Tárnok Attila: Hiába vártalak

Judit vitte a gyereket iskolába, mint általában. Egy kicsit késésben voltak, kapkodva készülődtek. A bejárati ajtónál felkapta a bevásárló cédulát:

– Boltba is megyek – mondta a férjének és leviharzott a lépcsőn.

Tamás még az első kávéjánál tartott. Jó, hogy Judit hoz kávét, gondolta. A második kávé előtt nem tud semmihez se kezdeni még, kell az a plusz vérnyomás-pumpa, és a kávésdobozban semmi nem maradt. Majd ha Judit megjön.

Évek óta úgy éltek már, mint a nyugdíjasok – negyven évesen. Tamás hetente néhányszor benézett a papírboltba, dolga alig akadt, az alkalmazott vitte a vállalkozást, csak az árubeszerzések maradtak Tamásra. Juditnak ritkán akadt munkája, de mivel a vállalkozásból csordogált valamennyi bevétel, eleinte nem aggódtak különösebben. Könnyebb volt persze akkor, amikor még Judit a könyvtárban dolgozott, de a leépítéskor egyáltalán nem bánta, hogy őt küldik el. A viszonya munkatársaival nem volt felhőtlen, azok valamiért ellenségesen viselkedtek vele, talán a végzettségét, az intellektusát irigyelték, a maguk közönségességét szégyellték előtte, így alakult ki, hogy a többiek állandóan sugdolóztak egymás közt, és ha Judit megjelent, elhallgattak, csak udvariasan mosolyogtak. A könyvtárvezető érzékelte az alkalmazottak közötti elfojtott nézetkülönbségeket, nem meglepő, hogy amikor a város lefaragott a költségvetésből, Juditot bocsátotta el.

Judit és Tamás eleinte nem aggódott. Szerényebben élünk majd, akkor elég lesz a papírbolt bevétele, mondogatták. Judit soha nem használta a finnt korábban. Az egyetem elvégzése után tanított pár évig egy gimnáziumban – történelmet, az volt a második szakja az egyetemen –, aztán jött a könyvtár, mint utóbb kiderült, szintén csak átmeneti munkahelyként. Miután elküldték a könyvtárból, újra elővette a finn könyveit, felelevenítette elhalóban lévő nyelvtudását, és fordítóirodákhoz zarándokolt az önéletrajzával. Az elmúlt két évben egyetlen munkát sikerült kapnia. Egy ötven oldalas műszaki leírást kellett magyarra fordítson, ezen kívül semmi, csak a várakozás.

Tamás a fogmosásnál tartott, amikor megszólalt a telefon. Öblítő vízzel a szájában lépett oda a készülékhez, de rájött, így nem tud beleszólni a kagylóba. Szerencsére az ablakok nyitva voltak, minden reggel szellőztetett, amikor bevonult a fürdőszobába; a fogmosó vizet nagy ívben kiköpte az ablakon, remélte nem talált el senkit az utcán, nem volt már ideje kinézni, félő volt, hogy a hívó leteszi a telefont, már vagy ötöt csöngetett.

Valami Váradiné Juditot kereste. Kiderült, tolmácsolásról lenne szó, és mivel Tamás nem akart rákérdezni, melyik irodától keresik, diplomatikusan megkérdezte, visszahívhatja-e Judit őket.

– Viszonylag sürgős lenne – mondta az asszony. – Egy finn csoporthoz lenne szükség kísérőtolmácsra. Néhány napos munka. El tudná vállalni a felesége?

– Hogyne. Nagyon jól jön ez most.

– Nagyszerű. Akkor hívjon vissza, amint hazaér, hogy megbeszéljük a részleteket, és rögtön indulnia kellene a repülőtérre, 10. 50-kor érkezik a gép.

Tamás olyan túláradó örömmel tette le a telefont, mintha fia született volna. Juditot az utóbbi időben aggasztotta a dologtalanság, feleslegesnek érezte magát, emiatt állandóan ápolgatni kellett a lelkét, ez Tamást végtelenül fárasztotta. Végre! Néhány nap alatt megkeresheti többhavi könyvtárosi fizetését. Most legalább megnyugszik. A papírbolt sem megy olyan jól az utóbbi időben, gyakran kellett sakkozni a befizetendő számlákkal, és ha Judit beválik, biztos hívják majd máskor is. Végre valami elindul. Pedig mennyire élvezték a nyugdíjas élet kényelmeit, a villás reggeliket, a délelőtti szeretkezéseket, amiben utoljára egyetemista korukban volt részük. Mindegy, néhány napot meglesznek nélküle. És ez így pont jó. Judit nem alkalmazásba kerül, nem kell valahova mindennap bemennie, mint egy gyárba, ahonnan aztán hozná haza a feszültséget. Szabadúszó marad. Lesz majd néhány havonta ilyen pár napos munkája, a bevétel kiegészítéséhez éppen elég.

Tamás áldotta a sorsot, hogy minden így alakult. Amikor elbocsátották Juditot a könyvtárból, egyáltalán nem örült, félt, hogy nem lesz jó vége, és valóban, szűkösen alakult az utóbbi két év, de úgy látszik érdemes volt kivárni a jó szerencsét. És ez csak egy a sok fordítóiroda közül. Legközelebb majd hívja egy másik, egy harmadik. Ha nagy ritkán mindegyiknél akad munka, akkor az sem baj, ha a papírbolt halódik.

Három éve nem voltak nyaralni. Örültek, hogy a fiuk táboroztatását megúszták kölcsön nélkül. De ha ez a tolmácsolás beindul, idén mindenképp elmehetnek Koppenhágába. Évek óta tervezik.

Vajon mennyit lehet kísérőtolmácsként keresni? Ez már bizonyára előzetesen kiderül, ez az egyik részlet, amiről majd ‘beszélni kell’. Judit szerint kiemelten fizetnék a finn tolmácsokat, ha szükség lenne rájuk. Angol, német vagy francia tolmács minden utcasarkon ácsorog, de a finn tolmács ritkaság. Mennyit fizethetnek néhány napra? Százezret? Vagy még többet? Hihetetlen, dörzsölte a kezét Tamás, a legjobbkor jön ez. Nagyon szeret minket az Úristen.

Csak hozná már Judit a kávét! 10. 50-kor jön a gép. Hol a fenében marad ilyen sokáig ez az asszony? Melyik boltba ment? Hisz már rég itthon kéne lennie. Váradinénak azt mondta, minden emberi számítás szerint néhány perc múlva hazaér a felesége. Akkor úgy számította. Háromnegyed nyolckor fölteszi a gyereket a buszra, bemegy az ABC-be, fél kilencre haza kell érjen. Na jó, lehet, hogy elment Dáviddal az iskoláig, bár teljesen fölösleges, a busz az iskola kapujában teszi le, és mostanában már nem kísérik el végig, csak a buszig. De akkor is, kilencre itthon kéne lennie.

Egy órája, a fürdőszobai készülődéskor Tamás még úgy tervezte, délelőtt olvasni fog. Magával ragadta Tolsztoj. Mosakodás közben még vágyott rá, hogy folytathassa a tegnap félbehagyott regényt. Azonban a telefon óta nyugtalan. Föl-alá járkál a lakásban, az ablaknál áll, nézi a járókelőket. Többször kikukkant a bejárati ajtón a lépcsőházba. Elmosogatott, összesöpört az előszobában. Judit sehol. Tamásban felrémlik, hogy mintha Judit kinyitotta volna reggel a fiókot, ahol a nagyobb pénzt tartják. Egy húszezresük maradt már csak tegnap a régi magnókazetták között; Tamás most ellenőrizte, nincs ott. Mi az ördögöt akarhat venni ez a nő? Hisz a pénztárcájában volt még annyi pénz, hogy egy hétvégi bevásárlást is rendezhetett volna belőle. Vagy rosszul emlékszik? Lehet, hogy már napokkal ezelőtt felváltották az utolsó húszast? Tamás most úgy érzi, hogy egy húszezresnek még minden bizonnyal lennie kéne a fiókban. De nincs. Hányszor perlekedett a feleségével, hogy amikor kevés a pénzük, ne vásárolgasson fölösleges dolgokat. Judit ezt soha nem értette. Nem tehet róla. A szülei nem tanították meg rá, hogy kell bánni a pénzzel. Nem Judit hibája. De néha felmerült Tamásban, hogy talán Judit szülei sem hibásak. Talán próbálták ők is terelgetni a lányukat, csak nem sikerült nekik, ahogy Tamásnak sem sikerült az együtt töltött évek során. Judit teljesen öntörvényű maradt. Egyszer, amikor még a gimnáziumban tanított, nem talált valami könyvet az iskolai könyvtárban, és bár az albérletre már nem volt elég pénzük, már megint kölcsön kell kérniük, hogy kifizethessék a lakbért, Judit az utolsó pár ezer forintjukból beiratkozott az Központi Könyvtárba, hogy megszerezze azt a könyvet, amit keresett. Ez decemberben történt, és kiderült, a tagsági díj naptári évre szól, januárban meg kell újítani.

– Ennyi pénzből meg is vehetted volna a könyvet – sérelmezte Tamás a meggondolatlanságot.

– Nincs nyomtatásban, csak antikváriumban lehetne rátalálni.

– De legalább kérdeztél volna rá, hogy meddig érvényes a könyvtár tagsági!

– Na és ha rákérdezek?! Akkor nem vettem volna ki a könyvet, mit gondolsz?

– Hát ne hülyéskedj már! Nincs pénzünk lakbérre, üres a hűtő, és te a maradék pénzből elköltesz kétezret feleslegesen.

– Mit vagy úgy oda? Négyezerből sem tudnánk kifizetni az albérletet, abból sem tudnánk sokáig étkezni.

– Az igaz, de kétszer annyi ideig, mint a feléből.

Erre Judit még mondott valamit. Soha nem állta meg, hogy Tamásé legyen az utolsó szó. De ez még házasságuk elején történt, Tamás úgy gondolta, majd megváltozik a felesége. Aztán felhőtlenebb évek következtek, rendesen megéltek a vállalkozásból, Judit keresetét szinte csak az asszony zsebpénzeként kezelték, de Tamásnak meggyőződésévé vált, hogy az utóbbi időben mégiscsak hasznukra válhatott volna, ha akkor, régen, megtöri Judit makacsságát.

Kilenc után arra gondolt, felhívja Váradinét, hogy melegen tartsa az ajánlatot. De elvetette, hisz semmi konkrétumot nem tudna neki mondani, és Váradiné amúgy is borítékolta, hogy mivel Juditot nem érte utol, és az idő sürgeti, egy kicsit vár, aztán megpróbálja megoldani a finneket egy angol tolmáccsal. Nyitnak a boltok, egy óra múlva a bevásárló központokban is, Judit, ha úgy van kedve, órákig tud kirakatokat bámulni. Felpróbál ezt-azt, végül általában vesz is valamit, de soha nem azt, amiért elindult. Egyszer átmeneti kabátért ment be a városba. Saját magának akarta venni születésnapjára, mert futotta rá a kozmetikán megtakarított pénzéből. Ez is olyan furcsa: Tamásnak soha nem volt külön pénze. Amikor ezt szóvá tette, Judit jóváhagyott neki ötezer forintot havonta, a felét annak, amit Judit kapott, mondván, egy nőnek többre van szüksége. Judit késő délután ért haza azon az őszi napon, kabátot nem talált, megtetszett neki egy táska, de aztán meggondolta magát, és végül vett egy Bibliát.

– De hisz van itthon több is – próbálkozott Tamás.

– Igen, de ez a Jeromos-fordítás – ellenkezett Judit.

– Hát képzeld el, olyanunk is van. Megmutassam?

– Jó, de ez zöld kötésű, és ez az enyém lesz.

A következő héten kiderült, hogy a közeli könyvesboltban, ahol törzsvásárlói kártyával vásároltak, fél áron megvehették volna ugyanezt a kiadást. Zöldben is.

Kezdett reménytelenné válni a helyzet. Tamás szidta magában a feleségét, átkozta saját magát, amiért elvette ezt az ostoba libát. Lassanként düh forrt benne. Dühítette, hogy Judit nem hozza a kávét, hogy lecsúszik erről a tolmácsolásról, és költi a pénzt, az utolsó húszezrest.

Fél tizenegykor megnyikordult a bejárati ajtó zsanérja.

– Szia. Jaj, olyan sokan vannak az üzletekben. Az emberek meg vannak bolondulva. Vettem pár új teáscsészét, már úgy unom a régit.

– Hiába vártalak.