Tanulmány

április 11th, 2025 |

Arany Lajos: A REJTÉLYES SZÍVDOBOGÁS (1. rész)*

*125 éve ezen a napon született Márai Sándor

Márai Sándor. A bronz domborművet,
Juha Richárd Munkácsy-díjas szobrászművész
alkotását az író születésének 125. évfordulóján,
2025. április 11-én avatják a Tokaji Millenniumi
Irodalmi Emlékparkban.

Márai a sajtóról (I.): az újságírás lényegéről,
értelméről, felelősségéről, „hatalmáról”

Fikció, fantázia, még ha valóságelemekből építkezik is – mondjuk a művészetről, így a szépirodalomról, például egy Móricz-novelláról. Élménydokumentáció, azaz minden ízében valóság – állítjuk egy-egy Móricz-riportról, amely egyszersmind művészi nívón szól mindig. Ahogyan megtörténtek az események, annak megfelelően ír Mikszáth publicisztikájában, pl. a parlamentről. Ahogyan megtörténhettek volna – aszerint pedig a Péri lányok szép hajáról vagy épp A bágyi csodáról. Móricz, Mikszáth – és még vagy félszáz társuk! – a 19. század utóján és a következő első évtizedeiben a szépirodalmat és az újságírást egyaránt magas színvonalon művelték. Márai Sándor azzal a különleges tulajdonságával tűnik ki közülük, hogy talán ő töprengett s vallott a legtöbbet az írásról. Általában is, meg az írás egyik fő terrénumáról, a sajtóról. Mindig mélyre hatolva tárgyában, máig aktuális gondolatokat közvetítve.

Dolgozatunk két részből áll: ez az értekezés azt veszi számba, miként vélekedett ő az újságírás lényegéről, értelméről, felelősségéről, „hatalmáról”.[1]

Negyedszázadnyi újságírói tapasztalat birtokában Márai úgy ítélte meg: az újság kommunikációjának elérni szándékozott nagy köre – egyben visszacsatolója –, a „nyilvánosság”: a legnagyobb próba.[2] A negyvenes évek elején írta, lényegében napjainkra is érvényesen: a magyar tömegek nagy összessége ma sem az egyetemi szemináriumok munkaszobáiban szerzi átlagos műveltségét, hanem a néptanítók, továbbá a sajtó, a rádió, a könyvkiadók s végül a színház és a mozgóképeket pergető üzemek jóvoltából.[3] Épp ezért, ő maga „sosem mondott le az írás »pedagógiai« lehetőségeiről, az írástudót pedig felelősnek tartotta a közvélemény korrekt tájékoztatásáért”.[4]

Tudta, érezte, az újságírás, az újságírói lét lényege, az újdondász legnagyobb célja: tanúskodni a Föld mellett. Tanúskodni az emberek mellett.[5] Tisztában volt vele: a szellemi rang kötelez! Noblesse oblige…. – kezdi egy naplóbejegyzését, mondván: az alkotó embernek nemcsak „hivatása”, „képességei” vannak, rangja is van. Ezt a rangot – a feltétlen emberi rangot – nem az emberektől kapta, hanem Istentől.[6] Indulásától mindvégig kulcskérdés számára az írástudók felelőssége: Egy napon megtanultam, mi az írott szó felelőssége, s ekkor félni kezdtem.[7] És meghatározó fontosságú a szavak embereinek benső vezérlésű szigorú morálja. A felelősség és a – szakmaihoz társuló – morális igény: Az írás végső értelmében nem egyéb, mint magatartás, nagy szóval úgy mondhatnám: erkölcsi magatartás – írja az Egy polgár vallomásai lapjain.[8] S éppen, mert „színre vitt emlékezés”[9] ez a „regényes önéletrajz”, vallomásos „regény”, meggyőződésünk: a narrátorral azonos a szerző; azonosul a vallomástételben. Ezért e művéből (miképp az emlékezéstrilógia többi kötetéből, a Hallgatni akartam és a Föld, föld!… címűekből) idézni valójában annyi, mint Márai saját gondolatait citálni.

Az írói, újságírói felelősség szüntelen foglalkoztatja, újabb s újabb megvilágításban: az írás csak részben tehetség, fontosabban jellemkérdés is[10] – szól intelme. Az Újságot írni c. vallomásában erre figyelmeztet: Az újságíró néha megborzad az írott szó felelősségétől: minden szava emberek százezreire hat közvetlenül, sorsokat alakíthat, öntudatlanul.[11] E felelősség persze nem kizárólag a komolysajtóé[12]. A hatásos, egyúttal hiteles bulváré is: az igazi, a nemesebb fajtájú zsurnalizmusra az jellemző, hogy nagyjában szigorúan érzi a felelősségét egy diszkréciónak, amire a nyomtatott szó nyilvánossága kötelez.[13] A korabeli sajtó felelősségét kezdettől vezérelhette mindenekelőtt egy ma is érvényes európai magyar szempont: „Már párizsi újságíróként is veszélyeztetve látta Európa hagyományosnak vélt értékeit. Az első világháború nemcsak a térképet rajzolta át, hanem az emberek mentalitását, életvitelét is károsan befolyásolta. Ekkor lett meggyőződése, hogy a gondolkodásban és ideálokban megmutatkozó zűrzavart csak az értelem, a logika módszeres használatával lehet ellensúlyozni”[14]

Segíthetünk még?

A jó újságcikk mindig szenvedélyes: másképpen nem hat – vallja egyik esszéjében.[15] Márai, a sztoikus író és gondolkodó hangja bensőségessé forrósodik, amikor az igazságkereső szenvedélyre – mint az írás, az újságírás létalapjára – utal, a maxima és az önmegszólítás együttes nyelvi erejével nyomatékosítva felhívását: az igazságot írd le, hűségesen; de közben tudjad, hogy nem is ez a tárgyi hűség a legfontosabb. Ne a tárgyhoz maradj hűséges; inkább s kérlelhetetlenebbül önmagadhoz – tanácsolja.[16] Patikamérleg-pontosságú fogalmazásmódjára jellemzően, egyik tanulmánya az igazságnak mintegy definícióját is adja, a rá valló stílusban – aforisztikus tömörséggel és eleganciával, s meghatározásérvvel törekedve a meggyőzésre: Az írónak, békében, mint háborúban, az igazságot kell mondania, mert csak a valóság megismeréséből következő igazságnak van pedagógiai ereje.[17] E gondolat közvetlen folytatásaképp az igazságot a bátor szókimondás összefüggésében értelmezi: Az író soha nem hirdethet gyűlöletet az emberek között. De kötelessége hirdetni az igazságot, melynek nevelő, ébresztő erejében hisz.[18] Más, rokon megfogalmazásban: nem elég valami „ellen” írónak lenni, ugyanakkor „valamiért” is kell írni.[19] S tanújele Az igazi című regényéneki egyik elemi erejű közlése, hogy az „igaz”-ság és az igazság keresésének és kinyilvánításának igénye, követelménye a szépírásban és a publicisztikára is mindvégig érvényes: az igaz szavaknak van valamilyen alakító és tisztító erejük.[20]

Miképp Kosztolányi, Márai is tudta – és élte: írni csak önkívületben, mintegy transzban lehet – és ugyanakkor olyan mindenre elszánt tudatossággal, ahogy egy matematikus épít fel egy felsőbb fokú egyenletet.[21] A megformálás külön képességének léte nélkül hatástalan a mégoly igaz vélemény, nézet, ítélet is: Az írás mindenekfölött kompozíció; tehát egy erő a komponálásban alakot, formát kap; […] a gondolat csak van; a megkomponált gondolat már történik […].[22] S kritériuma a nívós írásnak a nyelv biztos ismeretéből eredő hajszálpontos fogalmazás: Nem elég megtalálni az igazságot, ki is kell mondani azt. Nem elég kimondani az igazságot, meg is kell szövegezni azt, másíthatatlanul, mintha márványtáblára vésnék.[23] Az (újság)írás egyik nyelvi aranyszabálya ez: a szöveg emelkedettségét is szavatoló választékosság[24], Márai szövegműveinek, művészi szövegeinek stílusjellemzője. Tudniillik ez a kifejezésmód, „minden eleganciája mellett, rendkívül természetes, egyszerű”, s „egyszerűsége, természetessége mellett szabatos; irodalmi stílus”.[25] Messzemenően tekintettel persze mindvégig arra a paradoxonra, ahogyan ő a stílust értelmezte, egész írásművészetét átható szellemességgel: Stílus az, ami eltér a normálistól?… Ez csak bemondás. Ami eltér a normálistól, lehet modor, riszálás. A stílus az, ami normalizálja az abnormálisat is.[26]

És értette, vallotta s gyakorolta maga is, e nagy elődhöz méltóan, a „Kosztolányi-törvényt”, a világosság reguláját: „Az olvasót egy másodperc ezredrészéig sem szabad bizonytalanságban tartanunk.”[27] Mert az igazság tömegek számára való kommunikálásának feltétele, a nyilvánosság próbájának része Márai szerint is a közlésfolyamat sikeressége, a megértetés – az igazság (az üzenet) és a sajtó (a közlésfolyamat feladója) meg a befogadók (a címzettek) élő kapcsolata: Nem elég az „igazat írni”. De úgy megírni az igazat, hogy akadálytalanul eljusson azok címére, akiknek szánta – igaza van Schuschnigg [osztrák] kancellárnak: – ez már csaknem művészet.[28] E gondolatban közvetetten az is benne rejlik, hogy számos akadálya lehet az üzenet dekódolásának. Az olvasó partnernek tekintése feltétele annak, hogy a feladó kiállja a nyilvánosság próbáját: Az újságíró úgy beszél olvasójával, mint személyes ismerőssel: bizalmasan és közvetlenül. – Nézd, ez és ez történt – mondja. – Mit gondolsz, segíthetünk még?…[29] Kommentárként Márai hozzáfűzi: Ez a közvetlenség meghatja az olvasót, bevonja a mesterség meghitt köreibe, beavatottnak érzi magát.[30] Úgy véli, az sem egészen megfelelő, ha azt írja az újságíró, amit „feltétlenül” meg akar írni – sokféle igazság van, s minden igazságnak más a formája.[31] Annak ténye, hogy rengeteg igazság van[32], nehezíti író és olvasó „párbeszédét”. Ezért, mint meghatározza, egyetlen feladatom, hogy formai összhangra hozzam a formátlant és ezerarcút, megnevezzem a soknevűt, ami örökké csak a kétségbeesés zsivaja marad.[33] Hirdette, s mindvégig őrizte az aggályos pontosság, világosság, nyelvi (és tartalmi!) megalkotottság igényét. Arra int: Egy fáradt cikk és megbuktunk, egy hanyag jelző, téves következtetés és összesúg a „szakma”, amely kegyetlen, kaján éberséggel figyeli minden sorunkat.[34] Emlékezései szerint még emigrációja előtt, 1947-ben felismerte: számomra nincs más „haza”, csak a magyar nyelv.[35] Egy évtizedekkel későbbi feljegyzése annak tanújele, hogy meggyőződése később sem változott: „Haza” csak egy van, az anyanyelv.[36]

Az anyanyelvet s pontos alkalmazását minden körülményben biztos azilumnak tudta: az élet irtózatos zűrzavarában nincs más menekvés, csak a jól fogalmazott mondat […].[37] Önkéntes száműzetése 23. évében, „nyelvi tudatának”, bámulatos szókincsének őrzésére, páratlan anyanyelvi igényességének jeleként, hetvenegy évesen megrendelte Bécsből A magyar nyelv értelmező szótárának hét kötetét.[38] A vigyázni kezdtem minden leírt szóra[39] megjegyzése sem csak arra az örök dilemmára utal, hogy bizonyos helyzetekben az igazi írástudónak írói vagy az újságírói énje szóljon, avagy hallgasson, a szó szoros értelmében is vehető: ő valóban ügyelt a szóra, a hajszálpontos fogalmazásra, az elsőtől az utolsó leírt betűjéig. Egy idősebb kori feljegyzésében így sóhajt: Nehéz az „igazi” szót eltalálni.[40] Szintén régi emigránsként jegyezte meg, elmarasztalásba rejtett intelemként: tanulhatnak, akik a pontos szó helyett beérik a sok szóval.[41]

A szövegalkotás egy szintén szerfölött lényeges, ugyancsak Kosztolányi-féle aranyszabályát – „nincs nagyobb művészet a törlésnél. […] Aki tudja, hogy mit ne mondjon, az már félig-meddig tudja, hogy mit mondjon.”[42] – hivatkozta (Kosztolányi írta: „írni annyi, mint törölni”[43]), mélyen értette, s művelte. E káté így szól Márai hangszerelésében: Nem elég írni. Át kell írni mindent, amit írtunk. Ez az irodalom.[44] Nem lehet elég keveset írni. És nem lehet elég sokat húzni abból, amit írtunk. A dilettáns rögeszméje: írni, írni! Az író kényszercselekedete: húzni, húzni. Illetve: a legnehezebb: húzni. Nehezebb, mint írni, újraírni. Ez a nagy mesterségbeli vizsga. Mint a filmesek, akik néha 30–40 óra filmanyagból „vágnak össze” két órára valót. Ez nagyon nehéz, látni a lényegeset az anyagban.[45] A szövegalkotás művészetének sajátja a következő szemléletes – az említett Kosztolányi-törvényre ugyancsak figyelő – definíció is: az írás a tőmondat sűrített energiája, a körmondat csillogó tűzijátéka.[46]

Mint Kosztolányiéra, az írás e nagymesterének nyelvezetére is rendkívül jellemző az emlegetett aforisztikus szövegteremtés, gondolatközvetítés. (Az itt idézett szövegek között is számos ilyet találunk.) S noha az ő szövegei is teli vannak gondolatokkal, az alkotói alázat ezt a bölcsességbe rejtett intelmet mondatja vele: „új gondolat” nincs, csak új „kifejezés” van, kifejezés, amely – ha megtelik a személyiség stílusos erejével – új feszültséget ad a régi gondolatnak […].[47] Bámulatos írásszenvedélyű alkotó; a kimondás belső igénye, örök törvénye és vágya vezérli tollát: élet-, olvasás- és írástapasztalata szerint az ötlet soha nem olyan érdekes, mint a végrehajtás és a kivitelezés.[48] Arra intett: a legnagyobb gondolat is közhely marad, ha nincs meg hozzá az a sajátos hang-ütés, mely közli és hangsúlyozza a gondolat fogalmi tartalmánál is igazibb lényegét.[49]

A „nagyhatalom”

Hitte – s tudta, mert megélhette, érzékelhette, s a Berten nevű regényfigurájával, mint szócsővel, ki is kiáltatja –: Milyen nagy hatalom a Szó![50] Szócső, mondjuk a regényfigurára. Igen, mert miként az Egy polgár vallomásai c. „regényében” az elbeszélő szövegére – benne a sajtóról szóló vallomásos mondatokra – egyszersmind szerzői véleményként, ars poeticaként tekintünk, A Garrenek műve c. családregény gondolati, vallomásos szövegeire hasonlóképp. Első érvünk, hogy a főszereplő – író. S az egyik értő kutató ezt állítja a mű központi figurájáról: „Garren Péter jelleme szigorúan megrajzolt önarckép.”[51] Kanadai kiadójának, Vörösváry Istvánnak a hetilapja, a Kanadai Magyarság a Márai-nekrológgal egyazon napon és oldalon közölt, A Garrenek műve kétkötetes edícióját hirdető szöveg e regényfolyamot Márai „életregényé”-nek minősíti, „évtizedeket átfogó visszaemlékezés”-nek, „mely bizonyos mértékig önéletrajz”.[52] Az elbeszélő és a szerző azonosságára utal egy másik irodalomtörténészi megközelítés is: Garren Péter „szereplő és történetmondó egy személyben, s a maga tudatán szűri át, a maga nézőpontjából értékeli és értelmezi az egykor látott, hallott, tapasztalt dolgokat, mi több: a saját – a Máraiéval azonos – nyelven és stílusban szólaltatja meg a többi figurát”.[53] S hogy a szépirodalmi műveket a gondolati prózával együtt citáljuk itt, arra érvünk lehet végül Gyergyai Albert lényeglátó, találó gondolata is, mely szerint Márainak minden műve vallomás.[54] És argumentálhatjuk a kettő összetartozását írónk újságírás-ideáljával is. Krúdy 1918-as publicisztikáját olvasván veti papírra e kései naplóbejegyzést: Ezek az írások is gyönyörűek, mint minden, amit írt.[55] Azaz a sajtószövegektől nem idegen a szépség.

De mit jelent az emlegetett hatalom az ő értelmezésében? Azt, hogy az ólombetű tud élessel is lőni, egy mondat robbanhat, mint a bomba, s halottak maradnak nyomában, egy mondat, amely élessel van töltve, elsöpörhet közéleti nagyságokat, politikai bálványokat, de egy másik mondat építeni is tud, napvilágra szólít alakuló és erjedő alkotásokat, a pillanat szavával hosszú időre formát ad a bizonytalannak.[56] Ebben áll az újságíró hatalma. De ő csak addig hatalom, míg tisztességes szemlélettel, megfelelő felkészültséggel, szabadon kifejezheti gondolatait. Abban a pillanatban, amikor az újságíró, ha fogcsikorgatva is, kénytelen alkalmazkodni a sugallatokhoz és korlátokhoz, melyek feladatának határt szabnak, […] nem több és más, mint sajtókuli.[57] Ezt nem akarta írónk. „Kényesen vigyázott arra, hogy véleményét mindig szabadon fejthesse ki, s ízlésének érvényesítésében ne kelljen megalkudnia.”[58]

Általánosabban, a sajtó hatalmát miképp látta? A Fleet Streeten – ahol Márai korában az angol sajtó nagy része készült, s amely „a londoni sajtónegyed” máig – szerzett élményei nyomán, a Times, a Sunday Times, az Observer, a Daily Mail c. lapokról szólva felel: A világsajtóban, a jórészt elbulvárosodott kontinentális és amerikai sajtó mellett ez a néhány nagy, százesztendős angol lap figyelmeztet csak arra, hogy a sajtó hatalom is lehet, igazi hatalom, amelynek minden szava csákányütés, amelyet nem lehet megfélemlíteni, sem elhallgattatni, mert rettenetes erejű fegyvereivel nem birkózhat meg semmiféle államhatalom, sem az érdekszövetkezetek terrorja; s ezek a fegyverek a tisztesség, az alaposság, a gondosság s a feltétlenül megbízható informáltság.[59] Érthető üzenet ez azoknak is, akik számára a hatalom más értelmű, akik presszió nélkül, önszántukból, csak úgy „maguktól” is visszaélnek a nyilvánosság hatalmával… S a tisztességfegyverű sajtót a kemény fegyelmű írótól szokatlan módon, mert már-már bálványozva, a Times-ról úgy vélekedik: mindent megtud az olvasó belőle, azt is, hogyan, azt is, miért, s mindenre mérget lehet venni.[60]

De létezhet-e, van-e teljesen szabad, szuverén sajtó, független újságíró? Márai már a Kassai Napló újságírójaként, húsz-egynéhány évesen, felvetette ezt az örök problémát. Akkor nemmel felelt: a sajtó függetlensége, a l’art pour l’art-os újságírás abszurdum. Abszurdum azért, mert az újságot, mint mindent a világon, determinálnak azok a szociális és társadalmi erők, amelyek között a sajtó dolgozik és közvéleményt csinál. Egyetlen lap sem mondhatja magáról, hogy „független”, mert hiszen már maga az a politika, amelyet bármennyire objektív formában, de minden lap képvisel, beleállítja az érdekek szolgálatába.[61] Később, az Ujság krisztusi korú tárcaírója a sajtó hatalmát nagy körültekintéssel, összefüggéseiben is alaposan megvizsgálva[62], számvetést készít e mesterség világáról. Mindenekelőtt a nagyhatalomjelleg egyik legfőbb vonására, a nélkülözhetetlenségre, pótolhatatlanságra utal: Mindent lehet vele, semmit nélküle, a modern életnek olyan közvetítő eleme, mint a levegő, mely a hangot továbbítja: meglepetten vesszük észre, hogy süketek vagyunk és sötétben járunk, ha egyszer hiányzik.[63] De hogy sokkal inkább szakmai-emberi alázattal művelhető szolgálat ez a szakma, mintsem bármiféle hatalom volna, azt értelmezésbeli megszorítással, ironizáló megközelítéssel jelzi, arra iróniaérvet hoz: Mindig nagyhatalom [a sajtó], mikor szükség van reá. Kiszolgálja az időt úgy, hogy egy pillanattal mindig elébbre néz. Furcsa nagyhatalom, amely mindig szolgál; s szolgálatát ellenfelei sem nélkülözhetik.[64] Újabb árnyalataként a magyarázatnak, idézőjelbe kerül a sajtó „hatalma”, tudniillik ezzel a nagyhatalommal minden rezsim kiszolgáltatja magát, a föld minden országában.[65] Majd ismét új lehetőségét nyitja az értelmezésnek, a szó szoros értelmében vett hatalommal való kapcsolatára utalva, a sajtót örök túlélőnek érezve.

A médiát, mint egyszerre óriást és törpét, fölényben levőt és kiszolgáltatottat, a folyton e kettősségben létezni kénytelen közeget jeleníti meg, szójátékkal intonálva, nyelvi paralelizmusokkal fokozva a meggyőző erőt: Nagyhatalom, mert minden hatalom rászorul, s mert túlél mindent és mindenkit, aki rászorult. Kegyeit lesik és félnek tőle, de ugyanakkor korlátozzák és fegyelmezik. Tanácsáért esedeznek, véleményét elfogódott izgalommal olvassák, de ugyanakkor tanácsokkal és véleményekkel iparkodnak eldugaszolni fülét. Elvárják tőle, hogy mindent tudjon, mindent lásson, és elvárják tőle, hogy csak azt tudja és lássa, amit változó szemléletek megengednek neki.[66] Jelzi egyben: a sajtó a miliőből kiszakítva nem értelmezhető, leképezi a társadalmat: Néha korrupt, mert emberek csinálják, néha erkölcsös, mert emberek csinálják, néha üzleties, néha önzetlen, akkor is alkot, amikor „destruál”, akkor is ítél, ellenőriz és fegyelmez, mikor alkot.[67] Lassítva a szövegritmust – ezzel is együtt töprengésre késztetve az olvasót –, anaforákkal adva nyomatékot gondolatának, szinte eszményien önzetlen, mellérendelt szerepű szakemberek alkotta, csupán felelősségi körök szerint eltérő rangú, pusztán közszolgákból álló fórum színében tünteti fel a sajtót. Érzékeltetve: ez is a média: Nagyhatalom… Mindenben az, csak a saját dolgában nem, minden érdekért inkább kiállhat, mint a maga érdekéért. Nagyhatalom, melynek igazi fejedelmei, nagykövetei és tábornokai éppen olyan dísztelenek és címtelenek, mint hivatalnokai és közkatonái. Mindenkinek szószólója, prókátora; de ki szól jó szót az érdekében? Nincs rá szüksége, mert „nagyhatalom”… s ám lássa és nézze, amíg nagyhatalmakat kiszolgál és éltet, hogyan maradhat maga is az.[68] Végül a sajtó, ez az örök túlélő erkölcsi fenoménná, a megvesztegethetetlenség mintaképévé magasztosul, így visszautal a szerző a „Fleet Street”-re. Az anaforás szövegnyomaték is jelzi: ebben kellene állnia a sajtó igazi hatalmának! Íme: Ha száját befogják, jelt ad a szemével. Ha agyonverik, feltámad. Van benne valami, amit nem lehet elhallgattatni, soha, semmiféle ígérettel vagy terrorral.[69] Az idősödő író egyik feljegyzése a meggyőződésének változatlanságáról ad hírt: A betű mégis hatalmasabb, mint az atombombák korában hiszik.[70]

Mindenkit ébresztget

Felfogásában az igazi sajtó olyan természetű, hogy újság, és mindenkinek szól, tehát az egyszerű közlésen túl fölvilágosítja, nyugtalanítja, ébresztgeti az embereket.[71]

Az igazságkereső megszállottság, a lényeglátó és felvilágosító akarat pedig nem tűrheti az értelmetlen kíméletességet és óvatoskodást. Márai közvetetten és közvetlenül egyaránt hangot ad ennek. Már egy ifjúkori tárcájában hangot adott annak a sajátos véleményének, mely szerint a cikkíró magángondolatait (az újságban, tehát a nyilvánosság számára) tolmácsolni: mindig bizonyos fokú szemérmetlenség.[72] S ebből az ironikus, paradox megjegyzésből éppen képtelensége okán halljuk ki nemcsak az egészséges újságírói, közszereplői exhibicionizmust hanem – éppen a szellemesen találó kifejezése okán – a megdöbbentő, netán megbotránkoztató, ám szabad, szemérmetlenül nyílt szókimondást, a kérlelhetetlen őszinteséget is. Másutt egy francia újdondász munkájának „negatív festése” által alkot szabályt – ami a fikcióban erény, a dokumentációs, tehát a sajtóműfajokban nem feltétlenül az: az újságban mindig író marad, soha nem lesz újságíró. Kesztyűs kézzel ír…[73] S úgy véli: az újságíró, ha túlságosan finnyás, diszkrét, előkelő, könnyen abba a hibába esik, mint a túlságosan diszkrét író: hogy ti. nem mond semmi lényegeset, a legjobb esetben közöl vagy szórakoztat, de távol maradva a dolgok lényegétől, távol marad közlésük során az igazi hatástól is.[74]

Látszólag az erőszakos újságírást látszik pártfogolni a következő maxima, valójában a meggyőződés nélkül bólogató sajtó elutasítása, az igazság keresésének és kimondásának, az őszinteségnek, az árnyaltan megfogalmazott gondolatnak a kívánalma szól itt: A jó újságírás mindig agresszív – még akkor is, ha helybenhagy, beleegyezik és áldását adja valamire. Az újságíró, aki az élet jelenségeire makacsul hajtogatja, hogy igen és ámen, unalmas és kevéssé meggyőző.[75] Ezzel függ össze az értékért perlő felháborodás szavakra váltásának, a termékeny indulatnak az értelme, az „érted haragszom” kimondása: a jó újságíró szolidáris haragjával, vádjaival, és ellenszenveivel; abban a pillanatban, mikor támad, csakugyan hisz dühében; ez a szolidaritás az újságírás hitele.[76]

Márai kivételes szerepűnek ítéli az újdondászt, meggyőződése: az újságírás több és más, mint „pálya”, mesterség: az újságírás különös idegállapot, megszállottság, nem hasonlítható semmiféle „gyakorlati hivatáshoz”. Olyan méreg ez – újságot írni –, amelyről nem tud lemondani többé, aki egyszer reászokott.[77] Ismétli a „felvevőkészülék” folyamatos működésének örök igényét: Újságot írni állapot, idegállapot. Egészséges ember ki tudja zárni néha a világot. Az újságíró soha.[78] Kinyilvánítja, hogy ez az a mesterség, amelyben nincs „munkaidő”: Nem igaz, hogy az újságíró befejezte a munkáját, mikor megírta a cikket […]. A világban soha nincsen schlusz, mint a szerkesztőségekben. A lap már megjelent, de a világ megy tovább, s az újságíró, az igazi, már figyel holnapra, holnaputánra, keresi az „anyagot”, azt a rejtélyes valamit, ami emberek szándékaiból és baleseteiből, népek tragédiáiból és a butaság fintoraiból, emberek ármányaiból és véletlenek sorozatából sűrűsödik össze, minden pillanatban, mindenütt a világon.[79] Nem véletlenül írta Márairól szellemes szemléletességgel a kortárs Bálint Jenő, 1933 májusában, A Reggel c. lapban: „Akkor is ír, ha sétál az utcán, vagy fellép egy villamos peronjára. Vezércikket fűz a cipőjébe reggel, regénytémákkal beretválkozik. Úgy áll készen az írásra a nap minden percében, minden porcikájában oly ideges remegéssel, mint versenyparipa startnál futásra.”[80]

A színvonalas hivatásgyakorlás érdekében ismerni kell a „nyersanyagot”, a tényeket, azt a titokzatos anyagot, mely embert emberhez fűz, a jelenségek összefüggéseit.[81] Márai nyelvi nyomatékkal (ismétléssel, ellentétpárok felállításával és felszólító értelmű kijelentéssel) hangsúlyozza: nem elég a felszínt nézni – „kapirgálni” –, elégtelen a mesélgető mellébeszélés, ellenben a közelről megnézés (értsd: a mélyre nézés és látás, a tények feltárása, az alapos elemzés) nélkülözhetetlen rekvizituma e pályának: Az újságíró nem „szemlélődik”, hanem megnéz. Az újságíró nem mesél, hanem következtet.[82] Mint Krúdy, aki olyan közel ment ahhoz, amiről beszélt – egy utcaszöglethez, egy korabeli divatcikkhez, egy emberi archoz –, mintha a szobában ülne, és úgy beszélne, személyesen a személyhez. Hozzá is fűzi nyomban: Minden nagy írásnak ez a titka.[83]

E maximát, a Füves könyv egyik „gyógyító gondolatát” minden szerkesztőségnek – is – a falára érdemes lenne kiírni: Végzetesen kell élni és írni, tehát nyugodtan, nagyon figyelmesen, egyforma erővel figyelve a világra és önmagunkra, értelmünkre és szenvedélyeinkre, az emberek szándékaira és a mindenséghez való kapcsolatainkra.[84] Márai e gondolatmenetében „a figyelem kulcsjelentőségű, a figyelem ugyanis olyan magatartást és írást követel, amely jelen idejű, szüntelen készenlétet igényel, de amely önmagában inkább a szemlélés állandóságára utal, mint az alkotás várható befejezésére”.[85] Kőbe véshető A cikkírás titka c. tárcából az imént citált jó tanácsot szinte folytató megjegyzés: cikket csak végzetesen szabad írni. S ugyanonnan egy másik „sajtórecept”, intelem: csak olyan cikket érdemes közzéadni, melynek írása közben azt a rejtélyes szívdobogást éreztük, melyet a felelősség, a vállalkozás, a lehetetlen megkísértése, a szakmai beavatottság teljes céltalanságának tudata, s a csak-azért-is reménytelen indulata vált ki testi-lelki szerveztünkben.[86]

A felszínes szenzációhajhászás ellenében a tárgy aprólékos, beható vizsgálatának híve volt: Ezt a fát, séta közben, a világeseményeket megillető figyelmességgel, alaposan megnéztem… Egyszersmind, e gondolat közvetlen folytatásaként, meggyőződéssel vallotta: mert nem csak az világesemény, amiről a rádiók hörögnek.[87] Neki – mint minden elhivatott újdondásznak – tehát minden egyformán fontos, érdekes, együtt és egyszerre, „közlésre érdemes…”[88]. Számára az emberek világa, a föld mindenütt egyformán érdekes és titokzatos […].[89] Hazám az egész világ – mondhatta Dante. Témám az egész világ – mondhatná Márai, s így tartja minden igazi újságíró.

S a jó újságíróra igaz a fiatal író belső vezérlésű szemlélete: egy kissé mindenkire úgy néztem, mint akiből még cikkanyag lehet egy napon.[90] Kissé mentegetőzve, ám a tapasztalat igazságszülő birtokában hozzáfűzi: Ez a szemlélet nem előkelő; de a gyakorlatban ez az újságírás…[91]

„A humor szükségessége, megóvásának embernemesítő ideálja visszatérő gondolata írásainak” – írja találóan a monográfus.[92] Alanya is így látja: a teljes ember nem lehet humorérzék nélkül az, aki.[93] Ezzel azt is kimondja: a minőségi (újság)írás szellemesség, humor nélkül mit sem ér. Természetesen – s ez az imént citált irodalomtörténészi vélekedésből éppúgy kiolvasható, mint az író idézett feljegyzéséből – nemcsak elméletben tekintette a humorérzéket lényegi emberi tulajdonságnak: teli vannak (publicisztikai) írásai a közlésfolyamat eredményességének e nélkülözhetetlen nyelvi rekvizitumával. Gyakran az iróniával (ennek különféle árnyalataival) társított, finom, intellektuális humorral. E meggyőződését követve: A fenséges, amelyet nem leng át az irónia mosolya, mindig esetlen. És: Irónia, tehát kölcsönös beavatottság és cinkosság nélkül nincs irodalom.[94] (Az e dolgozatban olvasható Márai-szövegeket is átjárja az irónia stílusárnyalata.)

Szuperlatívuszokban szól az újságíró Márairól a hajdani munkatárs és a kutató is. Fried István idézi, miképp emlékezik Borbándi Gyula az író rádiós szerepvállalásaira. E sorokból a mindenkori eszményi médiaszemélyiség fő tulajdonságai is kiolvashatók: „Ügyszeretete, pontossága, lelkiismeretessége példás volt. A határidőket mindig betartotta. Mondanivalóját úgy fogalmazta, és műsorait úgy szerkesztette meg, hogy ne legyenek az előírtnál sem hosszabbak, sem rövidebbek. Soha nem késett, soha nem kellett várni a kézirataira vagy hangfelvételeire. Amit megígért, megtartotta. A megbízhatóság mintaképe volt.”[95] Nemcsak hirdette hát, képviselte is az újságíróeszményt, miképp mintaszerűek (publicisztikai) írásai. „A hírlapíró Márai Sándor a szemtanú hitelességével és a gondolkodó felelősségével számol be élményeiről, érzéseiről, gondolatairól, egyáltalán – a korról”.[96]

Szegedy-Maszák Mihály nézete szerint „Márai igazi műfaja a vallomás”.[97] Ennek egyik tanújeleként az író gyakorta s mélyrehatóan elemzi a sajtószakma és önmaga viszonyát is. Mindig úgy, hogy a szóba hozott jellemzőket minden más elhivatott újságíróra is érvényesnek ítélhetjük.

Szól az e pályára termettségről, az (újság)írásra rendeltetésről: Az újságírás számomra – az első pillanattól, mihelyst elragadott – egyértelmű volt az idővel, amelyben élek, mely számomra személyhez kötött élmény, kitérni előle nem lehet […].[98] (Újság)írói lényének sajátja a nem szűnő érdeklődés: A feladat vonzott és izgatott. Éreztem, hogy az egész világ együtt és egyszerre, állandóan „aktuális és „szenzációs”.[99] Úgy látszik, készültem valamire. A világ érthetetlensége, összevisszasága érdekelt; ahogy senki és semmiben nem tartja be a játékszabályokat… Erre tanítottak az újságok.[100] S meghatározó tulajdonsága az éberség, a minél teljesebb megismerés vágya: az újságírás legtöbbször csak idegállapot. Állandóan résen voltam, mintha én lennék hivatva megtölteni újdonságokkal Párizs és a kontinens lapjait. Sietve ebédeltem, hanyagul megtörültem szájamat, s már loholtam a parlamentbe, mert Caillaux beszélt; mintha közöm lenne ehhez… De nem volt-e csakugyan közöm? Nem tartozott-e reám, a kortársra, az átutazó lélekre minden, amit tüneményben és banalitásban e földön észlelni lehetett?[101]

„Öklendezésre ingerlő ál-táplálék”

A sajtó jelentőségét és saját életében betöltött elemi szerepét Márai mindig hangoztatta, a hírlapokat egyenesen a nemzet szócsöveinek nevezte.[102] A II. világháború idején is: az ország újságolvasóinak jelentékeny rétege még mindig szívesen látta a komoly, nevelő szándékú, régi magyar lapok örököseit, amilyen a Pesti Hírlap is volt. Az a szincerizáló, filozofálgató, a világ eseményeit mintegy pipaszó mellől, fejbólogató bölcsességgel megvitató újságírás, amely a múlt [a 19.] századbeli magyar irodalom örökségeként maradt a hírlapokra, ebben az időben is visszhangot keltett még a magyar olvasóban; néhány lap megőrizte az oktatás, a nevelés kötelességének hagyományait, a nemesebb fajta vita párbajszabályait […]. Ápolta a journal d’opinionnak, a véleményalakító, a nevelő újságtípusnak a nagy honi hagyományait.[103] Ugyanez időre vonatkozóan a rendkívüli hatóerejű nemzetnevelő eszközök egyikeként tartotta számon a sajtót[104], ám arról is hírt ad, hogy ugyanakkor s ugyanott általános a panasz a sajtó, a színház és a mozgókép pedagógiai szerepének elégtelensége miatt.[105] Ezek ugyanis – a korabeli hazai sajtótermékek, színházi idények, az itthon gyártott moziműsorok tanúsága szerint – mind általánosabban mondanak le a pedagógiai szerepről, s beérik az informáló vagy szórakoztató szerep üzleti lehetőségeivel.[106] S az újságok lepedőin […] az informálás, a címszó és a fénykép mindjobban kiszorítja a nemzetnevelő véleményt […].[107] A szó, az újságírás felhígulását, a kontraszelekciót az író nemcsak vészterhes időkben, más alkotói korszakaiban is érzékelte. 1929-ben írta ironikusan: Nekem könnyű dolgom van, mert én általában írók és újságírók között élek, szóval szellemóriások között, ami köztudomásszerűleg annyit jelent, hogy a nap minden órájában a legjobb és a legmélyebb dolgokat hallom, különösen arról, hogy hol lehet a városban jól és olcsón enni, és ki miért és kivel ment tönkre.[108] 1935-ben egy tárcájában közvetetten s szellemesen „üzen” a kapkodó, egyúttal szenzációvadász sajtónak: A Times soha nem siet; nem ér rá sietni. […] Nincs nyugalmasabb érzés, mint Londonban reggeli után kézbe venni a Times-t. Mintha személyes, hatalmas barátod élne valahol a világban, akire számíthatsz. Mindig, minden következménnyel számíthatsz reá; és csak annyi benne a „szenzációs”.[109]

1941-ben papírra vetett keserű tapasztalata szerint még a jobb újságok sem éltetik az értékszelekció törvényét, hemzsegnek a szakmai, nyelvi hibáktól: a gondosabb szempontok szerint szerkesztett, választékosabb ízléssel kiválogatott kép- és híranyaggal megtöltött lapok[110] figyelmes olvasása, tanulmányozása folyamán megdöbbenünk, mennyi a halott anyag, a fölösleges és átlátszóan üzleti szándékú közlemény, milyen ritka egy tisztán felépített mondat, egy erős és jellegzetes szókép, milyen meglepetés egy eredeti, tökéletesen végiggondolt gondolat.[111] S így panaszkodott: egyebek között az újságokból is, a rádióból is beárad szobánkba, életünkbe, lelkünkbe az a zavaros és sekélyes álműveltség, mely nagyobb veszély egy kultúra számára, mint a műveletlenség. Mindabban, amit az irodalmi, társadalmi, művészeti, közírói hírverés nap mint nap elénk tálal, ugyanazt az öklendezésre ingerlő ál-táplálékot kapjuk, melynek sem ereje, sem íze, sem sava-borsa. Tetszetős és megtévesztő csomagolásban kapjuk a beavatottságnak és értesültségnek azt a híg és felületes összességét, amely a tömegek számára ma egyértelmű a műveltséggel.[112] Vitriolos hasonlattal élve méltatlankodik az „olvasók” szellemi igénytelenségén: A tömegember erőfeszítés nélkül szerzi értesüléseit a világról, s azt hiszi, ez értesülések egyértelműek a műveltséggel. A „művelt” világ nagy tömegei az újságok címszalagjairól, a rádió népszerű tudományos húszperceiből, a mozgóképszínházak ledarált oktatóműsorából alkotnak valamilyen homályos világképet, melynek a műveltséghez csak annyi a köze, mint a családi képes folyóiratok „Innen-onnan” rovatának az Encyclopaedia Britannicához.[113]

Lépten-nyomon tapasztalja, a korabeli „celebek” életrajzi esetlegességeivel traktáló, a hálószoba kulcslyukán leskelődő természetű zsurnalizmus tolakszik a polgár életébe: a címlapokon vagy a belső oldalakon kínos fintorokkal pillant reánk valamelyik földrész mozihíressége, férfi és nő, amint éppen lovagolnak, vagy fürdenek, tornásznak, vagy egymás ajka fölé hajolnak… […] Nem tudsz elvonulni tolakodó és terhes vigyoraik elől, szobádba és magánéletedbe is követnek, eszméleted megtelik a civilizáció szórakoztató üzemeinek bűzös propagandahulladékával, lapjaik számon tartják e kivételesen pácolt és tenyésztett életek minden eseményét. […]. A mozicsillagok és híres színészek, színésznők válásairól, családi és szerelmi botrányairól mindennap olvashatunk lapjainkban: néha már azt hisszük, a színész nem is művészetével hat többé eszméletünkre és idegeinkre, hanem testiségével.[114] Mintha nem is az 1940-es, hanem a 2010-es években keletkeztek volna e sorok…

Tapasztalt újságíróként Márai „nagyon jól tudta, hogy felfogható az újságok kíváncsiskodása az intimitások iránt érdeklődő olvasók informálásának”[115], amiként „az író-olvasó kapcsolat egyik formájának is”[116] tekinthető. Keresi a mozgatórugóját a sajtó tapintatlanságának: az újságíró indiszkréciójának magyarázatát én a hisztériában látom – írja. S némi magyarázatul hozzáfűzi: de hát mi más az újságíró élete, mint a hisztéria iskolapéldája[117].

Lesújtó a véleménye a „lesifotós” típusú sajtó tevékenységéről; érzékeli a szenzációhajhász újságok és a tömegember egymásra találását a könnyűségek, a kisszerű iránti fogékonyságban, az alantas késztetések torz, álutakon való kiélésének vágyában: az olcsó ponyvaregények szériájához hasonlóan a magazinok is szemérmetlenül izgatják a tömegek libidó-éhségét, támadó ösztöneiket.[118] Megrója és elítéli az etikátlan, tisztességtelen, a személyiségi jogokat sértő újságírást: Ha az újságíró a magánéletbe nyúl, anélkül, hogy erre különösebb oka lenne, hogy erre nem lenne legalább annyi oka, mint egy lelkésznek vagy egy államrendőrségi detektívnek, tisztességtelen újságot ír, s munkájával ott mozog valahol a zsarolás és alantas üzlet határán.[119] Utal arra, ami ellen már Ady is szót emelt – „A kétségtelenül hivatlanok egész serege tódul az újságírás küzdelmes, de mindig csábító és szép pályájára”[120] –: az újságírásnak az értékőrzés ellenében ható – sajnos máig aktuális –, szomorú felhígulására: a sajtó munkásai között tudvalevőleg sok a hívatlan vendég […].[121]

Oka volt rá, hogy emigrációjára készülve szerzőként már ne érdekelje a – pártállami – hírlapok világa, ám általánosabb kiábrándulást tükröznek e profán-triviális hasonlattal élő, keserű gúnnyal teli sorok: Nyaggatnak, hogy írjak végre megint lapokba; […] Mintha azt követelnék, írjak egy vidéki állomásklozet falára. Ezek a húgyszagú nyomtatványok, melyek összege a sajtó.[122] Egyik feljegyzésének tömör ítélete: Sajtó. Lárma.[123] Összhangban áll véleménye Hamvas Béláéval, aki a sajtót (szintén a negyvenes évek végén) sommásan skandalizátornak nevezte.[124] Minden tartalmatlan kommunikáció keserűséggel töltötte el. Néhány újság, folyóirat átlapozása után mindig csömört, émelygést érzek – vetette papírra Márai, 1950 májusában, „az amerikai könyvtárban”.[125] S mint egy kései feljegyzésében papírra rója: Az írás meghalt, a fecsegés él.[126]

Egyértelmű az idővel

Részben a múltba utalja ugyan a szépirodalmi igényű újságírás gyakorlatát – mint 1934-ben Egon Erwin Kischről írva megjegyzi, volt, nem is olyan régen, egyfajta zsurnalizmus, mely a legigényesebb irodalmi teljesítménnyel is felvette a versenyt[127] –, a komolysajtónak nevezhető újságeszményét meg-megtapasztalta a kortársi laphasábokon. S érzékelte a befogadói visszajelzést, még ha szkepszissel viszonyult is ahhoz: Van még magyar újságírás, s az undorító bulvárkolportázs örökké megbukik, amíg akad olvasó, akad ifjúság, ki egy író cikkeit elteszi, megőrzi, tanul belőle, lelkesedik. Néha ott tartok már, hogy azt hiszem, szinte mindegy, miért lelkesedik.[128]

Összetett, a laikusok által alig követhető kérdések övezték mindig az újságírást. Ilyen a sajtó mint üzlet problémája. A sajtó üzlet[129] – jelenti ki tömören. Közérthetően magyaráz: Bonyolult és finnyás „üzlet” ez. Úgy virágzik, hogy felvirágoztat; amiből él, azt élteti is.[130] De miben rejlik az igazi titka e furcsa nagyhatalomnak? A lap, melyet az olvasó kezében tart, tárgyi, személyes kapocs az újságíró és olvasója között. Az effajta közlésben van valami „csak-neked-mondom”, s talán ez az újságírás „titka” – olvassuk egy maximákat felvonultató vallomásában.[131] Azaz nemcsak a tárcaműfajra jellemző az olvasónak kiszólás, „a befogadóval összekacsintás”, általában igaz az írott sajtóra a befogadóval való virtuális párbeszéd kezdeményezése, a közvetlen kapcsolattartás, a „beszéljük meg!” örök igénye.

Két metaforával is megvilágítja a sajtó rendkívüli érzékelő képességét: Biztonsági szelep, melyet nem lehet eldugaszolni, vészsíp, mely automatikusan ad figyelmeztető jelet.[132] A kívülállók számára rejtély az újság, az újságíró efféle „szimatának”, jól értesültségének eredete is. A szakmabeli nyugtáz: az igazi újdondász noha esendő, mégiscsak kivételes lény: az újságíró beavatottsága, az a gyanús és izgalmas értesültség, amellyel egyszerre tartja számon, mi történt a szomszéd utcában és Kalkuttában, csakugyan más is, mint táviratok, olvasmányok és telefonbeszélgetések összege; az, amit „érzék”-nek neveznek, az a rejtélyes odafigyelés, megérzés, utánanézés, ahogyan az újságíró tudomásul veszi és szemmel tartja a világot, nem sajátítható el semmiféle újságíró-egyetemen.[133]

Miben látta Márai az újságíró-mesterség legnagyobb nehézségeit, mitől volt az ő szemléletében emberpróbáló munka ez? Határ Győző drámakötet-címével élve „Sírónevető”[134] hivatás az újdondászé, paradox szakma: „mérgező” a megszállottság, éltető a „szédület”, a „mámor”: Az újságírás narkotikum is; bele lehet pusztulni, de addig tökéletes bódulatot és feledkezést ad.[135] Az újdondásznak minden körülményben állnia kell a sarat. A sajtó mikor – veszély pillanatában – szirénahangon szólal meg, mindenki elvesztheti fejét, csak az újságíró nem.[136] Sohasem dőlhetnek hátra elégedetten az e hivatás gyakorlói: Az újságírást nem lehet „megszokni”. Nem lehet elkényelmesedni benne; az újságíró nem pihen a babérjain, egy rossz, buta, fölösleges írás lerontja szerzett hitelét; ebben a mesterségben nem lehet lassítani az ütemet […].[137] Örökmozgó feladatkör ez. Nincs megállás […]. Egy fáradt nap, s megállapítják, hogy az újságíró „lemaradt” a világról, elmaradt a versenyben… Nincs bocsánat, nincs mentség.[138]

Az újabb s újabb szövegművek létrehívásához a rutin, a tapasztalat korántsem elegendő: Az újságíró minden nap, minden leírt sorral elölről kezdi pályáját.[139] A folyó szüntelen sodrását idéző metaforával érzékelteti ezt: a sajtón szemléletek áradnak át, melyeknek formát és hangot ad.[140] Megjeleníti, s látjuk lelki szemeink előtt az időkerék könyörtelen forgását: a sajtó két kézzel dobálja nap mint nap maga mögé a történelmet, a következő perc mindig fontosabb, mint az elmúlt, mégoly jelentős másodperc.[141]

A publicista szellemi birtokában folyamatosan lennie kell biztos iránytűnek, az olvasót eligazítandó: mindennap „történt” valami, abból a bűzös és szomorú nyersanyagból, ami az élet, tollheggyel piszkáltam elő azt a mellékességet, ami mégis bacilusa, kórokozója volt aznap valahol az emberi nyomorúságnak; s azt hittem, ez az újságírás… Talán nem is sokkal több; mutatni valamit, s ugyanakkor hinni abban, hogy valahová, valamerre is mutatunk…[142] Folytatása e gondolatnak, szintézise a mondottaknak az alábbi, maximával áthatott gondolatfutam, afféle „intés az őrzőkhöz”, amely e hivatás lényeg- és célmegjelölésének, egyszersmind kivételes felelősség- és morálérzésének szintézise: Az újságíró a pillanatnak ír; de a pillanat tartalma is lehet látomás. Gyufaszálnyi világosságot gyújtani napról napra tömegek eszméletének homályában, szemmel tartani ízlést és ízléstelenséget, kézmozdulattal utat mutatni, megfélemlíteni fondorkodó és lappangó kalandorokat, s közben néha felkiáltani: emberek vagyunk, ne feledjétek! – ez az újságírás.[143]

Márai – vérbeli újságíróként, és mint az „újságba-írás” szívelője[144] – értette a koráramlatokat, az idők szavát, de divatnak soha nem hódolt be. Így „érzékelte, hogy […] módosult a szavak jelentése és hitele” – reflektál Rónay László egy 1949-es, már emigrációbeli naplófeljegyzésre.[145] Igen, az újságírónak a folyton gyorsuló időben kell strázsálnia, s a módosulásokat folyvást érzékelnie kell „csápjainak”, modernebb szóval: „felvevőkészülékének”.

Jegyzetek:

A kurzivált szövegek Márai Sándor primer szövegei, tehát dőlt betűkkel jelöljük a tőle citált gondolatokat, a jobb olvashatóságot idézőjelekkel nem szakítottuk meg. Amit a szerző írásaiban külön kiemelt, a kurziváláson kívül aláhúzással jelöltük.

Dolgozatunk készítése folyamán felhasználtuk Mészáros Tibor Márai Sándor-bibliográfia c. munkáját (Bp., 2003, Helikon – Petőfi Irodalmi Múzeum).

[1] A második rész azt idézi majd fel, hogyan határozta meg Márai Sándor a sajtóműfajokat, mint értékelte publicista példaképeinek szövegműveit, újságírás és irodalom viszonyát, a színvonalas, szépírói igényű publicisztika kortársi gyakorlatát.

[2] A teljes napló – 1945. Bp., 2006, Helikon Kiadó, 258.

[3] Röpirat a nemzetnevelés ügyében [először: 1942]. Bp., 2008, Helikon Kiadó, 206. (E kiadás: az Európa elrablása [először: 1946] c. művel egyazon kötetben.

[4] Fried István: Író esőköpenyben. Márai Sándor pályaképe. Bp., 2007, Helikon Kiadó, 170.

[5] Pesti notesz. Prágai Magyar Hírlap, 1931. jan. 4. In: Pesti siker – publicisztika 1931–1933. Bp., 2009, Helikon Kiadó, 12–15.

[6] A teljes napló – 1961–1963. Bp., 2012, Helikon Kiadó, 170. [1961]

[7] Egy polgár vallomásai (1934–1935/1940) [a könyvborítón végigfutó papírszalag felirata: „A csonkítatlan és cenzúrázatlan kiadás”]. Bp., 2013, Helikon Kiadó, 323.

[8] Uo. 334.

[9] Dobos István: Önéletírás és regény. In A magyar irodalom történetei III. – 1920-tól napjainkig. Főszerk.: Szegedy-Maszák Mihály. Budapest, 2007, Gondolat Kiadó, 323.

[10] Id. A Napló és feljegyzés c. tárcájából. Ujság, 1930. jan. 26. In: Kuruzslók hajnala – publicisztika 1928–1930. Bp., 2008, Helikon Kiadó, 394–400.

[11] Az írás eredeti lelőhelye: Új Idők, 1937. jan. 1. In: A nagyság átka – publicisztika 1937–1939. Bp., 2011, Helikon Kiadó, 7–12.

[12] A „komolysajtó” meghatározásában Márai fogalmait is kölcsönvesszük: értékorientáló és értékőrző, „a tisztesség, az alaposság, a gondosság, a megbízható informáltság” (vö. a Fleet Street c. írását – ld. itt: 59. jegyzetpont) szellemi fegyvereivel élő sajtó; mélységesen ténytisztelő, egyszersmind nemes publicisztikát alkotó, a közérdekű politikai, társadalmi stb. kérdéseket elvi alapon, gyakran szépírói igényességgel, irodalmi színvonalon tárgyaló, behatóan elemző újságírás. A „komolysajtó” tehát érintkezik a szónoki, előadói, máskor a szépirodalmi és/vagy a szakmai stílusréteggel.

[13] Zsurnaliszta freudizmus. Prágai Magyar Hírlap, 1927. ápr. 20. – In: Az írástudó – publicisztika 1925–1927. Bp., 2008, Helikon Kiadó, 285–92.

[14] A Márai-nagymonográfia értékel így: Rónay László: Márai Sándor. Bp., 2005, Akadémiai Kiadó, 49.

[15] Herczeg Ferenc tanulmányai. [Eredetileg: a Herczeg Ferenc (1943) c. könyvben,]. In: Beszéljünk másról? – publicisztika 1943–1978. Bp., 2013, Helikon Kiadó, 152–60.

[16] Közbeszólás. In: A négy évszak [először: 1938] Bp., 2000, Helikon Kiadó. 185.

[17] Az író és a nemzetnevelés. Budapesti Szemle, 1943. január. In: Ihlet és nemzedék [először: 1946] Bp., 1992, Akadémiai Kiadó – Helikon Kiadó, 43–59.

[18] Uo.

[19] A teljes napló – 1970–73, Bp., 2015. Helikon Kiadó, 511. [1973]

[20] Az igazi. Bp., 1992. Akadémiai Kiadó – Helikon Kiadó, 24.

[21] Föld, föld!… (A teljes változat) [Emlékezések; a könyvborítón végigfutó papírszalag felirata: „A Hallgatni akartam folytatása. A teljes változat”]. [Első kiadás: 1972, Toronto, Vörösváry Kiadó] Bp., 2014, Helikon Kiadó, 285.

[22] A teljes napló – 1948. Bp., 2008. Helikon Kiadó, 228.

[23] Freud. In: Ég és föld. [először: 1942] Bp., 2001, Helikon Kiadó, 24.

[24] Rónay, 2005, 59.

[25] Baránszky Jób László: Az életmű vallomása. A Márai-probléma [1987]. In: Mennyből az angyal. In memoriam Márai Sándor. Bp., 2008, Nap Kiadó, 348. [Baránszky-Jób tanulmánya a kötetben: 345–59.]

[26] A teljes napló – 1974–77, Bp., 2016, Helikon Kiadó, 164.

[27] Kosztolányi Dezső: Kis nyelvtan. Pesti Hírlap, 1927. július 3. In: Nyelv és lélek. Az írásokat összegy. és a szöv.-t gondozta: Réz Pál. Bp., 1971, Szépirodalmi Könyvkiadó, 70.

[28] Újságot írni. Új Idők, 1937. jan. 1. In: A nagyság átka, 7–12.

[29] Uo.

[30] Uo.

[31] Egy polgár vallomásai, 511.

[32] Éjféli vallomás. Ujság, 1930. jún. 15. In: Kuruzslók hajnala, 463–69.

[33] Uo.

[34] Újságot írni.

[35] Föld, föld!…, 441–42.

[36] A teljes napló – 1970–73, 497–98. [1973]

[37] Föld, föld!…, 299.

[38] A teljes napló – 1970–73, 189. [1971]

[39] Egy polgár vallomásai, 515.

[40] A teljes napló – 1970–73, 383. [1973]

[41] Uo., 445. [1973]

[42] Kosztolányi Dezső: Egy és más az írásról. Pesti Hírlap, 1932. november 27. In: Nyelv és lélek, 171.

[43] A teljes napló – 1957–58. Bp., 2011, Helikon Kiadó, 154. [1958]

[44] A teljes napló – 1952–53. Bp., 2009, Helikon Kiadó, 377. [1953]

[45] A teljes napló – 1964–66. Bp., 2013, Helikon Kiadó, 279; 283–284. [1965]

[46] A teljes napló – 1974–77, 293.

[47] Föld, föld!…, 292–293.

[48] A teljes napló – 1949. Bp., 2008, Helikon Kiadó, 18.

[49] Csodák között. Új Idők, 1943. szept. 4. In: Beszéljünk másról? – 108–113.

[50] Jelvény és jelentés. In: Sértődöttek. Jelvény és jelentés. – Utóhang. Sereghajtók. [A műnek a Sértődötteket is magában foglaló, az író által készített, átdolgozott szövegkiadása 1988-ban jelent meg: A Garrenek műve, Toronto, Vörösváry Kiadó.] Bp., 1996, Helikon, 125.

[51] Szegedy-Maszák Mihály: Márai Sándor. Bp., 1991, Akadémiai Kiadó, 158.

[52] Kanadai Magyarság, 1989. március 11., 7.

[53] Lőrinczy Huba: „A műveltség meghalt, a nihil él”. Márai Sándor: Jelvény és jelentés. In: Forrás, 1998. 10. – http://www.forrasfolyoirat.hu/9810/lorinczy.html1998.

[54] Gyergyai Albert: Magyarok külföldön. Kortárs, 1969. 2. sz. 320– 327. In: Mennyből az angyal. In memoriam Márai Sándor. Bp., 2008, Nap Kiadó, 301. [Gyergyai tanulmánya a kötetben: 297–307.]

[55] A teljes napló – 1982–89. Bp., 2018, Helikon Kiadó, 346. [1986]

[56] A nagyhatalom. Ujság, 1933. dec. 5. In: Pesti siker, 460–63.

[57] A sajtókuli. Ujság, 1933. dec. 1. In: Pesti siker, 457–460.

[58] Pomogáts Béla: Megsértett hűség. Jegyzet Márairól [1991]. In: Mennyből az angyal. In memoriam Márai Sándor. Bp., 2008, Nap Kiadó, 364. [Pomogáts tanulmánya a kötetben: 362–68.]

[59] Fleet Street. Újság, 1933. okt. 13. In: Tájak, városok, emberek, Bp., 2002, Helikon Kiadó, 183–87.

[60] Uo.

[61] A platonikus sajtó. Kassai Napló, 1922. márc. 25. – In: Március. Márai Sándor összegyűjtött írásai [publicisztika 1918–1922], Szeged, 2006, Lazi Kiadó, 193–94.

[62] A nagyhatalom.

[63] Uo.

[64] Uo.

[65] Uo.

[66] Uo.

[67] Uo.

[68] Uo.

[69] Uo.

[70] A teljes napló – 1970–73, 445.

[71] Zsurnaliszta freudizmus.

[72] Kopaszok. Az Újság, 1925. ápr. 29. In: Kitépett noteszlapok. Márai Sándor összegyűjtött írásai ausztriai és németországi lapokban. Szeged, 2005, Lazi, 133–34.

[73] Fouchardière. Újság, 1925. aug. 14. In: Az írástudó, 73–76.

[74] Zsurnaliszta freudizmus.

[75] Egy polgár vallomásai, 513.

[76] Uo., 514.

[77] Újságot írni.

[78] Uo.

[79] Uo.

[80] A citátum a Máraival készített interjú bevezetése. Idézi: Mészáros Tibor, A publicista Márai c. tanulmányában. In: Márai Sándor: Az írástudó, 506–10.

[81] Egy polgár vallomásai, 302–303.

[82] Újságot írni.

[83] Föld, föld!…, 510–11. E gondolat szinte szó szerint ismétlődik: A teljes napló 1959–1960. Bp., 2012, Helikon Kiadó, 349. [1960]

[84] Füves könyv. [először: 1943] Bp., 1991, Akadémiai Kiadó – Helikon Kiadó, 9.

[85] Fried, 2007, 186.

[86] A cikkírás titka. Pesti Hírlap, 1942. febr. 12. In: Sok a nő? – publicisztika 1940–1942. Bp., 2012, Helikon Kiadó, 304–307.

[87] Föld, föld!…, 322.

[88] Egy polgár vallomásai, 302.

[89] Pesti notesz. Prágai Magyar Hírlap, 1931. jan. 4. In: Pesti siker, 12–15.

[90] Egy polgár vallomásai, 514.

[91] Uo.

[92] Rónay, 2005, 162.

[93] A teljes napló – 1946. Bp., 2007, Helikon Kiadó, 254.

[94] A teljes napló, 1950–51. Bp., 2009, Helikon Kiadó, 299.; 345. [mindkettő: 1951-ből]

[95] Fried, 2007, 234.

[96] Székely Ádám: Előszó. In: Márai Sándor: Ajándék a végzettől. A Felvidék és Erdély visszacsatolása. [publicisztika 1937–1942] Bp., 2004, Helikon Kiadó, 15. [Az Előszó a kötetben: 15–20.]

[97] Szegedy-Maszák, 1991, 90.

[98] Egy polgár vallomásai, 302.

[99] Uo.

[100] Uo., 296.

[101] Uo., 436–7.

[102] A teljes napló – 1947. Bp., 2007, Helikon Kiadó, 14.

[103] Hallgatni akartam [1950]. [A könyvborítón végigfutó papírszalag felirata: „Első kiadás. Az Egy polgár vallomásai folytatása”]. Bp., 2015, Helikon Kiadó, 106–107.

[104] Röpirat a nemzetnevelés ügyében, 209.

[105] Uo.

[106] Uo., 210.

[107] Uo., 210–11.

[108] Beszélgetés, kisplasztika. Ujság 1929. jún. 9. In: Kuruzslók hajnala, 315–20.

[109] The Times. Ujság, 1935. jan. 3. In: Köhögni szabad? – publicisztika 1934–1936. Bp., 2010, Helikon Kiadó, 177–80.

[110] Kassai őrjárat [először: 1941] Bp., 2000, Helikon Kiadó, 75.

[111] Uo.

[112] Uo., 74.

[113] Röpirat a nemzetnevelés ügyében, 145.

[114] Kassai őrjárat, 76–7.

[115] Fried, 2007, 177.

[116] Uo.

[117] Zsurnaliszta freudizmus.

[118] Kassai őrjárat, 77.

[119] Zsurnaliszta freudizmus.

[120] Ady Endre: Újságírói kamara. Szabadság [Nagyvárad], 1901. február 8. In: Ady Endre Összes Prózai Művei I. – S. a. r.: Vezér Erzsébet. Budapest, 1990, Akadémiai Kiadó, 442.

[121] Zsurnaliszta freudizmus.

[122] A teljes napló – 1946, 249.

[123] A teljes napló – 1947, 279.

[124] Hamvas Béla: Silentium – Titkos jegyzőkönyv – Unikornis. Bp., é. n., Medio. 261. [A citátum az Unikornis c. esszékötet Beszélgetések c. fejezetéből való]

[125] A teljes napló – 1950–51, 123.

[126] A teljes napló – 1982–89, 101.

[127] A száguldó riporter. Ujság, 1934. nov. 15. In: Köhögni szabad?, 140–43.

[128] Pesti notesz. Prágai Magyar Hírlap, 1930. ápr. 6. In: Kuruzslók hajnala, 431–34.

[129] Újságot írni.

[130] A nagyhatalom.

[131] Újságot írni.

[132] A nagyhatalom.

[133] Újságot írni.

[134] Határ Győző 1972-ben, Münchenben – Aurora Könyvek – kiadott drámakötetének címe ez. Hivatkozik rá a 2002-es nagy gyűjtemény (Drámák, Bp., Argumentum Kiadó, 1437). Vö.: „Határ síró-nevető író, egyik szemével fixíroz, mint a hiúz, a másikkal kacsint, hisz miközben mesét mond, azonközben demitologizál” (Kabdebó Tamás: Próteusz antipassiója. Esszé egy szinesztetikus szövegkönyvről, Határ Győző Golghelóghijáról. Kortárs, 2001/4.)

[135] Egy polgár vallomásai, 512.

[136] A nagyhatalom.

[137] Egy polgár vallomásai, 511.

[138] Újságot írni.

[139] Uo.

[140] A nagyhatalom.

[141] Uo.

[142] Egy polgár vallomásai, 512.

[143] Újságot írni.

[144] Föld, föld!…, 516.

[145] Rónay, 2005, 467.