
******nem engednéd el érte mára
******paradicsomi részedet
(Elkésett üzenet)
A történet elmesélhető néhány szóban, de kész ballada. A költő találkozik a hajdanvolt szerelmével, akivel nem teljesedhetett be boldogsága. Ne mondjuk cinikusan, hogy van ilyen. Dante már csak a túlvilágon találkozhatott Beatricével. A modern költő pedig még életében, csakhogy a sztori öt szereplős! A régi szerelmesek a párjaikkal, ugye, ez annyi, mint négy, s plusz az idő, a leggigantikusabb s legpiszkosabb munkát elvégző idő. Egy szép nő testét csúfítja el, vadhúsokat növeszt a selymes bőrre, az öl öbléből „elhagyott tengerkikötőt” gányol és (egyáltalán nem ámorian) amortizál, ahol a révbe érést eszement hajótöröttek sem remélik már. Csak egy költő. Aki otthon évődve egyezkedik szerelmével. Erre az őrületre nem készült semmilyen groteszk keret. Villon lumpenjei szentelődnek meg újra félévezred múltán. Hiszen nem a régi jó időket sirató, szegény, vén banyákra és a szép fegyverkovácsnékra ismerünk, akik Villonnak azt sírták, hogy szépek voltunk és ostobák! A modernitás és a hagyomány költője 2006-ban felkorbácsolódott vágya meggyónásával mutatja ki részvétét, hogy nem idő, hanem a megcsúfult kedves oldalán áll ebben az egészen reménytelen és egyoldalú küzdelemben. És még mellette álló paradicsomi párja féltékenységét is hajlandó kivívni e bizarr (de bármelyikünkkel megtörténhető) szerelmi ötszögben. (Az ördög nem alszik. J)
*
4.
Ahogy Villon Testamentumainak ottavái, majd Comenius Orbis Pictusának illusztrált szócikkei meséltek a korabeli emberekről, mesterségeikről és szokásaikról, úgy Búzás Huba strófáiban is arcok, helyzetek és tájak bukkannak fel közelmúltunkból és jelenünkből L. A legtöbbször szerelemben, ám indulatosabb szituációkban is találkozunk hőseivel –
nyomorban a jassznyelven imádkozókkal:
******…akár a légykapó kutyák;
******tucatnyi záporköpenyű suhajda:
******Gagyás, Lábbélpokol s a jó Pupák,
******szentestén lesz ám kalamajka…
„csecsmutogató könnyű lányok”-kal (def. a több mint ötszázéves Villontól) a techno-parádékon:
csüggedten hőköl a hold is látva e fény-show-t…
félmeztelenül pisze albatroszt, letepert hajadonlányt,
******hallod sikolyát, fölvijjog a ködbül a szirtig
******kinálva a mellét – jer idegen! –…
a kiguberálandó kukák melletti lomizókkal:
******belekerekutyóz s a kordéjára rak
******lavórt, cserépkutyát és pár marék
******iszonyt…
és földben a halottaival:
******elhagyta ég és föld, egy júliusi nyár
******− Srebrenicánál tízezer halott? –
******fölötte száznyi keselyű kerengett
******az isten pedig hallgatott…
mi hang jajong…
Búzás Huba panoptikuma itt nem szórakoztat, de meghökkentésen túl fölzaklat, és el is borzaszt. Ahogy a hús-vér emberek sorsa. Reméljük, hogy a szerző még sok arc megörökítésére kerít sort!
*
5.
A költő szava- és a versek nyelvjárásáról csak annyit mondanék, hogy a szómágiának (Danyi Magdából csiholta ki e terminus technikust Kormos István költészete) és szóalkímiának (még ha Búzás Huba is állítja oeuvre-éről) ne adja át magát egészen gyanútlanul az olvasó. Hiszen ezek a költemények nem pusztán akusztikájukkal akarnak hatni hátgerincünkre, hanem az értelmünk felől is. A legvirtuózabban megkomponált versmuzsikában szintén ott a felfejthető és mindig kibogozható jelentés. Karinthy Frigyes és Kálnoky László után bármennyi déjà vu érzés is gyűlik össze az emberben emilyen hangsorok hallatán:
szemérmetlen szömörcsögök, ti föffeteg
******zabálói agyamnak, borzadok
******és fázom és már semmi kedvem
******– nem játszhattam miattatok –
******civódni holmi pecken,
minekokáért asszem, én, egy félmarék
******csupán, pár vers és ámuló gyerekszem,
******elhamvasztatom magamat, no, még
******legalább kissé átmelegszem,
******amíg utánam esz a vég
Nem olcsó és morbid vicc a költőtől mindez. Közöttünk jeges űr lakik, meg tél is van, és hó… − hát a krematórium képzete okkal antropomorfizálódik a (fekete) humorban tréfát nem ismerő költő lelkében. A zenei hadovából hirtelen egy modern rekviem realizmusa lesz.
Vagy idézhetném a Hegyfalusi szivárvány mindhárom strófáját, hiszen egy a leheletfinom impressziót ragad meg a költemény, de a míves dallam miért zavarná abban, hogy alaposan belemarkoljon a valóba is: „az esőjós szamár / iázik, gornyadoz, topog, // trüsszent”, a kocsmakertben „pannon-pofájú pásztorok”…
darázsdühű legények
a rókarántón hujjikolnak hegyre fel,
******a pincecsősz pockot hajít ebének,
******gőzölgő sztrádát rejt a lomblepel
******és minden bús tengődi részeg
******tetőtlen égben térdepel
Mintha az említett Kálnoky László halandzsa-verse szólna évtizedek távolából:
Felség, a franc hon künyső parlatán
elült a hadvasak zadorlata.
Bék ül hevély-csornáló Mars helyén;
s a nép, a tél-túl potnát, nyögsanyarta nép
tallót subál, polyhót vet parlagon…
A Kálnoky-féle Shakespeare-paródiának szintén van persze megfejtése, jelentése. Nem kevesebb – Alföldy Jenő szerint – annál, mint hogy elárulták valakik a hazát… Ezt még akkor is könnyedén ki lehet következtetni, ha a szavak többsége értelmetlen, vagy csak szóhangulatot közvetít. Búzás Huba szintén használ archaikus fordulatokat, mint egy régi Shakespeare-fordítás, merít a nyelvjárások szókészletéből, megfelelő toldalékok segítségével alkot új szavakat, de ezek furcsa hangzásuk ellenére is mindig beazonosíthatók, jobb esetben második olvasásra, ne adj’ Isten harmadjára a szövegkörnyezetből érthetővé válnak. Lám, a pletyka-motívum megjelenítése Weöres Sándor versének ismeretében nem a hangutánzásra és a hangfestésre akar új meg új megoldást találni, hanem a téma tartalmi részéhez told többletet:
Juli néni, Kati néni
−letye-petye-lepetye! –
Üldögélnek a sarokba,
Jár a nyelvük, mint a rokka
−letye-petye-lepetye! –
Bárki inge, rokolyája
−letye-petye-lepetye! –
lyukat vágnak közepébe,
kitűzik a ház elébe
−letye-petye-lepetye! –
(W.S. Pletykázó asszonyok)
*
ne mondja, tényleg, pszt, nem mondanám, azonban
******mindig van valaki, ki ismer valakit,
akit valaki ismer valahonnan,
ne higgye, hogy ő bármit földagít,
titkolja hát, de sejtem én…
és mondja, mondja, mit szól, hitte volna-e,
******elájult szinte, nem, hanem a másik,
széttépett tanga, kéj egy percnyi se,
a képzelet is belevásik,
vonatkozzék akárkire
(B. H.: A pletyka)
*
6.
Az indulattól a részvétig valamint az irgalomig olyan stációkat jár a versekben a költő, amelyek a mítoszokból és történelemből már tragikusan ismerősek. Mindezek az állomások nemcsak a képzeletben várnak a lírai hősre, hanem egy egyre ellentmondásosabb világban, ahol a művészet mellett a többi létérték is folyamatos fenyegetettségben él. Az el nem adott, a könyvesbolt mélyén heverő verseskötet példányairól azt a hátborzongató metaforát leli Búzás Huba, mintha azok tarkón lőttként volnának tömegsírjukban a többi példányok alatt. A századvégi Balkán és a szintén múlt század közepi kataklizma Radnótis látomása nyugtalanít így minket ebben a békétlen békeidőben. Intő jel, hogy annyi, de annyi költői túlzás szerzőjéről kiderült időközben, hogy mind látó volt. Radnóti Miklós „így végzed te is” önmegszólítása máig visszhangzik a költőkben, hiszen ki ne érezte volna közülük, hogy tarkónlőtt versei emlékműve előtt sétál, hogy „meszesgödör-Európánkban / tarkónlőtt városok hevernek /Körmendi Lajos/… Ha a költészetet – vagy csak egy kiadvány korpuszát is – a világ részéről közöny, vagy rosszindulatú gesztus éri, joggal fest a költő horrorisztikus pannót az életértékek kiszolgáltatott veszendőségéről:
hogy élt! Tüzet-lobot vetett!
nyüvek egyék, ki eltemette
− sötétebbcseke hely nem is lehet –
mondják, tán épp a boltos volt a beste,
elásta szinte, mint a tarkónlőtteket…
Franz Kafka szerint a remény létezik, de nekünk embereknek azért elérhetetlen, mivel angyaltisztaságú. Azokban a költeményeiben, amelyek túlcsordultak a 3X5 soros versek medrén, Búzás Huba éppen a reményről beszél. Törékeny sorsok, illanó ünnepek, tán nem is anyagi jelenségek, hanem Heisenbergi értelemben vett rezgések e csodák: József Attila, a Pesti srác 1956-ból, a koldus-karácsony, az ádventi harangszó, a Kornyi-tó emléke…
Búzás Huba óda-rapszódiája József Attilához Kisfaludy Károly Mohácsról szóló hexametereit idézik kezdetben, de mint egy Vörösmarty-vers − érzelmi hullámverések és égre-földre hányódó gondolatok után − még a tótágasra állt világnak is mécsest gyújt. Mint egy háborús baka, aki cigarettára készül csak, ám maga a villámló ég, és ráadásul „Isten sarujának a talpán” húzza végig a gyufafejet:
Lobognak mécseseink magyarok,
Tízmillió – tizenöt – csöpp fény ragyogása!
Nálunkfele oszlik már a sötét
*
7.
Búzás Huba nem csupán íróként, de bíróként is találkozott az emberi nyomorúság ezernyi változatával. A hosszabb költeményekben szereplő angyaltisztaságúak és a rövid versek cafkavágói, bélpoklosai, rihonyái egymástól elkülönülve is testvériesülnek a kötet-kompozíció egészében. Mivel ők nem ellentétek, hanem egymás Dosztojevszkiji párjai. Az előbbiekről, ama angyaltisztaságú típusról Tüskés Tibor a következőket írta: Megveti és legyőzi a bűnt, de megérti és szereti a bűnöst.”
Tapolca, 2006. január 30.
*
„A két korhely!” – Németh István Péter és Búzás Huba
*
*
Praznovszky Mihály
2025. február 5.
Kedves jó Mihályom! Úgy tudom, Te állsz legközelebb Huba barátunkhoz (ha a földrajzi távolságot mérem, mindenképpen). De szívbéliekkel és a kortárs irodalom iránti szereteted mértékével is. Tudom. Képes vagy Mikszáthot, Jókait kortársunkká avatnod. Viszont Hubát is történelmi léptékkel méred (verseinek jövőbeli műfordítója számára tanácsokat adva). Így cserkészed be a nagyvadat. Nos, eljött a dantei léptek ideje. (Ha BH nevét kiejtjük a szánkon.) Én merem, de kérlek, küldj Te is a Levélfára a Búzás 90-re illő megemlékezést (esszét vagy levelet belátásod szerint). Titokban küldd, kérlek, meglepetést szeretnék. Terjedelem tág határok között, határidő annál rövidebb: március idusa vagy vége – április már nem jó, késő. Válaszodig is köszönettel és barátsággal: Pali
*
2025. február 5.
A kérésed nehéz, egyelőre nem hiszem, hogy tudom teljesíteni. Az agyam most másra van állítva, nem tudok kilépni belőle. Még gondolkodom rajta, de ne lepődj meg, ha nem küldök semmit.
Üdvözlet és bocsánat: M.
*
2025. február 5.
Kedves Mihály! Komolyan veszem szavaidat. Csupán engedelmedet kérem, hogy Koccintás helyett (2021) című kötetedből kivegyem a Huba költészetére vonatkozó részt. Ez maga egy laudáció. (S annak idején jómagam még levélben vissza is igazoltam.) Válaszod várva és köszönettel: Pali
*
2025. február 5.
Köszönöm. Rendes vagy, tedd rendbe, ahogyan kell.
M.
*
Búzás Huba Praznovszky Mihállyal (Veszprém, Íródeák Kávéház, 2025. február 28.)
*
Üzenet Búzás Huba versei leendő műfordítójának
Veszprémben élő idős költő barátom.
Csaknem negyedszázadnyi önként vállalat csönd után
tért vissza a költészethez.
Tisztelt Ismeretlen! Te, aki arra vállalkozol majd a jövőben, hogy Búzás Huba verseit idegen nyelvre ülteted át, bizonyára bátor ember vagy. Tudod, nekünk, magyaroknak az a bajunk, hogy ugyan le lehet fordítani a nyelvünkön íródott verseket, de igazán visszaadni mégsem lehet azokat. Ámbár szerintem így van a világon mindenhol, de egy kis nemzetnek és kis nyelvnek a világ-megjelenése viszont állandó és fontos feladat. Mondható, nyelvében él a nemzet, de a nyelvébe bezárt nemzet meghal. Így hát fogj hozzá Búzás Huba verseinek a fordításához.
Merem hinni, hogy szereted Huba költeményeit (ez egyéni köteteket és majd válogatott verseit és majd végül összes művei sorozatát). Másképp ne is közeledj e versekhez, csak elfogult szeretettel. Ez nem parancsba adott kedvelés, hanem a versek olvasása közben átélt jóérzés kiváltotta érzelem.
Másrészt merem remélni, hogy jártas vagy a magyar költészetben, annak is játékos vonulatában. Mondjuk, jól ismered Weöres Sándort tarka rímeivel, de nem veted meg Tóth Árpád rímjátékait, vagy éppen Kosztolányi mesteri rímeit sem. Hogy Dsida Jenőről vagy Áprily Lajosról, vagy éppen egyes mai fiatalokról ne is szóljak. Persze jártas vagy a nemzeti líra hangsúlyos teljesítményeiben, amelyben az egyéni sors, a költői ön-prófécia, a vátesz szerep milyen nyelvi, poétikai formákban ölt testet. Tehát a feladat adott. Búzás Huba verseit, azaz életmű-egészét a teljes magyar lírában kell elhelyezned, keresned a párhuzamosságokat, az összefüggéseket, a vers-egymásrautaltságokat, miközben soha ne feledd: a jó költő nem utánoz, a jó költőben mindig újjászületik a vers, a versegész! Talán ismered a magyar szavak jelentését, de vajhon majd mit kezdesz ezekkel a kifejezésekkel: suspitolók, csercsés, kitykotyolás, csihadás, retyemotyálás. Tudod az a szép ezekben a Búzás Huba szófelfedezésekben, hogy amikor olvassuk a versben, önmagában mi sem értjük, de az egészet mégis értjük. Valahol itt kezdődik a költői varázslat, a beszélt nyelv és a játéknyelv átigazítása verssé. Magyar verssé, s ebben nem a nemzeti jelleg erőltetése lenne a hangsúly, hiszen ez aztán mesze áll Huba akaratától, hanem az, hogy a nemzeti történeti, nyelvi, köztörténeti, egyszerűen a magyar lét ismerete érteti meg velünk a verseit.
Mi értjük pl. a „falurosszakutya” kifejezést, mert ebben annyi műveltségi ismeret van s támad fel bennünk, amelyet versben, színpadon, élményben összegyűjthetünk. Igaz, nem használjuk, arra való a költő, hogy ő találja meg először emlékeiben, majd juttassa eszünkbe. Sehol Európában nem ölnek úgy disznót, mint mifelénk, ha ölnek egyáltalán, s akkor neked gondolnod kell arra, mennyi emlék fogalmazódott meg a halálra szánt disznó meloszában, amelyben ott a sokszoros játék: egy antik klasszikus versműfaj miként keveredik egy véres-valóság-gyermekkori élmény visszatérő emlékeivel, most egészen sajátos nézőpontból, a disznóéból követve. S csak mi értjük – te hogyan értheted meg – hogy a kés elől Bakonyban vadkannak menekülő házi sertés-sorsban mennyi nemzeti jelkép van. Bakony, vaddisznó, Csokonai, makkoltatás, Ady, menedék, bujdosás, mennyi minden fénylik fel egy szóból, gondolatból.
És meg tudod-e fejteni Búzás Huba finom képeit? Legalábbis ama idegen nyelven érezni fogjuk-e a holdfény semmi selymeibe öltözött-vetkezett-takart és kitakart spanyol lányok varázsát, érezni fogod-e egy szertelen fiatal életre való visszaemlékezés nem is nosztalgikus, de még csak nem is elégikus, hanem nagyon is vaskos és konkrét képeit, midőn például a költő Zsu farvizein beevez eme római-parti lány mellé. És majd rájössz, hogy ez valóban semmi visszarévedés az ifjúság mulandóságába, annak is szerelmi tagozatába, hanem annak a végtelen csodának és varázslatnak az élet végéig kitartó, vagy talán azon túl is megtartó emlegetése, amely minden létnek eredője, a „gyönyör megtestesülése”: égi és földi szerelem.
Vajon visszaadhatók-e Búzás Huba versei idegen nyelven –, de hát ez csak játék volt eddig a jövendővel, s nem is igen törődőm ezzel, mert előbb még nekünk kortársaknak is meg kell értenünk ezt az újfajta, általa kitalált versbeszédet, amelynek a technikai olvasata is már többszörös fegyelmezettséget ró az olvasóra. A látszólagos logikai, nyelvi ugrások vagy csavarások egyszerű olvasói befogadói magatartással nem érthetők, nem követhetők. Nyilvánvaló, bele kell helyezkednünk a költői lét fiktív s egyúttal valóságos helyzetébe, hiszen nem véletlenül íródnak most ezek a Búzás Huba versek. A poétikai fordulatok, a többsíkú, időben, térben, emlékben, sorsban megfogalmazott versélmények az olvasó számára legalább annyi azonosulást kívánnak a költővel, mint amennyi a majdani fordító számára szükséges.
Ugyanakkor azt is sejtetnem kell, hogy én, vagy az ittlévők, akik ismerik Búzás Huba élettörténetét, látják életkorát, nos, ők és mi és én pontosan tudjuk, hogy mik ennek a költészetnek a konkrét mögöttesei. De az, aki soha nem látta a költőt, nem ismeri életének dátumait, csak a verset – s ez a lényeg! – nos, ennek az ismeretlen távoli olvasónak csak a mű marad egyedüli eligazodási pontnak a befogadáshoz és a megértéshez. De hát ez a legszebb és legizgalmasabb feladat: egyedül maradni, azaz kettesben lenni. Az olvasó és vers. És ennek a hatását soha nem tudja meg a költő, mert ha az olvasó fogalmakba, szavakba önti az élményét, az már közel sem az, amikor a megfogalmazhatatlant érzi a vers olvasása közben.
Nem egyszerű költészet ez, jövőben élő műfordító barátom. Nem lehet könnyű kézzel elintézni. Olyannak érzem a feladatot, mint ahogyan birkózik francia műfordító barátnőm az Ábel a rengetegben francia nyelvű fordításával. Ma sem tudom, miként tudja visszaadni azt, ami szintén jelen van, csak éppen a költői világban Hubánál. A nyelv jellemző ki- és eltakaró sokszoros jelentéstartalmait. Az egyediségét. Mindazt, amit eddig írtam. A vers titokzatos történeti, lírai, emlékezeti, tudati mélységből való kirobbanását. Mert hiszem, nem csekély s ezért elvetendő elfogultsággal, a mi nyelvünkön lehet a legjobban verset írni. Nincs igazam persze, de Búzás Huba versei csak megerősítik bennem ennek a kategorikus kijelentésnek a remélt igazságát.
Praznovszky Mihály: Koccintás helyett
(Mikszáth Kálmán Társaság, Salgótarján, 2021)
*
S a „visszaigazolás”:
2021. december 23.
Kedves Mihály! Koccintás helyett? Inkább koccintsunk, ha egyelőre csak a sorokban és a sorokkal is. Olvasom könyvedet, s mindenekelőtt megragad benne, amiről eddig is mindig rád ismertem: az életanyag szívbéli közelsége. A szeretet, amely az ismeretet táplálja, s amelyből merítkezik is. A nagyok, egy Jókai, egy Madách, egy Mikszáth vagy Csontváry esetében ezt a hajlamodat hajlamos az ember természetesnek venni, de itt egy Czakó Zsigmond, egy Ferenczy Teréz és Bulcsu Károly is, akiknek „tépett” alakjához éppoly szeretettel és megértéssel fordulsz, és ezzel életre is kelted (költöd) rég halott figurájukat. S hogy ismét egy nagyot mondjak (!), itt van közös barátunk, Búzás Huba. Már egyenesen halhatatlanságáról vizionálsz: odaképzeled mellé a jövő valamelyik ismeretlen műfordítóját. De nemcsak odaképzeled, tanácsokat is adsz neki, miféle ösztönzésekre figyeljen Búzás költészetében – kijelölve ezzel ennek mintegy koordinátáit is, méghozzá, nem csekélység, „a teljes magyar lírában”. De ahelyett, hogy e líra hatalmas erdőségébe magad bemerészkednél, hogy egyenként számoznád szálfáit (hiábavaló erőlködés lenne!), csupán a talán valóban legfontosabbról beszélsz: Búzásnak a magyar nyelvhez való eredeti viszonyáról. (Ilyet csak az tud, akinek magának is szoros kötődése van hozzá.) Ide sorolom a Huba rímjátékaira való figyelést éppúgy, mint a versbéli szónyeséseire, szókertészetére: nyelvteremtő művészetére való figyelemfelhívást. Mert a költő nem úgy műveli a nyelvet, mint a nyelvész (aki posztmodern korunk relativizmusának nagyobb dicsőségére gyakran már ezt is, a nyelvművelést kezdi elfelejteni – ha elfelejteni nem is, föladni). A költő, miközben alázatos szolgája a nyelvnek, tapasztalatból ismerője is törvényeinek, gazdája, gazdálkodója. Célja van vele: termést, gyümölcsöt akar tőle – saját gyereket. Ezt veszi észre Praznovszky Mihály, ezért foglalkozik vele. És ezért, ilyenekért tud magáról is hiteles benyomást kelteni. Köszönöm, kedves Mihály, a könyvedet rendületlenül olvasom, alig győzök betelni vele és tanulni belőle. Kívánok magunknak ilyet a második hetvenötösre is (!). De már ehhez is szívből gratulálok. Barátsággal: Pali
Suhai Pál: Bábeli feladványok
(Napkút Kiadó, Budapest, 2024)
*
*
Suhai Pál
Drága jó Hubám! Tudtam, hogy létezniük kell zebegényi felvételeknek. (Aki keres, talál.) Kiszólnak akkori és kiszólítanak mostani valónkból. Képek csak, képek, de ha sorba rakjuk őket, szinte mozgókép eseményekben bővelkedő 2010. augusztus 21-i napunkról. Csodálkozom, hogy a reggeli Nyúl utcai dugulás-elhárítás piszkos munkája után milyen hamar összekaptuk magunkat – koradélután már kivasaltan a Szőnyi István Emlékmúzeum teraszán és kerti fái között. (A nevezetes fehér padon is.) Hogy aztán másnap este ismét a Nyúl utcában, az augusztusi est hűvösében beszélgessünk. Az időről. Így, visszatekintve másfél évtized, leszámítva a gyerekkort, milyen kevés – és mégis mennyire sok tud lenni! 2010 óta – a korábbi Kávéillat (2000), a Napranéző (2003), a Hajnali tótágasok (2006) és a Tépd le a napot (2008) kiadása után – megírtad Amerre a szél fúj (2010), Kúszmászva Európa zsámolyán (2015), illetve Félrevert harangjaim (2019) című versesköteteidet; 2018-ban, 2019-ben és 2020-ban pedig gyors egymásutánban lírai eposzaidat (Égi kupolánk; Mentsétek meg…; Föld!, Föld! – vesztőhelyünk), melyeket Ég Föld Emberek összefoglaló címmel 2020 végén trilógiaként is megjelentettél. Ezután két esszékötet, majd (ahogy nevezed) drámatriászod, a magyar költészet reneszánsz és barokk mestereinek emléket állító Janus Pannonius (2022), Balassi Bálint lélekvándorlása (2023) és a Zrínyi Miklós háborúi (2024) következett. Az idei évre is jutott meglepetés: az Elodázhatatlan ódáim és más (válogatott) versek kötete. Szédítő iramot diktáltál magadnak – de nekünk is. Mind a mai napig. Pályád, ha tisztes korodat veszem, egy hosszútávfutóé, ha az elmúlt két évtized termését – szinte minden évben egy kötet –, egy sprinteré. És akkor még nem is szóltam versbravúrjaidról, formaművészetedről. Az általad teremtett versformákról. A rövid versek pentagrammáiról, meloszairól és dekagrammáiról, hogy világkölteményeid dupla sorhosszúságú alkaioszairól már ne is beszéljünk. Az alábbiakban mindössze két idézet már csak. Előbb szívhez szóló levél a költőhöz 2010-es, Amerre a szél fúj című kötete kapcsán, illetve egy pentagramma a kötetből, hogy akinek szeme van, lássa (mi fán teremnek Búzás Huba pentagrammái). S még néhány múltmélyi fénykép. Mindez azért, hogy velük egy korántsem fiatal szólíthassa az örökifjú kilencvenest. Ölellek hát barátsággal és szívből köszöntelek születésnapodon, drága jó Hubám!
*
Búzás Huba: Amerre a szél fúj
Rím Könyvkiadó, é. n.
Kedves Huba! Mindenekelőtt köszönöm a meghívást és a kötetet, benne a szép dedikációval. Ami pedig a verseket, legújabb kötetedet illeti: nem tudom letenni. Itt van az asztalomon, csak karnyújtásnyira, gyakran előveszem (noha legalább már kétszer tüzetesen átolvastam). Vele fekszem és kelek, sőt, hálok is (!). Mindig találok benne valami meglepőt, noha mi már, úgy egyébként, nem sok újat tudunk mondani egymásnak („ismerlek én, mint a tenyeremet”). A költészeted azonban kivétel: hiába ismerem, nem tudok betelni vele. Alaposan megnéztem a könyvészeti megoldásokat is – szép kivitel, műnyomó papíron vers, ez szinte már luxus. A kötést illetően azonban bizonytalanságban vagyok: nem láttam, hogy fűzött lenne. (időtállónak kell lennie pedig, mert a versek azok). Megnyugtatott viszont az oldalszám: néggyel osztható, ez fűzött kiállításra utal, s új kiadódat (a Rímet) dicséri. Lám, nemcsak költészet: kötészet is létezik a világon!
A fülszövegeket is áttanulmányoztam, nagyon tanulságosak. Ezekkel nem tudnék (még ha akarnék is – de minek) vitatkozni. Vannak közöttük különösen jelentősek. Három ilyet kell említenem – mindenekelőtt persze Ágh Istvánét. Ő egyenesen (és méltán) a Parnasszusra helyez. S végre a magyarra is. Az, hogy Balassi Bálintig vezeti vissza a családfádat, nagyon elgondolkoztatott. Kissé bosszankodtam is, hogy nem nekem jutott ez eszembe. Pedig mennyire kézenfekvő: már a tematika okán is (jó, megengedem, vitézi énekeket – még – nem írtál). S legalább ennyire fontos a prozódiai vonatkozás: mindketten egy csak rátok jellemző versforma kitalálói vagytok. S itt van még a szerkesztésben mutatkozó műgond közös törekvése is, hogy köteted friss, invenciózus egyéni nyelvezetéről már ne is beszéljek. Ez utóbbival kapcsolatban néha már az az érzésem, hogy egy titkos nyelvészprofesszorral van dolgom (kisujjában az etimológiai szótárral). A Berzsenyivel, Füst Milánnal, Jékelyvel, Szabó Lőrinccel való összevetést (a tőlük való „elkülönböződés” rajzát) is találónak érzem. Dylan Thomas nyelvi akrobatikájáról Ágh különös jogosultsággal beszélhet – bátyjától nyilván sok tapasztalatot gyűjtött e téren. S hogy mindezt Ágh István mondja, ennek értéke nem kíván külön kommentárt („fölér egy József Attila-díjjal” – valóban).
A másik kiemelendő fülszöveg (szerintem) Nagy Csilláé. Ő egy teoretikusan képzett, a mai költészethez nagy affinitással rendelkező, ráadásul már szerkesztői tapasztalatokat is szerzett irodalmár, ráadásul a fiatalabb nemzedékből („övé a jövő”). Hogy lásd, mit gondolok felőle (az ő Búzás-interpretációjáról – s ezzel óhatatlanul a Te versvilágodról is) ide másolom a neki írottakat. „Kedves Csilla! Örömmel fedeztem föl Búzás Huba új könyvének blurbjei között a magáét. Úgy látom, nagyon jó szeme van a versre – egy kötetnyi alapján is világosan látja, amire én (aki Huba összes kötetét ismerem és méltányolom) csak viszonylag nemrég jöttem rá. Nevezetesen: szintaxis és verssor hol harmonikus, hol szándékosan disszonáns viszonyára, szemet és fület gyönyörködtető húzd-meg-ereszd-meg játékára. Ez az a vonása Búzás költészetének, amit vele kapcsolatban általában is meg lehet fogalmazni, s aminek polifónia vagy szimultán vers lehetne a másféle megnevezése. (Amely jelenség tehát versmondat és verssor viszonylatában is fönnáll.) Örülök, hogy értő fülekre talált ez a költészet Salgótarjánban is, s egy kissé büszke is vagyok, hogy az én közvetítésemmel. (Bár ezt inkább kell szerencsémnek, mint érdememnek betudni.)” Ennyi az idézet, s ezzel jöhet a harmadik figyelemre érdemes jellemzés: az enyém (!).
Erről csak keveset mondok, mert már úgyis ellőttem a puskaporomat. Legföljebb annyit, hogy elmehetnék jósnak. (Ezt nem a magam dicséretére akarom mondani, inkább a kötetedére). Mert amire e fülszöveg írásakor még csak futólag pillanthattam: „Írisz koszorújára”, azt most nagy gyönyörűséggel szemlélhetem (akárhová nézek – Amerre a szél fúj), s immár teljes versvilágod panorámáját áttekintve is. Valóban … új húrt pengetsz lírádon. A pentagrammák jól kidolgozott műfajának költője (s persze a hosszú verseké is) most a catullusi ihletésű melosz műfajában kezd alkotni (újabb bizonyságát adva, hogy ma is lehet választékos formában beszélni)… Törekvésedben ugyanannak a polifóniának a képét látom, amely az egyes verseket nagy örömömre eddig is jellemezte. Csakhogy e megállapítást most már költészeted egészére is vonatkoztatnom kell: a komplementer szólamok, hangok, ciklusok és műformák sokoldalú, színes világára… A legkisebb részletekben is. Ennek pedig (e sajátosságnak) hadd adjak most új nevet. Én, mint egykori Mikszáth-kutató, látok itt valami mikszáthosat. Az ún. glosszázó stílus jelenlétét. Persze ennek funkciója más nálad és más a nagy palócnál. Az ő sűrű közbevetései (szöveg- vagy mondatközi glosszái) egy modernségbe hajló, a mértékadó vélemények relativizmusát átélő, „a perdöntő állásfoglalástól” tartózkodó író „termékeny szkepsziséből” fakadtak. Nem akarom azt állítani, hogy hasonló felismeréseken Te nem mentél át. De úgy gondolom, hogy a regiszterek közötti csúszkálás, a szólamok közötti glissandó, amely verseidre legalább ennyire jellemző, elkerüli a mikszáthi problematikát. Nálad e jelenségben sokkal inkább érzem az epikureista (bölcs!) pantagrueli étvágyát, ahogy Te magad írtad egyik leveledben: „a leopárd gyönyörűséges vérszomját”. Ha van elmozdulás az Amerre a szél fúj kötetében a korábbiakhoz képest (látok ilyesmit!), akkor az ebben, a glosszázó stílus fokozott jelenlétében is megnyilvánul. És még valamit (látok). Az „életteli pillanatnyiságok” s egyúttal a „nativizmus” költője mintha újabban az eltűnt idő nyomába szegődne. De nem enged (hála Istennek!) a nosztalgia csábításának – a múlt visszahozhatatlan emlékei is csak a jelent gazdagítják: egy újabb (tragikus?) réteget rétegezve versvilágára.
De ez már talán a jövő víziója – folytasd Te, Barátom! Kötetedhez szívből gratulálok, és köszönöm a köszönnivalókat. Jó útitársadnak lenni e kies földi téreken. Szerencsémnek tartom. És üdvözöllek, barátsággal: Pali
Suhai Pál: Bábeli adományok
(Cédrus Művészeti Alapítvány–Napkút Kiadó, Budapest, 2011)
*
Öröklét versidőben
a hegy kontyán tulipánfák, homály és hó van,
******sasok… de mintha fönn már lakna valaki,
******nyomai vezetnek a szurdokokban,
******hült árnyakként szitálnak átkai,
******hol meg-megáll a fény csalárd
ösvényein eget zihálva, mint aki
******féllábon hordja ki az agyhalált…
******világ, hol nincs idő, se hollét,
******csak néhány dalfoszlányt talált,
******cibál a szél és szór szét,
meg tán… miféle nép – egy kocsmadüledék
******előtt – verődött össze valahonnét,
******danásznak – kik? – és isznak – tölts, elég! –
******teákat, óbort, böjti bólét,
******költők, csavargók, remeték
Búzás Huba: Amerre a szél fúj
(Rím Könyvkiadó, é. n.)
Csatornatisztítás (2010. augusztus 21. 9:18) – a felvételeket Tatai Mária készítette
Vidám csatornatisztítók (2010. augusztus 21. 9:29)
Terasz, Szőnyi István Emlékmúzeum, SP, Huba a feleségével, Edittel és Masni kutyával (2010. augusztus 21. 15:00)
Költő és kutyája (2010. augusztus 21. 15:08)
Édes hármasban (Masnival) a fehér padon (2010. augusztus 21. 15:11)
*
*
Szakolczay Lajos
2025. február 5.
Kedves Lajos Bátyám! Olvasom Huba legújabb verseskönyvének (Elodázhatatlan ódáim, 2025) blurbjei között a Tiédet: „egyszerre klasszikus és mai… stb.” Ezek szerint írtál Búzás Hubáról. Ha egészséged engedi és kedved tartja, szívesen helyt adnék a Napút Online Levélfa rovatában akár régi, akár új írásodnak, mellyel 90. születésnapján köszöntenénk Hubát. Megjelenése április 20-án esedékes, de szerkesztési okokból legkésőbb március végére kérem a laudációt. Szíves válaszodig is köszönettel és barátsággal: Pali
Ui.: „Ha egészséged engedi” – ezt, az egészséget minden apropó nélkül is remélem és kívánom neked!
*
2025. február 5.
Palikám! Ezek régiek, újat, sajnos, betegségem miatt nem tudok írni.
Ölelés: Szakolczay Lajos
*
2025. február 5.
Kedves Lajos Bátyám! Ezek remek és hamvas írások. Huba biztosan örülni fog nekik. Én már most. Vigyázz magadra és igyekezz mielőbb meggyógyulni! Köszönettel és barátsággal: Pali
*
„Ki ez az isten? Kockája én vagyok?”
Búzás Huba: Kúszmászva Európa zsámolyán
Összefoglaló kötet, amely eme különleges – egyszerre klasszikus és mai –, intellektusban és vagabund kiszólásokban bővelkedő költészet mélységes fenségeit, az ég magasát és a tenger mélységeit magában foglalja? Méghozzá olyan én-kivetítéssel, gyakorta a tegnapi és mai költőtársak maszkjait kölcsönvevő maszkos örömtánccal, amelyben a személyiség (valójában a költőarc) a maga teljességében mutatkozik meg? Bölcs kivetítéssel – az Isten mozgatója és szemlélője is eme pőrén is magasztos vetkezésnek – mindez benne van. És legkivált az a szóval csaknem leírhatatlan valami is, mondjuk hangulati tökélynek, melynek révén a költészet országútján megtett lírai bolyongás minden ízében valaminő ünnepi mozzanat – az élet-szentséget mint frissítő zsolozsmát magáévá tevő aktus – beteljesítője.
A kötet szerkezetében hangsúlyos utalás van (öt ciklus, mindenikben tizenhat vers) a költő életkorára, ám ez a szimbolikus – a szerencsevadászatot az ész röppályáján röptető – megjelölés sokkal inkább a humornak szól, mint a nyolcvan évesen is fiatal énekmondónak. Búzás Hubánál, ellentétben az Arany Jánostól Határ Győzőig tartó vonulat nagyjaival, szó sincs őszikékről. A megélt pillanat varázsában forr a vers, s olyan sajátos forma kerekedik ki, amelynek túlcifrázott páncélját még lángvágóval sem lehet megbontani. Strófaszerkezet, rímszerkezet egyenesen következménye a múlt és a jövő között ingázó, archaikus színezetében is mai beszédmódnak. A versmondat sosincs lezárva, új és új információt lövell ki magából. A költő a ma még meglévő időt akarja minél jobban, izgalmakat saját énjéből kiszakítva, belakni: „süllyedünk örökre el, holnapra minden / elenyészik… na, de addig?” (Velence pusztulása).
Addig? Élet! Sokszorosan megélve. A fizikailag megtett kilométerek mellett a nem akármilyen műveltségélmény nyit és zár kaput. Ez utóbbit a ciklusokhoz rendelt, verset kapó vagy akárcsak mottóként is jelen lévő lírikusok, művészek teszik izgalmassá. Ahogyan Búzás indítólökésként belebúvik soraikba, alakjukat fölidézvén is saját arcát formálja, hommage voltukban ugyancsak élővé emeli őket. Maszk vagy fél-maszk, egyre megy, hiszen nem csupán a főhajtás, a halhatatlanok előtti tiszteletadás a célja, hanem a műveltségélmény átfordítása a csend aknáiban is zúgó, karakteres verssé.
Mint ahogyan a Radnóti vértanúságának stációit eleven sebbé tevő Gödörbe lőve énekli: „majd Szentkirályszabadja házaihoz érve alig-árnyéka ön- / magára visszanézett – hol nincsenek utak csak továbbhaladás… / halálba megy… akad, ki szentmisére… kopár a nap, / nem csorgat manna-mézet… csak Fanni, Fanni, Fanni… senki más…” Vagy a József Attila-siratásként is megrendítő Szárszói síneken. Ez utóbbiban, hiszen mostanság alig van, aki József mellett szóljon, Búzás „bolondok ivadékaként” nyilvánul meg. Mi más volna ez, mint az erkölcs aranyfedezete. “Ő még rátalált e holt vidékre itt, / akasztott élőkkel bokázik?”
Ha látjuk az így vagy úgy megidézettek tág horizontját, azonnal előttünk eme versíró katlan tüze és nem mindennapi lobogása is. Paul Éluard, Marcel Duchamp, Lautréamont, Villon, Mallarmé (Orly Párizs), Emil Nolde, Hermann Hesse, Georg Trakl, Richard Wagner, Paul Celan, Moholy Nagy (Schönefeld, Berlin), Dvorák, Smetana, Hrabal, Vitezslav Nezval, Milan Kundera, Jiri Wolker (Vaclav Havel Airport, Prága), Radnóti Miklós, Frank Frigyes, József Attila, Szabó Lőrinc, Jékely Zoltán, Weöres Sándor, Komlós Aladár, Füst Milán, (Ferihegy, Budapest), Salvatore Quasimodo, Eugenio Montale, Pier Paolo Pasolini, Rainer Maria Rilke, Giuseppe Ungaretti, Ibsen, Jean Cocteau, Márai Sándor, Claudio Pozzani (Ciampino Airport, Róma).
A repülőterek és városok, csaknem megtévesztő módon, az európai szellem – Búzásnak frissen bugyogó forrás – sokarcúságát, eme sokarcúságban is a különösséget idézik meg. Azt a véghetlen szomjúságot, amit a tudástól görbedt vén gavallér, kurtizánok és a tenger homokjára kifekvő szendék iránt érez. Persze mindez bonyolultabb, hiszen a vágyott? vagy valóságos? – ölelésben az öreg szajha, a mindenkor tisztaságot sugalló Európa minden testrésze – Svejk Prágája és Márai olasz „tengerbujócskája” (természetesen a Megfeszítettel) benne foglaltatik.
A költő talán azért táncol, döndülő léptekkel és eget (égzengést, szivárványt) megkísértő – előhívó! – eleganciával, sárkányvoltának páncélját levetvén romantikus tangót, hogy versének finom eresztékei és csipkéi a folyton-beszéd zuhogó áradásában (észlelni a kontrasztot?) mindennél jobban megmutatkozzanak. A franciás ízek mellett az itáliai reneszánsz tompított, majd hirtelen vakítóra csavart fényét érzem. Ha Márai, miként a Valahol a Santo Straton közli, „hanyatt az égből ivott sárkánytejet”, Búzás Huba – hihetetlen a párhuzam – Csokonai Vitéz kulacsát húzta meg. Innen a rokokóhoz közeli – persze versenyelvben egészen más –, föltupírozott érzésvilág, a maszkok erdejéből kikacsintó ördögarc. Ördögarc mint az ég poklát és a női kebel hullám-öblét egyként – ugyanavval az intenzitással – kívánó teljesség.
Kúszmászva Európa zsámolyán? Jóllehet a szellem és a test utazó sebességét (rohanását?) is jelzi a kinyilatkoztatás, inkább Európa zsámolyán (imazsámolyán) térdepelvén íródik a vers. Valójában a költő állapota nem a „poroszkálás” – mint ahogyan a kötetcím jelzi –, hanem szinte ünnepi gesztusként a megállapodottság. Az értékben, szóban – énünk legkedvesebb kalandjában leledző – nyugodtság. Nyugodtság, amelyben forr a tenger. Amely a saját képére formált mindenséget sajátságos maszkabálnak tudja. Az elemek és az ember harcának. Az alagút végét megvillantó fényt – gondolt-e erre a költő? – Hölderlin görögségélménye hozza. Eme távoli-közeli horizont fölfestése – akár észleli valaki, akár nem – éppúgy Európa-imádat (káromkodással fűszerezett dicséret), mint költőinek saját énként való átszellemítése. A tudatosan vállalt idegen arcokban lesz Búzás az, ami: egyedi karakter, vagyis egyéniség.
Némelykor a metaforába burkolt, vagy költészetnek szép bölcselet is – akár a strófaszerkezet villámlása nélkül – húzóerővé válik. Hangulata teret jelöl, érzésvilágokat inspirál. Aforisztikus minden-tudása a költeményekből kiszakítva is él. Íme jó pár Búzás Huba-i „csengettyű”! „és én? légtükrözésből épült piramis?” (Önazonosítás); „abszinten vérzik a nappohár” (Szürreál); „zongora zengzete napáldozat” (Franz Liszt-reminiszcenciák); „hullarészeg e föld, s a vérünktől már iszamós” (Szökőkút a Breitscheidplatzon); „kultúrák vízesése pörget imamalmot” (Gerhard Richter pincegádorában); „s a mindenség mely zuga, lakhelye a csendnek?” (Hangzavarban Karlovo námestí-n); „bohém szavak földönfutója” (Szállás a Lobkovic-parkban); „a lét, e tájemlékek képfölöttisége” (Vysehradi bástyasétány); “hullócsillagnak álcázza magát az isten” (Gödörbe lőve); „a csend, a nemlét semmije” (Rögtönítélet ügyemben); „az él, ki gyönyörködhet, élvezhet, szeret” (Saluto – köszöntjük utasainkat); „eső áztatja rákok térdeit” (Naparcú parton agavék között); „az vagyok, akit ma utólag kitalált a csend” (Viareggio Pisa mellett); „ki ez az isten? kockája én vagyok?” (Levélben kérdezhetném Páltól); „retinámra hullong Európa” (Bálványok színpadán).
A Levélben kérdezhetném Páltól című vers mottóját a költő Elio Paglianaritól vette: „Kockázik-e Isten / és a mindenség a tét?” Miért? Hogy a vers záró szakaszában gúnnyal rajzolt önarcképe –semmi tüneményesség! – megvilágosodjék. „úgy ám, rimálva kérdeném: ki ez az isten? kockája én vagyok? / a fals ebadta ember? röhögnöm illenék, de nyálzanám, holott / kockázata, teremtőm, eh, de nincsen: a mindenség galádabb, / mint a tenger, s velem csupán egy félhatost dobott.” (Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó, 2015)
Szakolczay Lajos: Szabadság-tű (Prae Kiadó, Budapest, 2024 )
*
Hordva körül a szabadság álmát
Búzás Huba: Égi kupolánk
A külföldi és a magyar irodalomban – Homérosztól és Dantétól Saint-John Bójákjáig, valamint Madáchtól és Aranytól Juhász Ferenc az A tékozló országjáig – számtalan hosszú, sokszor egész könyvet kitevő vers bizonyította a Mindenséget befogni igyekvő szellem életképességét. Szerzetesi alázat, a mítosszal kacérkodó költő véghetlen akarata, teremtésvágya kell az ilyesféle, a történelmet, a személyes és közösségi sorsot, a békéket, háborúkat, az égi és földi valóságot, az én kozmikussá növő vízióit, álmaink és a kultúra filozofikus meséjét költészetté emelő – az isteni szerencse pillanatát örök idővé növesztő – mű megalkotásához.
A zsenik terepe ez, a hétköznapi élet kisebb-nagyobb ügyein fölülemelkedő, szinte a kozmosszal társalgó alkotóké. A megszólalás kerete, mesternek mit se számít a gondolat formába öntése, lehet hagyomány közeli vagy épp a régi (klasszikus) keretek megbontásával viaskodó avantgárd, ám a nyelvileg frappáns, beléje töltött energia mindig és mindenkor – ettől zseni a zseni – robban.
Az író, jelen esetben Búzás Huba, a rakoncátlanok rakoncátlanja, a földalatti bujdoklásban, a fölemelő szárnynak is vannak tonnái, az országutakat bekalandozó autó röpülésében vagy a csillagok útját járva, valósítja meg lázálmát. Aki a görög-római hagyományokra tekintvén is a posztmodern zűrzavaros, minden megrögzöttséget-kötöttséget félrerúgó formavilágában-eszmekörében s nem kevés hinta-szellemtől dúsuló nyelvi libikókájában találja meg a számára legközvetlenebb, az érzelmi áradást sem visszafogó kifejezésmódot.
Avval, hogy harsányan kérkedik műveltségével, kultúraszeretetével, a történelem és megannyi tárgy (ókor, művészettörténet, csillagászat, szociológia, filozófia, lélektan, gazdaságtörténet, politika stb.) beható ismeretével, külön is vonzóvá teszi 11087 (!) verssorból álló – egyáltalán létezik-e ilyen műfaj? – lírai eposzát.
A költő ebben, az áradást tekintve határtalan formában lubickolva érzi otthon magát – ám azért kéretik az érzelmileg túltelített hosszú sorok, az apokalipszist mennyei tükörben megforgató, irdatlan iramot (szabadság-légzés) megtestesítő szövegelésében az alkaioszi strófaszerkezet megduplázását észlelni! –, mintha a reneszánszba (Itália), a gulágokba, a nagyhatalmak összeomlásába, a rabszolgalét és az úri kedélyesség világába, Róma, Párizs, Budapest szabadságharcába, a giottói Krisztus siratása megrendültségébe, Sztálin és Hitler halálkonyhájának főztjébe beletekintve megrajzolható lenne a világ tegnapi és mai állapota. Az önmagát felfaló emberiség züllése. („… emberiség! szabadulj meg bandzsa önbecsapásaid átkaitól!”)
Szimbólumnak is tekinthető, ahogyan a költő mindenségvágyát jelzi: a száguldó autó (képzelet) nem csupán a Balkán felé (?) tartó országutak száz és ezer kilométereit hagyja maga mögött, hanem a szakralitásig nyújtózó mezőket is. Saját örömeit és csalódásait, szépségeket és szépségromokat, sírásokat és árulásokat, a művészetben (ezer név, mű) kiteljesedő világ – erkölcs, tudás, golgotai fájdalom és krisztusi alázat – megannyi érzelem-katedrálisát.
Csak pár idézet, hogy lássuk Búzás Huba unikumnak tetsző (mert a formát tekintve ilyen sem a világ-, sem a magyar irodalomban nem volt) kozmikus én-leltárát; miközben nem kevés bátorságról valló cselekedettel: két újjal össze akarja roppantani (kéj s tudás együtt) a világmindenséget. Azért hogy helyette újat teremthessen. A világegyetem történetébe úgy, olyan természetességgel pillant bele, mintha az egy kosárka eper volna. Aggódó szeretet vezérli a tollát. „Sokkol a félelem, öl, jegel, de táncol a bátor rettenettel”; „a történelmed – vérmaszatos ugyan, de – szabadságod röpte, magasba, föl…”; „hol már művész-agyunk, erőnk, a felismerés, / az akkor még újjászületett világ, az antik életforma malasztja, és / a mű, a szépség győzedelme a kard, a vér, a szenny fölött”.
S a hét részből álló versfolyam utolsó előtti ciklusából (ellovagol hite űrhajóin): „föl, hát, napvitorláson tovább, ti! / hintve be gondolatokkal a tért, hordva körül a szabadság álmát, / nem, nem a háborúk, meg a hódítás jaját és átkait, leigázottak / rabszolgaságát, nem! a szabadságért, az életért föl, föl ivadékaink – / emlékezz ember >új korunkra<, s a vadság >legújabb korára<, / béke legyen eme földön és az űrben – a jót akarók jogáért!”
Szenzációs verseskötet. Az illusztrációk és a színes borító (A Föld szeme) Kallai Sándort dicsérik. (Cédrus Művészeti Alapítvány, 2018)
Szakolczay Lajos: Szabadság-tű (Prae Kiadó, Budapest, 2024 )
*
*
Szakonyi Károly
2025. február 5.
Kedves Károly Bátyám! Olvasom Huba legújabb verseskönyvének (Elodázhatatlan ódáim, 2025) blurbjei között a tiédet: „…Búzás Huba költészetének eszmeisége, mély humanizmusa… stb.” Ezek szerint írtál Búzás Hubáról. Ha egészséged engedi és kedved tartja, szívesen helyt adnék a Napút Online Levélfa rovatában akár régi, akár új írásodnak, mellyel 90. születésnapján köszöntenénk Hubát. Megjelenése április 20-án esedékes, de szerkesztési okokból legkésőbb március közepére kérem a laudációt. Szíves válaszodig is köszönettel és barátsággal: Pali
Ui.: „Ha egészséged engedi” – ezt, az egészséget minden apropó nélkül is remélem és kívánom neked!
*
2025. február 5.
Kedves Suhai Pál, kedves Pali, igen, írtam Hubáról, de nektek is írok, ha kívánjátok – (felkérésed azt mutatja, hogy igen) – tehát küldöm a jelzett határidőn belül. Adj meg, kérlek, egy e-mail címet, ahová küldhetem
Barátsággal
Szakonyi Károly
*
2025. február 5.
Kedves Károly! Nagyon köszönöm és örülök neki. Az én itteni címem megfelel? Mert ez lenne az. Üdvözletem szeretettel, barátsággal: Suhai Pali
*
2025. február 17.
Kedves Pali, küldöm a Búzás Hubáról írt soraimat.
Barátsággal
Szakonyi Károly
*
2025. február 18.
Kedves Károly! Ezek a sorok nagyon szépen és jól jellemzik Hubának nemcsak ezt a kötetét, de munkásságának egészére is fényt vetnek, miközben belehelyezik a líra (és hozzátehetném, egyáltalán az olvasás) térvesztésének folyamatába, jelentőségét, többek között, a költészet iránti bizalom megerősítésében is mutatva. Mindezeket jóleső érzés volt olvasni – s látni kéziratod rendezettségében is az igényt. Köszönöm szépen. Már csak egy kérdésem maradt: vajon tudnál-e Hubával közös fényképet küldeni? (Mert a Levélfa-ágon ennek is helye lenne.) Szíves üdvözletekkel: Pali
*
2025. február 18.
Kedves Pali, örülök, hogy tetszett az írásom. Szép volna, de sajnos nincs közös fényképünk. Így csak külön-külön tudsz bemutatni minket.
Barátsággal
Károly
Szakonyi Károly és Búzás Huba (külön-külön és mégis együtt)
*
Búzás Huba új könyvéről
Elodázhatatlan ódáim
Tekintélyes, négyszáz oldalas verseskönyvet adott ki Búzás Huba, kimondatlanul is a kilencvenedik születésnapjára. A válogatás több kötete verseiből impozáns, mutatja, hogy nagyszabású, eposzi költeményei mellett milyen gazdag az a termés, amit az újrakezdés ideje óta létrehozott, s amit most bemutat, mert úgy érezte, nem odázhatja el közönség elé tárni ódáit.
Napjainkban, amikor a költészetnek nincs olyan megbecsülése, mint boldogult évtizedeinkben, amikor a vers ott volt mindennapjainkban, tudtunk a költőkről, követtük munkásságukat, olvastuk verseiket napilapok kulturális rovatában, folyóiratokban, hallgattuk előadó esteken, és a verskötetek példányszáma több tízezerre is rúghatott, egyszóval a líra virágzása idején, jó érzés most kézbe venni az olyan gyűjteményt, mint a Búzás Huba verseinek válogatott kiadása.
Jó érzés, és nagyszerű élmény versről versre jutva felidézni a költő különleges világát. Hiszen tudjuk, ismerjük életszemléletét, kötődését a nagy elődökhöz, ugyanakkor a meglepetéseket szerző eredetiségét témában, formában egyaránt. Dallamok ezek a zeneiség szigorú törvényeivel, a legtökéletesebb ritmikával, a verselés tökéletességével. Búzás Huba tollából megejtő a vers-folyam, a lírává átlényegített szavak gazdag jelentése.
Sokféle ez a válogatás. Helyet kap benne az erotika éppen úgy, mint a kozmikus világlátás, a szerelem, a történelmi múlt visszacsengése, a háború, az idill és a szépség, a tökéletesség iránti vágy. És sokszínű a nyelvezet, a kreált szó és a líraival incselkedő jassz, a Villon-i vagányság, az archaikus színezet és a tájnyelv használata. Búzás Huba a nyelv mestere is, mint minden nagy költő. Tudja, hogy a vers nyelv és forma, ez teremti a dalt – vagyis a költeményt.
Verses kötetet nem szoktunk együltő helyünkben elolvasni, de ha nem is, Búzás Huba belecsábít a folyamatos olvasásba, annyira visz vers versre tovább.
A kötetet a Cédrus Művészeti Alapítvány adta ki, a borító első és hátsó fülén olvasható méltatás-töredékek méltán lelkesek, egy jelentős, XXI. századi költőre hívják fel a figyelmet.
Búzás Huba visszaadja nekünk a költészetet abban a korban, amikor a költők nagy része a csak maguk kódolható verseikkel elidegenítették azt az olvasóktól.
Szakonyi Károly
*
*
Tamási Orosz János
2025. február 12.
Kedves Jánoskám! Itt van előttem egy fényképfelvétel, melyen éppen Hubával kezezel. (E szerint ismeritek egymást.) Mi itt a Levélfán április 20-án 90. születésnapja alkalmából szeretnénk köszönteni. Örülnék, ha Te is csatlakoznál hozzánk és megosztanád velünk Hubával kapcsolatos emlékeidet (ideértve esetleges fényképeket-dokumentumokat is). Határidő március közepe. Szíves válaszodig is köszönettel és barátsággal: Pali
Ui.: Remélem, jól vagytok!
*
2025. február 12.
Oké, örömmel, bár közös képre nem emlékszem – hacsak nem Gyuri csinálta.
Üdv, János
*
2025. február 12.
Kedves Jánoskám, Évi készítette. Itt küldöm emlékeztetőül. És köszönetekkel. Üdv: P.
*
Könyvhét, 2022. június 10. Az előtérben Búzás Huba, Tamási Orosz János és Szondi György (Török Éva felvétele)
*
2025. március 21.
Kedves Pali, bocsánat, nem feledkeztem meg, csak több vasat hűtöttem… könyvköszöntőt akartam, be is fejeztem, illetve még csak le kell tisztáznom, de az hosszú, így nekiálltam pár napja egy verskezdet befejezéséhez, az utolsó szót (talán) pár perce leltem meg hozzá,
csatolom
ölellek
jános
*
Nápolyi anzix, 1963
Búzás Hubát köszöntvén
gyermek’é a lélek ha álmai
foszló képekké tisztulnak elé
hámló homálylás éles gesztusok
már nem úgy színlenek föl táncai
ahogyan imént testetlen fénylett
egy eltűnt idő tűnt ritmusában
a tágas csönd kaleidoszkópja
rá ott még ezernyi lelket lehelt
s itt ~ így akarják ~ szűrlet az élet
mi rád les csak az szülhet emléket
nem hoztál semmit azt viszed tovább
de költőnek küldött a végtelen
óceán ~ s benned örökké ama
szökkenő delfin űzi játékát
*
*
Illusztráció: Az Elodázhatatlan ódáim címlapjának. fh.
Ezek is érdekelhetik!
SZABÓ LŐRINC 125 (Levélfa, 86.) →
Peripatetikus levélváltás és hozománya: Takács Jenő Bartók-emlékei, Bartók Béla családi levelei (Levélfa, 85.) →
ÚJ „ÚJVILÁG-SZIMFÓNIA” – BABICS IMRE »POSZT A HUMUSZON« CÍMŰ VERSESKÖNYVÉRŐL (Levélfa, 84.)* →
