Jámborné Balog Tünde: Nagypénteki fehér holló

Nagycsütörtökön még egyszer, utoljára megszólaltak a harangok, azután elnémultak, vagy ahogy az öregektől hallottuk: a harangok Rómába mentek. Helyettük fakereplő szólt a katolikus templomok tornyában.

Valaha a XVIII. században Makón, a hagymavárosban a reformátusok harangja is hallgatott, tekintettel a csanádi püspök kegyuraságára, ezért találták ki helyette leleményes oskolamesterek a bőrharangot. A göngyöleg sárral tapasztott, sövényből való templom mellett volt egy fatorony, jegyezte föl nagytiszteletű Szirbik Miklós krónikájában, melyről azt beszélik az öregek, hogy nem lévén szabad abban az időben Nagy Pénteken harangozni, az Istentiszteletre úgy adtak jelt, hogy 12 Oskolás gyermekek felmentek ezen toronyba, s énekelték ez éneket: Oh ártatlanság báránya… és ezt nevezték bűrharangnak.

Nagypénteken süketek és némák voltak a harangok, hidegek és üresek a tűzhelyek. A régiek komolyan vették a bűnbánatot. Szigorú böjttel sanyargatták testüket, koplalással fényesítgették lelküket. Kegyes felvidéki, budai polgárok, csíksomlyói székelyek a középkorban és a barokk időkben megelevenítették Jézus szenvedéstörténetét, a passiót. Ezek a misztériumjátékok mára feledésbe merültek, elvesztek a történelem óriási papírkosarában, töredékeiket azonban a jámbor népi imádságok nemzedékről nemzedékre örökítették, és a legutolsó pillanatban – mikor már nem volt kinek továbbadni, mert a diszkójáró unokák fülei süketek a hagyomány szavára – Erdélyi Zsuzsanna, a szakrális néprajz nagy tudósa összegyűjtötte és lejegyezte szép Szűz Mária kesergését, Szent Világ Úrjézus vérehullását, arany könyveit.

Apátfalván Langó Katalin anyjától tanulta: Kejj fő’, kejj fő’ Mária, mer megfogták Krisztus Urunkat. Kűoszlophoz kötözték, Vas ustorral verették. A Nógrád megyei Vadas Margit öreganyjától kapta örökül: Harmadnaptú szent fiamot keresem. Térgyig vérbe állva, Könyökig könnyűbe Szent szakállát szaggattyák. Nagyhéten Zalától Moldváig, Dél-alföldtől Palócföldig hallatszik a kérdés: Mér sírsz, mér rísz Boldogságos Szűz Mária? És évszázadok mélyéről visszhangzik rá a felelet: Jaj elvesztettem Istenfiamat!

Nálunk gyerekkoromban nagypénteken is begyújtottak a sparheltbe; nagy, öblös fazékban főtt rajta a húsvéti sonka, de azért a böjtöt megtartottuk. Anyám vöröshagymát, koriandert, bazsalikomot, babérlevelet szórt a bugyborékoló lébe; az udvart fűszeres, kísértő sonkaillat ülte meg, amelytől még éhesebbek lettünk. Katolikus és református nagyanyáim, akik máskor nemigen fértek meg egymással, példás ökumenikus egyetértésben kenyéren és vízen böjtöltek, és mi sem kaptunk öcsémmel egyebet ebédre, csak egy marék pattogatott kukoricát. Délutánra nagyon elegünk lett a koplalásból, és bár magasan fent járt még a nap, mi egyre a vacsoracsillagot lestük a ház sarkánál. A sonka megfőtt, egy nagy cseréptálban várt a kihűlésre és a nagyszombat-esti feltámadásra. Öcsémmel időnként körülsompolyogtuk, de hiába, anyánk nem szánt meg minket. A zsíros sonkalé még forrt, szép fehér tojások lubickoltak benne csúfondárosan, de azok is a másnapi ünnepi vacsorához főttek. Csak a sütőből ígérkezett némi vigasztalás: a hajában sülő krumpli megváltó jó szaga.

Nagypénteken mossa holló a fiát, mondta anyánk a világ legjobb ízű böjtös vacsorája után, mikor lecsutakolt bennünket a mosóteknőben. Régi, virágos porcelánkancsóból öntötte ránk a langyos vizet, és én a szappanhab elől behunyt szememmel láttam, amint a nagypénteki holló ezüsttollú szárnyával hófehérre mosdatja fekete fiókáit. Már elindultak haza Rómából a harangok. Igyekezniük kell, ha ide akarnak érni a körmenetre, gondoltam, és szerettem volna siettetni a holnapot, mert alig vártam, hogy táncba kezdjenek a réznyelvek a bronzpalástokon, és öcsémmel elkiabálhassuk a mondókát, mint öreganyáink is gyermekkorukban: Kígyók, békák, szaladjatok, mögszólaltak a harangok!

(Jámborné Balog Tünde: Az én kalendáriumom)