Magén István: Jó húzás

Megy és alakul, az asztal alá, ez már valami. (Ez egy jó húzás.) Amikor azt mondta, nem is gondolt rá. Az a valaki, aki éjjel utolérte. A kövek csúszkáltak, ríttak, valami emberért. Az autó szerkezete morgós, bolyhos. Abban a pillanatban feltámadt, és felszállt a villamosra százötven-kétszáz személlyel, akik a tükörképükkel találkoztak, megitta a sört, és jó étvágyat kívántak mindenkinek. A motor kék, morog, füstöl, és könyörög. Simogatni kell. (Simogatom, ártatlan sündisznó, becsülettel él.) Egy elsőrendű motor, kerek csavarok a bomláshoz. Betöltötte a dohányszálakat, sáfrányszínű gúnyát öltött. Készült magasodni. Beleáll simán, meg indulattal, nem tudja, hogy ember. Sárga színű, görnyedt bohóc. Szenvedéllyel bántak vele, a cuccait összefogva, mint egy gladiátor belépett mások közé. Azt a sisakot látta az arcán. Gyomrában a vadon közepén, az éghajlatra hajló pálmalevelek. Én vagyok a huszonhét ország LEVELEZÉSI céllal – mondta. Táncoltak a tiszta szendvicsek között. A lányok rövid szoknyában, a társaság papírzsebkendőt használ a bűnüldözéshez. Ne légy más, ne gondolj a sötétben azokra, akik készen várnak. (Fellebbenő szoknya legyél.) Kivágták a nagyobbakat, mert ott bűnök váltak valóvá. Azzal a személlyel becsülettel kell bánni. Ráhajoltak a kupolák, húzott egyet a borból, vizezett, megszületett, szépen irányították rá a vonalakat.

Bátor, kacsázó egyenesek, repedezett sértő mozdulatokkal. Erkölcstelen, pláne, ha előbukkan egy pillanatra. Ha mind megmozdulnátok, akkor az én is ott lennék, mondja. Feszes, lapos, szorongó vajszívűek, mondta Hannaléna. Ez kétségtelen, tűnődik is azon, hogy talán őket verte meg. Az első emeleten vannak a legkülönbözőbb KÍGYÓK: Párosával lép, kínálja magát, helyet csinál. Eszébe jutott, hogy ez a társaság térítéssel foglalkozik. Kalapáccsal ütögette a szobrot. Én már nem tudom, hogy ki keresi és miért, hogy megszerezze. Aranyszobor, elvesznek benne, elültetik mint egy cserépbe. Tehetséggel kevert pókok gyülekeztek. Egész csomóan voltak a leopárdok. Nézem, hallom, hogy mosolyog, az italokat igazgatja. Párnás fenekű lányok ujjaikkal babráltak a hajfürtjei között. Tudni kéne, hogy mi kerül oda utolsónak. Szomjasan, a hajlatait eltakarva, finom fogorvosi leletekkel. A napelemek a napistennek ontják az energiát. FIZETNEK. A megértésed miatt kicsit féltékeny vagyok. Meg gúnyos. Úgy van, int… és már fut is. Jobban megmintázott ez, mint az, és nem járkál, szóval olyan, mint a borítékos sorsjegy, titokzatos. (Felkiált az Örökkévalóhoz.)

Veszélyes az éles kövek között. Lebukik, a hadsereg a macskáktól tanult lépésekkel, savanyú hormonok futnak össze a szájban, nem egyeznek, a sarkán áll mind és felajánlják magukat a szivárványos férfiaknak. Az ő hetyke karmája sorban szellemképes. (Apró lépésekkel.) Hannaléna a térképet nézegeti. Az út végén vesztegeti az idejét. Gurít, elhallgatja, harmadjára vidám, sárkányszerű lények szállnak. Olyan az öltözetük, mint a lányoké, biztonsággal ölelik egymást, majd eltűnnek. A viccek miatt várják a kancsal napot. Varrják a gombokat a szakadék felett. Azok sétálnak, akiket csak a szívük gyógyít. Semmi selyem, sem bosszúvágy, sem bőrkiütés. Trilláznak a szőke partizánlányok. PAPÍRSÁRKÁNYOK. Hannaléna átmegy a szakadék fölött. Járják a táncot, a gondtalan lövedékek becsapódnak. Bocsánat, meggondolja a szavát és megszegi. (Én kagylót találtam a tóban. Gyönyörű, tenyérnyi csigaházak voltak. A Lágymányosi tó szürke vizében. A nádasba szorult felhő, rejtett ingatag felhők a Golgota felett.) Porruhába öltözik, aranytömbökkel játszik, csótányokkal szeretkezik, hogy besorozhassák. HÁTÁRA TETOVÁLT háborús emlék. Senki sem, egy kis hülyéskedés, ennyi az élet. (Ez is egy jó húzás.) Agyuk forog, keveredik. Emlékezem azokra az emberekre, akik ott laktak. Most, hogy én nem lakom ott, hogyan tudnak ők ott lakni? Akiknek g(b)omba hull a szemükbe. Dohányoznak. Címer a gyerekeknek, hogy megértsék a jövőt. És a tóból kilépő füst. Ha megjön, megállapítják, hogy késlekedett. Sírnak, az égbolt maszatos, levest főznek. Krumplit. Hannaléna rózsát tetováltat.

(Letarolt farostokon lépkedni balettcipőben.) Még nem készültek fel, mert csak a bogarakat akarták bevezetni. Mit fogsz otthon tenni, kérdezte, miközben osztotta a gyógyszereket. Azt mondja, hogy álom körhintázni. A sarkánál fogva kell kifordítani a világot bizalmasan. Már nincs több hely, de éppen akkor ismerte meg. Ez egy jó húzás. Kiáltsuk, hogy békét akarunk. A hang dobogjon ahogy szokott késsel-villával. Majdnem szétverik, és megtelnek, kiállnak, reklámoznak. A FÉSZKES FENÉT – mondják. Emlékszem a régi emberekre a Király utcában. Rögös fejű életben maradottak. Elmentek, hallgattam a biztató nekrológokat. Nekidurálták magukat a hőségben. Várok az égből hulló darabokra. A padláson egy lyukból a templom tornyát látni. Miközben nézem patkányok szaladgálnak a szarufák között. Hangtalan, csiklandozó, ahogy a fülembe súgnak. Én már nem vagyok az, aki a kulcsait csörgeti a nadrágzsebében. Nem félek a kövér szomszédasszonytól, aki az ablakpárkányt pucolja, és nem tudok elmenni mellette. Hannaléna jelenlétét figyelem, ők kikiabálnak a szék alól. Apám után futok, aki mindig előttem jár.

Azok a gyerekek, akikről korábban szóltam úsznak a nyílt tenger felé. Nem tudok semmit, csak azt, ami kétségtelen. Látom a babilóniai papok lidérces énekét. Kíváncsiságtól kedves delfinek úsznak az öbölben. A falon ülő széttett lábú gyerekek a szüleik életét mesélik. Tudják, hogy miért és mikor, és visszatérnek begombolkozva. Tárgyalnak, a következő sarkon balra, aztán jobbra, majd ismét. A békétől lihegni mindent megér. Könnyekkel festeni „csodálatos” festményt. Száraz szemmel sírni önmagunknak. A gödröket betemetni. Jó húzás lesz.

Magén István: Lakóház a kozmoszban