Lajtos Nóra: A műpártoló Móricz

„Móricz klasszikus értékű írói világa
összetett, sokrétű, nyitott.”
(Görömbei András)

A Móricz-életmű 21. századi revideálása kapcsán számtalan előadás, tanulmány született. Ennek az újraolvasó gesztusnak köszönhetően került reflektorfénybe az az évtizedekig recepciós csöndbe burkolózott írói munkásság is, amely szinte kivétel nélkül elsősorban a nagyregények és kb. egy tucatnyi novella újraértelmezési metódusának adott lehetőséget, gyakran az író naplóira, kiterjedt, közel ötezer (!) levélváltására és Móricz Virág Apám regényére is figyelve. A Móricz-œuvre legszakavatottabb értelmezőjének, Szilágyi Zsófiának köszönhetően pedig – az életmű ezen szegmensének átvilágításán túl – termékeny diskurzus mutatkozott néhány kortárs szerzők műveivel is, kijelölve ezáltal is Móricznak a magyar prózatörténetben betöltött hagyományteremtő és mítoszképző szerepét egyszerre. A realizmus-naturalizmus stíluseszményét képviselő Móricz-művek egy sajátságos miliő leképezését hivatottak felmutatni. Ebben a közegben minduntalan vagy a magyar falu parasztjainak sorsa jut kifejezésre, vagy a dzsentrik létformája körvonalazódik több regényben is, így természetszerűen a kritikusi-értelmezői horizont is főképp ebből az aspektusból szemléli Móricz írásait.

Az író 577 novellájának többszöri átlapozása során viszont egy csokorba szedhetők azok a szövegek, amelyeket eddig figyelmen kívül hagyott a recepció: kb. hatvan olyan novellát olvashatunk, amelyekben valamilyen művészeti ággal találkozhat az olvasó, hol direkte, hol csak utalásszerűen. Így az építészettel (A paszuj-ban Ybl Miklós debreceni épülete, a város nevezetessége, az Arany Bika szálló említése), festészettel (pl.: Giotto és Rafael, Öt tojás, Életre ítélve, Rég szétfoszlott felhő árnya, Fioretti), filmművészettel/mozival (Clára, Borcsa a moziban), szépírói munkával (Az atyafiság, A Biblia fedele, Misike, Kend a pap?, Lábnyomok a hóban, Nemezis, Vidéki hírek, A tehén és a szamár, A tóga, Halhatatlanság, Nővel csak nő bír, A menyasszony törülget, A gólya hálás, Harmathy bácsi), színházzal (Műpártolás, A gavallér huszár), szobrászattal (Az agyag), tánccal (Dorkó, Komor Ló) és zenével (A beletört fullánk, A tüzesgép, Vízcsöpp a tengerben stb.).

Megkockáztatjuk azt a feltételezésünket, miszerint az író munkásságát kiválóan ismerők előtt is csak részben, vagy egyáltalán nem ismertek a fentiekben sorjázott, az életmű perifériájára utalt elbeszélések. Ennek két okát látjuk: egyrészt nem a legerősebb szövegek ezek[1]: „Móricz Zsigmond a Tavaszi szél bevezetőjében és számos emlékezésében beszél »szomorú« írói tavaszáról, a csaknem tíz esztendeig tartó belső vívódásáról és vajúdásáról. Mindig egyértelműen: a Hét krajcár előtt minden írása — temérdek mennyiségű — olvashatatlanul rossz volt […]. Maga is érezte, amit csinál, az rossz.” (Czine: 297) Akad azonban közöttük igen gazdag ismeretanyagot hordozó, nyelvileg is jól kidolgozott, szerkezetileg is megkomponált írás: „A biblia fedele a legérettebb Móricz ilynemű fiatalkori írásai között.” (Czine: 302) Másrészt – és ez az előbbiből következik – a kritikaírás sem érezte kihívásnak az ezekkel történő foglalkozást, s ezért sem kanonizálódhattak ezek a novellák sem Móricz korában, sem a későbbi újraolvasási recepciós folyamatban.

Jelen dolgozatunkban arra igyekszünk kísérletet tenni, hogy az író nyitott életművébe való újbóli behatolásakor, a képzőművészeti tárgyú novellákban artikulálódó írásaiból egy-egy reprezentatív szöveget kiválasztva a műpártoló Móricz-kép eddig elleplezett létmódját mutassuk föl.

Variációk egy témára: nimfa-akt és Laokoon-leány

Némi engedménnyel kell élnünk máris, ha a szobrászatról akarunk szólni Móricz kapcsán, mármint ami a műfaji behatárolást érinti: Az agyag (1924) című novella mellett szót kell, hogy kapjon ugyanis a Míg új a szerelem (1938) című regénye, és természetesen nem hagyhatjuk figyelmen kívül az író – még debreceni diákkorából ismert – szobrász jó barátjának, Medgyessy Ferenc jelenlétét[2] sem a gondolatformáláskor.

A fent említett novella témája és a regény egy bekezdésnyi részlete szorosan egymásra utalt: a szobrász főszereplők modell után készült aktszobraira való erélyes házastársi reakcióról szól mindkét szöveg, illetve szövegrészlet. Az agyag tárgyevokáló címe a mű második felében jut érvényre: a kissé személyeskedő hangú én-elbeszélő azt meséli el, hogy miként lett piktorból szobrász, s végül mégis miért kellett felhagynia az „agyaggyúrás” művészetével. A mester, habár szobrásznak készült, házassága éveiben az ő drága feleségének arcocskáját festette minden képébe, sőt: „néhány képemen háromszor is rajta van, nem is vagyok képes más női arcot rajzolni, ha a férfiarc bajusztalan, akkor oda is őt festem bele a képbe.” Egy sikertelen kiállítás utáni csalódottságában dönt úgy a festő, hogy szülőfalujából rendel jól formálható agyagot, amelynek már a szaga is nótára derítő, kellemes hazai emlékeket idéz föl benne. Felvetette a feleségének, hogy modellt állhatna neki, de csak tréfának vélte a felkérést az asszony, idegenkedő különvéleményét is kifejezve: „aktot!…fuj…” Így kényszerült a festő modellt hívni segítségül szoborfaragásához: „belefogtam egy kompozícióba, tudja a fene, valami szirén vagy nimfa, vagy minek lehetne nevezni, szóval egy akt, merészebb testtartásban.” Érdekes az a befogadói attitűd, ami a feleséget illeti: maga az agyagszobor látványa nem kelt benne elutasítást; számára az anyagba „vetített” modellalak szoborba merevedett képe leválik az élő test matériájáról és műtárggyá lesz. Amikor viszont megpillantja a férje előtt pózoló mezítelen nőtársát, hirtelenjében összetörik benne előbbi esztétikai tapasztalata, és megsemmisítésre kényszeríti a műalkotásban megmutatkozó-feltáruló modellképmást mint dezorganikus aktust.

Valójában eme novella témavariációja íródik újra a Míg új a szerelem című regény azon részletében, amikor is a 47 éves Dus Péter szobrász elhunyt felesége, Margit síremlékére gondol, miközben újdonsült második feleségével, a drámai művésznő Városy Ágnessel utazik nászútra. „Feltűnt előtte a Kerepesi temető sírja. Felette a »Laokoon-leány«. Ezt nagyon szerette Margit, s kegyeletből azért állította a sírra, s egyúttal ez volt a lelkiismeret-engesztelés is, ezzel a roppant szenvedéseket akarta beismerni, amiket feleségének okozott… De mégis, ha eszébe jutott, mindig szégyellte magát önmaga előtt, mert a szobor mezítelen nőt ábrázolt,[3] ami a Margit elveivel ellentétben volt, s azonkívül – ezt senki sem tudja – mikor a szobrot csinálta, Margit majdnem rajtakapta, hogy vétekbe esett a modellel, s éppen ez a bűn hozta aztán ki a határtalan fájdalom izgalmát a kőben […].” Ez a belső lelki kínt tematizáló Laokoon-leány mint síremlékmű egyfajta testbe vésett emlékezetként működtethető a szövegben, szoros rokonságot mutatva a novellabeli pretextussal. A főszereplő barátjának, Ábrisnak a megjegyzése is figyelemreméltó: „[…] az arcképszobor a nagy művészeknek a legnagyobb prostitúció…” A beltingi képelmélet szerint ez akár úgy is értelmezhető, hogy „a képi médiumban egyfajta »memento mori« által képezi le a halandó test igazságát.” (Belting: 114)

Végezetül essék néhány szó a szobrászbarátról, akivel még debreceni évfolyamtársként barátkozott össze Móricz. Először az író 1929. évi augusztus 5-ei naplóbejegyzésében találkozunk „Medgyessy Feri”-vel, aki épp a fejét faragja modelljének a kiszáradt nagy diófa alatt. Ez a természetbe helyezett munka látványa olyan jellegzetes eseményszámba ment a Móricz családban, hogy még az író legidősebb lánya, Virág is hosszasan ír róla az Apám regényében: „Felállították a nagy követ a nagydiófa alatt egy ládára. Volt ott egy asztal, arra feltettünk egy széket, arra ült fel apa.” (MV, Apám…: 354) Életre szóló barátságukról csupán a Naplójában emlékezik meg hosszasabban Móricz. 1929. augusztus 9-ei jegyzetében művészetelméleti fejtegetésekbe is bocsátkoznak. Medgyessy: „–Michel Angelo? Annak nincs statikája. Nézd meg akármelyik szobrát, borul […]. Ezek nagy bűnösök, a barokk, elrontották azt a szép góthikát. Hogy milyen csodálatos volt az. S ők mindent felforgattak.” „– Megállj csak – mondom –, a góthika múmiává tette az emberi alakot. Michel Angelo ledobta róla a ruhát, és mintha dinamittal tenné, szétdobta a tagokat. […] Egyik kor a másikra rálicitál a szélsőségekben. Ha egyszer felfedezték a test mozdulatát, abban gyönyörködtek, hogy meddig lehet elmenni?”[4] – ezzel a „költői” kérdéssel zárja rövidre Móricz a felvetett esztétizáló kérdéskört, majd a szobrászatra mint testművészet érdemeire, a kemény anyag és eszköz leheletfinom egymásra hatására irányítja a naplóolvasó figyelmét: „Nézem a fejet, amit farag, nehézkes eszközökkel finom vonásokat vés. Vasvésőkkel a karaktert, tehát a legbecsesebbet, amit ember teremteni tud. Az egész szobor olyan együgyű. Egy vaskos tömb. Ahogy percről percre fejti, az élet virul ki belőle, a fehéres kőből, de semmi kiemelkedő, szinte fátyolba burkolva.” Az élettelen matéria érzékeny művészi attitűddé, a Móriczban „szunnyadó” népi erő megtestesítőjévé alakul át a szobrász mélylátású optikájának és kézügyességének köszönhetően.

Medgyessy több kültéri Móricz-szobra mellett az íróról készített profilrajzai is nevezetesek (4-5. képek). Móricz Virág könyvében is fellelhetjük ezt a két portrét 1927-ből és a Móricz halála napján készültet (Utolsó találkozás, 1942. IX. 5.). Ha a 23 évvel korábban elhunyt költőbarát, a halott Ady Endrét ábrázoló rajzzal[5] vetjük össze Medgyessy rajzát, mindkét tanulmányfejen a mozdulatlanságba merevedett halotti arc látható mélyen ülő szempárokkal. „[…] ha visszaszáll a szem az arcára, megdöbbent szédülettel repülök a csillagok útjain: ez az arc ott száll” – írja Móricz Ady Endre a ravatalon című Nyugat-beli cikkében. (Nyugat, 1919. 4–5. szám) Móricz hátravetett arcképében is egy bevégzett élet tapasztaltsága rejlik, amellyel – paradox módon – egy időben születik meg s indul útjára egy immáron lezárt életmű „története”.

II.

Képleírások és művészsorsok

Egy tucatnyi festészeti tárgyú Móricz-novella fókuszál valamilyen konkrét műalkotásra vagy csak érinti a témát, illetve tematizál művészsorsot. Ezeknek fele a húszas években születik Móricz írói műhelyében (A levelibéka–1922, O Mors, bonum est judicium tuum…, Fioretti–1925, Giotto és Rafael–1926, Baleset–1927, Esőleső társaság–1929), majd a harmincas és negyvenes években három-három művet találunk még a festészet témaköréből (Öt tojás–1931, Művészházasság I.–1937, Életre ítélve–1938; Clára–1940, Rég szétfoszlott felhő árnya, Művészházasság II.–1941).

A fent említett tizenkét novella egyharmada Assisi Szent Ferenc alakját rajzolja meg, vagy említi példaként a barna csuhás, kolduló barátot. A levelibékában például egy gyereksereg menti meg az enyészettől a kis zöld állatot; ezért az elbeszélő „szenteknek” nevezi ezeket a fővárosi kis sihedereket: „Mintha szenteket láttam volna, Assisi Szent Ferenc lelke lobbant fel a józsefvárosi utcán…” (Novellák II./606.) Az O Mors…-ban Móricz 1925. évi velencei útját írja meg, amelyben az öngyilkosságot elkövető Janka emléke elől menekül két lányával, Virággal és Gyöngyivel.[6] Egy különleges velencei temetés szertartásának látványa nyűgözi le a szemlélőket: a vízen imbolygó gondolaravatalról mezítlábas barátok, „Szent Ferenc késői, profán, természetes utódai” emelik át a szárazföldre a fekete koporsót. „Két kislányom forró-ijedten karolom magamhoz: ó jaj, hol van, hol van az, aki most, most imádkozna énérettem” – fakad ki dadogva a súlyos lelkiismeret-furdalás gyötörte én-elbeszélő a novella záró soraiban.

Assisi Szent Ferencről (1181–1226) számos legenda született. A róla szóló történetek gyűjteménye a Fioretti címet viseli[7], ami „kis virágok”-at jelent, illetve egyes fordítók címadásának megfelelően Szent Ferenc Virágoskertje néven híresült el. Ezt az alcímet alkalmazza maga Móricz is 1926. augusztus 12-ei naplóbejegyzésében, amelyben a Szent életútjának szimbolikus értelméről elmélkedik: „Szent Ferenc, mikor elindult a bíborból a mocsok felé, a lelket mint drága fényt vitte, s ráreflektorozott minden ártatlanságra: a galambokra, a farkasokra és a süket halakra is (Naplók II./125).” A fenti bejegyzés témáját dolgozza föl olvasmányélménye(i)[8] alapján az egy évvel korábban született Fioretti című novellájában, amelyben Szent Ferenc csodás tetteit örökíti meg. Először a madaraknak prédikáló szentet látjuk, majd a gubbiói farkas megszelídítéséről olvashatunk, végül a halakhoz forduló Ferencről esik szó. A beszédben (nyelvben) artikulálódó csodás tettek felemlítése után – melyet egy ferences barát közvetít egy istentisztelet alkalmával – két férfi (sógorok) párbeszédét olvashatjuk a novella zárlataként. Az egyikőjük, a kálvinista férfi hiteltelennek érzi a halas epizódot, mondván: „[…] a tiszai hal – azistenségit! – mán ezer esztendővel ezelőtt sem dugta ki a fejét a füttyentésre…” (Novellák II./833.)

Végezetül az 1926-ban megjelent Giotto és Rafael című hosszú (nyolc „jelenet”-re tagolt) elbeszélésről kell szólnunk, még mindig a Fioretti-témában.[9] A mű önmagában is egy átfogó tanulmányt érdemelne, jelen dolgozatban viszont nem áll módunkban a szövegben fellelhető mind a tizenkét képleírásról szólnunk, legfeljebb az olyan komplexebb médiumváltásokról teszünk említést, amelyekben a megjelenített képi alkotások (festmények, freskók) képeslapok, fotográfiák formájában reprodukálódnak.

A novella első felének lazább témafelvezetésében egy házaspár olaszországi utazásáról olvashatunk, amelyben az érzékletes tájleírás és több, egymásra szintetizálódó izgalmas képleírás mellett műkritikusi fejtegetéseket is szerepeltet az író. Az ismét életrajzi ihletettségű szövegben nem nehéz azonosítani a szereplőket Móriczcal és újdonsült második feleségével, Simonyi Máriával[10], akivel éppen a novella megírásának idején utazott Olaszországba nászútra az író. Tökéletesen árulkodó jelenet például, amikor a katolikus feleség a dómban „a szenteltvízhez nyúl, keresztet vet, s halkan súgja: – Egy kicsit imádkozom, szabad?” (Novellák III./18.) Az ott szerzett gazdag élményanyag részletekbe menő irodalmi feldolgozása a műben valódi művészettörténeti-esztétikai „csemege”.

A két, címben szerepeltetett korszakalkotó festő mellett legalább ugyanannyi szó esik Giotto mesteréről, Cimabuéról és Pietro Peruginóról. A kor neves biográfiaírója, Giorgio Vasari A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek[11] címen ismert könyvének több kiadásában is mindig Cimabue életrajzát állítja könyve élére. Cimabue (1240 k.–1302 k.) tehetséges tanítványa, Giotto fellépéséig reprezentálja a korszakot. A novellában Cimabue Trónoló Madonnájának (7. kép) és Giotto Szent Ferenc a madaraknak prédikál (8. kép) című alkotásának lényegre törő ekfraszisza olvasható: „Itt ez a két képeslap: egyik a Cimabue-kép, a másik a Giottoé… Nézze, szívem: az elsőn milyen szimmetrikusan vannak elhelyezve az alakok, egyik angyal jobbra vetett fejjel, a kép másik oldalán a másik balra vetett fejjel. A felső két angyal viszont befelé hajolva Mária alakjához. S oldalt a kolduló barát, szent Ferenc, kiesve a képből. S most nézzen erre itt: ahogy Giotto Ference[12] a galamboknak beszél… Az egy rajz-kompozíció: ez egy élethelyzet… Nézze meg a Cimabue Madonnáját, őszinte s reális arc s a többi is, egy sem üres és tartalmatlan…” (Novellák III./24.) A fenti képleírások sajátossága, hogy visszaemlékezés során, képeslapokról történik, azaz egy áttételes médiumváltással van dolgunk, amelyben az emberi emlékezetet pontosító képeslapok mint újszerű vizualitást hordozó mediális közegek működtethetők az értelmezés folyamán. A két műalkotás mint vizuális, képi jelenség között döntő különbség fedezhető fel a térábrázolás és statikusság-dinamika észrevételezésekor: a Cimabue-freskó egy beállított csoportkép állószerűségével szemben Giotto képe kapcsán egy „fordított” ekfraszisszal van dolgunk, amennyiben a festmény utánozza a szent csodás cselekedetét. Az elbeszélésből vett idézet folytatása pedig már a hüpotiposzisz alakzatának iskolapéldája is lehetne, amikor is a narratív szövegstruktúra az elbeszélő élénk képzelőerejét tárja fel, miközben Szent Ferenc glorifikációját verbalizálja ekképp (9. kép): „…nézze, milyen lebegés. Az összes angyalok megmozdulnak, s mint egy felhő sereglenek a szent alakja körül… Friss szél csapott a hullámokra, a felhőkbe, a mező liliomaiba, a gondolatokba […].” Érdekes narrációs megoldás, hogy gyakran meg-megszakítja a képleírást Móricz, s ezáltal egy körkörösen visszatérő műbemutatás történik. Az érzékletes ekfrasziszokat a férfi (férj) szereplő kommentálja hosszasan, míg végül szentenciózus megállapításhoz jut, például: „A Rafael által festett madonnák mind élő nők”. (Novellák III./26.)

Móricz nőfelfogásáról is képet formálhatunk a novellában: a festményeken, freskókon megjelenített nőalakok egyszerre szakrális és profán szerepet töltenek be. Szűz Mária mint édesanya-szerepben tűnik föl a képértelmezések kapcsán. A különféle Madonna-ábrázolások (például Raffaellónál) mellett a vágykeltő, buja nőtípust Raffaello érzéki Fornarinája (11. kép) képviseli: „Nem volt felesége, s meglátta a nőben a nemi társat.” A harmadik nőtípusban pedig a „kikapcsolt érzékiség”-ű, érzékeny nő (közhasználatú kifejezéssel élve: a „gyengébbik” nem) ölt testet például Giottónál.

„Milyen jó egy nagy festő képébe belemerülni, hasonlít ahhoz, amikor az ember a tengerbe ereszti be magát, s percenként jönnek a hullámok, és elborítanak…” (Novellák III./23.) Ennek a „lebegő” befogadói attitűdnek egy korábbi szöveghelyen egy másik oldala is megmutatkozik, amelyben pedig egyfajta ontológiai „pozícióváltás”-t érezhetünk a sorok között olvasva: „Még sose hatott rám ennyire semmi piktúra, mint ez a kis umbriai bolt – […] hiszen számtalan képet lát az ember a múzeumokban, de az valami más. Itt bent vagyok a boltban, amit ki kellett festeni, valami célra…Ez élet, valóság…” (kiem. tőlem: L.N.) A Collegio del Cambio, azaz a régi tőzsde falain megelevenedő szentek, allegorikus alakok pazar látványa szinte „beszippantja” a figyelő tekintetét, s esztétikai élménnyé formálja azt.

Móricz Giotto és Rafael című elbeszélésében igyekezett felmutatni a reneszánsz trecento és cinquecento korszakainak jellegzetes művészi törekvéseit, s mellette egyfajta sajátos élménybefogadásáról is bizonyságot tett.[13]

Végezetül hadd ejtsünk néhány szót a művészsorsokat bemutató novellákról.

Két vívódó festőművész műhelyébe enged betekintést Móricz a Baleset (1927) és az Életre ítélve (1937) című elbeszéléseiben. A Baleset egy tíz éve Afrikában élő magyar festő örökség miatti hazatéréséről szól. A vidékre „száműzött” művészen „életfáradság” uralkodik el: „Úgy vonszolta az életet, mint valami rendkívüli terhet.” (Novellák III./66.) Hiába keresik föl, hogy kiállítást rendeznének a képeiből, visszautasítja az ajánlatot, ami miatt végül a kisvárosban bolondnak tartják. Egyik csavargó estéjén egy nőt pillant meg, akinek a látványa megdermeszti. Elindul a házától ellentétes irányba a mezőre, amelynek a végtelenbe táguló tájképe lenyűgözi: ebből a festői látványból látomás válik; tevekaravánokat lát s egy lányt magas korsóval a fején. Vizuális hallucinációja által ebbe a lányalakba transzformálódik a korábban az utcán meglátott nő arca.

„A festő az állvány tetején állott és a Péter-fejet nézte.” (Novellák IV./618) Az Életre ítélve-beli monumentális képeiről híres névtelen festő kritikusával folytat termékeny párbeszédet. A festő minduntalan a Szent Péter alakját megjelenítő festményén „maszatol”, legnagyobb műgonddal annak fejábrázolásán dolgozik: „…ujjával hozzányúlt a Péter-fejhez. A szem körül elmázolta a friss festéket”. Ez a „retusált” alkotói gesztus azonnal szembe tűnik a kritikusnak. „Ha »szikla« Péter, akkor nem lehet más, csak abszolút koponya.” (619.) Az anatómiai pontossággal elkészült apostolfejen végzett javítással kívánta élőbbé varázsolni festményét, amelyen ezáltal a technikai „simítással” egy magányos lélek alakja körvonalazódik a több méteres vásznon.

Az Öt tojás című írásban Matyika, a festő Pestről érkezik haza a falujába temetésre, s közben betér állapotos felesége rokonságához, ahol a jegyző tizenöt éves lányát, Hédikét kívánta megfesteni, de nem engedik. „Jaj de szép lettél, Hédike – kiáltott fel a festő álmélkodva –, mint egy Botticelli Madonnácska…”[14] (Novellák III./334.) Sértődöttségében elhagyja a házat, de előtte még megjegyzi, hogy ikreik lesznek, s „puttókat fogok festeni belőlük párjával, kis szárnyas angyalokat.” (333.) Egy kissé hasonló, elutasító művészellenes magatartást mutat fel az Esőleső társaság egyik tagja is, aki apaként képtelen megérteni fiát: „Az én kisebbik fiam… Fene hallott ilyet: művész! […] festi a lovat, ahelyett hogy ráülne s bevágtatna vele a pusztába.” (Novellák III./165.)

Művészházasság címmel két novella is olvasható Móricztól. A négy év különbséggel megírt szövegek témakidolgozottsága hasonlóságot mutat: a házasság intézményéről értekezik művészek esetében: „…a házasság ugyanolyan művészet lévén, mint bármely más képzőművészet, ez igazán csak művészeknek való foglalkozás. Csak egy titka van: kell hogy a partnernő megfeleljen a párjának.” (Művészházasság, 1937, Novellák IV./577) A másik írásban ellentétes álláspontra jut az elbeszélő: „A szerelem nem arra való, hogy költői és művészi eredményeket szüljön a házasságban. […] Mert két művésztemperamentum aztán igazán nem fér össze egy művészházasságban” – olvashatjuk a mű záró sorában (Művészházasság, 1941, Novellák IV./758)

Móricz eddigiekben megnevezett műpártoló novellaapparátusa egy, a festőművészet irodalmi feldolgozottságáról nyújt érzékletes képet. Ugyanakkor ha kitekintünk a szépírói munkákból, Móricz Virágtól értesülhetünk még az író egyéb képzőművészeti „vonzalmai”-ról. Így például arról, hogy Michelangelóról készült drámát írni. „…nem regényt, de drámát, mert ez drámai jellem volt.” (MV, Apám…: 281) Vagy később, ahogyan Raffaello igéző asszonyáról, Fornarináról szól: „…Ez az édes kis fej mily keveset tud a pozitív tudományokból és mégis mily ihlető!…Múzsa…” (Uő: 304) S végül akiről csak érintőlegesen beszél Emlékszem című novellájában: az író portréját szintén megfestő Rippl-Rónai alakja a megismerkedésüktől egészen a festő haláláig köszön vissza Virág regényében: „Kaposvárott lakott Rippl-Rónai József, a század elejének legjobb magyar festője. […] Apám már az első pesti kiállítása idején összebarátkozott vele, mikor még a műkritikusok szörnyetegnek tartották. S aztán a háború alatt megszerették egymást.” (268.) „Memento mori. Mennyi halál egymás után![15] […] meghalt Rippl-Rónai Jóska bá, a kedves. És meghalt Tóth Árpád, a legszomorúbb költő…” (342)

A Naplóiban is találkozhatunk elszórva olyan bejegyzésekkel, amelyek tovább árnyalják Móricznak a festészet irányában mutatott érdeklődését. Dürer életét olvassa (Naplók, 277.) például, vagy utalás történik 1910-es Munkácsy Mihály című pályarajzára is. Mindezeken túl természetes, hogy író-és költőtársairól is széles panorámát mutat be novelláiban. Írói „ecsetkezelése” során viszont nemcsak kortársai elevenednek meg, hanem régmúlt idők neves poéta-és íróalakjai, mint például – többek között – Rimay János, Csokonai, Kazinczy, Petőfi, Vörösmarty, Gárdonyi vagy Tolsztoj és Dosztojevszkij.

Forrás, 2019/2., 43–47.

Jegyzetek

[1] „Nem tudnék még egy ilyen jó írót mondani, akinek ennyi sikerületlen írása volna.” Esterházy Péter: A kitömött hattyú, Bp., Magvető, 1994, 186.

[2] A félezernél is több novellája közül is csupán csak egyben említődik meg Medgyessy neve, az is az életmű legvégéről: a Harmathy bácsiban 1942-ből, amelyben félszázéves kollégiumi emlékét idézi fel az író.

[3] Megjegyzendő: Medgyessy Ferenc Kerepesi temetőbeli sírkövén Álló nő című saját alkotása áll. A szobor egy vékony anyaggal leplezett női testet ábrázol. Ugyanezen szobor másolatai a debreceni Medgyessy Ferenc Múzeum udvarán, dr. Radnai Béla és felesége síremlékén a Farkasréti temetőben (1950), illetve Hódmezővásárhelyen a Németh László emlékház kis kertjében látható. Lásd: az 1-3. képeket!

[4] Szó szerinti idézet átvétele olvasható Móricz Virág könyvében is. (MV, Apám…: 355)

[5] Törökfalvi Török Károly: Ady Endre a halottas ágyon, Nyugat, 1919. január 27. Lásd: a 6. képet!

[6] „A temetés után Lilikét elvitték anyám testvérei, minket meg apánk: Olaszországba utaztunk. […] Végigjártuk a múzeumokat, képtárakat, templomokat […] Többet is voltunk a Szent Márk téren, mint a templomában.” (MV, Apám…: 280.)

[7] „A Fioretti a latin Floretum fordítása. Florétumoknak, vagy Florilégiumoknak azokat a legendakompozíciókat nevezték a középkorban, amelyek gyakran a mai kritikai érzéktől merőben eltérően, innen-onnan összeszedegetve egy-egy szent életének csodáit, példáit, tanításait tartalmazták.” http://www.fvr.hu/forras/Fior.html (utolsó letöltés: 2016. április 26.)

[8] A Fiorettinek eddig öt magyar nyelvű fordítása készült, amelyek közül a következőket ismerhette Móricz:
1. Fioretti. Fordította: Erdős Renée. Élet ny., Bp. 1911. 2. kiadás: Révai, Bp. 1911.
2. Assisi Szent Ferenc Virágos kertje. Fioretti. Fordította, bevezetéssel és jegyzetekkel ellátta: Kaposy József. Franklin, Bp. 1913.; 2. kiadás: Genius, Bp. 1921. (A Nyugat 1921/9. számának Figyelő rovatában olvasható Király György korabeli jegyzete erről a kiadásról: Király György: Fioretti. Assisi Szent Ferenc Virágoskertje. Fordította: Kaposy József. Genius-kiadás.)

Valamint feltételezhető, hogy éppen az 1925-ös évben a Jókai-centenáriumra megjelenő Jókai-kódex által irányult figyelme a témára, amely kódex tudvalevő, hogy Szent Ferenc életét és csodás történeteit tartalmazza.

[9] Szent Ferenc alakja indirekt módon is feltűnik még egyszer utoljára az életmű végéről: Clára (1940) című rövidprózájában az elbeszélő feleségének Clára nevű barátnője neve kapcsán jegyzi meg: „Assisiben láttam egy képet az alsó templomban Sancta Clara. Már ekkor is megállottam s többször visszamentem a kép elé; egészen ez a Clára. (Novellák IV./734.) Megjegyzés: Simone Martini (1284 k.–1344) itáliai festő Assisiben a Szent Ferenc-bazilika alsó templomának egyik kápolnáját, a Szent Márton-kápolnát díszítette egy freskósorozatával. Itt látható a mester munkája Szent Kláráról (16. kép) Szent Klára Ferenc prédikációinak hatására állt a szegények szolgálatába.

[10] Móricz Lili: Kedves Mária! Móricz Zsigmond levelei Simonyi Máriának, Bp., Magvető, 1979.

[11] Móricz ezt a Vasari-kiadványt ismerhette: A renaissance mesterei. Giorgio Vasari életrajzaiból; ford. és jegyz. Honti Rezső. Bp., 1924, Győző Andor. Kiadói díszes egészvászon-kötésben.

[12] A Szent Ferenc életét bemutató freskósorozat szerzősége a művészettörténet egyik leghevesebben vitatott kérdése: az alkotó személyét bizonyító iratok nem maradtak fenn, így azokat a freskókat, amelyek nem Cimabue jellegzetességeit viselik, Giottónak tulajdonítják. http://24.hu/tudomany/2012/01/08/a-reneszansz-elso-fecskeje-1337/ (utolsó letöltés: 2016. április 28.)

[13] A többi érdekesebb képleírásokat lásd a 10., 11-15. képek mellett!

[14] Utoljára az 1941-es Rég szétfoszlott felhő árnya című novellában említődik meg a reneszánsz kori Madonna alakja: „A falon függő régi képekhez menekült. Kié is ez a fűben fekvő mezítelen Madonna? Reneszánsz. Reprodukció.” (Novellák III./792)

[15] Megjegyzés: a két művész halála között egy év telt el. (A festő 1927. nov. 25-én, a költő 1928. nov. 7-én.)

Illusztráció: Móricz (Márton F.)