Próza

április 12th, 2025 |

Karsai János: Az utolsó mese (Tunézia)

Az utolsó mese

Az eset nem is olyan régen történt meg Tuniszban, ahol Mohammed Ouni, a meseárus, pontosan fél nyolckor kanyarodott ki a Fares El Khouri utcából a Habib Bourgiba sugárútra. Nyakából egy ládika lógott lefelé, rekeszeiben harminc mese lapult tekercsekre írva, ezeket kínálgatta a kávéházak teraszain ücsörgő vendégeknek. A középen elterülő járdaszigetet szegélyező fikuszokon fészkelő seregélyek már régen kireppentek fészkeikből, Mohammed mindig a bal oldali járdán haladt a Medina felé, reggelente ott volt hűvösebb, így azt az oldalt látogatták többen. Csupán három dinárért választhatott bárki egy tekercset, amit az árus a helyszínen felolvasott. Mit felolvasott! Szinte elszavalta a kis mesét, amelyet általában ő talált ki, de olyan szépen és olyan látványosan, hogy még egyszer sem kellett az árat visszafizetnie.

Jól ment a bolt, a ráérősen kávézgató üzletemberek örömmel feledkeztek bele ennyi pénzért egy-egy izgalmas, vagy romantikus történetbe. Volt úgy, hogy egyetlen kávéházban megkeresett 15 dinárt. Az idegen a Café Paris-ban intette magához. Hiába viselt berber turbánt, már messziről lerítt róla, hogy külföldi. Fényképezőgépe az asztalon pihent a kávéscsésze mellett, folyékonyan beszélt franciául.

– Ezt a mesét kérem – mutatott az egyik tekercsre. – Ez a kedvencem.

– Nem értem Önt, uram, nálam egyetlen mese sem ismétlődik. Hiába olvasom fel Önnek ezt a tekercset, az Africa-ban már másik történet lesz rajta.

– Semmi probléma. Majd elmagyarázom. Csak szeretném az Ön szájából hallani az agyafúrt borbély esetét. Hosszú és bonyolult a cselekmény, ezért itt van tíz dinár – tette a pénzt az asztalra.

A meseárus, mit tagadjuk, zavarban, volt, tétova kezekkel göngyölte ki a tekercset, közben az idegen elégedett arcát fürkészve, majd olvasni kezdett:

A borbély és az ördög

Élt a messzi Sousse-ban egy apró, púpos borbély, bizonyos Belgassem Youssaf, aki nem győzte Allahot nap mint nap ötször is dicsőíteni, amiért testi hibája ellenére is teljes élettel ajándékozta meg. A szufik úgy tartják, hogy akit Allah nem büntet egy keveset, arra nem is figyel. Szerető felesége és három gyermeke várta minden este odahaza, műhelyét a Bab El Gharbi-tól nem messze, az Ibn Rasid utcában működtette. Nem volt sok vendége, bár a közeli rendőrőrsről gyakran tértek be hozzá egy kis igazításra, borotválásra.

Mert borotválni, azt nagyon tudott. Az egész Medinában híres volt kopott bőrszíjáról, melyen élesítette az apjától megörökölt solingeni borotvakést, igazi borzpamacsot és timsót használt, és meleg törölközőt borított a megberetvált vendég arcára. Szerényen el tudta tartani családját, néha még külföldiek is felkeresték, akiktől búsás borravalókat kapott.

Egyik nap, az imám már az esti imára hívó éneket zengte a közeli mecset tornyából, amikor árnyék vetült a bejáratra, s egy kecskeszakállas, göndör hajú, felettébb veres képű férfi állt meg az ajtóban.

– Nyitva van-e még, Mester uram? – kérdezte az idegen.

– Hogyne lennék, parancsoljon az úr, foglaljon csak helyet. – Jól megtanulta, hogy vendéget sosem szabad kitessékelni elégedetlenül az utcára. – Miben lehetek a szolgálatára? Nyírás lesz? Fazonigazítás?

– Csak egy borotválást kérnék, nem szeretem, ha a borostám felsérti a kézfejemet. A fickós kecskeszakállamra vigyázzon, az marad. Hanem mester uram, jól élesítse ki azt a kést, mert az én sertém kemény, akár az acél!

Százszor húzta végig az öreg szíjon Belgassem a pengét, két teljes percig kente a gazdag, dús habot a veres képű arcára, de bizony minden húzás után újra kellett élezni a beretvát, újra kellett pamacsolni a megmaradt felületeket, olyan kemény volt az a fertelmes szőrzet. Volt idő tehát a beszélgetésre, a borbély törte meg a csendet.

– Aztán mi a véleménye Önnek a jelenlegi gazdasági helyzetről?

Ez az a mondat, amelyikkel a világ bármely tájékán ki lehet szabadítani a szellemet a palackból. Mert ez az utolsó percben beszabadult vendég is azonnal szidni kezdte a kormányt, aztán az ellenzéket, aztán mindenkit, aki csak eszébe jutott. Vitatkoztak az új intézkedésekről, a lehetőségekről, majd a labdarúgásról. Na, itt szabadult el igazán a pokol. Mert Youssaf fennen hangoztatta, hogy lesz még Tunézia világbajnok, míg a páciens nevetve közölte, hogy csak azután, ha már a magyarok voltak. „De hát a magyarok már majdnem voltak.” „Majdnem pedig már a tunéziaiak is voltak.” Annyira belemelegedtek a szavak csatájába, hogy észre sem vették, elrepült az idő. Kint besötétedett, a Medina elnéptelenedett, arc elszőrtelenedett.

A veres képű elégedetten és kéjesen nyöszörögve pihegett a meleg törölköző alatt, borbélyunk, a homlokán csorgó verítéket törülgette. A vendég felegyenesedett a székben, levette arcáról a gőzölgő anyagot, és a tükörbe nézett.

– Hol a szakállam?

Jaj, valóban, a nagy vitatkozásban, a fergeteges kvaterkázásban bizony a mi mesterünk végzeteset hibázott: leborotválta a kecskeszakállat is. Ha lehet azt mondani, akkor a veres képű arca még veresebb lett, füléből füst gomolygott, szeme szikrát hányt, amikor a Belgassem felé fordult.

– Tudd meg, te szerencsétlen, hogy én nem vagyok más, mint a Sátán, aki Mohamedet is megkísértette. Azért jöttem, hogy veled is ezt tegyem, de látom, itt más lesz a munka.

– Miért engem akartál megkísérteni – kérdezte a borbély, – amikor én tiszteletben tartom és követem Allah minden utasítását?

– Mi a szépség abban, ha egy hitetlen kísértek meg? – kérdezett vissza az Ördög. – De, mint mondtam, itt más lesz a dolog. Mivel levágtad a szakállamat, ezért büntetésből a Pokolra viszlek.

Sírt, jajveszékelt a szerencsétlen borbély, de süket fülekre talált. Hiába emlegette fel a családját, szerény kis életét, mindenre ez volt a válasz: a Gyehenna tüzén fogsz égni.

– Miért is lenne dicsőséges egy szerencsétlen púpos lelkét a Pokolra vinni?

– Tudd meg, hogy nem létezik olyan, hogy púpos lélek. A lélek az lélek. A tiéd sem különb senki másénál.

Azonban nem feleslegesen húzta az időt Belgassem. Azt beszélték szomszédai, ismerősei, hogy a borbélynak még a púpjában is ész van, olyan csavaros volt néha a gondolatmenete, hogy senki sem igazodott el rajta. Most is, amíg könyörgött, csak kifundálta, hogyan is menthetné meg lelkét a pokol tüzétől.

– Nos, rendben, Insallah[1], – mondta. – Azonban engedd meg, hogy elmeséljek neked egy történetet, melyben olyan lelkekről lesz szó, akik nem jutottak el sem a Paradicsomba, sem a Gyehennára.

– Ha már ennyi időt pazaroltam rád, hát legyen – felelte az Ördög, és hátra dőlt a székben.

A két kísértet

Fent, északon, a nagyvárosban, Tuniszban, élt egy bölcs tanító, bizonyos Mahjouba El Arbi Harrabi, aki arról volt híres, hogy bármilyen szövevényes ügyben képes volt igazságosan dönteni, mindkét fél megelégedésére. („Hazudsz!” kiabálta közbe a Sátán, de a púpos egy kézmozdulattal csendre intette.) Sok tavaszt és őszt látott már ez az ember, megjárta Mekkát, Aleppót és Damaszkuszt. A békesség, a nyugalom és a jókedv, így hívta három feleségét, akikkel megosztotta hajlékát. („Már pedig ilyen asszonyok nem is léteznek” ordított az Ördög. „Ha nem maradsz csendben, akkor a te lelkeden fog száradni a két szerencsétlen sorsa” válaszolta a Youssaf.)

Történt, hogy egy gazdag ember kereste fel őt Karthágóból.

– Ó bölcsek bölcse, hogy Allah növessze hosszúra a szakálladat, segíts a te szerencsétlen szolgádon! Nem tudok senkit felfogadni az ültetvényeimre, mert éjszakai szállásukon rendre megjelenik egy szellem, aki ott kiabál nekik, ki akarja űzni valamennyit a földemről. Másnap persze az emberek fáradtak, ijedtek, alig tudnak dolgozni. A gyümölcseim, a zöldségeim ott rohadnak el, hiába fizetem rendesen a munkásaimat, senki sem akar nekem dolgozni. De ez nem csak az én gondom, a többi karthágói gazda is hasonló cipőben jár, messze elkerülnek minket már a napszámosok is. Éhen fogunk halni, ó bölcsek bölcse!

Simogatta szakállát a nagy bölcs, gondolkodott, hogy hogyan is segíthetne az embereknek egy szellemmel szemben, de sok okos ötlet nem jutott az eszébe. Végső tanácstalanságába ezt mondta:

– Gyere vissza egy hónap múlva, majd akkor megadom a választ.

A gazdag ember elvonult, de a bölcset csak tovább rágta a probléma. Nem volt a lelkében békesség, ezért először ehhez a feleségéhez fordult, de nem kapott megfelelő választ. A teste sem lelt nyugalmat éjszakákon át, így a második feleségének is elmesélte az estet. A nő szépen végighallgatta, de nem tudott neki segítséget adni. Teltek a napok, odalett jókedve is, ekkor fordult harmadik asszonyához. A történet végére érve a vidám szemű Tasnime csak felkacagott, majd így szólt:

– Mennyivel jobb ezeknek az embereknek a helyzete, mint a messzi El Jem-ben lakóknak. Ott egy gladiátor szelleme lakozik állítólag az amfiteátrum romjai között, és éjszaka karddal kergeti meg az arra járókat. Aztán később ott sírdogál a villák romjai között, a csodálatos mozaikokat becézgetve.

A bölcs csupán annyit érzett, hogy rálelt a megoldásra. Összepakolta kevéske személyes holmiját, majd öszvérhátra ült, és El Jem felé vette útját. A hosszú úton volt ideje gondolkodni, hogy mit is szeretne, és azt hogyan is hajtaná végre, végezetül, mielőtt megérkezett volna, készen is volt a terve.

Az estét egy hentes házában töltötte, nem messze az amfiteátrumtól, és csak akkor merészkedett elő, amikor már sötéten elterült az éjszaka, és a félhold vakító fénye őrizte az igazhitűek álmát. Merészkedett, micsoda fellengzős szavak! Minden porcikájában reszketett, ahogy a kihalt romok közelébe ért. Belépett az egyik kapun, és egyenesen a küzdőtérre lépett.

A szellem hirtelen bukkant elő, szinte a semmiből. Fején sisakot viselt, jobbjában rövid kardot tartott.

– Most véged van, ember, a véredet ontom, a császárok dicsőségére. Örökké bolyongó lelked engem fog szolgálni a másvilágon – mondta. („Ekkora marhaságot!” nevetett az Ördög, térdét csapkodva. „Azt én döntöm el, hogy ki szolgál kit.” „Ha nem lesz csönd, már be is fejeztem!” ripakodott rá a borbély.)

A bölcs egyszerre gondolt mindhárom feleségére, de ez most nem sokat segített, ezért így szólt:

– Mielőtt megölsz, had mondjak el egy tanulságos történetet, hiszen még hosszú az éjszaka.

– Ám legyen – egyezett bele a bősz harcos, s kardját visszadugta a hüvelyébe.

A vízárus meséje

Hiszed-e, vagy sem, messze innen, a csodálatos Sidi Bou Said-ban élt egy szegény ember, egy vízárus. Minden reggel friss forrásvízzel töltötte meg a nagy agyagkorsóit, aztán öreg szamara segítségével nyakába vette a városka girbegurba utcáit, ott kínálta portékáját a kékre és fehérre festett házak között több-kevesebb sikerrel. („Na, ebből elég, már viszlek is magammal” türelmetlenkedett a Sátán. „Várd ki a végét, mindennek értelme van Allah szerint” intette le a borbély.) Azon gondolkodott, hogy mihez kezd életével, ha öreg szamara elhalálozik, mivel annyi pénze sosem maradt, hogy az öt éhes gyermeke mellett félre rakhatott volna.

Egy különösen forró napon gyorsan fogyott a víz, senkinek sem volt kedve kimozdulni a házak árnyékából, elvánszorogni a messzi forrás vizéhez. Emberünk azt számolgatta, hogy ezen a napon talán háromszor is képes lesz fordulni, ha a csacsi is úgy akarja. Az El Fauz és az Ibn El Jazzar utca sarkán egy koldusba botlott.

– Szánjál meg engem, ó gazdag ember, add meg nekem az élet lehetőségét a mai napra – könyörgött a koldus, bögréjét rázogatva.

– Szegény ember vagyok magam is – felelte a vízárus, – szívesen adnék, ha lenne miből. De nekem sincs pénzem.

– Szerinted Allah pusztán pénzzel teszi boldoggá az embereket? Nekem semmi másra nem lenne szükségem, mint egy pohár finom vízre.

Morfondírozott rendesen az árus, hiszen ilyen időben minden kortyért búsásan fizetnek, azonban a jó érzése kerekedett felül, és megitatta a koldust.

– Nos tudd meg hát – mondta a koldus, – hogy nem egyszerű halandó vagyok, hanem Gábriel, Allah szolgája, és próbára tettelek téged. Mivel jól vizsgáztál, ezért megjutalmazlak. Mától nem kell öreg szamaraddal a messzi forráshoz elzarándokolnod, elég, ha lementek a tengerpartra. Töltsd meg a két korsódat tengervízzel, majd rakd beléjük ezt a két kavicsot. Meglátod, finom, édes forrásvizet nyersz majd – azzal átadott egy apró ládikát, amelyben két kis kövecske lapult.

Hitte is a koldus szavait a vizes, meg nem is, gyorsan eladta a még meglévő áruját, majd lebaktatott a tengerpartra, és úgy tett, ahogy azt az angyal elmondta neki. Egy kevéske ideig ott toporgott a fövenyen, de aztán nem bírta tovább, és megkóstolta az egyik korsóban lévő vizet. Lássatok csudát, a víz édes volt és hűs!

Nosza, gyorsan vitte is a tikkadt lakóknak, akik nem győztek fizetni a finom portékáért. Nem csoda, hogy a vízárus hamarosan meggazdagodott, mivel nem kellett a távoli forráshoz elballagnia, hanem már a tengerparton friss ivóvízhez tudott jutni. Az öreg szamarát pedig hamarosan beállította az istállóba, ahol békésen tengethette napjait.

A gladiátor értetlenül nézett a bölcsre.

– Hát ebben ugyan mi a tanulság?

– Ha kíváncsi vagy, megmutatom neked ezt a dobozt, talán akkor majd rájössz – felelte El Arbi Harrabi.

A zsákjából óvatosan egy kis ládikát vett elő.

– Gyere, hajolj közelebb, hogy jobban lásd a köveket.

A harcos egészen közel hajolt.

A bölcs hirtelen kinyitotta a dobozkát, ami beszippantotta a kísértetet. Ezek után, mint aki jól végezte a dolgát, felült az öszvérére és hazaindult. Ám nem állt meg Tuniszban, haladt tovább Karthágó felé, mert nem volt pazarolni való ideje.

Több napos utazás után, késő este érkezett meg az alvó városba, és maga sem tudta, hogy miért, de Antonius fürdőjének romjai felé vette az irányt. Alig telt el egy óra, s máris megjelent a szellem. Bőszen nézte fáradt emberünket.

– Most véged – mondta. – Most ütött halálod órája. Semmi sincs, ami megmenthetne.

– Mit szólnál, ha nem kellene nap mint nap egyedül unatkoznod, az éjszakát várva, amikor is az élőkkel szórakozhatsz? Örülnél a társaságnak?

– Jupiterre, mit nem adnék a társaságért, kérhetsz tőlem bármit!

A bölcs kemény feltételeket szabott, kiengedte a ládikában tartott kísértetet, hazatért, kipihente magát, és várta a gazdag karthágóit. Megnyugtatta, hogy többé nem kell tartaniuk a szellemtől, mert annak már más dolga akadt, Allah legyen áldott! A gazdag ember pedig olyan búsásan megjutalmazta a bölcset, hogy élete végéig nem szenvedett hiányt semmiben sem ő, sem a feleségei.

– Marhaság! – mondta a Sátán, – ilyen nincsen!

– Nos, a nagyapám őrzött egy dobozkát két apró kaviccsal, ami most az enyém – válaszolta a borbély.

– Ha lenne olyan kő, amely képes a sós vízből édeset csinálni, már biztosan nálam lenne – legyintett az Ördög.

– Azt elfelejted, hogy Allah útjai kifürkészhetetlenek. Azonban, ha valóban nálad az igazság, akkor itt a lehetőség, hogy a köveket megszerezd. Képzeld el, hány hívőt tudnál ezekkel megkísérteni!

A veresképű szemében különös fény gyulladt:

– Mutasd!

A borbély egy egyszerű fából készült ládikát vett elő, majd a vendége orra alá tartotta. Ahogy kinyitotta a fedelét, zsupsz!, a Sátán már benn is volt a börtönében! De hogy az milyen szűk volt neki! Dörömbölt, szitkozódott, fenyegetődzött, ám nem jutott semmire, nem tudott kijönni. Végezetül ígérgetett, fogadkozott, hízelgett, hogy milyen gazdaggá teszi ő a borbélyt, hogy milyen károkat fog okozni a konkurenciának! Azonban a púposnak egyetlen kitétele volt: hagyja békén őt és a családját, és soha többé ne tegye be a lábát a Medinába. Amikor az Ördög megesküdött mindenre, akkor kieresztette börtönéből. Visítva repült egészen az ég aljáig, ott csinált egy bukfencet, majd eltűnt a tengerben. Azóta sem látta hírét senki sem Sousse-ban, azonban a köveket magával vitte.

– Szép mese volt – mondta az idegen, – igazán megért tíz dinárt.

Furcsa, de a meseárus ismét zavarban volt.

– Honnan ismerte maga ezt a mesét, amit én is csak most olvastam először?

– Onnan, hogy téged is én találtalak ki. Többé nem kell végigcaplatnod a Habib Bourgiba sugárúton a Dar el Bey-ig, nem kell esténként hallgatnod az aludni térő seregélyek ricsaját, nem kell aggódnod a megélhetésed miatt.

– Miért gondolod uram, hogy ez nekem fáradtság? Nem jobb ez a semminél? Nem lehet, hogy te is a mesém egyik szereplője vagy?

Az idegen elmosolyodott, kiitta a kávéját. Aprópénzt szórt az asztalra, napszemüveget vett elő, felállt, majd elsétált köszönés nélkül a pályaudvar felé.

Itt minden megtörténhet…

[1] Insallah: Allah akarata szerint.

Illusztráció: M. Levy