Simek Valéria: Mikor (versek)

•

Mikor

Mikor a kéz vonakodott
lenyomni ezt a kilincset.
Mikor fáradt visszhangra
lelt kopogásom, mikor
fény csorgott izzó arcodra.
Mikor viharfelhők tornyosultak
föléd a rekkenő nyári melegben.
Mikor az alkony pírján
keresztül estharmat hullt
kötényedbe. Mikor felemelted
hangod az engedelmességre.
Mikor hozzád vittem terhem,
és sírva lepakoltam.
Mikor beteg voltál és
kiszolgáltatott. Örökké
vártál valamilyen feleletre.
Megtöltötted eleven tartalommal
a tárgyaid, életre keltek körülötted.
Cinkosi bizalmassággal osztottad
szét az életed. Az ősz járt a kertedben,
és egy napra visszatévedt a nyár,
utolsó dühével lobogott,
mint egy gyújtogató.

Voltál

Voltál a növekvő
búzatáblák zenéje.
Áldott esőzuhogás a
szárnyra kapott szélben.
A születő és az érő idő
tavasz zöld bujaságában.
Utak partjainak bársonya,
erdők ölének madárfészke.
Lánggá nyíló virágaid
figyelték munkád az
égre dobott csendben.
Éltél az esték kagylójába
zárva, a megnyugvás hitében.

Újra indulásnak

Megroggyant asztalod
kiszolgált éveit,
terítő kezednek
lendítő éveit.

Szegted a kenyeret
ropogós nyárnak,
borostás arcú tarló
fölött újra indulásnak.

Árnyékot is adtál,
kocsi mögé ülve,
fejemre kendőt kötöttél
széllel megenyhülve.

Lángoló arccal
szemembe néztél,
s minden kepét egy
kévével betetéztél.

Érő gyümölcsök

Érő gyümölcsök idején kék
sarkos kötényben hajladozik
egy asszony a kert fái alatt.
Egyetlen lehulló körtét, barackot,
szilvaszemet sem tud átengedni
a rothadásnak. Hajnali és
esti sugarak simogatják fejét,
hátát, amint guggol a lomb
sátra alatt. Istenem, te
ismered egyedül őrült szorgalmát,
akaraterejét, kitartását.
Este fáradt arcán lecsordul a
lámpafény, s a befőttek, lekvárok
nagy vékában a párna alatt
alszanak.