Péntek Róbert: kiFAkadó folyamatábrák követe és sorskovácsa: Drienyovszki János

Mottó:

„Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.”

József Attila

A bevésődés tapintata

A posztmodern ember értelmét és közösségét, közelségét vesztett állapotában komoly belső munka vagy ritka és hatalmas kegyelem a szerves látásmód. Nagy vállalás, elköteleződés, hisz nem a siker, a dörgölőzés, a szakmai ambíció és a törtetés vezérli, hanem valami ősi, ma már avíttnak bélyegzett életszemlélet. Mára, a belső forrásaitól elzárt individuumok korában képzete, emléke is kivételes embereknek van arról a korról és tudatállapotról[1], mikor még az ember saját természete nem is annyira sajátja volt, valós életélménye közös volt az őt körülvevő valósággal, a rendezett mindenséggel.

Amikor beléptem Drienyovszki János műtermébe, magángalériájába, az a bizonyosság lengte körül, töltötte be a teret, hogy a világba értelmes, értékes, lelket megindító erők vannak jelen, és ezen erők egyértelmű látásmódja és bábáskodása ringatta, indította, nógatta minden mozdulatát a művésznek, oly természetességgel, mint a lélegzet. Számomra egyfajta bevésődés volt ez a tapasztalás, ahogy számára is az egész világmindenség vésődik be a lelkébe, majd így lelkén át vésőjével munkáiba, ezek erről a folyamatról tanúskodnak.

Drienyovszki János komoly, állhatatos, felelős ember benyomását tette. Nincs benne sallang, fricska, gúny, hajcihő, cifraság, de nem is durva, megközelíthetetlen vagy zárkózott. Egyszerű, mint a faék. Erre minden fája ékes bizonyosság: önvaló-portré, nem filteres szelfi. Fa-pofa, a szó legnemesebb és legmélyebb értelmében. Munkaanyagai lelki életének kitapintható hordozói. De e lakozás anyagaiban nem honfoglalás, betörés, birtokháborítás, hanem olyan együttélés, mint az ég sátra alatti élet és lakóközösség minden elevennel. Drienyovszki tanárember, karate mester, férj és apa egyben. Csupa felelősség és csupa munka, feladat, vállalás, irányítás. A fegyelem, a pontosság, az erény határozott tengelyként, mondhatni Axis Mundiként központot és célpontot szolgáltatnak élete rendezett mozgásának.

Makovecz Imre s még sok más szemlélődő életű s mellette kétkezi[2] ember felismerte, hogy a forma, az alakzat, a szerkezet: mozgásállapot, idő a térbe fagyva, egy folyamatábra pillanatképe. Drienyovszki ezt nem könyvekből, tanfolyamokon, szemináriumokon, workshopokon ismerte meg, hanem mint egyértelműséget tapasztalta meg. Számára inkább az tűnhet furcsának – személyes történetei is erről tanúskodnak – hogy ezt miért kell magyarázni. Az elemző feladata sem lehet más, mint együtt mozdulni az alkotóban munkáló természeti összhangzattal, kihangosítani, kimondani a szavakat nélkülöző evidenciát.

Az erő mint életforma és a formáló életerő

Drienyovszki alkotásai nem a sajátjai, hanem egyfajta együttműködés eredményei alapanyagai létformáival, az azokat megalkotó, kibontó, alakító erők forrásával. Számára nem is a kész alkotások, hanem az alkotási folyamat jelenti magát a művet, ami egyfajta kölcsönös formálódási út. Ezt például Weöres Sándor a költészet aspektusából valahogy úgy fogalmazta meg, hogy nemcsak az ember írja a verset, hanem a vers is az embert.

1. ábra – Szellemhajó

A formáló erőket voltak, akik az éter néven hívták.[3] Az éter az élet régiója, mely a növényvilágnál jelenik meg először, a szerves létállapot (pontosabban a folyamat) érzékfeletti alapja. Az a szövedék, amelyben a világformáló élet teremtő ereje, kibontakozó világossága, lüktető könnyedsége és egységének gyógyító, rendező hatása rejlik. Az emberi megismerésben (gondolatformákban) ez az élet munkálkodik. Ez maga a biológia, a Logosz élete.[4]

Mint ahogy minden ember által létrehozott tárgy valamilyen idea, gondolatforma megtestesülése, úgy a természeti tárgyak, lények is saját lényüknek a kibontakozása a fizikai világban, az érzékiben e formáló érzékfeletti erők által. Saját élet-formánk, sorsunk is a lényünk kibontakozásának tere (mint a növény a mag állapottól az új mag hozataláig), ha hagyjuk, így nagyon szemléletes a művész életformáját, jellemét (mint lélekmozgás-formát) szemünk előtt tartani.

Drienyovszki, aki a ka gamit, a karate keleti önismereti ösvényét járja, ahol a forma-gyakorlatokban valami kozmikus alkotó dinamika, mozgásforma, térszemlélet és testkép összhangja bontakozik ki (főleg egy mester szemében), nem csak harcművész mester. S ő, aki a nevelésben (mint tanító, edző és mint apa), ahol a gyermeket növelő, formáló, belőle kibontakozó erők irányítójává-megismerőjévé válik, nem csak nevelőművész. Egyszerre életművész, életének művésze és élete is műalkotó erő, s mindennek nem oka, hanem következménye ez az életforma. A másik ember, a harcos társ, a gyermek tisztelete egyértelművé teszi a magasabb rendű kozmikus élet, értelem, forma(ki)bontó valóság előtti főhajtást, ami megismerő és alakító gesztusainak alapját képezik.

A sors pecsétviasza

A sors elfogadása is jelen van a művész életében, hisz elmondása alapján nem volt a pályára ambíciója, természetes alkotási örömének teremtményeit méltató szakmai szemek, mint tanára, Makoldi Sándor, serkentették kétségei ellenére. A néphagyomány ólomöntésére hasonlító – mint afféle sorsvetés, a folklór Rorschach-tesztje – és impozáns belső formaképzésre, meditatív figyelem kibontására ösztönző munkákat hozott világra Drienyovszki, összekapcsolva a néplelket és a posztmodern hermeneutika látszólag távoli vidékét. E munkákban is a sors, az életforma erőtere bomlik ki.

2. ábra – Napvizsgáló

A fém folyékony, potenciális, folyamatszerű erőinek spontán megszilárdulása, ki-képezése, egyfajta tiszteletteljes ráhagyatkozás, bizalom a természet szépérzetében és a befogadó termékeny, tudati kép-ességeiben. Így „kovácsunk” inkább „sorskovács”, mondhatni szemlélődő tekintete hephaisztoszi, s inkább kalapját emeli a természetben munkáló kovácsisten előtt, mint kalapácsát. Fémszobrai sem ábrázolnak, inkább ösztönöznek, jelt adnak abból a térből, ahol a formáló erők nem ragadhatók meg hétköznapi képzetekkel, így tudatunk alkímiai Higanyát kénytelenek vagyunk (Kéntelenek?) mozgásba, dinamikába, folyékonyságba lendíteni.

Hajthatatlan hajlékonyság

A szerves művészetnek nem csak a természeti formák és a természeti formákat megalkotó erők és értelem előtti fejet hajtás és odaadódás a lényege, hanem a múlt, az eredet befogadása, elfogadása, átörökítése-átlényegítése (nem konzerválása). Drienyovszki anyagai saját képzőerő-dinamikájuk holttestei, mozgásformáik (a kő is mozog csak évmilliók folyamatában) pillanat-tér-képei.

3. ábra – Átlényegülés

Aki hajlandó és nem hajthatatlan, az a meglévő, adott erővonalak, szálirányok, göbök, péterszegek, repedések, korhadások és ágazások útvonalán halad a múlt képeiből, anyag-nyugágyaiból s bontakoztatja ki megismerő-keltető erejéből jövő jövő-képet. A természeti életerők érzéki sírköveiben a művész mint érzékfeletti követ követ követve halad vésőjével s vésetei nem sírfeliratok fejfákra és sírkövekre, hanem eleven igék hangzatai.

4. ábra – Holdnővérek

Goethe természetszemlélete, metamorfózistana és az ősnövényhez vezető belső útjának szemlélete inspiratív ösztönként van jelen Drienyovszki munkafolyamatában. Munkái a kozmosz beszéd-gesztus jelei, melyek értésének belső mozdulatát képezik tovább az anyag adta hagyomány, hagyaték (látható formavilág) mentén. Az archaikus ember, akár a még felfele nyitott művész – néha a tudósból is van ilyen – a természetet mint könyvet, levelet, beszédet, igét (Logoszt) észleli, ma ez a legtöbb ember számára már csak következetes meditatív munkával érhető el. A mottóban olvashatjuk József Attila szavait egy olyan szféráról, amely a hétköznapi tudat számára nincs, vagy csak lesz, potenciális lehetőség egy magasabb tudatszinten, vagy kivételes tudatállapotban (ihletettség). A természetben közvetlen nem észlelhető élet „bokra”, „virága”: a természeti ideák, ősképek a megnyilvánulásban (keletkezésben és elmúlásban) hullnak szét darabokra, s e darabkákat támasztja fel Drienyovszki „kézrátétellel”, saját igéjüket (ősképük hatóerejét) olvasva rájuk.

Ez az érzék nagy ajándék annak, aki ösztönösen képes még a nem-létező (hétköznapi tudat számára), a szemnek láthatatlan betűjelek meghallására és kezei termékeny televényén tovább (b)ontja-mondja őket, így munkája szolgálat, sosem erőszak vagy csonkítás. Drienyovszki rügyező-ragozó, szerves és szervetlen képzőerőkből kibomló faragása által a fa-ragok a természet és az ember közös nyelvévé válnak. Párbeszéd az anyagok formaerői és a keleti csendet és odahallgatást ismerő alkotó ember közt. A mellérendelés, a kölcsönösség, az együttműködés, az alázat, a közösségvállalás (közös életforma), a mértékletesség, a türelem, a szemlélődés nélkülözhetetlen alapmozdulatok minden szerves alkotás formagyakorlatához.

„Aki fázik, fát keres” – mondta Kiss Dénes, magyar költő. Drienyovszki nem fázik, ő Fa, Kő és legfőképp Az, amivel kölcsönösen formálják egymást. Minden organikus művész legnagyobb felismerése, mely beszélgetésünkben is indirekt kibomlott: a valódi művész a Kozmosz, ami engem Emberré formál, ha hagyom.

5. ábra – Corpus II.

Jung is azt fogalmazta meg egyik esszéjében, hogy nem Goethe írta a Faustot, hanem a Faust géniusza Goethe-t. Tat tvam asi, azaz Te Az vagy, ahogy az Upanisádokban elhangzik. Drienyovszki János nem szorul melegre, nem fázik, nem szorul a méltatásomra, kritikámra sem, mindene megvan, s mi hálásak lehetünk, hogy alkotásainál megmelegedhetünk.

Jegyzetek

[1] „A kultúrák: tudatállapotok. A régebbi időkben a vallásos kultusz és az általa alapvetően meghatározott mindennapi élet irányította a benső átélést, formáló erőként hatott minden egyes emberi lényre. Ezek a tudatállapotok bennünk is megőrződtek, és látens módon a nappali éber tudat felszíne alatt élnek ma is. […] Ha látjuk, hogy a kultúrák egymásra épülnek, s amit az egyik kidolgozott, átveszi a másik és tovább alakítja – a kor emberével együtt – akkor nemcsak azt értjük meg, hogy a tradíciók valóságok képei és minden összefügg bennük, akárcsak a természetben – hanem azt is, hogy nincs alacsonyabb –, vagy magasabb rendű kultúra vagy vallás: mindegyik szükséges és fontos lépcsőfok az emberi fejlődésnek.” (Hegedűs, 2007)

[2] A magyar nyelvben a (ős)kezdés (Kezdetben vala az Ige) és a kéz a K_Z szógyökben egy tőről fakadnak, így a munka, a kézzel való behatás a világba, az alkotás, a technológia létrehozása, az anyag megmunkálása és a valami újnak az elindulása egy intuícióból erednek.

[3] Arisztotelész volt az első majd a természettudomány is Einsteinig használta. A XX. században Rudolf Steiner világította meg új fényben e fogalmat.

[4] a görög biosz – ’élő’ és logosz – ’ige, őskezdet, igazából minden értés és értelem, mondás, megismerés szellemi alapfeltétele, a rámutatás, megnevezés is általa történhet meg, de később csak tudományként használták’

Illusztráció: Drienyovszki Napvizsgálója