Molnár Gábor: Térő szív (versek)

•

Sercenő szikrameleg

bálványok árnyában a rettegő restség,
garasra görnyedő embertelenség,
aranyló tébolytól úrkodik
a legparányabb lélek,
homlokára ráncok rágják,
hódoltatva félek

a második kapu előtt beavatatlanul,
mint keresgélő sörtés éhesen túr,
tág szemekkel vakon,
nem lát át dőlt múlton,
romlott mán,
s elölt holnapon

rémre rontó Napos vággyal,
álmok dúlta űző ággyal,
a sötét nincs mezején
csatát vív szüntelen,
míg igaza nem hámlik homállyá,
s lángja lesz tűztelen

hős vére tüzes táltos még,
hűs hitét nem béklyózza vég,
bár békés borús ember,
nemes, és Istentől az,
sara rőt lárvákkal vitázik,
amerre néz gubbaszt a gaz

jár, de nem vízen, koponyáig sárban,
Ég súlyú kegyelem tartja meg az árban,
árad ő maga is,
mécsesként az éjben,
látjuk a Teremtőt
a szívére mért fényben

csillagos távolban, mindtekkel közel,
kortalan lelket hord, egyedül jön el,
s magányban talál titeket,
világtalanságban,
mint szeretve szóródó szikrameleg
sercen fel bennetek,
bennetek, a halhatatlanságban.

Ergastulum, Ég

kétségbe borult bennünk az Ég,
álom kört kallódva
borús,
gondok közt vágyódva
háborús,
kerékbe törte lelkünk a vég

sorsunkat bicegteti sátán,
szétterpedt rajtunk
az én,
ím’ sorvadtan hajtunk
azér’,
hogy szívünkön járkáljon sántán

csontra tapadva húsan,
betegen, búsan,
ördög őrizetben,
az igazra rándulva rezzen
a tékozló,
kit nem húzott hőn hite,
mint igáját a ló

(jobb úgy, ha rímtelen,
aszimmetrikusan?
lelkem, ha lomha is,
nem jobb, de lomtalan)

és szolgaként reá leltem,
a szerető erőre, angyalra,
a nem tudom micsodára,
elpiszkosodott zsebemben,
Istenre a koszban,
egy maroknyi csodára

elég,
persze, hogy elég,
elég minden a Napban,
hoztam az egészet,
s maradt egy kiflivég,
állok a szabadban

kiderül bennünk az Ég,
az álmokon túlra láttató
derűs,
dús lombremény
hűs,
fénykeresztünk ég

Térő szív

heves húsként ténfereg a mély,
angyaltalan zajjal zörget,
kihalt szókat élni görget,
s mégis oly sekély,
hű hitét a rém akarja,
arany bálvány árny takarja,
öles kéjjel dédelgeti éj

ha világolni létre tör,
palástja Mária-irgalom,
nem pediglen holt halom,
kit kétlő én gyötör,
mert lelkét az égiség áthatja,
örök hűs forrása itatja,
s bamba báb burkából kitör

lehetsz romlón omló szolgája a végnek,
mivé mammon mámor lökhet,
ám Krisztus-csomót köthet,
gyenge ujjak görcse az Égnek,
hogy imádatod mindünk kapja,
térő szívet megölel az apja,
csillagnyian fáklyafényként égnek