Próza

április 6th, 2025 |

Szepes Erika: A fül, a szem és a száj legendája

Most pedig rajzolni fogunk: egy emberkét, hogy megtudjuk, milyen fontos szerepet töltenek be a kerekre formált fejecskéjén az alkatrészei. Tehát kanyarítsunk egy köröcskét (ami olykor tojás, olykor krumpli), ez lesz a feje, a fejére kajla füleket, bandzsi szemet, olyan ki–tudja–merre nézőt (nem véletlenül figyelnek óvatosan többfelé a nagy emberek) és tátott szájában fogakat, mintha röhögne, de nem röhög, hanem ásít (fontos emberek ásítás mögé rejtik titkolt figyelmüket). Minthogy – jó esetben – természetes, hogy mindenki rendelkezik ezekkel a fej–alkatrészekkel, nem tulajdonítunk nekik fontosságot. Pedig. Pedig ha ezek az alkatrészek rendetlenkedni kezdenek a fejünkön, a fej már nem az a fej, ami volt. Romlott krumpli vagy tojás.

Minthogy a fül nélküli fej sem az, ami a fül rendeltetésével együtt létezik. Elsőként ezért most a fül kezdődő megromlására, majd fokozatos teljes leépülésére kell figyelnünk, mert sok az intő jel: hallószervünk már alig, vagy egyáltalán nem hall. Ennek első jeleként a romlásnak indult hajdan erős fül tulajdonosa hangosabban kezd beszélni, és kiköveteli, hogy hozzá is hangosabban szóljanak. Egy idő után közös ordításig erősítenek, ebből nem ritkán veszekedés is támad („Mit ordítasz, nem vagyok én süket!” „Hogy mondod?” „Hogy nem vagyok süket. Nem érted?” – és nem érti, és így tovább.) A megromlott testi alkatrészeket – jelen esetben a fület – fel lehet erősíteni (első fázisban egy hallókürttel), később pótolni (hallókészülékkel), de a mobiltelefont mesterséges intelligenciával sem tudják hallóvá és hallhatóvá tenni – vele ordítani kell. És ordít a busz, a bevásárlóközpont, az egész város, kezében markolva és füléhez tartva a végletesen süketnek bizonyult apró készüléket.

Igazi, kellemetlen, novemberi időben igyekszem a napi házi feladatokat teljesíteni. Ehhez körbe kell járni szűkebb pátriámat, amelyben a nevezetesebb pontokon, a főútvonalakon villamos halad át. A közlekedés az általános szervezettségnek megfelelő: hol jelzőlámpák vannak, hol zebrák, – a kettő együtt, mintha ellenségek volnának, soha –, hol egyik sem, csak a járókelők jelölnek ki maguknak csapásokat: letaposott füvön, szétrugdosott murván, sárban, ónos esőben, jégen törnek előre, völgyvidéken és hegygerincen át. Én most tócsában tocsogok. A szűnni nem akaró esőben hirtelen csattanást és fékcsikorgást hallani: odafordítom kapucnis fejem (kénytelen voltam ezt a csuhás ferencesektől örökölt kínzóeszközt ráhúzni, mert egyik kezemben ekeszarva, a másikban kard, a harmadikban a banyataxi, az esernyőre már nem futotta, de ennél idétlenebb ruhadarabot elképzelni sem tudok: nem látok és nem hallok tőle.) A csuhásoknak csak az égre volt szabad nézni, se oldalra, se előre – arra éppen jó volt.

A csikorgásra a kapucniból kiszabadított fejemmel észlelem, hogy egy villamos hirtelen fékezett, mert elütött valakit. A valaki a földön összegömbölyödött kupac volt, még élhetett, mert a köréje sereglett tömegből megpróbáltak beszélni hozzá, de szemlátomást ez senkinek nem sikerült. Közelebb mentem, hátha tudok segíteni. Az első kérdésem elképzelhetetlenül ostoba és fölösleges volt:

– Hogy van?

Válasz nem jön. nyilván nincs jól. Hogy is lenne. Másképpen próbálkozom, miközben a villamos vezetője már kihívta a mentőket.

– Mije fáj? Fáj egyáltalán valamije?

Nincs válasz. Talán nincs eszméleténél. Akkor meg nem kell kérdésekkel gyötörni. Várjuk a mentőt. Sivítva jön, megáll a zebra előtt, narancssárga overálos mentősök ugranak ki sietve belőle. Az egyik a kuporgó alak fölé hajol, és kérdez tőle valamit. Ő sem kap választ. El akar fordulni, mire egy magas, sípoló hang kiabálni kezd: – Jaj, ne menjen el, úgy fáj!

A kupacból jövő, rövid, kétségbeesett kiáltásból három dolgot tudunk meg: él, nő és fáj neki. A mentős visszafordul és újra kérdez. Most megint a sípoló hang jön az összegömbölyödött alak felől: – Ne menjen el! Nem érti, hogy fáj!

A mentős, nyilván nagy tapasztalat birtokában, átlátta a helyzetet, és hangosabban kezdett beszélni a nénihez. Az, mintha megértené, hogy segíteni akarnak neki, megint feljajdul: – Nagyon fáj!

– Drága néni – próbálkozik most már az egész teret betöltő hangerővel a mentős, – azért vagyunk itt, hogy segítsünk! Mije fáj?

– A hátam meg a derekam meg a lábam, hátulról jött belém a villamos.

– Nem látta, hogy jön? –

– Hogy láttam volna? Hátulról kanyarodott éppen!

A vezető, zakós, vasalt inges ötvenes, izgatottan közbeszól: – Jóval a kanyar előtt csengettem! Nem hallotta?

Nem hallotta. A vezető kérdését sem. A néni nem egyszerűen nagyothalló lehet, hanem a legsúlyosabb fokozatú halláskárosodásban szenved: a siketségben.

– Néni drága, nem volt még hallásvizsgálaton? – bömböli teljes jó szándékkal a mentős.

– De voltam, és mondták, hogy nagyon süket vagyok, kéne egy készülék.

– És ha ki is vizsgálták, meg mondták is, miért nincs készüléke?

– Mert azt is mondták, hogy támogatással együtt 260 000 forint. Én annyi pénzt még egyben nem láttam. Hogy kerülhet ennyibe, ha nagyon kell?

– Valahogy össze kéne kaparni, mindegy, mibe kerül. Mert így meg az életébe kerül.

A nehezen megindult párbeszéd közben a nénit hordágyra tették, rögzítették a hátát és a derekát, és egy hallókürtöt helyeztek a fülébe, hogy az emelt hangon elhangzó kérdéseket legalább meghallja, és ő is tompítsa a válaszait, hogy útközben ne zavarja a mentő sofőrjét. Még az utcán is lehetett hallani, hogy a hallókürt ellenére a mentős milyen erővel ordít:

– Csináltassa meg, különben meghal! Még egy ilyet nem él túl!

A sípoló hang mintha göcögve nevetni kezdett volna: – Aranyoskám, tudja, hányadik balesetem ez? Egyszer majdcsak sikerül!

– Maga szándékosan meg akar halni?

– No nem direkt, de minden afelé tart! – vigyorgott szegény, a hordágyra kötözve.

Még mindig november. Most éppen nem esik, csak ami napokig esett, az mostanra megfagyott. Régen – emlékszem – a házmesterek forgáccsal szórták fel a gondjukra bízott ház előtti járdarészletet, hogy ne váljon az egész város korcsolyapályává. Aztán fejlődtünk: és nem forgácsot hintettek szét, hanem valami zöld morzsalékot, ami félig beleolvadt a hóba, és egyesülésük undorító zöld latyakot képezett. Mostanában semmit nem szórnak szét, majd elolvad magától, ami lehullott. És miközben az olvadási folyamat zajlik, néha több napig, szabad nagyokat toccsanva lépkedni, beázott cipőben nadrágszárat áztatni. Hiszen szabadság van.

És szabad az utcán enni, mert olcsóbb papírzacskóból tördelni a kiflit, majszolgatni a morzsává szétesett kenyeret – bár a 35 dekás kenyérért a hét–nyolcszáz forint már nem olcsó –, mint beülni valamilyen vendéglátóipari egységbe. A fogyasztás a fontos, az termeli a pénzt, de a fogyasztás minősége, a leülés, a kényelem – már egy kézmosó és illemhely nélküli bódéban is – megfizethetetlen. A folyadékokat vagy sörös dobozból öblögetik, vagy energiaitalos flakonból, vagy szívószállal szürcsölgetve – úgy tovább tart. S a bor? Elillan, mint a buborék, s marad, mi volt, az üres üveg csattanása a flaszteren.

Miközben bennszülött és bevándorló honfitársaim az utcán csámcsognak, cuppognak, nyeldekelnek, az általános táplálkozást egy óriási csattanás zavarja meg. Csattanás, dudálás, fékezés, kiabálás, jajgatás – megint történt valami. A tömeg odatódul, még az is, aki nem látja, mi történt. Mert történés van. Egy autó elütött egy embert a zebrán. Nem ritka esemény, kezdünk hozzászokni. A közelebb állók már látják: kitekeredett végtagú ember hever a zebrán, már tócsában áll körülötte a vér, ráfolyva a széttört, szétlapított járóbotra.

A mentő viszonylag gyorsan, negyedóra múlva érkezik: a körülállók közül valaki hívta a 112-t. A mentőautóval többen jöttek, az egyik megpróbál – a látvány felmérése után – szavakkal is tájékozódni. Az autó sofőrje – jól öltözött, öltönyös, fehér inges-nyakkendős hivatalnokforma negyvenes – kiabálva védekezik:

– Én dudáltam rá, mert ott botladozott a zebrán, hogy siessen, de csak poroszkált!

– Hát hogy sietett volna? – méltatlankodik az egyik bámészkodó. – Nem látja, hogy botos ember?

– Akkor ne lépjen a zebrára, ha jövök! – a nagytestű, vastag nyakú öltönyös fehér ingéből kimeredő feje már egészen vörös. Kitört a hangzavar.

– Magának nincs joga a zebrára hajtani, ha valaki megy rajta! Főként, ha ez egy olyan zebra, amihez nem tartozik közlekedési lámpa!

A tömeg általános moraja, majd egyre növekvő dühkitörése az öltönyössel szemben erősíti a bácsival rokonszenvező közösségi érzést. Érte haragusznak, nem ellene. A sérülttel a mentős is nagy gonddal foglalkozik: látja, hogy nagy ütés érte az öreget, a kézfeje sérült és vérzik, ezzel tarthatta a botot, az autó a másik oldalának csapódhatott, ott nagyobb a baj. Minthogy jegyzetfüzetet látnak nálam, – út közben abba irkálok, nem a mobilom Notice nevű opciójába –, azt hiszik, újságíró vagyok, odaengednek. Megközelítem a mentőautót és az elszállításra már előkészített öreget. Kiderült, hogy beteg a lába, ezért a bot, de a nagyobb baj, hogy a szeme is beteg. Érett szürke hályog van mindkét szemén, de egy éven belül nem fogják operálni. A szemorvos azt mondta, még lehet vele várni, de esetleg vegyen magának egy olyan botot, ami világít is, hogy jobban lássa, hová lép. Ennél a mondatnál erősödött fel az öreg hangja:

– Méghogy világító botot? Ezt az ócskaságot is ötezerért adták, a világító botra nincs támogatás, anélkül pedig 15 ezertől a csillagos ég! Ha a szemem tovább romlik, világíthatok én neki akármilyen drága bottal is!

– Nem úgy van az, bácsi – mondja szelíden a mentős. – Egy világító bot mégis legalább a közeli dolgokat láthatóvá teszi, meg azt, hogy hová lépjen.

– Na ja, de ki fogja azt megvenni nekem? Az anyjukom rollkocsiban várja a csípőműtétjét, a fiam jelenleg munkanélküli, azt sem tudom, miből tartja el a családját. A menyem pedig… – folytatta volna, de betolták a mentőautóba.

December elseje. Szürke, nyálkás, korán színevesztett idő. Győzködöm magam, hogy ez éles, tiszta szürkület való nekem – de ez nem tiszta, nem éles, minden kenőcsösen homályos. Pedig ádvent első vasárnapja van, a várakozás ünnepe – várakozunk. Az ablakokban színes égőfüzérek, villognak, színt váltanak. Színek a szürkeségben. A kiskertekben torz Mikulás–figurák, inkább hasonlítanak a hét törpe valamelyikére (vagy mindegyikre), mint Nagy Szent Miklósra: rongyokba burkolt farönkök gacsos végződésén piros pamutharisnya-maradványok a fejet helyettesítő csonkon, aminek arca nincs, csak hatalmas vattabajusz és vattaszakáll próbálja azonosítani a szentéletű másának szánt törpéket. Az egyik ház aljában, a kertben, farostlemezből kivágott bumfordi szarvason lovagol a Szent, körbe is kerítették hatalmas kövekkel, hogy ne essen áldozatul a – sajnálatosan gyakori – rongálásoknak.

Ádvent, várakozás. Ki, mire várakozik. Én, például, semmire. De a semmi helyett elébem tornyosul valami, alig látom, úgy világít: hatalmas, félkör alakú fénykapu, megannyi ledlámpából összeszőve. Hová vezet? Talán a Nagy Misztériumba? Menjek át rajta? Nem félek, hiszen ott fönn a derűs ég, valami fényes, tiszta nagyszerűség, lehet, hogy az égben bál van… Akkor oda kell menni. És áthaladok a csillagkapun, és akkor ott terpeszkedik a Nagy Csoda, amire várni kell ádventkor: a Fenséges Birodalom, ami elfoglalja az egész Főteret, amit emiatt nem lehet megközelíteni: egy felbecsülhetetlenül hatalmas ádventi koszorú, átmérője lehet vagy öt méter, rengeteg fenyőágból, csillogó, színes díszekből, arany papírból gyűrt masnikból, a kötelező négy gyertyát négy petróleumlámpa helyettesíti, és mindezen pompát árasztó díszlet mögött ott egy JÁSZOL, egy igazi, farostból fűrészelt jászol, Szent Szűzzel, kisdeddel, öregemberrel – ő biztosan József – és jönnek ám a Pásztorok is, hárman, tömött sorban, az ő vak szemükkel, mert azt nem festettek nekik, szemtelenül imádják azt a pici, faragott kisdedet, szemtelenül nem visznek neki semmit. Persze, mert ők szegények. A Háromkirályok bezzeg dús ajándékokkal kedveskednek a műfüvön hempergő újszülöttnek: arannyal, mirhával és tömjénnel, persze, mert ők gazdagok. Milyen bölcs is ez az Üdvtörténet! Az egész Főtéren ámulat és ájulat és csődület, de mekkora, ennyi szépség láttán!

És akkor megpillantom a nyári napozó társaságot, akik közé gyakran beültem a főtéri padokra, és akiknek ízes–zamatos beszédéből megtanultam sütni, főzni, lecsót ugye cukkinival! –, beteget ápolni, mi hogy jön egy beszélgetés közben. Mert ők is ott állnak, kendőben, kapucniban, kopott télikabátban, amit melegebbé lehetett varázsolni azzal a horgolt kendővel, amit a tulajdonosa nyáron maradék, különféle színű pamutokból készített magának. – Pecsvörk! – mondta akkor tájékozottan. Most meg jól jön. De ők mintha nem volnának önkívületben a vallási élménytől, inkább arra a magas, csontos, sovány férfira figyelnek, aki nyűtt overálban, fordított baseball sapkával a fején – ahogy illik – közelít feléjük. Őt ismerjük: ő Apafej, aki azért adta ezt a nevet magának, mert sosem lesz apa. Megérkezve a csoporthoz, nagy vigyorogva mutat fel két szütyőt, egy rongyos vásznat meg egy kockás kukázószatyrot, és diadalmasan harsogja:

– Kitúrtam több száz kupakos flakont, az volt vagy ezerötszáz ficcs meg egy csomó fémdobozt, söröset, energiaitalosat vegyest, és elvittem a gyűjtőbe. Kaptam értük összesen több mint kétezer-ötszáz ficcset, most megyek, és veszek magamnak ebédet–vacsorát, sötét van, elmúlhatott négy, ideje valamit magamba gyömöszölni. – És ragyogó arccal befordult a főtéri Prímába. A kendős nénjék pusmognak, találgatják, mivel vendégeli meg magát Apafej, a szokatlan siker örömében és büszkeségében. Nagy a tömeg a Prímában, ádvent első vasárnapja, mindenki igyekszik megszabadulni a szándékosan korábban kifizetett nyugdíjától, szabadulni a pénztől, amiről tudjuk, hogy minden bűn és rossz forrása, ahogyan azt tanítja a Szent Szegénység Úrnő.

Apafej feltűnik a forgóajtóban, két hatalmas papírzacskót ölelget magához.

– Na anyafejek, hogy fogtok engem irigyelni! Lakomázni fogok! – fuvolázza, és már bontogatni is kezdi a kezében lévő egyik zacskót. Hatalmas szendvicset emel ki belőle, látszik, jól megválogatta, mire legyen gusztusa. Egy többemeletes hamburgerre. Az anyafejek valóban irigylik, némelyeknek édes nyál csordul ki a szája szélén, de nem mint Toldinak, álmában, hanem mint az éhes embernek éhségében. Apafej kitátja a száját, hatalmasra, hogy a mindenfélével gazdagon megtömött szendvics beleférjen, arcán elömlik a boldogság, majd váratlanul feljajdul: – Ó, a szentségit! – nyöszörgi, és valamit kiköp a szájából. Az anyafejek érdeklődve nézik, mi történt, az egyik, a legbefőzősebb (aki a lecsót cukkinivel készíti), bátorkodik megkérdezni:

– Na mi van, Apafej, nem jót választottál? Nem ízlik?

A férfi egy darabig komoran hallgat, még köpköd egy kicsit, majd nagyon halkan csak ennyit mond:

– Nem tudom megrágni. Nagyon kemény. A hús is benne, meg a sok nyers zöldség.

– Ugye, ugye, Józsikám, hogy mondtuk neked, hogy csináltasd meg a fogaidat! – szavalja most már az egész asszonykórus.

– Mondtátok, mondtátok, a protkódoki meg azt mondta, hogy nekem most már csak beültetéssel lehet.

– Hát persze, beülsz a székbe, és csinál neked fogakat.

– Ó, te hülyeségek anyja, nem a székbe kell beülni, hanem a fogakat kell beültetni az ínybe. És nem a sajátjaimat, hanem műfogakat. Mert sajátom már csak itt–ott van, egymástól távol három–négy, és azok is lötyögnek.

– Az jó lesz, legalább nem tud elromlani – ugratta az egyik kendős.

– Olyan sötét az agyad, mint a Dark Staropramen! A fogbeültetés – hogy tanuljatok is valamit – az implantátum, ami egy, azaz egyetlen fogra 306 000 ficcs. Kedvezményesen.

– Hülyéskedsz. Ilyen nem létezhet.

– De bizony. Aszongyák, hogy szebb leszek, mint fiatal koromban.

– Na jó, de kinek van annyi pénze?

– Ha én gazdag lennék…Nekik nyilván van, mert úgy hívják magukat, hogy A Mosoly a Szájban van Kft. Jó, mi?

– Akkor nem lesz fogad?

– Nem lesz. Eddig se volt. Majd levest eszem és szürcsölök.

– Józsikám, turmixolok neked gulyáslevest – ajánlkozik a legnagyobb kendőből kibontakozó arc. – A gyerekeimnek meg az unokáimnak is turmixoltam mindent.

– Gulyásleves… édes-kedves gulyásleves… bögrében… Jól van, Jucikám, elfogadom. De most megyek. Itt hagyom nektek a szendvicseket.

– Csak nem képzeled, hogy megesszük a te vacsorádat?

– Jucikám, én nem tudom megenni. Akkor itt hagyjuk a padon. Valakinek jól fog jönni.

– Józsikám mennyit fizettél ezért a két hatalmas szendvicsért?

– A mindenpénzemet. Mindegy. Kezeiteket burkolom, én most el…

Letette a két nagy papírzacskót a közeli padra, és eltűnt az egyre sötétedő homályban. A hangulatot már nem fényesítették meg sem a feldíszített karácsonyfa csillagszórói, sem a megvilágított jászol.

Galla Miklósnak, a Holló Színház alapítójának 2011-ben volt egy magánszáma, Tom, Dick és Harry, amolyan Monty Pythonra hajazó, angolos humorú kesernyés történet, amelyben három barát – mindhárom fogyatékkal élő – gyalogol a szántóföldön. A látó látja, hogy jön a cséplőgép, de nem tudja mondani, mert néma, a süket nem hallja, hogy bármi is jönne, a vak nem látja, csak hallja, hogy jön valami. Minthogy nem tudnak kommunikálni egymással, a kombájn szépen learatja mindhármukat.

A magyar realista abszurdban a vak nem tud világító botot venni, a süket nem tudja megvásárolni a hallókészüléket, a fogatlannak nincsenek milliói, hogy porcelán fogakat ültessen be. Az ő eredetileg ép fejük romlásnak indult… És ez a romlás el fog vezetni végükhöz.

Sok ilyen fogyatékkal élő kínlódik szűkebb pátriámban, sokuk történetét ismerem; gondolom, sok százezren vannak az egész országban is. Nincs lehetőségük arra sem, hogy állapotukat legalább javítsák, ha már a gyógyításukra reményük sem lehet.

A megromlott egészségűeket, fogyatékkal élőket az államrezon szépen learatja, ott hevernek kazlakban a földön, a lecsupaszított, terméketlenné tett szántóföldeken, a szennyező hulladékot kibocsátó ipari létesítmények fertőző levegőjében, a halakat-békákat döglesztő mérgező, bűzös mocsarakban, lápokban.

Megtanultuk – nincsen számunkra hely – szavak mögött megszűnő szabadságban – más nem volt számunkra hely – hej he he hej he he hej he he hej