Ujlaky István: Mi, magyarok; Kokárdáim; Nyári etűd

*

Mi, magyarok

Magyarország nagyon jó hely. Magányos nyelvünk szép, fennmaradása valóságos csoda. Tudta? Minden mesterséges holdon van magyar szellemi termék; minden harmadikon magyar tárgy. Ha Nobel-díjasaink vagy olimpiai aranyérmeink számát, más országokéval együtt, egymillió lakosra számítanánk át, ott lennénk a legjobb 10-15 között. Költészetünk kétszáz éve világszínvonalú. Fél évszázada a magyar regény és film is az. És nem csak abban vagyunk jók, ami Oscar-díjjal, aranyéremmel, Nobel-díjjal mérhető. Meghökkentő dolgokban kerülünk a világ élvonalába, legyen az matematika vagy műrepülés, klasszikus zene vagy genetika. Kreatívak vagyunk – e nélkül nem lenne Rubik-kocka vagy hologram. Egy német újság „nagy zseni-sűrűségről” írt hazánk kapcsán. Mondható, hogy ezek a szellemi teljesítmények csupán egy maroknyi szellemi elitet dicsérnek. Igen. De ez az elit a magyar társadalomból emelkedett ki, a magyar oktatás terméke is. Egy kicsit egész nemzetünkre igaz: leleményesek vagyunk és alkalmazkodók. Szabadságért, ha az az országé, bámulatos tettekre vagyunk képesek. Egész történelmi korszakokra mondható, hogy a legtöbbet hoztuk ki belőlük. Hogy többet, mint a hasonló történelmű és fejlettségű szomszédaink. Vallási toleranciánk a XVI. század óta különb, mint oly sok más országé. Nem egy nagy, és vitán felül civilizált nemzethez képest, még mindig, a romló statisztikák ellenére, többet olvasunk. Vizeink, levegőnk, talajunk, ha nem is épp tökéletes, de tisztább, mint oly sok országé. Vendégszeretetünk létező erény. Humorunk eredeti. Valahol olvastam, igaz, évtizede már: Európában a magyarok dolgoznak a legtöbbet munkahelyükön kívül. Tudunk adni. A tízen pár éve történt délkelet-ázsiai cunami katasztrófa mérhetővé tette segítési hajlandóságunkat: más országokkal egybevetve is jól vizsgáztunk. De nap-mint nap akad ilyen-olyan gyűjtés a Facebookon, és rendre segítünk bajba jutottakon.

Magyarország borzalmas hely. Önpusztító ország. Százötven éve állunk az öngyilkossági statisztikák élén. A kontinensen elsők közt fordultunk át természetes szaporulatból természetes fogyásba. Pesszimizmusunk legendás, akár csak panaszkultúránk. 130, egymillió feletti lakosságú ország között kb. ötvenedikek vagyunk gazdasági fejlettség alapján. Ehhez képest a hús vagy alkohol fogyasztásában sokkal előbb, a gyümölcs, zöldség és hal vásárlásában sokkal hátrébb állunk. Válásokban előrébb, korrupcióban, a női emancipációban, vagy kormányzati teljesítményben hátrébb. Meghökkentő dolgokban kerülünk az élvonalba. Ezer lakosra jutó túlsúlyos emberek alapján harmadikok vagyunk a világon, bronzszobrok lopásában vagy idegengyűlöletben elsők Európában. Toleranciánk az igazságtalanságokkal, aljasságokkal vagy épp a korrupcióval szemben ijesztő. A sok jó ellenpélda ellenére is, többségében még mindig ökobunkók vagyunk, szemetes erdőkkel, illegális szemétlerakókkal, szenvedélyes nejlonzacskó-fogyasztással, viszont zöld minisztérium nélkül. Anakronisztikus klerikalizmusunk (nem a vallásról, nem a hitről beszélek!) szinte szánalmas. Az egyéni szabadság ügye a magyar társadalom számára valahogy nem fontos. Az egyenlőség-eszme szinte hiányzik belőlünk. A keresztény (???) kultúráját makacsul, elzárkózva őrző országban több gyilkosság jut évente egymillió lakosra, mint a „bevándorló ország” svédeknél. Túl sok a gyűlölet bennünk, noha nem vagyunk nacionalistábbak más népeknél. Rasszizmusunk szégyellnivaló, de még inkább a nem-rasszisták közönye, tájékozatlansága vagy gyávasága, amikor faji gondolattal vagy ennek gyakorlatával találkoznak. Nekem szinte fáj, hogy több évtizedes távlati célként sem, álomként sem fogalmazzuk meg, hogy olyan országban szeretnénk élni, ahol nincs koldus, hajléktalan, éhező gyerek.

Hogy ezeknek a sikereknek és erényeknek, hibáknak és bűnöknek jó része más népekben is megvan? Lehet. De én, magyar lévén, nem New Yorkból vagy Hongkongból, hanem Kecskemétről nézem a világot.

Kokárdáim

„Korábban a kommunisták tiltották a kokárda-viselést, most meg kötelezik” – mondta egyszer nevelőtestületünk idiótája. Hogy mi volt az 1950-es években, nem tudom. Amikor ötödikes voltam (1968/1969-es tanév) minden tanár és diák viselt kokárdát. Ma sem sokkal különb a helyzet. Politikusok, tanárok, diákok, televíziós újságírók és aznapi interjúalanyaik, meg egy maroknyi citoyen. A felnőttek többségén nincs kokárda.

Salgótarjánban nőttem fel. Ebben a városban, történelme és sajátos politikai karaktere miatt, március 15. imázsa valamivel kisebb, március 21-é nagyobb volt, mint más magyar városokban. (Nem egy házmester csak március 20-án tűzte ki a házra a magyar és vörös zászlót, amit már akkor, gyerekfejjel sem értettem). De még Salgótarjánban is: március 15. varázsával semmi sem versenyezhetett. Ma is így van. Habár október 23. népszerűsége nagyobb, mint anno november 7-é vagy április 4-é, 1848 emlékezete spontánabb, népibb, felülmúlhatatlan. Azt semmi nem pótolhatja, hogy óvodásként kiszínezzük a kis zászlót, aztán az óvó nénivel kivisszük a Kossuth-szoborhoz, és a hurkapálcákkal a földbe szúrjuk. 1973-ban Salgótarjánban tartották a „három tavaszt ünnepelünk” programjait úttörőknek. Egy erdei kirándulás (akadályverseny? Vagy őrsi portya?) egyik állomásán, nagy műszaki rajzlapokon a három évszám: 1848, 1919, 1945. Gimnazista voltam akkor, ifivezetőként kísértem gyerekcsapatot. Valaki kitalálta, írjuk alá! Bármiféle megfontolás nélkül, mondhatni véletlenül, az 1945-ös lappal kezdtük. Miért nem inkább 1848-at? – kérdezte egy budapesti kislány, talán nyolcadikos. Végül azt írta alá mindenki. Felnőttként: jé, egy nyolcadikosnak már lehet nemzeti (egyáltalán bármilyen politikai) identitása!

Megjegyzem, március 15-öt nem is ünnepelték rögtön. Az új abszolutizmus alatt (1849-1860) nem is lehetett. A dualizmus korában megemlékeztek 1848-ról, de nem március 15-én, hanem április 11-én: ezen a napon írta alá (1848-ban) a császár a jobbágyfelszabadítást, sajtószabadságot, népképviseleti választásokat kimondó, alkotmánnyal felérő törvénycsomagot. Március 15-öt csak 1920 óta ünnepeljük.

Az egyetemen Irinyi Károly docens, egyik előadása előtt megkérdezte, szerintünk március 15. vagy április 4. a fontosabb? Miután senki sem jelentkezett, megszavaztatott bennünket. Nagyjából fele-fele arányban adódtak a szavazatok. Egyedül Kubassek János évfolyamtársam (később jeles geográfus, ma a Magyar Földrajzi Múzeum nyugdíjas, munkahelyéről száműzött igazgatója) mondta: ezt nem lehet így eldönteni. Irinyi odament hozzá, kezet fogott vele. Az ünnepek kérdésében nem foglalt állást, elkezdte előadását.

Fiatal tanárként, a Pásztói Gimnáziumban összeállítottam egy ünnepi műsort Kötéltánc címmel. Másnap meghívtak bennünket egy megyei kulturális bemutatóra, harmadnap a megyei újság címlapjára kerültünk. Negyednap telefonon keresett egy úr, vagy inkább elvtárs, a megyeszékhelyről, mennék be az irodájába. Meglehet, ma azt mondanám, ha Ön akar beszélni velem, keressen meg. Akkor, 25 éves, naiv kamasz-férfi tanárként, elmentem. Azt hittem, valami kulturális főmufti, aki a diákszínjátszásért felelős. A műsor kapcsán nacionalizmusról meg mindenféle politikai dologról faggatott. Ma úgy sejtem, más lehetett az úr foglalkozása.

1984-ben Kecskemétre költözvén, meglepve tapasztaltam, iskolai ünnepség április 4-én és november 7-én van, március 15-öt és 21-et „osztálykeretben ünnepeljük”. A rugalmas igazgató beleegyezett, hagy szervezzek iskolai ünnepet 15-én. Egyébként a legérdekesebb, hogy ha az ünnepeket nem ideológiai és politikai csomagként fogjuk fel, hanem értékek közlésének alkalmaként, akár ma is lehetne április 4-i ünnepség, és a szocializmus kellős közepén is március15.. Ámde sajna minden történelmi ünnep politikai. Minden szónok, pártjával együtt, az adott ünnep, november 7. vagy március 15. vagy épp október 23. örököse. Ez csak természetes.

Egy osztályfőnöki órán, pillanatnyi ötlettől vezettetve, megkértem diákjaimat, írják le, amit március 15-ről gondolnak. Ne a tananyagot mondják fel. Ötletekre, emlékekre, érzésekre vagyok kíváncsi. Meglepően jó dolgozatok születtek. A legjobb mondatokból szerkesztettem egy kis szöveget, vagy három-négyezer karakter, Márciusi miértek címmel. Az osztálytitkárral bevittük a helyi lap szerkesztőségébe. A főszerkesztő-helyettes kedves volt és becsületes. Mondhatta volna, hogy már megtelt a lapszám. Vagy, hogy az írásunk nem üti meg a mértéket. De megmondta őszintén, március 15-i számban külső anyag nem közölhető. Amikor a lépcsőn ballagtunk lefelé, tanítványom megkérdezte: tanár úr, itt ez megy negyven éve? 1989-et írtak akkor, a rendszerváltás már megkezdődött.

Vagy tizenöt éve egy csapat diákot rávettem, március 15-én járjuk az utcákat. Strigulákkal jelezzük a lapon, kin van kokárda, kin nincs. Aki rokonszenves, kérdezzük meg tőle, miért van, avagy miért nincs rajta? Aztán a suliban találkozunk. Vasárnapra esett a nemzeti ünnep, de megoldottuk az iskola kinyitását. Miután átbeszéltük a dolgot, számszerűsítettük az eredményt. Összeállítottam egy egészen rövid összegzést kutatásunkról. Felhívtam a helyi lap ügyeletes szerkesztőjét, felajánlottam neki az anyagot. Nem kérte. Elolvasás nélkül. Egy kecskeméti újságot nem érdekelt, hogy kecskeméti diákok milyen kutatást végeztek március 15-én, kecskeméti polgárok között. Aztán az Élet és Irodalom leközölte. (Egyébként ekkor állapította meg kolléganőm, hogy kötelezővé akarjuk tenni a kokárdát).

2002-ben ellopták a kokárdámat. Egy másod-vagy harmadvonalbeli közéleti szereplő javasolta, a választásokig mindenki hordjon kokárdát. Meglehet, félreértés, rossz kommunikáció is szerepet játszott. Mindenesetre, akkor minden fideszes kokárdát hordott áprilisban is, és csak ők. Ellentétben címerrel, zászlóval, himnusszal vagy szózattal, a kokárda egy napra szól, mint a húsvéti locsolkodás. Lehet, már 13-án vagy 14-én feltűzi az ember, és meglehet, csak 17-én veszi le. De hónapszámra való viselése mai szemmel is ostobaság. Aztán a kampányban, a pártelnökök vitáján (akkor még volt ilyen) a bölcs Kovács László, a vita végén, de még a tévékamerák előtt, elővett a zsebéből egy kokárdát, és kabátjára tűzte. Talán ez a cselekedet oldotta fel a kokárda körüli, pártpolitikai szembenállást.

Unokám a minap reggel mondta fel a Talpra magyart. Szeretik énekelni unokáim Gábor Áron rézágyúját, és valami szent fogalom számukra Petőfi Sándor. Igaz, alig értenek meg valamit 1848-ból. De még romlatlanul tudnak ünnepelni.

Nyári etűd

Kisfiú ül a csövön és sír. A „vár” vastag homokszőnyegben áll. Nem hasonlít igazi várakra. Fából, műanyagból épült. Van benne lépcső, kis torony, gyűrűk, melyeken függeszkedni lehet, csúszda, háló, amin mászni lehet. És két nagy cső. Belülről alagút, egy óvodás négykézláb mászkálhat benne. Kívülről cső, lehet ülni rajta. Vagy nagy bátran leugrani a homokba. Barátja unszolja is erre. A fiúcska sír, mert fél. Édesanyja odafut hozzá. Felmászik a kis lépcsőkön, átsegíti a fiút a biztonságos toronyba és a még biztonságosabb anyai karok közé. De ezzel nincs vége. Valamit súg, győzköd. A kisfiú, óvó anyai kezektől kísérve újra kimászik a csőre és megint vissza. Ki és vissza újból. Pár perc múlva az anya visszaül a padra, a gyerek bátran csücsül a csövön. Brávó, anyuka!

A csúszda arra való, hogy a lépcsőkön felmenjünk, majd leülve lecsússzunk az erre a célra kialakított lejtőn. Ahogy azt Móricka elképzeli. Minden gyerek előtt megjelenik a kihívás: a lejtőn, a csúszásra kialakított „fél-csövön” felmászni. Kétéves gyerek, a nagyokat utánozva, már kísérletezik vele. Öt-hatévesek magabiztosan felmásznak. A hét-nyolcéves fiúk sportággá fejlesztették a dolgot. Kijelölt startvonal, nekifutás, egy lendületből fel a csúszdára. Tízéves forma fiú és lány homokozik. Pedig ez már nem az ö korosztályuk játéka. Remekül működnek össze, félszavakból értik egymást. Oly hosszasan és annyira meghitten dolgoznak együtt – talán testvérek, talán szerelmesek.

Pöttyömpötty királykisasszony labdázik. Akkora, hogy óvodába még nem vennék fel. A nagy strandlabda kontrasztja meg jobban kiemeli kicsiségét. Társa talán fél évvel nagyobb nála. A labda véletlen odagurul hozzám. Visszapasszolom. Édesanyja mond valamit a kislánynak. Erre odalép hozzám: Danke! Válaszolok: Bitte. Egy perc múlva megint érkezik a labda, talán most nem is véletlenül. Pöttyömpötty királykisasszony gyakorolja az új szerepet. Hangos Danke! És mosoly. Persze én: Bitte. És mosoly. Pár perc múlva unokámat hintáztatom, miatta vagyok itt. A hinta felfüggesztett nagy autógumi. Ha ügyesen és erősen lökjük, hozzácsapódik az épp erre a célra elhelyezett másik guminak. És ez valamiért izgalmas. Már megint itt a pici lányka. Tegyem fel őt is a hintára. Most nem merem úgy meglökni a kereket, nem is csattan, kilengése királykisasszonyhoz méretezett. Hamar megunja, elmegy. De pár perc múlva már megint jön, a labdával és kis barátjával: labdázzunk együtt. A játék sem a szó szoros, sem átvitt értelmében nem magasröptű. Hatéves unokám nem is kapcsolódik be, neki ez már zsenant. Annyi az egész, hogy pár méterről dobjuk egymásnak a labdát. Csak épp, ha én dobom a lánykának, mindig mondja; Danke! Ha a kisfiútól kapja a labdát, neki nem köszöni meg. A dolog önálló életre kelt, és a személyemhez kapcsolódik. Játék a játékban: Danke, Bitte, huszadszor. Aztán persze ki-ki maga folytatja, a kicsik szaladgálnak, én az árnyékban pihenek.

Darab idő múlva szedelőzködnek. Ám még odajön hozzám, kézen fogva édesanyjával. Elköszönni csak: Tschüß! Én is, mosolyogva: Tschüß! Én idegenben volnék. Kedves Pöttyömpötty királykisasszony, látlak-e még valaha? Ég veled.

Illusztráció: Kokárda-fonat