Bertalan Tivadar: Zaj, A magány hangjai, Belső hangok (vers, kisprózák)

•

ZAJ

A zene már csak zaj,
Az egyenes, kanyar
A szó is csak zörej
A humor egy röhej
A csúnya az szép
Halló, emberiség!
Itt a csontkezű vég
Veni, vidi, vici
A kaszáját feni:
Az ember búzaszál
A magja messze száll
Hol sarjad újra?
Amerre szél fújja.

A magány hangjai

Egyedül vagyok – A magány olyan, hogy minden zugban, ficakban van valaki közöttünk. Erről jelzéseket is ad, különböző hangok segítségével. Zizzenést, surranást hallani minden irányból. Lámpaoltás után halk léptek is jelentkeznek, afféle papucsléptek, sőt, mintha lélegezne is valaki. Amikor visszatartom a saját légzésemet, hogy füleljek, ez a hang mindig abbamarad. Néha olyan hang lép a helyébe, mintha vízcseppek pötyögnének. Olykor azonban erőteljesebbek a jelzések: reccsenés, pattogás, koppanás, távoli zuhanás, csendes időben is viharhangok, majd suttogás, mintha a föld alól jönne. Ilyenkor aztán beszélgetés is kialakulhat. A titokzatos hangok mindig közbeszólnak: sóhajok, imák, párbeszéd Istennel, földhözragadt kérések, ima, koszorúillat, orgonazúgás, régi hangok, régi képek. Könyvek is megszólalnak, sőt, mintha megmozdulnának s helyezkednének szorultságukban s, hogy figyeljek rájuk. Ennek a mozgásnak is van hangja, de ez hangzavar, semmi egyéb. Az egymáshoz szorított könyvek izgágasága ez. Na igen! Az emlékek! Virágos rétek, háború, bombák, sikolyok, kacagás, óvodák, óvóhelyek, éhezés, szeretetfalatok, Anya, Apa… játék, menedék s mindezek hangjai: szén és brikettdarabok gyűjtése a vasúti síneken, répavadászat a határban, közben ábrándozni…Hát végül is nem csak ilyenféléket idéztek a hangok, a könyvek például másfélékről is beszélnek

Nem rég, átmenetileg nekem is volt családom. Kéretlen beköltözők alkották. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy mocorgás, zizzenő hangjai érkeznek könyvespolcom egyik könyvbarikádja mögül. Némi óvatos nyomozás után kiderült, hogy egy egér a fejébe vette, hogy albérlőként éppen ott alapít családot. Ezt meg is valósította és a hangok mindaddig megszaporodva érkeztek, mígnem fülön fogtam a kertünkben bóklászó kóbor macskát és le nem ültettem könyvespolcom elé. A macska úgy maradt, mint egy földbe vert cövek és kitartóan nézett fölfelé… Az egér szimatának ez nem volt kedvére, elhatározta, hogy elköltözik. Elköltözése balul sikerült, mert kicsinyeit elhullatta, ő maga azonban illa-berek…Megjegyzem, ez a jószág kultúrlény lehetett, mert csak egy nagyon régi, hátra csúszott, megsárgult újságlapot ropogtatott el, meg némi bogyót hagyott maga után, a könyveket nem bántotta. Nahát, ez a családom is megszűnt. Megint egyedül maradtam. A megszűnt mocorgó hangok helyébe azonban más, titokzatos hangok érkeztek, de ezek olyan sűrű egyveleget alkottak, mint az egymáshoz préselt könyvek sóhajai.

Érettségire készülődvén egy rég elhagyott temető vadregényes ösvényein bóklásztam, kezemben könyvvel. Itt a köveknek is hangja volt. Mormoltam a memoritert, miközben a sírok elképzelt lakóinak életét latolgattam. (Bocsánat, hogy ülőkének használtalak.) Nem szeretem ezt a nosztalgiázást, mert ez a messzi múlt, amely ugyan elnyomja a jelent és a jövőt ezek ettől könnyebbnek tűnnek, és mindig reményt rejtegetnek.

Életemet végigutazni lehetetlen, de a hangok vissza-vissza térítenek.

Ne felejtsem: örömhangok is vannak, egy nem tudom milyen madár, talán egy cinke kopogása az ablakon és egy harkályé a kert öreg birsalmafája törzsén. Na és a csöngő! És vele a remény, hogy nem valami óraleolvasó érkezett, hanem egy még élő jóbarát.

Harangzúgást hallok. Dél van? Az nem lehet, mert sötét van. Ha tágra nyitom a szememet, akkor is sötét van Ez a harangszó romos testépítményem tornyában zeng.

Belső hangok

– Nézd, öregem, te zenész vagy, zeneszerző. Nagyra becsül a művésztársadalom és a közönség, ami, gondolom, nem elhanyagolható körülmény.

– Na és?

– Én hangokat hallok magamból. Legkülönfélébb hangokat.

– Ezt hogy érted?

– Szó szerint. Ami téged illet, neked a szellemedből, a lelkedből jönnek a hangok, nekem a testemből, a fizikai valómból.

– Azt javaslom, inkább a lélek hangjaira figyelj, mint holmi zajokra.

– Én nem vagyok zeneszerző, nem is lehetnék, tehetség híján, de hallom és érzem ezeket a hangokat és egy csöppet sem élvezem.

– Felcsigáztál. Miféle hangokról beszélsz?

– Felsoroljam?

– Mondd csak. Hallgatlak.

– Hát, idefigyelj! Az egyik fülem zúg, a másik pattog, időnként belecsicsereg egy madárcsapat, a csontjaim ropognak, a gyomrom korog időnként s ebbe a lélegzetem olykor finoman belesípol. A torkomból reszelőhang tör elő s eme hangzavarba aztán az idegeim magas C-t produkálnak (gondolom, ez a fortissimo) elnézést, a beleim gázai meglepetésszerűen, dörmögve keresik a kivezető utat. Nahát, ezt kottázd le kérlek! Kész hanggyűjtemény vagyok, nemde?

– Nahát, öregfiú, ez a legtermészetesebb kakofónia. A korral jár.

– Na szép járandóság, nem mondom… Te élvezettel hallgathatod a hangjaidat. Én ezt nem mondhatnám.

– Még szép. Csak nem akarod összehasonlítani…?

– Miért, ezek is hangok.

– A disznóröfögés is hang, de nem zene.

– Na, ami azt illeti, hallottam én már…

– Na, igen. Van jó zene és rossz zene. A te hangjaid, ha így fogjuk fel, a rossz kategóriájába tartozik.

– Már utaltam rá, de újfent hangsúlyozom, magam sem élvezem. Mégis… nem próbálnád lekottázni, hogy valami értelme is legyen?

– A jelek orvosiak, nem gondolod? Recepteket kíván, nem hangjegyeket.

– De az én problémám a hangjegyekről beszél. Lopjuk ki belőlem a hangokat, tegyük a vonalkákra, mert kellemetlen és unalmas a hallgatásuk.

– Mondd, a fejeddel nincs baj? Nem zúg vagy nyilallik véletlenül?

– Na, igen, elfelejtettem mondani…

– Azért ne nyugtalankodj. A te zenéd talán nem halálos. És ne hallgasd, egyszerűen ne figyelj rá. Hallgass inkább valami igazi zenét, az feledteti a zajokat. Játszak neked valamit? Valami egészen frisset? Most írtam.

– Nosza. Atyavilág! Nahát, ez különös. Ezt is belülről hallom. Mintha az én zeném lenne.

– Nahát, kedves barátom, az Ég adjon neked vigasztalást és gyógyulást: te egy két lábon járó zenekar vagy s karmestered a Jóisten.

Illusztráció: Bertalan T.: Fonalbogozó