Rácz Mihály: Jacqueline

Volt valami teljesség akkor régen. Nem jön vissza, mint ahogy sosem jön vissza semmi. Nem is kívánnám, nem kívánok vissza valójában semmit. Ha visszanézek, mindig mást látok. Már ha visszanézek. Néha évekig semmi. Az időben ritkán nyílnak igazi kiskapuk, ez az egyik.

Hogy mi vonzott ahhoz a nőhöz? Tán még ma sem látom tisztán. Széllel bélelt volt és kötekedő, ám széles fantáziával megáldott. Ezen kívül nyers is, de szerette magát érzékenynek láttatni. Sőt művésznek. Lenyűgözött erotikus aurája, fájdalmasan kívántam. Sem előtte, sem utána nem éreztem ilyesmit, egész testemet átható fizikai nyomást kellett elbírnom, ami zavarba ejtő és érthetetlen fájdalommá korbácsolódott. Forrása egyértelműen az ágyékomban vert tanyát, mégsem volt összehasonlítható a kamaszkori kínokkal. Először csak akkor jelentkezett, ha nem volt ott, később már a jelenlétében is. Vagy még inkább. Az alatt a másfél év alatt, míg életem főszereplőjévé lett, egyszer sem szeretkeztünk. Illetve egyszer majdnem, és egyszer egy kicsit. De nem ebben a sorrendben.

Módszere egyedülálló volt és kíméletlen. Amikor látta, hogy a vágy már-már megőrjít, tárgyilagos vidámsággal ígérgette, egymáséi leszünk hamarosan. A legkülönösebb, hogy ilyenkor is hittem neki. Senki más nem tudott ilyen könnyedén uralkodni rajtam.

Anyám első pillanattól fogva gyűlölte. Érezte és értette minden szándékát, míg számomra kiismerhetetlen maradt. Azt hiszem, hogy ennél erőteljesebb és szentebb gyűlölet már nem is lehetséges. Egyik családi költözés alkalmával függönyöket raktunk fel az ablakokra, amikor megjelent. Rögtön nekilátott segíteni, amit anyám nem fogadott túl nagy lelkesedéssel. Én alig jutottam szóhoz, valójában rettegve figyeltem a két nő alig álcázott küzdelmét. Nem volt győztese a párharcnak, nem is lehetett. Ha csöpp esélye lett volna, hogy biztonságos távolságból szemléljem az eseményeket, nyilván remekül szórakozom. Többek között azért sem helyezkedhettem ebbe a kényelmes státuszba, mert az események középpontjában valójában én álltam. Még nem szakadtam el egészen anyámtól, együtt éltünk, tinédzser éveim dacára épp harmóniában. Majdnem barátságban. Ő pedig jól látta mindezt, és már csak azért is el akart szakítani anyámtól, mert a benne feszülő női erő magához húzott.

Nem is emlékszem megismerkedésünkre, viszont nagyon hamar életem részévé vált. Azt nem mondhatom, hogy mindennapjaim részévé, valójában ritkán láttam. Apránként ébredtem rá, hogy baráti köröm minden tagja többet tud róla, mint én. Imádta, hogy homályban maradhat előttem, mesteri kínzásainak ez is egyik jól működő eleme volt. Nem tudtam semmit a családjáról, addigi életéről is keveset. Csak olyan mozaikokat engedett látnom, melyek nem voltak alkalmasak egy jól kezelhető kép kialakításához. Vagy zsákutcába vezettek. De nem ez érintett legfájóbban, többet kínlódtam feltüzelt vágyaimtól. Kettesben egyébként is keveset találkoztunk, inkább társaságban jöttünk össze, legtöbbször kocsmákban.

Egyik este épp nála időztünk, azaz egy olyan nagymama lakásában, akit egyszer sem láttam. Öten voltunk, zenét hallgattunk, és jóízűeket beszélgettünk, amikor az éjszaka közepének egy csendesebb pillanatában végleg magához ragadta a szót. Hosszas monológba fogott, egy elképesztően kegyetlen és letaglózó vádbeszédbe, amely kizárólag rám irányult. Szavai pusztítóbbak voltak, mint bármi addigi életem során. Külső hallgató számára úgy tűnhetett volna, hogy a földön valaha élt legmélyebbre süllyedt ember-ördög precíz jellemzése zajlik. A legrosszabb, hogy minden, amit rám olvasott, megfelelt a legtisztább valóságnak. Mintha legrejtettebb oldalaim is nyitva álltak volna előtte. Ezek mindegyikével jómagam is tisztában voltam, persze egészen más megvilágításban, és más – mondanom sem kell, jóval enyhébb – megítélésben. Amit az ember évek munkájával feltár önmagából, jó esetben lépésről lépésre, azt én itt egyetlen óra alatt megkaptam. Húszéves voltam, és egy kicsit meghaltam aznap éjjel. Barátaim az első tíz perc után elcsendesedtek, és a továbbiakban moccanni sem mertek. Vagy talán nem is tudtak. Később már élő alakjuk is elveszett, és a jelenet hátterébe olvadtak. Delejes képességei dermesztő méreteket öltöttek ebben a legintenzívebb órában. Amikor teljesen kitombolta magát roncsaim fölött, egyetlen pillanat alatt véget vetett a színjátéknak. Meglepő módon percek alatt magamhoz tértem, csak valami lerázhatatlan szomorúság maradt utána. Ebben ő is osztozott azonban velünk, és még az sem tűnt biztosnak, hogy pontosan emlékszik a történtekre. Azt javasolta, hogy még az éjjel utazzunk el barátaihoz csavarogni egyet. Úgy is lett. Hazamentem élelemért és egy kevés pénzért. Reggelre érkeztünk Miskolcra. Egész nap lófráltunk, az utca népét figyeltük, padokon ücsörögtünk, és nagyokat hallgattunk. Fagylaltoztunk, de mindent másképp éltünk meg, egyszerre voltam fáradt és felvillanyozott. Talán kiléptem aznap az időből és az életből, vagy csak a régi életemből. A nappal maga is álomszerűvé vált, a fények szétterültek, foltokban folytak szét, és nem is értek hozzá mindenhez.

Egy másik alkalommal legkedvesebb törzshelyünkön szintén megállította egy pillanatra az időt. Nem is a tett maga volt ilyen elemi erejű, hanem a tökéletes időzítés és a művészi kivitelezés. Jellemző volt már az elhelyezkedésünk is, mi ketten az asztalfőkön ültünk, a többiek kétoldalt. Úgy tűnik, amikor jelentős és váratlan események következtek be, mások csak statisztáltak hozzá. Remek hangulatban telt a délután, nagy nyüzsgéssel zakatolt az élet körülöttünk, asztaltársaságunk is vígan mulatozott. Épp legkedvesebb pajtásommal diskuráltam, amikor fölállt, odasétált hozzám és a legkevésbé sem elhamarkodott mozdulattal, egyetlen szó nélkül a fejemre borította az előttem lévő teli hamutálat, majd visszaült a helyére, és hasonló nyugalommal, de érezhető várakozással rám nézett. Minden és mindenki megdermedt körülöttünk. A jelenet persze váratlanul ért, és szándékának nyila be is csapódott, de ez volt kettőnk történetében az első olyan eset, hogy nem talált telibe. Nem rajta múlott, mert ő tehetsége legjavát nyújtotta, a szívemet szorító pánt azonban lazulni kezdett. Erre már ott ráébredtem, mert nem a szokásos módon reagáltam, egyszerűen megráztam magam, és ott folytattam a beszélgetést, ahol elakadt.

Ettől kezdve megváltoztak a dolgok. Először is tovább ritkultak találkozásaink, az a kevés pedig a korábbiaknál jóval bensőségesebb légkörben telt. Ebben az időben történt, hogy váratlanul katonai behívót kaptam. Eszem ágában sem volt bevonulni, a családom pedig kétségbe esve nézte, hogy szélsőséges ivásnak adtam a fejem. Egy hétig tartott a folyamatos és ébredés nélküli mámor, és ez alatt semmit nem ettem. A hetedik napon némileg kijózanodva, valamint teljesen kiürülve rászántam magam, és bevettem három doboznyi Valeriánát. Önmagában nem különösebben erős nyugtató, de ebben a vészesen legyengült állapotban ez a dózis majdnem soknak bizonyult. Kamu öngyilkosságom szépen lett szervezve egy ebben járatos ismerős segítségével. Sosem éreztem ezt megelőzően ilyen eksztatikus békességet, mint ami egy órán át nekem jutott. Egy erdős parkban aztán egy padra rogytam, és pillanatok alatt a magasságokból a mélybe hullottam. Amikorra a mentősök befutottak, már testem sötét vermébe merültem. Mindent hallottam, ami velem történt, de napokig képtelen voltam a felszínre evickélni. Ötnapnyi tortúrát követően a klinika elmeosztályán kötöttem ki. Egy hét múlva jött el a kritikus pont, szembe kellett néznem orvosommal, és elhitetnem vele, hogy nem a katonaság megkerülése végett akartam saját halálomat. Szerelmi bánatot hazudtam, pedig a legnehezebb időszakon már éppen túlestem. Két hónap után küldtek haza. Úgy tűnt, kerüli a velem való találkozást. Igaz, én sem kerestem a társaságát, és ez a szünet hasznosnak is bizonyult. Tavasz közepén találkoztunk nála egy bulin. Másnap reggelre kettesben maradtunk. Az idő valamit könnyebbé tett, mert pár perc után csókolózva fonódtunk össze. Ez volt életem első testi közeledése egy nőhöz. Lerogytunk a padlóra, és ott folytattuk az ölelkezést. Ennél tovább nem jutottunk, azaz én nem voltam képes tovább jutni. Nemcsak tapasztalatlanságom miatt, túl sok, és túl mélyre taposott feszültséget oldott ki belőlem már ez is. Egymást simogatva hosszú, és kimerítő beszélgetésbe kezdtünk. Annak ott nyilván helye és ideje volt, de hogy a további szeretkezés elmaradt, azt másnaptól kezdve még hónapokkal később is bántam.

Tudtam, hogy életének csak kis részét osztja meg velem, mégis azt képzeltem, hogy az enyém, hogy hozzám tartozik. Azt akartam, hogy ez mindenki másnak is nyilvánvaló legyen, aki csak ránk pillant. Nem csak ki nem mondott és soha igazából fel nem térképezett szerelem volt ez, a köztünk feszülő ívet valamiféle lelki frigynek, megbonthatatlan és mindent értő szövetségnek hittem. A nagyvonalúság persze hiányzott belőlem, hiszen féltékeny voltam mindig mindenkire, amit még magam előtt is tagadtam.

Hideglelős tavaszi este volt, amikor egy kínos kocsmai afférba keveredtem. Igen rossz hangulatban kerültem haza az éjszaka közepén. Levél várt az asztalon, de nem olvastam el, csak másnap. Azt írta, hogy reggel elhagyja az országot, és Amerikába távozik, ám az utolsó éjszaka végre a miénk. Amit a balhé miatt sikerült lekésnem. Szokatlan lágyság hullámzott a sorokban. Velem pedig örvénylett a világ. Sosem vágytam semmire és senkire olyan megmérhetetlen és emésztő izzással, mint erre a különleges nőre. Sokáig az volt sovány, de éltető vigaszom, hogy egyértelmű és tiszta hangon hívott magához, így lelki szinten egymáséi lettünk. Gyenge kapaszkodó vagy sem, ennyi maradt. Egyetlen szavára sem emlékszem pontosan, hogy elmondhatnám. Csak bennem vert visszhangjuk maradt. Viszont nem voltam akkortájt a hosszú lelki betegségek híve, aztán a következő évben egy új szerelem édes zamata minden sebet szépen begyógyított.

Miután elment, hallottam még felőle, életének számomra láthatatlan felét egy olyan férfival osztotta meg, aki verte. Ez visszalökött pár napra a fájdalomba. Aztán ez is eloszlott. Amerikában gyermeket szült emberének, aki ott tovább bántotta. Ezt a nőt! Akinek szárnyai voltak! Még ha olykor egy démontól is kapta őket kölcsön. Megkönnyebbülve hallottam, hogy végül szabad lett.

Kapcsolatunk vége felé festett nekem egy képet. Színek káosza ölelt körül rajta három egyforma arcot, és bár értettem a nekem szóló üzenetét, sosem szerettem. Ha csak ránéztem, magával rántott abba a sanyarú lelki skatulyába, amit ábrázolt. A minap, húsz év után anyám meglelte lomtalanítás közben. Nem állt szándékomban magamhoz venni, ezért jobban megnézte. Talán engedett néhány régi emléket feltolulni az évek sűrűjéből.