Évnap

március 22nd, 2025 |

0

SZÖRÉNYI 80 (Szörényi László születésnapi köszöntése)

Ma ünnepelhetjük magunk is konzulens barátunk nyolcvanadik születésnapját. Köszönjük az eddigi velünk-tartását, reméljük a továbbiakat is – hogy kutasson, alkosson, felfedezzen, summázzon. 

Tiszteletére a festőművész képét ajánlja, a költő verssel köszönti, egykorvolt tanítványa tiszta szívvel idézi fel szegedi professzorát, tanártársa s kollégái kutatási eredményeikből ajánlanak most neki.

Reméljük-kívánjuk az alkotóerőt az elkövetkező esztendőkben, a születő új műveket –szeretnénk még több évfordulót ünnepelni együtt a mesterrel, sokunk szeretett mesterével: főhajtás. (A szerkesztőség)

•

Szemadám György

Alábbi képemet küldöm Szörényi Lacinak azzal, hogy „A Jó Isten őrizze meg az egészségét és fiatalos elmeélét!”

*

*

Babics Imre: Archaizáló akrosztichon Szörényi László 80. születésnapjára

‒ Szélesb látókör, no de nem soknál, valahánynáL
‒ Öszve-vetettem, ugyan mérőón nem vala hozzÁ ‒,
‒ Roppant míveltség az övé, a fejében a lángéSz
‒ Értékrendje a diplomatáéval kiegészüL,
‒ Nyelvek mágusa, surjány ifjúságot okítÓ,
‒ Istók uccse, olyan friss, meg sem látszik a 80.

*

*

Füleki Gábor: Évnapra

Szörényi László, ma, március huszonkettedikén, e nevezetes napon, melyen a tavaszi fény győz az éjszaka felett, nyolcvanéves lett. Isten éltesse kedves professzoromat, jó életerőben, mindig frissülő alkotókedvben! Hihetetlen az évszám, s valójában a lüktetve-rohanva száguldó idő felfoghatatlan itt ténylegesen. Hiszen most volt csupán, hogy huszonöt évvel ezelőtt remekbe szabott reneszánsz kori előadásait tartotta nekem, nekünk, magyar szakosoknak a Szegedi Egyetemen. A nagy tudású, ezerágú érdeklődésű filológus, akadémikus tudományos munkásságának értékeléséhez kevés az én szavam: ezt avatottabbakra bízom; én most egykori előadásainak hangulatát, értékeit szeretném e jeles nap alkalmából felidézni. ,,Nyolcvan év / ritka szép,” – jelenti ki Arany, s ez a versmondat íme, épp az Arany-szakértő Szörényi László életkorára vonatkoztatható jóslatként most megy teljesedésbe.

Ha jól számolom, akkor ezredvégi előadásainak idején jó ötvenes éveiben járt, akkor is már érett tudásának enciklopédikus teljességével, melyet ötletes és aktualizáló humorával kiválóan ötvözött, és így a régi korok kulturális, irodalmi-politikai világát számunkra életközelbe hozta. Jól emlékszem, előadásait, élő-adásait – mert azok voltak, a legjavából, zamatos óborok, amilyeneket Thaliarchus kóstolhatott egykor! – a legnagyobb előadóteremben, a bölcsészkari Auditorium maximumban tartotta, elsőéves, majd másodéves korunkban. Mostanában, magam is tanári pályám feléhez érkezvén, gyakran gondolok vissza középiskolai, egyetemi éveimre – mit tanítok ma ahhoz képest, amit mi tanultunk gimnazista korunkban, és mit hasznosítok, mit építek be a tananyagba abból a rengeteg tudásból, amit az egyetemen hallottam? Félidei számvetést készítek hát, és úgy látom, sok minden szervesen beépült, és igyekszem azt az egyetemi többletet legalább nyomokban átadni, legalább a megragadó érdekességeket kiemelni. Bár az óraszám, az idő, és az érdeklődő diák egyre kevesebb. Sajnos úgy hallom, az egyetemen is ez a tendencia, és főleg épp a világirodalom oktatása redukálódott le szerintem elfogadhatatlan csekélységű óraszámra.

Mi még, bár nálunk is vegyes volt már a társaság s az érdeklődés, egy teljes év antikvitást hallgattunk, és élveztük a remek humorú Tegyey Imre professzor precíz és átfogó előadásait – az utóbbi években hányszor ki akartam nyomozni elérhetőségét, mert fel akartam hívni, hogy utólag is megköszönjem neki az ókori görög-római irodalom érthető megvilágítását – ez végül sajnos elmaradt. Az ilyesmit bizony nem szabad húzni-halasztani, mert végleg elhalasztódik, a tervet és a lehetőséget felfalja az idő…

A középkori és a reneszánsz világirodalmat pedig olyan kiváló előadók oktatták, mint Szörényi László, Pál József, Wenner Éva és Balázs Mihály. Mindőjüket ámulva és tárt lélekkel hallgattam, szavaik élőn oltódtak belém. Ilyennek képzeltem az egyetemet. És mindig véletlenszerű és kiszámíthatatlan volt, hogy épp melyikük jön be péntek reggel tíz órakor az Auditorium maximumba. A tananyagot szépen felosztották egymás között –, ki-ki a maga szakterületét adta elő. Pál József Dantét, mély metafizikai rétegátvilágításokkal, Goethét –, az ő univerzális, hen kai pan látásmódjával teljes enthuziazmussal azonosulva, s átélő lelkesedéssel sugározta felénk megértését, tudását. Vajon hányan értették az évfolyamból? Én biztosan, és egy évfolyamtársnőmről is bizton tudom, hogy mindezt értette. Ma is fülemben cseng: ,,Történhet bármi, / szép volt, csodaszép!” Élénken él bennem Dante számmisztikájáról való fejtegetése, az ős-Egyről, Istenről való elmélkedése. Az írásbeli szigorlaton szerencsémre épp ezt kellett kidolgoznom, és ő jelesre is értékelte. Kínos volt aztán később, hogy a szóbelire utána már minimális időm volt készülni másik szakom, a biológia irdatlan követelményei miatt –, emlékszem, másodév végén hét szigorlatom volt, öt biológia és két magyar. Nos, merthogy szóbelin is Pál Józsefhez kerültem, és a jénai romantikát húztam – ott már kevésbé remekeltem. Amit ma tanítok, akkor abból, szégyenszemre, alig tudtam makogni valamit… De az írásbeli dolgozatban tanúsított megértésemet értékelte a tanár úr, és végül kihozta a szigorlatomat négyesre. Máig is restelkedve gondolok erre. Hagytam volna az állattant, és helyette Novalist olvastam volna… Mostanság pótlódik.

Neje, Wenner Éva, Boccacciót adta elő, alapos felkészültséggel, természetesen pikáns részleteket is kiemelve. Szemináriumra is hozzá jártunk, ahol Machiavelli, Goldoni, Lessing, Schiller volt terítéken. Balázs Mihály pedig bölcsen joviális stílusával, kedves humorával elsősorban ugyan a régi magyar irodalmat tanította, ám világirodalomból ő adta elő Luthert, Morus Tamást, de szóba került ott Regiomontanus, Kempis Tamás, Raymondus Lullus és Sebastian Brandt neve is. A Narrenschiff, amelyben azóta is, most is élünk… De hátha egyszer kinő az emberiség szívéből A szeretet filozófiájának fája… Dékánként ő írta alá és adta át később diplomámat. Több év elteltével Dabasra kerültem tanítani, ahol megtudtam, hogy eredetileg odavalósi, sőt, még fivérét, Ferencet is megismertem ott, aki szintén tanárként dolgozott, s tőlem egy utcányira lakott. Szomszédját, Garda Ágnest pedig néhány éve én érettségiztettem le. Minden mindennel kapcsolatban áll.

A kétféle egyetemi előadás, a régi magyar irodalom és a világirodalom egyébként egyazon időpontban volt, és hétről hétre szeszélyesen váltakoztak egymással, ez további izgalmat adott az óráknak, s mindezt két évfolyam egyszerre hallgatta valamely tanrendi ok miatt. De még így is ritkán volt telt házas a terem. Korán volt az a tíz órai kezdés…

Szörényi László pedig Petrarcát adta elő, mindenekelőtti kedvenc témáját, minden mennyiségben, elképesztő részletességgel, az életrajz és életmű minden dokumentált és feltárható részletébe menően. Emellett tőle hallottam először Lorenzo Valla és Aeneas Sylvius Piccolomini névét, aki amellett, hogy szatirikus stílusban értekezéseket írt, főállásban II. Pius pápa volt. Dantéról is szó esett, máig is hallom: ,,De vulgari eloquentia – azaz A köznyelvi ékesszólásról” – az olasz nyelv atyja teremti meg itt, és legalizálja magát a nyelvet. És: Incipit vita nova – bőségesen kifejtetett. Petrarca utazásai, többszekérnyi könyvtárával, hegyi elmélkedése, megkoszorúzása, Arquàban való tartózkodása, a Daloskönyv számos szonettjének értelmezése, a Laura szó többrétegű jelentésének kifejtése, mint: babér és örök dicsőség, s a felütés: ,,Kik hallgatjátok szétszórt rímeimben…” – a híres sorokat olaszul is idézte, természetesen. És hosszan elemezte Petrarca Africa című latin nyelvű eposzát, ami nekem akkor nagy újdonság volt, mára, úgy tudom, már magyar fordítása is elkészült. Értesültünk arról is, hogy Petrarca eredeti neve Petracco volt, s ezt ő később költőibbé módosította – példáját tudatosan követte sok évvel később Petőfi is.

Megtudhattuk aztán, ki volt a már említett Lorenzo Valla, és hogyan mutatta ki a Donatio Constantini adománylevél kétességét, mint az egyik első forráskritikus. Az előadásokat a tudós humanizmus szelleme lengte be, és professzorunk természetes fesztelenséggel varázsolta élővé számunkra a trecento és quattrocento Itáliájának szellemi-művészeti pezsgését. Mindehhez a hangulathoz elengedhetetlenül hozzátartozott pipája, és néhány, konzuli munkájából eredő, aktuálpolitikai utalása, lazább stílusban megfogalmazott humoros-csípős megjegyzése. Ma is élénken él bennem, hogy egy tavaszi előadásán Itália világa hirtelen annyira hitelesen jelenné vált, hogy ott és akkor, abban a pillanatban Vivaldi egyik általam kedvelt concertója idéződött fel, szólalt meg bennem, s a pillanat hevületében ott helyben, a füzetbeli jegyzetelés mellé hevenyészve gyors, háromnegyedes iramú főszólamát le is szolmizáltam, most is hallom: ssssd’m/ssssd’m/smmmfr/m. A füzet ma is megvan, mert minden egyetemi jegyzetemet őrzöm, versvázlataim is akadnak benne, s vagy tíz éve neki is fogtam a Szörényi-előadások átismétléséhez, nagy örömmel élve át az akkori hangulatot, és precíz tudásösszletet – de csak az elsőig jutottam. Hiába, ezernyi más dolog sodorja a felnőtt létben az embert. Most is mindezt emlékezetből idéztem fel – ezek a fő vonalak ragadtak meg bennem a hatalmas tudástömbből – gondoltam, több információért előveszem a füzetet, de, ó, el van az most pakolva egy doboz mélyére, miután Apukám halála után tavalyelőtt Anyukámmal mindent kipakoltunk telizsúfolt szobájából, hogy kifestessük – egyetemi füzeteim is ott voltak, de akkor elpakolódván, és az asztalosműhelybe kihordva, íme, most elraktározódtak, nehezen volnának előkotorhatók, én magam is szerte és másutt kallódván – talán jó is ez így most, puskázás nélkül vizsgázhatok professzorom ítélő tekintete előtt.

Mit idéz föl még hát a kutató emlékezet? Tőle hallottam ismét csak először Julien Benda Az írástudók árulása című esszéjéről – azóta is tartozásos olvasmánylistámon szerepel –, továbbá Spengler A Nyugat alkonyáról, melyet aztán Csejtei Dezső előadásán ismertem meg alaposabban, s szintén Szörényi Lászlótól értesültem Huizinga A középkor alkonya című alapművéről, s tőle tudom nevének helyes kiejtését: ,,Höj-szing-ha, – szótagolta – jól jegyezzék meg, mert lehet, hogy először és utoljára tőlem hallják az életben a helyes kiejtést!” Nos, ez a jóslat bejött, azóta sem hallottam mástól ebben a kiejtésben. Sőt, ma már szinte sehogy. Mert ma is alkonyatban élünk, és mindez a kulturális örökség, tudás-univerzum már egyre kevesebbeket érdekel. De minket, írástudókat, még igen.

Professzorom! Ezek, és még talán sok más is, gyakoroltak rám mély hatást előadásaidban, s talán most kapok egy elégségest nálad –, gondolatban nyújtom is feléd az indexemet, a jó öreg, divatjamúlt analóg leckekönyvet –, írd be kérlek, kegyelemjegyem. Ezúttal, már levizsgázott öregdiákként, élek az Általad tavalyelőtt felajánlott tegezés lehetőségével, mellyel Babics Imre DNS-kötetének bemutatóján tiszteltél meg: Isten éltessen e bölcs életkorban, és kívánok további termékeny és precíz munkálkodást!

*

*

Szentmártoni Szabó Géza: Martialis és a magyar delfinesítések (Szörényi László nyolcvanadik születésnapjára NAPÚTONLINE, 2025. március 22.)

Szörényi László életművének egyik fontos fejezetét képezi az az éveken át tartó vállalkozása, amellyel igyekezett feltárni a magyar irodalmi szövegek kiadásaiban a különféle okok miatt titokban elkövetett csonkításokat, illetve átalakításokat. A cenzúrának ezt az alattomos eljárását először 1984-ben, az Ars mutilandi Hungarica, azaz a csonkítás mestersége magyar módra című, gépiratos kiadványban, Szegeden tette közzé.[1] A későbbiekben a régi iskolai tankönyvek címlapján szereplő, Ad usum delphini megjelölés nyomán, delfinológiának nevezte el ezt az általa végzett kutatói tevékenységet.[2] A kifejezés eredete onnan származik, hogy a francia trónörökös dauphin megnevezését a delphinus szóval fordították latinra. A trónörökös számára, XIV. Lajos megbízásából, a jezsuiták olyan kiadványt készíttetek a klasszikus szerzők műveiből, amelyeket „megpurgáltak”, azaz „megtisztítottak” az erkölcsi szempontból aggályosnak tartott szavaktól és részektől.

Szörényi László a rendszerváltás utáni években is szorgosan tovább folytatta a munkát, immár Delfináriumnak nevezve az egyre bővülő gyűjteményt.[3] A teljességet nem lehetséges elérni ebben a kutatásban, hiszen még napjainkban is történtek csonkítások és átigazítások. 1945–1990 között főként eszmei és politikai okok miatt cenzúráztak, korábban inkább erkölcsi fenntartások miatt. Az antik szerzők esetében számolni kellett azzal, hogy ők a szerelem és a nemiség tekintetében eléggé szabadszájúak voltak. A legenyhébb eljárás esetükben az volt, hogy a kiadásokban kipontozák a trágárnak ítélt szavak helyét.

A keresztény erkölcs jegyében megpurgált szerzők közt kitüntetett helyre került az epigrammaírók fejedelme, Marcus Valerius Martialis, a római irodalom ezüstkorának legjelesebb költője, akinek a magyar Janus Pannonius volt az egyik legkiválóbb követője és csodálója.[4]

A XVIII. század végétől a XX. század közepéig sokan akadtak, akik Martialis-epigrammákat alkalmilag magyarítottak. 1935-ben Bakos József (1912–1997) nyelvész alapos áttekintést írt ezekről a próbálkozásokról.[5] Az antik költő teljes életműve lefordításának irányába tett első lépést Balogh Károly (1879–1945) irodalomtörténész tette meg az 1937-ben megjelent Martialis, és az 1940-ben kiadott Antik bronztükör című, Martialis epigrammáit kommentárokkal bemutató könyveiben.[6] Ő azonban mindkét kötetében mellőzte a római költő „alávaló trágárságokat” tartalmazó epigrammáit. A delfinesítés mellett pedig így foglalt állást: „sokkal kevésbé hamisítjuk meg Martialist, s vele együtt korát, ha elhagyjuk a visszataszító, még csak nem is mulatságos s annál kevésbé tanulságos verseket, s trágár szavakkal teletűzdelt, útszéli ötleteket, mint hogyha – netán átírt, ’javított’ formában – közölnők őket.”

Martialis tizenöt könyvbe foglalt, mintegy ezerötszáz epigrammáját Csengery János (1856–1945) klasszika-filológus fordította magyar nyelvre. Az 1942-ben megjelent könyv azonban nem volt teljes.[7] Ennek okáról a bevezetés végén ezt írta a tudós fordító:

„Mindamellett az erkölcsi és kivált pedagógiai szempont nem engedi, hogy a teljes Martialist a nagy közönség és az ifjúság kezébe juttassuk. Mert avval a reverenciával, amellyel Juvenalis szerint a gyermekifjaknak tartozunk, tartozunk a közönségnek is. Ezért abból a kiadásból, amely könyvárusi forgalomba kerül, hiányozni fog az a körülbelül 260 epigramma, amelyek nélkül hölgy közönségünk és ifjúságunk tisztább és zavartalanabb élvezettel forgathatja a nélkül is eléggé szabadszájú poétánkat, aki, mint az epigramma műfajának világirodalmi mestere, mindig méltó tárgya lesz a megismerésnek.”

Martialis magyarra fordított életműve mégsem maradt csonka, hiszen a kimaradt harmadfélszáz epigramma „nagyon korlátolt példányszámban”, külön kiadásban, függelék gyanánt még ugyanabban az évben megjelenhetett.[8] Csengery ennek az immár kizárólag felnőtteknek való, pajzán könyvnek a bevezetésben így magyarázkodott:

„A M. Tud. Akadémia klasszikus filológiai bizottsága az ókor-tudomány érdekében kívánatosnak mondotta ki, hogy az ókori klasszikusok műveit csonkítatlan, teljes átültetésekben ismerhessék meg a velük foglalkozók, s ekkép’ róluk való ítéletüknek ne egyoldalú megismerés legyen az alapja. Ezért azt kívánta tőlem, hogy kiadásra már elfogadott, de nem teljes magyar Martialisomat egészítsem ki a kényes tárgyuk miatt kihagyott darabokkal, minthogy ezek nemcsak írójukra nézve jellemzők, hanem a kor megismerésének szempontjából is rendkívül tanulságosak, akárcsak a nápolyi múzeumnak csak komoly tanulmány céljából megnyíló, elkülönített terme, amelyben a Pompeiban talált hyper-erotikus leleteket őrzik. Éppen így magában Pompeiban is több ház, különösen a Vettiusoké, gyarapítja — in situ — az ilyen leleteket, amelyek erkölcstörténeti szempontból szinte megbecsülhetetlenek.

Én eleget tettem ugyan a t. Bizottság kívánságának, (hiszen előttem állt a példa: Arany János Aristophanese, de a nyugat-európai nemzetek teljes Martialisai is), mindamellett bizonyos, kivált pedagógiai tekintetek, valamint illetékes fórumok a teljességet csak olyan megoldással tették megvalósíthatóvá, amely irodalmi mása a nápolyi múzeum elkülönített gyűjteményének: t. i. az epigrammák tizennégy könyvét kiegészítő darabok, nagyon korlátolt példányszámban, külön jelennek meg a komoly érdeklődés szolgálatára. Viszont nyereségnek tekinthetjük, hogy a forgalomba kerülő nagyobb kötet ilyen módon bízvást megtalálhatja az útját, hogy az ifjúsággal a világirodalom legnagyobb epigramma-íróját s általában a császári kor Rómáját megismertesse. Budapest, 1942. január 15. Csengery János.”

Egy ebbe a Martialis magyarításokat kiegészítő kötetbe szorult érdekes epigrammával mutatom be, hogy milyen kultúrtörténeti ismeretek sikkadnak el a delfinesítés következtében. Martialis egyik epigrammájában egy alacsony származású római nőn, Laelián élcelődött, aki műveltségét fitogtatva, görög hetérák által használt, hízelgő szavakat suttogott (X, 68. „Cum tibi non Ephesos nec sit Rhodos aut Mitylene”):

Nem szült bár Ephesos téged, se Rhodos, Mityléne,
***Laelia, — hisz’ bölcsőd a via Patrícia; —
Tusk anya csak, ki sötét arcát sohasem kenegette,
***És az ariciai dombokon élt az apád,
Κύριέ μον, μέλι μον, ψνχή μον — hangzik a szádon,
***Szégyell Hersilia, szégyenel Égeria.
Halljon az ágy ily szót, nem mindenik: az csak, amellyet
***Dévaj férfiúnak kedvese vet szívesen.
Hogy’ kell szólani tisztes nőként, tudni szeretnéd?
***Hízelgőbb lehet-é szád, a farod ha riszál?
Bárha Korinthost megtanulod könyv nélkül egészen,
***Nem sikerűl, hogy Lais mása lehess valaha.

Ezt az epigrammát, Hiába minden! címmel, Balogh Károly már 1937-ben lefordította.[9] Ő tehát nem tartotta trágárnak ezt a verset; a benne szereplő görög szavakat latin átírásban idézte: „Kürie mú, meli mú, pszüché mú!” A jegyzetben olvasható a magyarázatuk: Uram, mézem, lelkem! Iuvenalis egyik szatírájában Martialishoz hasonlóan gúnyolódott egy idős római matrónán, aki ezekkel a görög szavakkal való hízelgett (Saturae, VI, 191–196.):[10] Ζωὴ καὶ ψυχή! (Zóé kai pszüché), azaz: életem és lelkem. A görögök az athéni hölgyekre a következő szeretetteljes kifejezéseket mondták: χηνα μου, παπια μου, ματια μου, ζωή μου, ψυχή μου, καρδια μου.[11] Azaz: Libám, kacsám, szemem, életem, lelkem, szívem.

Majdnem ugyanezeket a szavakat használja Plautus Szamárvásár (Asinaria) című, görög előzményen alapuló vígjátékában, amelynek Athén a színhelye (III. 3, 74):[12]

„Philaenium. Szemecském, rózsám, add ide, gyönyörűségem, lelkem, Leonida, az ezüstöt, add, ne szakíts el két szerelmest! Leonida. Mondj hát fürjednek, tyúkodnak és stiglicednek engem; gidádnak, báránykádnak és borjacskádnak becézzél, és fogjad meg a fülemet, és nyomd ajkamra ajkad!”

Plautus A carthagói (Poenulus) című vígjátékában Agorastocles rabszolgája mondja fel a szokványos szerelmi szavakat (I, 2, 152):[13]

„Milphio. Engedd hát, kérlek, szívem gyönyöre, hogy megkérjelek, hogy füledet megfogjam, és hogy megcsókoljalak. […] Szívem gyönyöre, szemem világa, kincsem, életem, szerelmem, üdvösségem, csókos ajkam. Mézem, tejecském, finom puha sajtom!”

Mindebből jól látszik, hogy a lovagkori és a reneszánsz költészet udvarló szóhasználatának ókori gyökerei vannak. A középkor végi Weszprémi-kodexban ez a bejegyzés olvasható:[14] „Szívem, lelkem, virágom, cinegém. – Aranyom, gombom, ágom, levelem.” Az ezekhez hasonló babusgató szavak a XVI. századi magyar irodalomban is felbukkannak, főként a szerelmi együttlétekről szóló verssorokban.[15]

Az Euryalus és Lucretia széphistóriában (IV/124): „Óh, én víg életem, én gyönyörűségem és kedves reménységem!” Az Árgírus históriájában (I, 59.): „Az ő szerelmeket egymáshoz mutaták, / Sok szívem-lelkemet egymásnak mondának.”

Balassi több verssora ugyancsak az antik előképekre hajaz (L, 3, 2.): „Ő szemem világa, árnéktartó ága, jó szerencsés csillaga.” A legjobb példa azonban a II. Caelia-ének első sora: „Két szemem világa, életem csillaga, szívem, szerelmem lelkem!”

Mindezek felidézése után érdemes visszatérnünk Csengery Jánosnak a Martialis-supplementumhoz fűzött bevezetőjére, amelyben igazolni igyekezvén delfinesítő eljárását, a nápolyi Nemzeti Múzeumban elkülönítve kiállított hyper-erotikus leletekre hivatkozott. A kiiktatott, frivolnak ítélt szövegek tehát hasonló megítélés alá estek, mint az erotikus vagy pornográf ábrázolásuk miatt aggályosnak tekintett műtárgyak. Ezen leletek között a legnevezetesebb Aphrodite Kallipygos, avagy Venus Callipygos, azaz a szépfarú Venus szobra.

Kazinczy Ferenc Bécsben jártában egy gipszöntvényt látott erről a Nápolyban kiállított, többszörösen restaurált szoborról, amelynek hiányzó fejét a XVI. században rekonstruálták, majd a XVIII. században tovább alakítottak rajta. A szobor végleges formájáról készült részmetszet, Veneris Callipyges felirattal, 1779-ben bekerült Giovanni Battista Cannetti (1750–1810) antik szobrokat bemutató albumába.[16] Kazinczyra nem volt jellemző a XVIII. század óta növekedő prüdéria, mert rögtön versírásra késztette a látvány. 1813. április 21-én, Széphalmon kelt levelében, Dessewffy Józsefnek elküldte Venus Callipygos című epigrammáját:[17]

„De ímhol a másik epigramma: VENUS KALLIPYGOS. A festők legendája azt beszélli, hogy két leány Görögországban azon versengett, együtt menvén az úton, hogy melyikének van szebb formájú fara. Ídai bíró kelle a két versengőnek is, s egy ifjú, kit meglátának, Páris leve nálok. – A győző templomot állíta a szépfarú Vénusznak; a szépet szerető görög nép pedig a leányt márványba hagyá faragtatni.[18] A státua általjött a mi időnkre. Egy gipszöntvényét Bécsben most is láttam. A leány félre rántja hátul az inget, s mosolyogva, szép farának örülve tekint hátra.

Mind! mind, lyányka! nem ezt egyedűl! s nagy Júpiter, engedd,
***Váljon hármassá nékem is egyszer az éj!

Weise sie her alle, alle deine Reize, schönes Mädchen, und nicht bloß diese da! Und du, grosser Jupiter, mache daß auch mir einmal, wie dir bey der Alkmene, die Nacht sich verdreyfache.”

A német szöveg magyarul: Mutasd meg nekik az összes bájadat, gyönyörű lány, és nem csak ezeket! És te, nagy Jupiter, tedd nekem is egyszer az éjszakát háromszorossá, mint ahogyan magadnak tetted Alkménéval. Az epigramma tartalma első látásra eléggé félreérthető.[19] A levélben odavetett német fordítás azonban nagyban segíti az értelmezést, hiszen abban a szerző Alkménét említi meg, akivel Zeusz töltötte el az általa hármassá hosszabbított éjt.

A női far szépségét az antikvitásban is fontosnak tartották megdicsérni. A II. századi athéni levélíró, Alkiphron, egy lakoma során rendezett alkalmi szépségversenyt beszélt el:[20]

„Mi már sokszor tivornyáztunk együtt, de ilyen remekül ritkán. Mégis, legnagyobb gyönyörűségünk abban telt, mikor éktelen civakodás tört ki Thryallis és Myrrhine közt, hogy melyiküknek a fara szebb és bársonyosabb. Elsőnek Myrrhine oldotta meg övét (selyeming volt rajta), s riszálni kezdte a csípőit: reszkettek is, mint a kocsonya vagy mint a friss aludttej, s közben hátra-hátrapillantott, hogyan rezeg a fara; halkan fel-felnyögött, mintha kéj borzongatná; úgyhogy – Aphroditére mondom – bámulatomban szemem-szám elállt.”

Lukiánosz pedig egyik párbeszédben oly aprólékosan mutatta be Praxitelész Knidoszban álló ruhátlan Aphrodité-szobrát, hogy az akár a Venus Kallipygus megcsodálásáról is szólhatna.[21] Az egyik szereplő, Lükinosz, útitársaival együtt, először a templom főbejáratán lépett be:

„Ott állott az istennő középen – pároszi márványból faragott, gyönyörű műremek – fenségesen, s nevetésre nyílt ajakkal finoman mosolyogva. Gyönyörű teste teljesen födetlenül, köntöstől sem borítva, pőrén állt ott, csak egyik kezével leplezte titkon szemérmét.”

A látogató társaság, meg akarván teljesen szemlélni az istennő szobrát, a hátsó bejáraton is belépett a szentélybe. A fiúkat kedvelő athéni Kallikratidasz, „megpillantva az istennő gyermekded testrészeit”, így kiáltott fel:

„Héraklészre! Micsoda arányos hát, mily ölelésre, simogatásra termett, dús csípők! Mily szép körvonalakban domborodik a feneke húsa, se nem oly nagyon sovány, hogy csontjaira tapadna, se nem oly szerfölött kövér, hogy széjjelterülne! S hogy a csípőin kétoldalt benyomódó gödröcskék mosolya mily bűbájos, azt senki se tudná elmondani! S hogy combjának és egyenletesen ívelődő lábszárának vonala egészen a lába fejéig mily tökéletes arányú! Ganümédész ilyen, aki az égben mézédes nektárt töltöget Zeusznak.”

A knidosziak annyira büszkék voltat erre a mezítelen istennőt ábrázoló szoborra, hogy érmeikre is ráverették jellegzetes alakjának képét. Az elhíresült szoborról a római császárkorban több másolat is készült. Ezek közül a legjobb az a Vatikáni Múzeumban őrzött változat, amelyről Claude Randon (1674–1704) készített könyvben kiadott rézmetszetet.[22]

Visszatérve a Kazinczy által burkoltan említett Alkménéra, a róla szóló mitológiai történethez a régi magyar irodalomból is hozhatunk példát. Az Euryalus és Lucretia széphistóriában a kedvesével az ágyban szerelmeskedő főhős is az éjszaka meghosszabbítását óhajtotta (129. strófa):

Óh, irigy éjszaka, gyorsaságos órák, miért hogy így siettek?
Miért örömünket valami kevéssé hogy meg nem késlelitek?
Adjatok oly hosszú éjt, mint Alcmenának régenten engedtetek.

Ezt a széphistóriát egy magát meg nem nevező szerző 1577-ben, a Bodrog vize mellett, Patak városában foglalta magyar versekbe. Szilády Áron (1837–1922) igencsak fontos, ám sok későbbi vitát keltő döntést hozott azzal, hogy 1879-ben, az első teljes Balassi-kiadásba beillesztette ezt a históriát, amelynek forrása az az erotikus novella volt, amelyet Aeneas Sylvius Piccolomini 1444-ben, Bécsben írt meg. Az 1458-ban II. Pius néven pápává választott tudós humanista ebben az antik mintákat követő novellában Zsigmond császár kancellárjának, Schlick Gáspárnak, egy sienai polgárasszonnyal folytatott szerelmi viszonyát úgy beszélte el, hogy a köztük létesült testi szerelmet is megmutatta az ágyjelenetekben.

Az egyáltalán nem pornografikus, hanem ízlésesen erotikus részek a magyar históriából sem maradtak ki. Sziládyból emiatt elő is bújt a református lelkész. Rosszalló megjegyzést tett, jóllehet mentséget is talált a magyar szerző erkölcsi szabadosságára, amikor ezt jegyezte meg:

„Midőn Zrínyi Deliman és Kumilla együttlétét festi, e szókkal szakítja félbe előadását: Hallgass tovább Múzsám! Ezen história elbeszélése közben sem ártott volna, ha a költő egy párszor ugyanazt teszi; csakhogy más az eredeti és ismét más a fordított mű.”

Hozzátette ehhez azt is, hogy amikor Balassi valamelyik neolatin költő versét választotta mintául, többször is mellőzte azokat a részleteket, „melyeknek sikamlós értelme egyébbel helyettesíthető.” Megemlítette egyúttal azt, hogy Balassi a bécsi kurtizánokról szóló versében is szemérmesnek mutatkozott, hiszen a költő a Tiefer Graben utcai házban folyó enyelgésének taglalását, a Zrínyiéhez hasonló módon, azzal zárta le, hogy „Többet szólnom dolgunkról nem szükség.” Sziládynak azonban eszébe sem jutott az, hogy az Euryalus és Lucretia széphistóriát, vagy Balassi egyes verseit delfinesítse.

Balassi és Rimay Istenes énekeinek az 1640-es években kiadott nagyváradi, rendezett edíciójába a szerkesztő bevett négy éneket a Balassi világi verseit tartalmazó kéziratból. Kettőt azonban ezekből megcsonkított. A „Pusztában zsidókat vezérlő jó Isten” kezdetű versből a 7. strófát azért hagyta ki, mert az így hangzott:

Felejts el annak is háládatlanságát,
Aki most erre vitt éngem, régi rabját,
Ámbár élje vígan felőlem világát,
Csak énbennem olts meg nagy szerelmem lángját!

Valójában csak a szerelem szó okozhatott a kiadónak gondot, hiszen az 1640-ben megjelent bártfai protestáns énekeskönyvben, valamint az azzal egykorú Kuun-kódexben, amelyekben megvan ez a Balassi-vers, a szerkesztő, illetve a másoló nem hagyta el ezt a strófát, csupán megváltoztatta annak utolsó sorát: „Csak énbennem oltsa meg nagy háború lángját”, illetve „Csak oltsa meg bennem keserűség lángját.”[23] Ezt az ominózus versszakot a Balassa-kódex szerencsénkre eredeti formájában őrizte meg.

A nagyváradi kiadó hasonlóképpen járt el Balassi búcsúversével is, hiszen ebből is kihagyta a szerelmet érintő strófákat, s így az, „hazafiassá” vált tartalma miatt, bekerülhetett a vallásos énekek közé. A „Ti is, angyalképet mutató szép szüzek” kezdetű és az utána következő, Losonczy Annára utaló strófa csak a Balassa-kódexban maradt fenn, ám abban a vers további része, a kihullott lapok miatt elveszett. A nagyváradi kiadó viszont megtartotta a versek elégetéséről szóló záró strófát, ezt csupán ezért ismerjük. A vers kompozícióját ez a nagymérvű csonkítás azonban teljesen elrontotta.[24]

Legvégül visszatérünk Martialishoz. Balogh Károly véleménye szerint a trágárságok miatt „szépített formában lehetetlen e verseket bemutatni, mert átalakítva a kutatónak – aki egyébiránt eredetiben is olvashatja – nem mondanak semmit, a közönség pedig hamisítványt kap. Rosszabbat a rossznál. Nem hiába mondja maga Martialis:

Ne castrare velis meos libellos:
Gallo turpius est nihil Priapo.”[I. 25]

Balogh Károly, a tartalma miatt, nem is fordította le ezt a nehezen magyarítható sorpárt, amely valójában a „Venus scribere me parum severos” kezdetű, hosszabb epigramma utolsó két sora. Csengery János fordításában:

Megcsonkítani könyvecském ne próbáld:
Csúfak csúfja Priápus, hogyha gallus.[26]

Az antikvitásban nemcsak az irodalomban jelent meg a finom erotika mellett a durva pornográfia, hanem képzőművészetekben is. A Kr. e. V. századi, vörös alakos görög vázaképeken, a Pompeiben feltárt bordélyházi freskókon, az olajmécseseken és a spintriának nevezett, számokkal jelölt császárkori római érmeken sokféle pozitúrában ábrázolták az ágyjeleneteket, valamint a nemiséggel kapcsolatos trágár szimbólumokat.

A delfinesítés miatt kiiktatott Martialis-epigrammák köréből, Csengery Jánoson kívül, csak néhányan készítettek műfordítást. Példának okáért érdemes egybevetni a X. könyv 81. számú epigrammájának eredeti szövegét annak három magyar műfordításával.

Cum duo venissent ad Phyllida mane fututum
***Et nudam cuperet sumere uterque prior,
Promisit pariter se Phyllis utrique daturam,
***Et dedit: ille pedem sustulit, hic tunicam.

Ezt az epigrammát Babits Mihály, 1921-ben kiadott Phyllis című fordításában, finom kendőzéssel, az erotika jegyében delfinesítette:[27]

Ketten mentek a szép Phyllishez, s meztelen érték:
***Mindenik elsőnek vágyta ölelni a lányt.
»Mindenik első lesz!« – szólt Phyllis. – Jánus a szép nő,
***És kétarcu a kéj: hátra s előre tekint.

Csengery János Két legyet… című fordításában az első két sort, Babits finomításához hasonló módon, némileg delfinesítette:

Két mulató állít bé Phyllishez kora-reggel
***S mindenik elsőnek vágyik ölelni a nőt.
Ö kielégiti mindkettőt egyszerre, ígéri:
***Az lábán emelint, ez pedig a’ tunikán.

Tordai Éva (*1977) műfordító szókimondó, némileg tréfás magyarítása jól érzékelteti a latin eredeti pajzán nyelvezetét:[28]

Két fickó ment Phyllishez, hogy dugja ma reggel:
***S nem tudták, melyikük lássa előbb csupaszon.
Phyllis ezért megigérte nekik, meglesz mire vágynak:
***Egyik lábat fog, másik emel tunicát.

A Martialis által taglalt hármas együttlétről, a II. században élt szardiszi Sztratón görög nyelvű költeménye nyomán, Decimus Magnus Ausonius (c.310–395) szerzett rejtvényszerű, gúnyoros epigrammát (Liber XIX. Epigrammata, 59.):

Tres uno in lecto: stuprum duo perpetiuntur,
***Et duo committunt. Quattuor esse reor.
Falleris: extremis da singula crimina et illum
***Bis numera medium, qui facit et patitur.

Az Ausonius által párbeszédben feladott rejtvényt Csehy Zoltán (*1973) alábbbi fordításában sem könnyű megfejteni.[29] Talán a fentiekben említett bordélyházi érmek, a spintriák egyikének ábrája segíthetne a harmadmagukkal szeretkezők pozíciójának elképzelésében:

Hárman az ágyban. Két passzív szerető s ugyanakkor
***Két aktív. Négyen vannak, ez úgy logikus!
Tévedsz! Kettő van két szélről, s kétszeresen vedd
***Őt, akit épp dugnak, míg maga is kamatyol.

Csehy Zoltán az a műfordító, aki nem finomkodott, azaz nem delfinesített akkor, amikor Martialis pajzán verseit aggály nélkül, újkeletű szavakkal, nagy számban magyarra fordította.[30] Erőteljes kifejezéseket kellett használnia ahhoz, hogy érzékeltethesse a latin eredeti sikamlós, vagy éppenséggel trágár szövegeinek valódi jelentését, amelyek a profán antik világban élők számára egyáltalán nem voltak meglepőek vagy felháborítóak, hanem többnyire humorosnak tetszettek.

Vajon mikor érik meg az idő arra, hogy legalább a vájtfülű hazai olvasók számára megjelenhessék újra Martialisnak, ennek a nagyszerű római költőnek a teljes életműve, immár kihagyások és delfinesítések nélkül?

[1] Szörényi László, Ars mutilandi Hungarica, azaz a csonkítás mestersége magyar módra, Gondolatjel (Szeged), 1984, 2. szám, 14–22; 3. szám, 20–21; 4. szám, 18–20; 6. szám, 16–24.

[2] Szörényi László, Ars mutilandi Hungarica: Bevezetés a delfinológiába, 1–3, 2000 Irodalmi és Társadalmi havi lap, 1989, május, 56–63; július, 59–57; szeptember, 53–58. (Cenzurális szövegcsonkítások a magyar klasszikusok műveiben 1945–1988 között. I. rész: Barabás Miklós, Bessenyei György, Jósika Miklós, Mikszáth Kálmán,…)

[3] Szörényi László, Delfinarium. Filológia groteszkek, Felső-Magyarország Kiadó, Miskolc, 1998. – Szörényi László, Ars mutilandi Hungarica. = Bevezetés a régi magyarországi irodalom filológiájába, szerk. Hargittay Emil, Universitas Könyvkiadó, Budapest, 2003, 253–305. – 3. jav. és bőv. kiad., Helikon Kiadó, Budapest, 2010.

[4] Bakos József, Janus Pannonius és Martialis, Sárospatak, 1934.

[5] Bakos József, Martialis a magyar irodalomban, (A magyar epigramma forráskutatásának egyik fejezete), Debrecen, 1935.

[6] Balogh Károly, Martialis, Studium Rt., Budapest, [1937], Balogh Károly, Antik bronztükör, Budapest, 1940, 49.

[7] Marcus Valerius Martialis Epigrammáinak tizennégy könyve a Látványosságok könyvével, ford. Csengery János, Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1942, 33. https://vmek.oszk.hu/16200/16244/16244.pdf

[8] Supplementum ad M. Valerium Martialem, Csengery János Magyar Martialisának kiegészítése, Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1942. http://mek.niif.hu/16200/16237/16237.pdf

[9] Balogh Károly, Martialis, Studium Rt., Budapest, [1937], 153.

[10] Decimus Iunius Iuvenalis Szatírái latinul és magyarul, fordította és a jegyzeteket írta Muraközy Gyula, a bevezető tanulmányt írta Horváth István Károly, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1964, 136-137.

[11] The Mostellaria of Plautus, by William Ramsay, edited by George G. Ramsay, London, 1869, 280.

[12] Szamárvásár Asinaria, fordította Devecseri Gábor. = Római vígjátékok. Plautus – Terentius, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1961, 107.

[13] Plautus Vígjátékai, első kötet, fordította Csiky Gergely, Budapest, 1885, 92.

[14] Zolnay Gyula, Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig, Budapest, 1894, 229.

[15] Kőszeghy Péter, Egy nyelv van a szeretetre. = Átjárások: A lelkiségi és a világi irodalom, illetve művészet egymásra hatása a magyar régiségben, szerk. Báthory Orsolya, Budapest, HUN-REN – PPKE Barokk Irodalom és Lelkiség Kutatócsoport, Budapest, 2024, 13–26.

[16] Giovanni Battista Cannetti, Calcografia di piu belle statue antiche, Róma, 1779, 29.

[17] Gróf Dessewffy József bizodalmas levelezése Kazinczy Ferenczczel (1793–1831), kiadta Kazinczy Gábor, I. kötet, Pest, 1860, 274.

[18] A Kazinczy által említett történetet forrása: Athénaiosz Naukrátiosz, Deipnosophistai (Bölcsek lakomája), XII, 80. Az antik mesét Vincenzo Cartari Le imagini de i dei de gli antichi című könyve tette ismertté (Venetia, 1571, 537. Venere Callipiga). – Jean La Fontaine Les belles fesse címmel írt erről epigrammát.

[19] Csehy Zoltán remek antik műfordításokat tartalmazó kötetének Aphrodité szerelemszögei című utószavában így kommentálta Kazinczy epigrammáját: „A ’hármassá vált éj’ pedig kötetünk címével rokon: a vers hőse egy lányt vágyik hátulról is a magáévá tenni, s ez olyan, mintha még egy fiú is volna az ágyban.” Lásd: Csehy Zoltán, Hárman az ágyban. Görög és latin erotikus versek, Kalligram, 2000, 204.

[20] Μεγάρα Βακχίδι – Megara Bacchidi, (Epistolae, lib. I, 39.) = Ἀλκιϕρονος ῥήτορος Ἐπιστολαί – Alciphronis rhetoris Epistolae, quarum major pars nunc primum editur [graece et latine], ed. Stephanus Bergler, Lipsiae, 1715, 184–195. – Alkiphron, Szépségverseny. = A szerelmes delfin, ókori dekameron, válogatta, fordította, az utószót írta és jegyzeteket összeállította Révay József, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1962, 220.

[21] Lukiánosz, Szerelmeskedések, ford. Kárpáty Csilla. = Lukiánosz Összes művei, első kötet, Magyar Helikon, Budapest, 1974, 800-801,

[22] Claude Randon, Venere uscita dal bagno. = Raccolta Di Statue Antiche, Roma, 1704, 4.

[23] Balassi Bálint Összes művei I., összeállította Eckhardt Sándor, Budapest, 1951, 254–256.

[24] Szentmártoni Szabó Géza, Balassi búcsúverse és a prosopopoeia a XVII–XVIII. század magyar nyelvű költészetében, Irodalomtörténet, 35 (2004/2), 173–211.

[25] Balogh Károly, Antik bronztükör, Budapest, 1940, 12.

[26] Priapus: Mereven álló, nagyméretű fallosszal ábrázolt termékenyítő isten szobra, amelyet a kertek őrzésére és madárijesztőnek állítottak. – gallus: eunuchos, azaz herélt.

[27] Babits Mihály, Erato, az erotikus világköltészet remekei, a rajzok Francois de Bayros eredeti munkái, Hellas Verlag, Wien, [1921], 29.

[28] M. Valerius Martialis Válogatott epigrammái – M. Valerii Martialis, Epigrammata selecta, fordította Tordai Éva, Budapest, 2001. (Kirké kétnyelvű klasszikusok 3.). Idézi: Kőrizs Imre, Kortársunk-e Martialis? Holmi, XIV. évf. 2002. június, 6. szám, 820.

[29] Csehy Zoltán, Hárman az ágyban. Görög és latin erotikus versek, Kalligram, 2000, 116.

[30] Marcus Valerius Martialis Költők, ringyók, pojácák. Válogatott epigrammák, válogatta, fordította és az utószót írta Csehy Zoltán, Kalligram, Pozsony, 2010.

*

*

Csörsz Rumen István: Több is veszett…?[1]

Arany János Elesett a Rigó lovam patkója kezdetű, 1856-ban írt Népdalát a 19. század közepén gyakran nevezték mohácsi nótának. A csata emlékezetével nincs kapcsolatban, csak közismert refrénje utal rá:

Elesett a Rigó lovam patkója,
Jeges az út, majd kicsúszik alóla,
Fölveretem orosházi kovácsnál, –
Ej no! hiszen több is veszett Mohácsnál!

Volt nekem egy rigószőrü paripám,
Eladatta a szegedi kapitány,
Ott se voltam az áldomás-ivásnál, –
Ej no! hiszen több is veszett Mohácsnál!

Volt nekem egy fehér házam, leégett;
A telekem, azt se tudom, kié lett;
Be van írva vásárhelyi tanácsnál, –
Ej no! hiszen több is veszett Mohácsnál!

Volt szeretőm, esztendeig sirattam,
Az nekem a mindennapi halottam,
Most is megvan az a gonosz, de másnál, –
Ej no! hiszen több is veszett Mohácsnál! [2]

A vers motívumait érdemes egyenként megvizsgálni. Arany például tudomásunk szerint egyetlen korábbi művében sem utalt a mohácsi vészre. Az 1853-ban írt Török Bálint történeti balladában a foglyul ejtett magyar főúr méltatlankodik, de ez csak az utazásra vonatkozik:

»Hej! az a szó több-e mint egy másik?
Minek jöttem én azért Mohácsig!«[3]

Az Arany-népdal refrénje a bevezető „Ej! no hiszen” felkiáltáson túl, amely a szótagszámhoz szükséges, legalább egy évtizede ismert volt. A találó mondást ’lehetne rosszabb is’ értelemben használták, de semmiképp sem Arany találta ki, vagy ő adta hozzá ezt a jelentést. Pálóczi Horváth Ádám kéziratos közmondástárában (1819) még egy másik vesztes csatára utal: „Több is veszett Koronczó alatt.”[4] Az említett ütközet 1704-ben zajlott le Győrszemere határában, ahol a Habsburg csapatok vereséget mértek a kuruc hadseregre. Tudomásunk szerint a szólásban Mohács elsőként Gaál József A vén sas című bohózatában (1844) szerepel. A Levendula nevű köznemes így vigasztalja Butaházy Gáspárt, a katedráját vesztett tanítót: „Ne busuljon, több elveszett Mohácsnál.”[5] Érdekes, hogy itt is 11 szótagú sorként hangzik el, noha a színjáték nem verses. Arany nyomtatott kiadásból ismerhette a darabot. Az ő refrénsora szinte konkrét parafrázisa Levendula szavainak – hacsak Gaál József nem egy korábbi ismeretlen dalból vagy versből idézte.

Figyelmünket azonban elsősorban a műfajra fordítsuk: Arany zsánerdalt írt, közköltészeti módra (megadott dallamra, lásd alább), közköltészeti minták nyomán. Ez utóbbiak többféle műfajból érkeznek.

A lovas emberről szóló nyitó képsor a reformkorban több dalban előfordul, a legnépszerűbb először 1838-ban jelent meg nyomtatásban, a Hasznos Mulatságok hasábjain, Tahy Emánuel közlésében:[6]

Deres a’ fű, kedves lovam ne egyél,
*******Inkább engem szőke leánykámhoz vigyél,
Vidd-el tehát fakó lovam odáig,
*******Hogy ne fájjon az én szívem sokáig.

Három bukor rozmaringot ültettem
******Éjjel nappal könnyeimmel öntöztem;
De néki jött a’ nagy égi háború, –
******Érted vagyok kedves rózsám szomorú.

Nincsen hideg mégis befagyott a’ tó,
******Ihatna az izzadt lovam, a’ fakó,
Erigyj rózsám törjed-be a’ jeget
******Hogy igyon a’ szegény lovam eleget.

Felülök a’ nyergesemnek hátára
******Elnyargalok a’ rózsám’ tanyájára,
Még a’ kovács a’ lovamat vasalja,
******Addig rózsám két orczámat csókolja.

A 4×11-es metrumú, párrímes dalt Arany A magyar népdal az irodalomban című, említett tanulmányában idézte.[7] Bizonyára nem minden variáns volt azonos ezzel a kicsit mesterkélt nyomtatott változattal, de elgondolkodtató, hogy Arany Népdalával hányféle párhuzamot mutat. Mintha Arany a közdalban említett motívumokat szándékosan kiforgatná, s minden „eltérített” esemény végén a „lehetne rosszabb is” refrénnel vigasztalná magát és az olvasókat. Arany hőse ugyanis lovon sem jut el kedveséhez, a kovács sem az együttlét ideje alatt patkolja a lovat, sőt egyik sem lesz az övé. Ez a travesztív viszony mindenképpen feltűnhetett a korabeli éneklőknek. Akárcsak az, hogy a lovam szó mindkét dal első sorának 7–8. szótagjára esik (moduláris technika, már Csokonainál és Petőfinél gyakori). Az egyező versforma miatt a fenti strófák néha a Pej paripám patkószege de fényes kezdetű dalban bukkannak fel.[8] Ezt Arany ugyancsak ismerte; nótajelzésként idézte A betyár című ciklus III. tételénél, sőt feltehetőleg innen vette az ütemszaporítás ötletét 1877-es Népdalához (Duna vizén lefelé úsz a ladik).[9] Az Arany-féle Népdal további közköltési előképei sem közömbösek. A nincstelenné vált ember tréfás dicsekvését, amely a szerkezet ihletője lehetett, ugyancsak idézte Arany: Vermem ugyan elég van, de kenyerem nincsen[10] – ráadásul A magyar nemzeti vers-idomról szóló tanulmányát épp abban az évben írta, amikor az Elesett a Rigó lovam patkóját.

A jeges vagy esős úton szikrázó patkó egy, a 18. század közepétől[11] adatolható katonadalban szintén fő motívum (Arany több helyről, például Erdélyitől ismerhette moldvai csángó változatát):

Az esső isz esik, köpönyegem ázik,
A szél patkójától a kő isz szikrázik.[12]

A Rigó lónév a 2. strófa nyomán arra utal, hogy az állat rigószőrű, azaz sötétszürke vagy fekete. A kifejezés napjainkra kikopott a lószínek közül, de például a szürkemarhák egyik színárnyalatát így nevezik. Lehet, hogy Arany korában sem volt már túl elterjedt, a Czuczor–Fogarasi-szótár sem tartalmazza, az Arany-vers későbbi zenés változataiban daruszőrű paripáról hallunk, ami egyértelműen szürke színű. Jókainál – aki a vers 1857-es megjelenésekor bábáskodott – ugyanígy találjuk: „Volt nekem egy daruszőrű paripám; De eladta a szegedi kapitán”.[13] Akárhogy is: a vers hőse meg kell váljon a lovától, hátra kell hagynia a patkolókovácsnál. Fontos közköltészeti allúziókat rejtenek a rímek is: a paripán – kapitány több 18. századi közdalban szerepel, például:

Amott megy egy kisleány,
Piros csizma a lábán,
Utána egy kapitány,
Daruszőrű paripán.[14]

A záró szakasz szerelmi-halottas motívuma szintén már a költő diákéveiben felbukkan:

Ki az urát nem szereti,
Ne menjen halottat látni,
Mert vagyon annak halottja,
S éjjel-nappal sirathatja.[15]

Próbáljuk meg epikus motívumláncként szemlélni a dal négy strófáját! A sorsáról éneklő férfi az Alföldön él, először a lovától kell megválnia, majd a telkétől, végül a kedvesétől. Az utalások elég homályosak, de egyáltalán nem véletlenszerűek: orosházi kovácsról, szegedi kapitányról és (hódmező)vásárhelyi tanácsról olvashatunk. Békés és Csongrád vármegye egymáshoz közel eső települései arra utalnak, hogy hősünk egyszerre több helyen él. A lova Orosházán marad, ráadásul a szegedi kapitány eladatja (népi változatokban: elveszi). Vásárhelyi házára nem viselt gondot, távollétében leégett, a telekre más tette rá a kezét. Vásárhelyen 1829-ben volt nagyobb tűzeset, erről Arany bizonyára hallott gyerekkorában. Gyanúm szerint a dalszöveg hőse azonban nemcsak balszerencsés ember, hanem valójában betyár, aki kimondatlanul is nagyon emlékeztet Rózsa Sándorra. A neves dél-alföldi betyár ekkor még szökésben volt, csak 1857-ben kerítették kézre.[16] Baráti körében orosháziak is voltak, sőt a kondorosi csárdában is megfordult – Arany ide helyezi A betyár című „románckör” nyitó eseményét, ahol a számadó csikós-betyár eldönti, hogy huszárnak áll. Hódmezővásárhelyen 1842-ben komoly tűzharcba keveredett a pandúrokkal, tehát bűnlajstromán okvetlenül ott szerepelt a település neve.

Úgy gondolom, a fentiek nyomán több mint puszta sejtés: Arany tudatosan rájátszik a közismert motívumok (lólopás, bujkálás) segítségével az általa 1849-ben megverselt alföldi szabadságharcos betyár kultuszára.[17] A vásárhelyi tavat ugyanebben az évben említi a Rásüt az esthajnal című versében; partjánál gyülekeznek a hajdani katonaszökevények és betyárok, akik immár honvédek lettek. E verseit csak a szabadságharc alatt terjesztették, értelemszerűen az 1850-es években még az említésüket is kerülte. Ugyanakkor a balszerencsés legény dalába beleszőve a fenti kényes asszociációk (helynevek, utalások) jótékony, mondhatni balladai homályban maradtak. Ráadásul az egész éneket elfedi a népies műdalok „haladványos” szerkezete, s a tárgyi veszteségek, nehezen dekódolható események után a hűtlen kedves viszi el a figyelmünket. Aki persze éppúgy másnál van, mint a ló és a telek. De hát „több is veszett Mohácsnál”. A verset megelőző másik Arany-Népdal pedig mintegy hallgató nótaként vezeti be: „Sírva jön a magyar nóta világra”.[18] Szinte a Mohács-emlékdalok sokat emlegetett siralmas tónusában szól, ahogy A hegedű száraz fája is, mely innen szakadt ki, s később önálló versként is megjelent.[19]

Ha volt is előzményük Arany vázlatai között, az 1856-os Népdalokat felkérésre írta, Egressy Sámuel kész dallamaira. Ennek pontos körülményeit nem ismerjük, de beleillik Arany akkori zenei kapcsolatai közé. 1856. április 18-án[20] egy másik zeneszerzőnek, Simonffy Kálmánnak levélmellékletként küldött néhány kész verset, ezeket azonban már megjelenteknek minősíti, ami nem érvényes a Népdalokra, viszont igaz a Hej iharfa, juharfa kezdetűre (1855), amelyet Simonffy valóban megzenésített, pontosabban egy már létező dallamra alkalmazta. Kérő vagy köszönő levele nincs meg, de nem kizárt, hogy ezt követően, az ő biztatására került sor a fordított együttműködésre.

Kollégája, Egressy Sámuel ezt követően küld(het)te el dallamait, hogy Arany írjon rájuk szöveget. Sajnos ennek levélbeli adatát sem ismerjük, csak Arany levelét Ercsey Sándorhoz 1856. december 10-én: „Hétfőn kaptam egy szellemi, kedden egy ugyancsak anyagi ajándékot. Egressi [!] Sámuel (volt Pest megyei főjegyző s földes úr e tájon) egy pár népdalért melyet szövegül irtam az általa komponált zenére viszonzásul Vörösmarty broncz mellszobrát küldötte meg ami igen szép.”[21] Egressy az értékes szövegeket Jókai Mórhoz juttatta, aki Arany engedélyét kérte a kiadásukra a Vasárnapi Ujságban (1856. december 25./[24.]),[22] a költő pedig hozzájárult ehhez (1856. december 29.): „Egressytől nyert népdalomat miattam kiadhatod […]”.[23] A versek a Vasárnapi Ujság 1857. évi 1. számában jelentek meg,[24] s hamarosan Egressy zongorakíséretes kottája is napvilágot látott. Tőle függetlenül számos további megzenésítés és ráfogás (dallamtársítás) segítette a dalszöveg terjedését.[25] Egressy Sámuel pedig 1857. április 23-án újabb szövegeket kért Aranytól az előzők sikerére hivatkozva: „Szabad e’ hát egy a’ – »Sirva jön a’ magyar nota« [!] stb szellemű költeményért esedeznem – és – mielébb?!”[26]

Az a körülmény, hogy a Népdalok a közkedvelt Vasárnapi Ujságban jelentek meg, hozzájárult gyors elterjedésükhöz. Ugyanez a lap 1873-ban már így fogalmaz: „Még ennél is kedvesebb talán Arany Jánosnak az a népdala, mely Szigligeti és Balázs Sándor népszínművében »A strike«-ban egészen uj dallam szerint van fölelevenítve s melyet most már »mohácsi nóta« néven emlegetnek.”[27] Ez az első adat arról, hogy Arany versére átruházták a hajdani, egészen más jellegű ének közkeletű nevét. Szintén „Arany »mohácsi nótáját«” említi egy szerkesztői üzenet, amely a Szeg Edi álnevű beküldő egyik népies műdalára reflektál.[28]

Az 1856-ban, valószínűleg decemberben (a jeges utak idején) írt vers kontextusa így vált sokkal tágabbá, mint eredeti az zsánerdal sugallta volna. Mást jelent egy ilyen monológ a versben, s mást a színpadon. Bizonyára Arany is szembesült a hajdani dalszöveg variálódásával és új értelmezéseivel.

*

[1] Részlet egy 2026-ban megjelenő hosszabb tanulmányból, mely a 18–19. századi Mohács-emlékdalokról ad áttekintést. Megjelenik a HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont közös tanulmánykötetében, szerk. Juhász Katalin.

[2] Arany János, Kisebb költemények, s. a. r. Voinovich Géza (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1951; a továbbiakban: AJÖM I), 264.

[3] 1853. január 21., uo., 186.

[4] Pálóczi Horváth Ádám: Ezer hat-száz Példa-beszédek és rész szerént egyenes értelmű  hathatós Jeles-Mondások (1819). MTA KIK Kézirattár RUI 8r. 47, 116.

[5] Gaál József, A vén sas: Bohózat négy felvonásban (Pest: Geibel Károly, 1844), 18.

[6] Nép-dalok, közli Tahy Emánuel, Hasznos Mulatságok 22, 24. sz. (1838): 183–184.

[7] Arany János, Prózai művek 3: Glosszák, szerkesztői üzenetek, szerkesztői megjegyzések, előfizetési felhívások, s. a. r. Németh G. Béla, Arany János összes művei 11 (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1963), 392.

[8] Vö. Népdalok és mondák [I], kiad. Erdélyi János, Magyar népköltési gyűjtemény (Pest: Beimel József, 1846), 262. sz., 213.

[9] Arany János, Kisebb költemények 3 (1860–1882), s. a. r. S. Varga Pál, Arany János munkái (Budapest: Universitas Kiadó–MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Irodalomtudományi Intézet, 2019), 217. sz., 278–279. Jegyzetek: Uo., 883–887.

[10] A magyar nemzeti vers-idomról (1856). Lásd Arany János, Prózai művek 1. Eredeti szépprózai művek, szépprózai fordítások, kisebb cikkek, tanulmányok, iskolai jegyzetek, s. a. r. Keresztury Mária, Arany János összes művei 10 (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1962), 218–258; 224. A szövegcsalád állandó kezdete: Nincsen nékem semmi bajom, csak hogy szegény vagyok. Első nyomtatott kiadása: Hasznos Mulatságok 1822, 33–34.

[11] Már az 1760-as évekből ismerjük Erdélyből. Vö. Közköltészet 3/A: Történelem és társadalom, s. a. r. Csörsz Rumen István és Küllős Imola, Régi magyar költők tára: XVIII. század 14 (Budapest: Universitas Kiadó–EditioPrinceps Kiadó, 2013). 412, Bölöni Kozma István-énekeskönyv, 1765–1768.

[12] Népdalok és mondák [I], 422. sz., 423–424.

[13] Jókai Mór, A gazdag szegények, 15. fejezet.

[14] Érzékeny és víg dalok gyűjteménye (Sárospatak, 1834)

[15] Sipos Péter melodiáriuma (Sárospatak, 1818–1824), 165–166, Fejik a fekete kecskét, 3. versszak.

[16] Életéről átfogóan lásd Küllős Imola, Betyárok könyve, Néprajzi kiskönyvtár (Budapest: Mezőgazdasági Kiadó, 1988), 144–161.

[17] Erről legújabban, gazdag helytörténeti adatokkal lásd Seres István, „Betyárból »ostoros huszár«: Arany János Rózsa Sándor (1849) című versének háttere”, in Doromb. Közköltészeti tanulmányok 2, szerk. Csörsz Rumen István, 241–270 (Budapest: Reciti Kiadó, 2013).

[18] AJÖM I, 264.

[19] 1856. november; Uo., 265.

[20] Arany János, Levelezés 2. (1852–1856), s. a. r. Sáfrán Györgyi et al., Arany János összes művei 16 (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1982; a továbbiakban: AJÖM XVI), 791. sz., 689.

[21] Uo., 856. sz., 779–781, 780. Ercseynek később is megemlítette a szobrot és a verseket: 1857. március 12.; Arany János, Levelezés 3. (1857–1861), s. a. r. Korompay H. János et al., Arany János összes művei 17 (Budapest: Universitas Kiadó, 2004; a továbbiakban: AJÖM XVII), 890. sz., 37–41, 39.

[22] AJÖM XVI, 862. sz., 785. Idézi Sziklavári Károly, „Arany János költeményeinek hajdani megzenésítéseiről (II.)”, Napút 22, 10. sz. (2020): 230–239, 236.

[23] AJÖM XVI, 864. sz., 786.

[24] Vö. Népdalok. Arany Jánostól. I–II, 2.

[25] Ezekről bővebben lásd Sziklavári, „Arany János…”, 236–237, illetve Tari Lujza tanulmányát a készülő Mohács-kötetben. Jómagam Arany 1874-es Dalgyűjteményének egyik jellegzetes dallamával társítottam CD-felvételünkön. Arany János: Csendes dalok. Csörsz Rumen István, Musica Historica együttes (Budapest: Csörsz Rumen István, 2018): Szatmáriné háza vége lekopott, https://tinyurl.com/28rn4c43.

[26] AJÖM XVII, 903. sz., 54.

[27] –R. –S. 1873. A népszínmű-beli énekelt változat kottája: https://tinyurl.com/4n78pzk2.  

[28] „[Cím nélkül – Szerkesztői üzenetek]”, Fővárosi Lapok 23, 296. sz. (1866): 2162.

*

*

Kőszeghy Péter: A Nádasdy-Mausoleum (Fatum pannoniae)

A Nádasdy-Mausoleum[1] Nádasdy III. Ferenc országbíró költségén, 1664-ben, Nürnbergben jelent meg. 59 (a címlapot is beszámítva, 60) egész oldalas vegyes technikával készült (rézmetszet és rézkarc) képet tartalmaz a hun és magyar vezérekről és a magyar királyokról, különböző előképek alapján.

A metszeteket az ábrázolt személyről szóló latin elogiumok, majd ezek aránylag hű (ám esetenként igen modoros) német fordítása követi. A kötettel legtöbbet foglalkozó, kiváló művészettörténész, Rózsa György szerint a megírás kezdete a Nagyvárad elvesztésére vonatkozó (Szent László méltatásánál található) adat alapján 1660-ra,[2] vagy, teszem én hozzá, 1660 utánra tehető. 1662-ben Nádasdy a Nürnbergben működött Sigmund von Birkent (1626–1681) bízta meg a németre fordítással, ekkora a latin változat már a nürnbergi kiadónál volt. A német kézirat elkészülésének idejét Birken levelezéséből, G. Etényi Nóra kutatásainak köszönhetően tudjuk: 1663. vége vagy 1664 eleje lehetett. 1664. május közepe táján már voltak nyomtatott példányok.[3]

A címlap metszetén: Nürnberg, MDCLXIV=1664; az előlapon: I+I+V+I+D+L+C+VM =MDCLXI=1663

A Mausoleum címlapmetszetén az 1664-es év olvasható. Ezzel szemben a latin nyelvű címlapon és az előszó végén 1663-at adnak a kronosztichonok. Pedig az előszavakat, a dolog természetéből következően, szinte mindig utólag írják. Ez az ellentmondás arra vall, hogy a kiadás nem pontosan az eredeti tervek szerint történt; valószínűleg a németre fordítás miatt tolódott későbbre a megjelentetés.

Az 1663-ra várt kiadás mellett nem csak a két 1663-as kronosztichon szól, de az is, hogy az előszó és Lectori Salutem teljes egészében latin, s utalás sincs bennük a német fordításra, nyilván az 1663-ra tervezett, latin nyelvű kiadványba készültek. A német szöveg egyértelműen másodlagos voltára vall az is, hogy a címlap is latin nyelvű, pedig ez már 1664-ben készült, amikorra eldőlt, hogy a kiadvány kétnyelvű lesz.

Miért Nürnbergben, az Endter fivéreknél adatta ki a Mausoleumot Nádasdy?  Tudjuk, volt saját nyomdája is, s ha azt nem találta egy ilyen díszalbum kiadására elég színvonalasnak, a számára Nürnbergnél jóval könnyebben elérhető Bécsben éppen akadt volna magas technikai színvonalú nyomda. S miért volt szükség a koncepcióváltásra, a bilingvis változatra?

A Nürnbergi kiadatással – mint ezt már mások is hangsúlyozták – a cél a sokkal nagyobb léptékű nyilvánosság elérése, a nemzetközileg hatékony propaganda lehetett. Mindenekelőtt erre szolgált a németre fordítás; magyarországi használatra kevésbé lett volna értelme: az a magyar nemes/értelmiségi aki tudott németül, nagy valószínűséggel tudott latinul is. Fordítva nem feltétlenül.

Ugyanakkor másról is szó van. Kifejezetten magyar sajátosságnak tartható – a kelet-európai népek közül a lengyeleknél, cseheknél vagy a horvátoknál pl. nem így volt – hogy a nemzet történelmi tudatát rögzítő és meghatározó művek – még a 17. században is! – nem anyanyelven, hanem latinul íródtak. Igaz, Csernátoni Miklós bencés apát a Mausoleum magyarra fordítását is elkezdte, vélhetőleg Nádasdy megbízásából.

A Mausoleumban, igaza van Rózsa Györgynek, a kép és a szöveg egyenértékű. A három utolsó Habsburg uralkodó és a címlap kivételével az összes többi metszetet eredetileg Ferenczffy Lőrinc királyi kamarás és könyvnyomtató rendelte meg, Elias Berger (Bergerus Pannonius, Perger, Bergher, Bergler, Bergerus a Grinperg, 1562–1645) történeti művének illusztrációjaként. Rózsa György bizonyítása szerint e metszetek 1619 és 1632 között készültek.[4] A Mausoleum tehát újrafelhasználja a néhány évtizeddel korábbi és alapvetően más célú – a Habsburg dinasztiát, Bécs politikáját legitimáló[5] – kiadványba tervezett képeket. Berger műve, melynek kiadását Historia Hungariae/Ungarica címen Ferenczffy Lőrinc tervezte, kéziratban maradt (de nem veszett el, mint azt a szakirodalom többször vélte), részei megtalálhatók a Budapesti EK-ban, valamint Bécsben az ÖNB-ben és az Albertinában. Érdemes lenne (ezt tudtommal soha senki nem tette meg) Berger szövegét összevetni a Mausoleum képeivel: vajon ez a képsorozat-legendárium hogyan illeszthető Berger koncepciójába?  Hiszen szöveg és illusztrációja között nyilván kellett lenni összefüggésnek.

Tekintsük most az utolsó három metszetet. Ezek metszőjét Rózsa György még nem ismerte, s amennyire a tudom, a művészettörténeti szakirodalom még ma sem ismeri. Ám G. Etényi Nóra írásából kiderül, hogy Joachim von Sandrart[6] lehetett ezek készítője. Mint Etényi írja, Sigmund von Birken elküldte Georg Neumarknak a Mausoleumot. Neumarkt, megköszönve a küldeményt, Weimárból írt levelében dicséri Sandrart metszeteit, és Birken közbenjárását kéri, hogy Pálmafa c. munkáját Sandrart illusztrálja.[7]

Sandrart (1606–1688) – amennyire nem művészettörténészként meg tudom ítélni – legalábbis II. Ferdinánd esetében, előkép alapján dolgozott, s ez nem más, mint a flamand barokk festő és metsző, fiatalabb Pieter de Jode (Pieter de Jode II., 1604–1674) 1640 k. körül készült képe.

Pieter de Jude II. és Joachim von Sandrart  metszete II. Ferdinándról

Kevésbé látványos a hasonlóság, de szinte bizonyos, hogy III. Ferdinánd arcának megrajzolásához is Jode metszete volt az előkép:[8]

Pieter de Jude II. és Joachim von Sandrart metszete III. Ferdinándról

*

Ideológiájában a Mausoleum Révay Péter De monarchia et sacra corona Regni Hungariae centuriae septem…,[9] című, a bécsi udvarnak megfelelni akaró, ám alapvetően protestáns országtörténetével tart rokonságot, azzal a művel, amelyet címjegyzete szerint „Quas emendatas et auctas publicabat Comes Franciscus de Nadasd… Francofurti, 1659.” (Kiemelés tőlem, K.P.) A Habsburgokat ugyan dicsőítő, de török-politikájuk ellen (is) íródott, immár felekezetfüggetlen országlegendának, a Mausoleumnak legfőbb célja a „rendi nemzet”-nek,[10] mint a magyar szuverenitásnak a dicsőítése, végső soron – Révay nyomán – a nemzeti identitástudat megfogalmazása volt.

A koncepciónak meg voltak a humanista előzményei.

Oláh Miklós középkori és humanista hagyományt folytatva, Kézai, Thuróczy János, Werbőczy, Bonfini nyomán akart és tudott országimázst teremteni. E vonulat élén két műve áll: a Hungária és az Attila,[11] amelyet Zsámboki János adott ki először Antonio Bonfini Rerum Hungaricarum decades című nagy történeti munkájának 1568 évi bázeli kiadásához fűzve. Mint humanista, Oláh kivívta Rotterdami Erasmus elismerését, s munkáit már a 16. században több nyelvre lefordították.[12]  I. Ferdinánd egyik kegyence volt, Zsámboki pedig a Habsburgok (I. Ferdinánd, II. Miksa és II. Rudolf) tanácsosa, udvari orvosa és történetírója. Esetükben szó nem lehet bármiféle Habsburg-ellenességről. De fő műveikben ők is a magyar identitástudatot ápolják, a dicső (nyilván: kreált) magyar múltat népszerűsítik.

Ezt teszi Leonhardus Uncius[13] (1550 előtt–1584 után) erdélyi szász humanista is hexameterben írt magyar történelmében (a kezdetektől Hunyadi Mátyás király haláláig; Poematum libri septem de rebus Ungaricis Leonhardo Uncio Transylvano auctore, Cracoviae, 1579), amely azonban elsősorban Báthory dicsőítését szolgálja. És ezt teszi még számos történetíró, akiket itt nincs terünk felsorolni. A reprezentáció minőségében és jellegében azonban egyik sem hasonlítható a Mausoleumhoz.

Kép és szöveg egy folyamat része, a dicsőségvágyat kielégítő nemzetterápiáé. Ebből az egy szempontból – minden különbözősége ellenére – ugyanazt a funkciót tölti be, mint Tinódi históriás énekei. Ám a terapeuta által kínált gyógyszernek, mint a gyógyszereknek általában, megvolt a maga mellékhatása. Adott esetben a máig élő hamis nemzeti tudat.

A közvetlen előzmények közül kiemelkedően fontos az osztrák, birodalmi és magyar előkelőket ábrázoló Elias Wideman metszeteit tartalmazó kiadvány (az Icones illustrium heroum Hungariae), amely három részében egyenként 100 portrét tartalmaz. Míg az az 1646-ban és 1649-ben megjelent I–II. kötetben mindössze 19 magyar arcképe van, az 1652-ben, Bécsben megjelent III. kötet portréi a Magyar Korona alá tartozó részek előkelőit ábrázolják. A kiadványsorozat mecénása gróf Johann Christoph Puchheim tábornagy volt, az Udvari Haditanács alelnöke és több mint egy évtizedig Komárom várának főkapitánya. Az első két kötet vélhetőleg az ő elképzeléseit tükrözte, a harmadik már kevésbé. „Puchheim háttérbe kerülésére utal, hogy míg családi címere az első két kötetben a címlap és az ajánlás között megrendelőként minden esetben egy teljes oldalt kapott, addig a harmadikban már csak a címlap bal sarkában szorított neki helyet a kompozíció inventora, Karel Škréta,”[14] A Puchheim-címer helyére pedig a magyar korona rézmetszetű képe került. Azt is Buzási Enikő állapította meg, hogy a Wideman-kötetben nem pontos másolata jelent meg az 1613-ban Révay Péter Szent Koronáról írt könyvéhez készült Kilian-rézmetszetnek, hanem az eredeti dúcról nyomva, újból maga a Kilian-metszet. Ugyancsak Buzási bizonyítja be meggyőzően, hogy a magyar korona metszete Nádasdy Ferenc révén került a kötetbe. Ebből és egyéb adatokból is következik, hogy Nádasdyt tarthatjuk magyar témájú kötet egyik szellemi irányítójának, s aki ebben a munkában is a Révay Péter által megfogalmazott koncepciót képviselte.

A másik, ugyancsak közvetlen előzmény a Habsburgok ősgalériájaként is felfogható, a jezsuita Nikolus Avancini által írt és összeállított Imperium Romano-Germanicum …. (Bécs, 1658), amely az ötven német-római császár mellképét Nagy Károlytól I. Lipótig és a vonatkozó elogiumokat tartalmazza.

A szöveg szerzője azonos: Rózsa György bizonyította be, vagy legalábbis erősen valószínűsítette, hogy a Mausoleum elogiumainak szerzője szintén Avancini. A szöveg korábbi formálódásához Lanczmar (Lanzmar) Ferencnek (1623–1658) majd Caspar Jongelinus ciszterci apátnak is köze lehetett.[15]

Nicolaus von Avancini S. J., Imperium Romano-Germanicum…, Gerard Bouttats gyengén sikerült rézkarcai

Jellemző Avancini két munkája közötti különbség: az Imperium… föltünteti szerzőjét, míg a Mausoleumnál ez rejtve marad. Mint ahogy a német fordító is. Egyértelmű, hogy a Mausoleum minden Habsburg-dicsérete ellenére: tiltott gyümölcs. Vagy legalábbis: nem feltétlenül kívánatos. Ez lehet a nem Bécsben nyomtattatás legfőbb oka.

Érdekes a kötet végén lévő REGUM HUNGARIAE – INTROITUS ET EXITUS, azaz a magyar királyok nevét, koronázásuk és halálozásuk idejét közlő lista. Semmiképpen sem azonos egy tartalomjegyzékkel, a számtalan magyar herceg, kapitány, még Attila is, aki a szöveg szerint „König der Hungarn” kimarad. Miért? Csak mert a mesés történelmi alakokhoz nem tudtak volna pontos (szintén fiktív) évszámot rendelni? Mert – Attila kivételével – csak vezérek (dux), kapitányok voltak? Mert pogányok? (Gézát kereszténynek írják.) Több oka is lehet, de az eredmény mindenesetre az, hogy a fiktív elemek – legalábbis ebben a vonatkozásban – kikerülnek a szövegből, szétválik a mese és a történelem. A királylista hiteles.

REGUM HUNGARIAE – INTROITUS ET EXITUS

Miközben a Mausoleum a Habsburgokat is a magyar panteon részének tekinti, a magyar vezér- és uralkodóábrázolások segítségével egy olyan történelmet vázol fel, amely, mondottuk már, egyfajta magyar dicsőségtábla, amely a jelen megnyomorodott országa és országlakója számára ősi és dicső identitást biztosít. Révay Péter Monarchiájának kiaadatása, az Icones III. kötetének koncepcióváltása és a Mausoleum: logikusan épül egymásra, ugyanannak a nemzetideológiának a megfogalmazásai, egy kiküzdött, századokon át újrafogalmazott nemzetkép rögzítései. Az olvasó, a „viator”, azaz az utazó/látogató ebben a képzelt Mauzóleumban nem marad vezető nélkül, a hagyomány fogja kezét.

*

Ha a szöveg (a latin) 1660 és 1662 között készült, érdemes – a jelen keretek között csak rendkívül vázlatosan – ezt az időszakot közelebbről szemügyre venni. Jegyezzük meg, hogy ez az időtáv csak a véglegesre formálás időszakára vonatkozik, a terv nyilván még korábbi, különben nem lehetett volna szerepe benne a már 1658-ban meghalt Lanczmar Ferencnek.

Szempontunkból már a III. Ferdinánd halálát (1657. április 2.) követő időszak is bizonyosan fontos. Bonyolult állapotok vannak ekkor (is) Magyarországon. A legfőbb méltóságok, mint Wesselényi nádor és Nádasdy Ferenc országbíró, igen rossz viszonyban voltak (főleg 1662-ben), Lippay György érseknek és Szelepcsényi György kancellárnak is meglehetősen ellentmondásos a viszonya a többi főméltósággal. Bonyolítja mindezt az Erdély-kérdés, II. Rákóczi György politikája, a vallási sérelmek, a magyar lakosságra iszonyú teherként nehezedő német katonaság, s az, hogy bécsi udvar csak egy valamiben következetes: a törökkel való béke mindenáron való fenntartásában. A magyarok a németeket okolják, a németek – mint Montecuccoli (hamis v. nem hamis) nevezetes röpiratából kiderül – a magyarokat. Sok (rész)igazság él egymás mellett. Birodalmi szempontból a keleti részek sokkal kevésbé fontosak a nyugatiaknál, ám akik itt élnek, érthető módon, másképp gondolják; a magyar rendek legfőbb két követelése: távozzon a harácsoló, mindent felélő úgymond „német katonaság”, továbbá, hogy török támadásokkal szemben a Habsburgok biztosítsák az ország védelmét. Az, hogy a két követelés egymásnak szögesen mond ellent, kevesen vették észre. Döbbenetesen hasonló ehhez a horvát–magyar viszony; míg Mohácsig a horvátok vállaltan „hungarusok”, a 17. századra már egyértelműen kirajzolódik a különállás, az önálló horvát történelem megrajzolásának igénye, miközben a legfőbb kifogás a magyarság ellen: egyrészt elnyomják a horvátokat, másrészt nem nyújtanak kellő védelmet a török támadásai ellen. A nemzeti és a birodalmi érdek végzetesen nem esett egybe.[16]

II. Rákóczi György a ma történészének szempontjából kilátástalan és balga vállalkozása, a lengyelországi hadjárat, a kortárs magyar főurak többsége szerint, egy Nádasdy Ferenc, egy Zrínyi Miklós látta így, lehetőség volt a török kiűzésére, ezzel a német katonaság eltávolítására, végső soron az országegyesítésre. Miközben felmérték az Erdély esetleges elvesztésével járó veszélyeket is. Ezt a gondolatmenetet a bécsi udvar nem értette, de a maga szempontjából nem is érthette: Bécs azt tudta, hogy sem gazdaságilag, sem katonailag nincs felkészülve a háborúra, azt mindenáron el kell kerülni.

Lipótot 1658. július 18-án megválasztották császárrá. A magyar urakat egyre kevésbé vonták be a döntésekbe, Bécs és a magyar főurak és a rendek között egyre elkeseredettebbé vált a viszony.  1659-ben némi magyar összefogás jelei látszanak az erdélyi kérdésben: Lippay, Wesselényi, Szelepcsényi és Nádasdy mintha valami nézetazonosságra jutna Rákóczi támogatásában. A józan számításokat azonban Rákóczi Erdélybe való betörése keresztülhúzta, Rákóczi ezzel vesztette el végleg az udvar támogatását.

Rákóczi halála (1660) és a Váradot fenyegető török sereg kellett ahhoz, hogy a magyar urak között viszonylagos egyetértés jöjjön létre. Abban teljes egység volt, hogy Váradot meg kell védeni. Souches tábornok azonban olyan parancsot kapott, hogy ne bocsátkozzon hadba a törökkel.

Várad elestét a magyarok nem tudták megbocsátani, Nádasdyék terjedelmes emlékiratban fordultak az uralkodóhoz, amelyben igen rebellis gondolatok is voltak. Az egyik, hogy az udvar politikája azt eredményezheti: a magyarok kénytelenek lesznek elfogadni a török uralmat (amelyet nehéz lett volna másképpen érteni, mint hogy az is jobb, mint a Habsburg-uralom), a másik, egy olyan út felvázolása, amely Bécs elképzeléseitől a legtávolabb állt: ki kell űzni a törököt. Ha van aktuálpolitikai mondandója a Mausoleumnak, mint már korábban is írtuk, akkor az ez. Magyar részről elrendelik a vármegyék és a hajdúság felkelését, fejedelemasszony is adna katonaságot, így a német csapatokkal már 25 ezren lennének. Az udvar válasza: meg kell segíteni Váradot, de a német egységek nem bocsátkozhatnak harcba a törökkel.

Nádasdy Ferenc országbíró már 1659-ben így fogalmazott II. Rákóczi György erdélyi fejedelemhez írt levelében: „Mi magyarok, Nagyságos Uram, egy szóval utolsó veszedelemben vagyunk, az kinek oltalmazni kellene, nem gondol velünk, sőt hinnyi, hallanyi sem akarja veszedelmünket, talán inkább örülik. Megfogyatkoztunk magunk is tagjainkban, előttünk járóink élvén holtak, érzéketlenek, egynéhányan erőtlenek vagyunk, az többinek nincs egy akaratja; érezzük a fájdalmat, orvoslást nem találhatunk, mert más nincs, hanem az, mely talán keresztyénységgel ellenkezni láttatnék, ha mindnyájan pogány alá adjuk magunkat…”[17] A nemzetpusztulás víziója ez. Zrínyi Miklós egy ismeretlen címzetthez küldött 1663. májusában írt levelében így töpreng: „Úgy látom, az gonosz Fátum minden jó tanácsokat az inevitabilis necessitással excludál mitőlünk, szegény magyaroktól. Imo venit summa dies et ineluctabile fatum Pannoniae, minden más applicatióink, úgy tetszik, bolondság, contra stimulum calcitrare.”[18] Majd, ugyanebben a levélben, alább így ír: „Ne ítéljen azért Kegyelmed felőlem, hogy oly desperatióban vagyok csak, mint az oktalan állat, mert úgy gondolom: praestat mori ut leonem, quam vivere sicut asinum. Ha veszni kell hazámnak (kell penig), azon vagyok, rajtam kezdje el az veszedelmet.” „Jön a legvégső nap és Magyarország leküzdhetetlen végzete” [19]: ezt Nádasdy, Zrínyi ugyanúgy látta.

1661. január 1-jén Kemény János lett Erdély fejedelme, a Porta ellenére. Kemény szövetségesének akarta Lipótot, aki áprilisig halogatta a döntést, majd Székelyhíd, Szamosújvár, Illye átadásáért cserébe hajlandónak látszott megsegíteni Keményt.

1661 nyarán további német katonaság érkezett, s a Dunántúlon Louis Raduit Souches táborszernagy német, Batthyány pedig magyar csapatokkal tört be török elfoglalta területekre. Zrínyi Kanizsa környékén szállt hadba a török ellen, s 1661 tavaszán elkezdte építeni Muraköz határán Új-Zrínyivárat. Nádasdy és Lippay járt közbe az udvarnál, ennek köszönhető, hogy Bécsben belenyugodtak az építkezés tényébe.

1661. október 31-én meghalt Köprülü Mohamed. A nagyvezéri tisztségben fia, Ahmed követte, aki újabb igényekkel állt elő. Kemény 1662 elején meghalt. Lipót 1662. június 8-ra összehívta a birodalmi gyűlést, Magyarországon pedig országgyűlést hirdetett. A helyzet igen feszült: Montecuccoli iratai a magyarságot, a magyarok Montecuccolit és a németeket tartják minden baj okának.[20]

Nádasdy ekkor részesült a magas méltóságnak számító titkos tanácsosi kinevezésben. Ez egyrészt igen nagy megtiszteltetés volt, másrészt Nádasdy magyarok előtti tekintélyét inkább rombolta. A nádor és az országbíró viszonya ekkor van mélyponton. Az országgyűlésre végül 1662. május 1-jén került sor. Konszenzus helyett azonban csak az ellentétek éleződtek.

Mindent rövidre zárt a Porta Bécs halogató taktikáját megelégelő lépése: 1663. március 19-én a szultán elindult Drinápoly felé és júnus 8-án bevonult Nándorfehérvárra. A török hadüzenet híre Bécsben megdöbbenést és pánikot keltett. És 1663-ban létrejön az utólag sokféleképpen értelmezhető szövetséglevél Zrínyi, Nádasdy és Wesselényi között.[21]

A Mausoleum befogadásának körülményeit ezek a történések határozták meg. A szelíd tiltakozás (lásd a Szapolyai Jánosról írottakat[22]) ebben a kontextusban felerősödött, az ún. Wesselényi-féle összeesküvés[23] ideológiai csirájává, előzményévé vált.

Nádasdy azon kevesek egyike volt, akik értették a feloldhatatlan kettősséget. Még a nagy csalódás előtt vagyunk. Még nem történt meg a szentgotthárdi csata, még nem köttetett meg a vasvári béke. Habsburg primátus alatt, viszonylag önálló, Erdéllyel egyesült Magyarországban hitt, s nemcsak ő, hiszen végső soron ez az ún. Wesselényi-féle összeesküvés ellentmondásainak, a mindenféle árulásoknak (nagyon) leegyszerűsített háttere.

*

A valamilyen szinten alávetettségbe, kisebbségbe kerülő nép – mint ezt a zsidók babiloni fogsága kapcsán hangsúlyozni szokták[24] – két dolgot tehet: vagy asszimilálódik, vagy egyre erősebben rajzolja meg saját kontúrjait, a többségtől vagy az erősebb idegen hatalomtól való különbözőségét.  Nádasdy, legalábbis a Mauzóleum koncepciójában, egy harmadik utat sugall, mint utána még oly sokan a magyar történelemben. Egyrészt asszimilálódni, másrészt megőrizni, sőt erősíteni az identitást. Ez a vágyott fából vaskarika sikertelen volt. Sikertelen, mint utána még oly sokaknak, akik magyar történelemben hasonló utat választottak, bár egy részleges kivételt ismerünk: Esterházy Pált.[25] A félresikerült szervezkedést (az ún. „Wesselényi-féle összeesküvést”), ugyancsak az egyrészt asszimilálódni, másrészt megőrizni, sőt erősíteni az identitást vágya jellemezte, eme ambivalencia lehet az egyetlen magyarázat a résztvevők ún. árulásaira, a Zrínyi-Frangepán-Nádasdy szövetség gyengeségére, „Az identitás pszichológiai értelemben véve személyes és társadalmi közvetítőkonstrukciót jelent az egyén és a társadalom között. Azaz az állandóság, azonosság vélelme az embernek saját magára és társas-társadalmi környezetére vonatkozóan.”[26] Valamilyenfajta identitás nélkül, legalábbis társadalomban, nem lehet élni. Létezhet ugyan kettős és többes identitás, de ezek nem kerülhetnek ellentétbe. Lehet identitásképző elem a vallás (nem véletlen a református hit 16. századi „magyar vallás” elnevezése), de nem lehet valaki egyszerre keresztény és pogány. És lehet identitásképző elem, egy ideig, a hazudott történelem, a dicső és ősi múlt, s kötődhet ugyan valaki egyszerre birodalmi és nemzeti eszmékhez, de nem akkor, amikor ezek szögesen mondanak egymásnak ellent.

A Mausoleum egy utolsó, kétségbeesett kísérlet a végletekig kiélezett helyzet megoldására (eredetileg, írása idején, talán még nem annak szánódott, de megjelenésekor azzá vált), a Habsburgok és a magyar rendek mindenkori vezetőinek valamilyen egységes történelemmé, s ezáltal elfogadható jelenné formálására.  Mintegy fél évvel Zrínyi Miklós, 3 évvel Wesselényi Ferenc nádor halála előtt jelent meg: a politikai helyzeten ekkor már a Mausoleuménál radikálisabb hang sem változtathatott.

*

Ami messze nem jelenti azt, hogy ne lett volna hatása: nem volt még egy 17. századi magyar vonatkozású könyv, amelynek akkora nemzetközi sikere lett, s nem volt még egy, amely a magyarországi képzőművészetre, az ábrázolások jellegére s egyben a magyar történelmi tudatra ilyen mértékben hatott.

Egy extrém példával zárnám írásom: a történelmi személyek a játékkártyafestők kedvelt mintái. 1885-ben Ludwig Jaeger bécsi kártyagyáros egy különleges tarokk kártyát hozott forgalomba, nyilvánvalóan a magyar játékosokra számítva.  A kártyákra, a Mausoleum metszeteit követve, a hun és a magyar vezérek továbbá a magyar királyok kerültek. Tíz évvel később a Piatnik Kártyagyár adott ki hasonlót „Millenium-tarokk” néven, amelyet aztán Millenium ünnepségein árulták.

Ennél már nem popularizálódhattak volna jobban Nádasdy alakjai.

*

[1] Hasonmás kiadása: Nádasdy Mausoleum, közzé teszi Kőszeghy Péter, tanulmány Rózsa György, Bp., Akadémiai, 1991 (Bibliotheca Hungarica Antiqua 24).; Az interneten: http://users.atw.hu/nadasdykronika/pdf/Nadasdy_ mausoleum.pdf

[2] Rózsa György, A Nádasdy-Mausoleum és Nikolaus Avancini, Itk, 1970, 471. „egyszerre »árulásról«, valamint »friss sebről« olvashatunk, ami csak úgy érthető, ha a város 1660. augusztus 28-án történt kapitulációjára vonatkoztatjuk”

[3] G. Etényi Nóra, A nürnbergi nyilvánosság és a Nádasdy Mausoleum,  In: Tanulmányok Szakály Ferenc emlékére. Szerk: Fodor Pál-Pálffy Géza-Tóth István György, MTA TKI Gazdaság- és Társadalomtörténeti Kutatócsoport, Budapest, 2002, 129

[4] „A bécsi Albertina Grafikai Gyűjteményben a még nem teljesen befejezett rézdúcok próbalevonataival egy kolligátum-kötetben találkozunk, amelynek címlapja 1632-es dátumával terminus ante quem-et szolgáltat a dúcok elkészültéhez. Mivel az 1664-es kiadás az 1654-ben meghalt IV. Ferdinánddal, a korábbi anyag pedig II. Mátyással végződik, valószínű, hogy a dúcok Mátyás halála, 1619. március 20. után, már II. Ferdinánd uralkodása idején keletkeztek, de ő, mint élő uralkodó, már nem szerepelt.” – Rózsa György, A Nádasdy-Mausoleum és Nikolaus Avancini,  ItK, 1970/4, 467.

[5] Vö.: Kees Teszelszky,  Elias Berger „Historia Ungarica” keletkezése és értelmezése (1603/4-1645) https://www.academia.edu/3706927/Elias_Berger_Historia_Ungarica_keletkez%C3%A9se_%C3%A9s _%C3%A9rtelmez%C3%A9se_1603_4-1645  (2014.02.01)

[6] Joachim von Sandrart (Frankfurt am Main, 1606. május 12. – Nürnberg, 1688. október 14.) német festő és rézmetsző.

[7] G. Etényi Nóra, I.m., 129. A szerző közlésében nem jelzi a Mausoleum metszeteiről szóló szövegközlésének eme felfedezés-értékű vonatkozását.

[8] Valószínű, de ezt egyelőre nem tudom bizonyítani, hogy Sandrart többi metszetének is Pieter de Jude metszete az előképe.

[9] Vö.: Tóth Gergely, Lutheránus országtörténet újsztoikus keretben – Révay Péter Monarchiája http://real.mtak.hu/19619/1/Toth_u_160044.50689.pdf (2013. 12. 12)

[10] Pontosan abban az értelemben használom a fogalmat, mint Kees Teszelszky. Vö.:  Az ismeretlen korona.

Jelentések, szimbólumok és nemzeti identitás, Bencés Kiadó, Historia pro futuro, Pannonhalma, 2009.

[11] Az Attila–Mátyás párhuzamra ld. G. Lábos Olga, A humanista és barokk népkarakterológia Attila–Mátyás-vonatkozásaihoz =  Studia Litteraria Tom XXIII, szerk. Bistkey István, Tamás Attila, Debrecen, Kossuth Lajos Tudományegyetem, 1985, 55–60, különösen 58–59; Mikó Árpád, Divinus Hercules és Attila secundus: Mátyás király műpártolásának humanista aspektusai, Ars Hungarica XIX, 1991/2, 145–156. Ács Pál, Attila-kultusz a Báthory-korban = Neolatin irodalom Európában és Magyarországon, Pécs, 1996, 113–119.  Szörényi László, Zrínyi és Attila = Uő, Hunok és jezsuiták, Bp., AmfipressZ, 1993, 11–14. Vö. még: Attila, a jámbor honfoglaló ill. Meghalt Mátyás, oda az Isten kardja című fejezeteiben. Uo., 94–106. ill. 110–118. Vö. még: Vásáry István, Őstörténet és nemzeti tudat a reformkorban, ItK, 1980/1, 18.

[12] Pl. Maciej Stryjkowski krónikájában is megtalálhatók egyes részei (1582).

[13] Bitskey István, História és politika: Leonhardus Uncius verseskötete a magyar történelemről = Uő, Mars és Pallas között, Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 2006, 87–106 (Csokonai Universitas Könyvtár, 37).

[14] Buzási Enikő, A portrésorozatok szerepe a 17. századi magyar arisztokraták politikai reprezentációjában, http://mta.hu/data/cikk/12/59/12/cikk_125912/Buzasi_Eniko_MTU2010.pdf (2014.02.04)

[15] Rózsa, I.m. 471: „Nádasdy intenciói szerint Lanzmar gyűjthette össze a könyv nyersanyagát, azaz kiválogathatta a forrásokból az adatokat és kijelölhette az aktuális vonatkozásokat a szövegezés számára. A halál azonban megakadályozta a befejezésben.” 472: „Nádasdy (…) a jó latinista hírében álló Jongelinust is be akarta vonni a Mausoleum előkészítésébe, talán rá akarta bízni a Lanzmar-féle adatok alapján a latin szöveg végleges megfogalmazását. Emellett a Révay-kiadásban megjelent nádor- és országbíró-jegyzékkel kapcsolatban Jongelinus felszólítja olvasóit, hogy az esetleg birtokukban levő ismeretlen dokumentumokat juttassák el hozzá, mivel erről a témáról is nagyobb kötetet készít elő. Az apát azonban nem tudta ígéreteit beváltani, mert a rendelkezésünkre álló adatok szerint 1660-ban visszatért hazájába, ahol még 1669-ig élt. A Mausoleum szövege nem származhat tőle, mivel a már említett, Nagyvárad átadására vonatkozó adat alapján a szövegnek 1660 augusztusa után kellett íródnia.” 473: „Az újlatin irodalom egyik fontos alakja, a jezsuita Nikolaus Avancini (1611 —1686) összegyűjtött drámáinak első kötetét 1655-ben Nádasdy Ferencnek ajánlotta, tehát már ebben az időben szoros kapcsolatban kellett állniok egymással.” 473: „1658-ban a bécsi egyetem egy folio formátumú, „lapidáris stílusban” írott, latin elogiumokat és ódákat tartalmazó kötetet ajánlott a jubiláns I. Lipótnak császárrá választása alkalmából, amely az ötven német-római császár képmását tartalmazza Nagy Károlytól Lipótig.” Rózsa megállapítja, hogy a Mausoleum és az említett mű között szó szerinti azonosságok vannak, „A párhuzamokat legegyszerűben úgy magyarázhatjuk meg, ha a két mű szerzőjének azonosságát tételezzük fel. Nádasdy és Avancini szoros kapcsolata, a két mű megjelenésének gyors egymásutánja, s végül a szövegegyezések alapján, további adatok felbukkanásáig, Nikolaus Avanciniben, „a Ferdinándok udvari költőjében” jelölhetjük meg a Mausoleum latin szövegének szerzőjét.” (476).

[16] Vö.: Pálffy Géza, A hosszú 17. század új megvilágításban – a kiegyezések és kompromisszumok évszázada? In: Kompromisszumok a közép-európai politikai kultúrában, Szerk. Gerő András, Budapest 2014. p. 11–19.

[17] Szilágyi Sándor, II. Rákóczi György fejedelem összeköttetése gr. Nádasdy Ferenccel, Századok 1874. 472

[18] Csapodi Csaba–Klaniczay Tibor, Zrínyi Miklós összes művei, II, Levelek, Bp., 1958, Nr. 279

[19] Uo.

[20] Vö. Zrínyi Miklós Montecuccolinak írt nevezetes levelével [1662]: Bene Sándor–Hausner Gábor, Zrínyi Miklós válogatott levelei, Balassi Kiadó, 1997,192–199

[21] Uo. [1663 ősze]: 199–200

[22] Rózsa György hívja fel a figyelmet rá: I.m. 469.

[23] Helyesebben, mint erre már többen felhívták a figyelmet, inkább szervezkedés, s inkább – mint a korabeli iratokban is  – „Zrínyi-Frangepán” címkével illethető.

[24] Vö. Dénes Gabriella, A babiloni galut hatása a zsidó identitás alakulására https://www.academia.edu/1621941/A_babiloni_galut_hat%C3%A1sa_a_zsid%C3%B3_identit%C3%A1s_alakul%C3%A1s%C3%A1ra_Hu_ (2014.03.01)

[25] A kivételnek azonban ára volt. Nádasdy országtörténetet és országideológiát adott ki, a nemzet közösségének őseit rajzoltatta meg. A Mausoleumot sok szempontból mintájának tekintő (Attila esetében a képek és a felirat is megegyeznek) Esterházy Pál készítette Tropheum… a család ősgalériává alakul. [Trophaeum nobilissimae ac aniquissimae domus Estorasianae in tres divisum partes…, Viennae, 1700; 171 metszetet tartalmaz.] Ezt szimbolikusnak tekinthetkük.Vö. Rózsa György, A magyar történelemábrázolás a 17. században, Bp., Akadémiai, 1973, 75.

[26] Vö. Glatz Ferenc (szerk.) Magyar Nagylexikon 9. , Magyar Nagylexikon Kiadó,Budapest 1999, 757., idézi Dénes, I.m.

*

*

Rédey-Keresztény János: Imitatio Christi

*

*

Tüskés Gábor: Margarete Küster levele Zolnai Bélának

Szörényi Lászlónak 80. születésnapjára

Zolnai Béla irodalomtörténész külföldi levelezőtársainak számbavétele és az általuk írt levelek áttekintése során felfigyeltem Margarete Küster, férjezett nevén Dr. Margarete Stickdorn összesen harmincnyolc német nyelvű levelére és levelezőlapjára az 1928 és 1956 közötti időszakból.[1] A levelek egyik része pontosan keltezett, a másik rész keltezése hiányos vagy teljesen hiányzik. Kisebb részük latin, nagyobb részük gót betűvel íródott. A kézirattári számozást alapul véve, ami feltehetően nagyjából követi a küldemények időrendjét, továbbá figyelembe véve a levelek keltezéseit és közvetett időutalásait, 1928-ból öt, az 1929‒1938 közötti évekből tizenkét, az 1939‒1942 közötti időszakból öt, 1942‒1944-ből három, 1945‒1948-ból tizenegy, 1956-ból két levél maradt fenn Zolnai hagyatékában. A kapcsolat eszerint kisebb-nagyobb megszakításokkal közel harminc évig állt fenn.

A levelekben több utalás található a levélíró néhány további, ma ismeretlen levelére és Zolnai Béla jelenleg teljes egészében ismeretlen válaszleveleire. A levelek jelentőségét elsősorban az adja, hogy néhányat közülük Zolnai felhasznált Garázda Péter vallomásai című önéletrajzi regényének első részében az egyik fontos mellékszereplő, Hilde alakjának megformálásakor.[2] A felhasználást a tartalmi párhuzamok, továbbá az első időszakból származó levelek egy részében található utólagos aláhúzások és Zolnai saját kezű rájegyzései, kommentárjai egyértelműen tanúsítják. A regény kritikai kiadásának készítésekor a keletkezéstörténetnek ez az összetevője ismeretlen volt,[3] a levelek és a regény kapcsolódási pontjainak módszeres számbavétele külön tanulmány feladata.

A rendelkezésre álló adatok szerint Margarete Küster 1907. augusztus 1-jén született Berlinben, azaz tizenhét évvel volt fiatalabb Zolnainál. Egyetemi tanulmányait Berlinben, Tübingenben, Würzburgban és Bécsben végezte. Berlini egyetemista volt, amikor Párizsban megismerkedtek, feltehetően 1928-ban. Később Rómában is találkoztak; az 1928. november 14-ei levél a Firenze‒Bologna közti útszakaszt említi „szégyenkezve”. Már az első fennmaradt levélben kifejezésre jut a lány elkötelezettsége az antropozófia és az ún. Christengemeinschaft iránt; a továbbiakban egy ideig ez a központi téma. A gyakran emlegetett Rudolf Steiner mellett Goethe, Schiller, Hegel, Schelling, Renan és Édouard Schuré neve is előfordul ugyanebben a kontextusban. Az egyik keltezetlen levél egy budapesti antropozófiai rendezvényről tudósító, Zolnai által elküldött magyar nyelvű cikk kézhezvételét nyugtázza. Több levélnek témája Dr. Rudolf Frieling (1901‒1986) antropozófus Budapesten tervezett előadása, amit Zolnai próbált előkészíteni a Teozófiai Társaságban, de a két irányzat közötti ellentét miatt a terv meghiúsult. Zolnai megjegyzéseivel a levelek között fennmaradt egy rövid összefoglalás a Christengemeinschaft történetéről és tevékenységéről. Ez az a vallási elkötelezettség és szellemi irányultság, ami felkelthette Zolnai érdeklődését a lány iránt, majd befolyásolta a részben róla mintázott regényalak karakterét és a cselekmény alakítását.

Tanulmányai befejezését követően Margarete Küster tudományos munkát végzett, majd tanítónőként dolgozott, gyermekeket gondozott, és magánóvodát nyitott több németországi helyszínen. 1933-ban Bécsben bölcsészdoktori fokozatot szerzett, 1935-ben férjhez ment, a következő év május 21-én Elisabeth nevű lánya született, de néhány év múlva elvált. Zolnai kolozsvári működésének idején, azaz 1940‒1948 között is leveleztek; az 1942. augusztus 10-ei levél végleg elveti egy korábban tervezetet magyarországi utazás lehetőségét. Elisabeth 1946-os fényképe Zolnai ráírásával fennmaradt a tudós egyik fotóalbumában.[4] A második világháborút követő nehéz időszakban Zolnai svájci kapcsolatai révén, segélycsomagok küldetésével próbált könnyíteni a gyermekét egyedül nevelő asszony és lánya életén. Az 1948. augusztus 21-ei levélben Margarete vágyakozva gondol vissza Párizsra, és felidézi a chartres-i székesegyház harangtornyának közös megmászását, amit Zolnai ugyancsak feldolgozott a regényben.

1948 után a levelezés több évre megszakadt, majd 1956-ban rövid időre felújult. Az év nyarán Margarete húsz éves lányával együtt Bécsbe látogatott, ahonnan a magyar határra is eljutottak. Az utolsó ismert levél 1956. december 28-án kelt, amelyben a levélíró ‒ utalva az októberi magyarországi eseményekre ‒ Zolnai és lakása sorsáról érdeklődik. Az alábbiakban közreadom Margarete Küster Zolnai Bélához írt, jelenleg ismert első levelének az ünnepi alkalomra általam készített fordítását.[5]

*

Berlin, 1928. október

Szeretett Barátom,

talán csodálkozni fogsz, hogy ismét írok, mivel előző levelemre még nem kaptam választ, de néhány órára egyedül vagyok itthon, és ki kell használnom a lehetőséget. El kell ugyanis képzelned, hogy a legnagyobb szabadság ellenére állandóan egy kolostorban érzem magam. Habár pusztán anyagi tekintetben minden kívánságom teljesül, és mindent megtehetek, szellemi téren korlátok közé szorítanak. Nem mehetek sem az Antropozófiai Társaságba, sem a keresztény közösségbe, és ha legalább itthon kárpótlásom lenne. De a beszélgetések az evésről, ivásról, öltözködésről és szórakozásról az egyetlen vigasz. Tulajdonképpen kötelességem lenne, hogy feltárjak nekik valamit a gondolataimból, de ezt nem akarják, és utána már annyira nehéz felvenni a harcot az ilyen légkör ellen, hogy nincs semmi erőm. Még a más emberekkel való érintkezést sem szívesen engedélyezik, mindenkire féltékenyek. Tegnap például egyik barátnőm néhány órára meglátogatott a szobámban, és ez már zavaró volt. Így csak a könyveimre szorítkozom, és ha egyszer emberekkel akarok együtt lenni, az utcára kell mennem, egyébként nem jöhetek össze senkivel. Bár ott az utcán lehet szép tanulmányokat végezni, de az eleven szó mégis hiányzik.

Legalább Tőled rendszeresen kapok hírt, aminek mindig nagyon örülök, az ember már csak ilyen materialista. Jóllehet szilárdan hiszek az emberek szellemi kapcsolatában, egy szeretett ember közelségét manapság mégis csak anyagi módon lehet megragadni. A legjobban annak örültem, hogy semmit nem írtál írógéppel, és ha nem rabolná el túl sok idődet, nagyon örülnék, ha a leveleket is kézzel írnád. A kézírásban ugyanis él valami a személyiségből, míg az írógép megöli azt.

Egész különös volt, amikor először láttam az írásodat; úgy tűnt fel, mintha valahogyan össze kellett kapcsolódnunk. És ha Rómában kínoztalak, mélyen sajnálom, de ott még nem tudtam ezt. És valószínűleg igazad lehetett, akkor még a pap barátomat szerettem, és szemrehányásokkal kínoztam magamat, hogy megcsaltam őt; most azonban biztos vagyok abban, hogy csak barátságot érzek iránta. És ha talán megbántott Téged az, hogy el akartam utazni hozzá Ulmba, ez most szóba se jöhet többé. Remélem, a télen eljössz Berlinbe; el sem tudom képzelni, hogy nem jössz. A korlátozás mindenesetre megmarad, további engedményeket nem tennék Neked, ezt tiltja jövendő papi hivatalom. Karácsony után a közösségünk egyik papnője Berlinben lesz, remélem, egyszer oda is elkísérsz.

Ma tulajdonképpen le akartam vágatni a hajam, mivel annyira akartad, de itthon ellenállásba ütköztem. De ha úgy jobban szeretnéd, keresztülviszem.

A latin nyelvtan nyomorult magolása mellett pihenésként most Szolovjevet olvasom. Nagyon szeretem, filozófiai eszméivel legalább nem a materializmusban végződik, hanem eljut egy szellemi világ teljes elismeréséig, és hol találni ezt meg az újabb filozófusoknál? Ha megbukom a latin vizsgán, amivel erősen számolok, valószínűleg a művészettörténeti vagy a filozófiai tanulmányok felé fordulok inkább, mivel a további teológiai tanulmányokhoz még egy görög és héber vizsgát kell letennem, és adott esetben még kétszer megbukhatok.

Beleolvastál már a könyvekbe, amiket küldtem neked? Borzasztóan kíváncsi vagyok, mit szólsz hozzá. Amit egy „szellemtelen” egyetemi tanár mondana, jól el tudom képzelni, de Téged nem tartalak annak. [Úgy értem, szellemtelen a szó teljes értelmében, nem a szokásos jelentésben.]

Remélem, legközelebb küldök Neked néhány felvételt a szobámról, ha némileg sikerülnek. A Te felvételeidről nem tudtam meg semmit, és a szüleimet nem szeretném közvetlenül megkérni emiatt. Biztosra veszem, hogy apám elpusztította őket. Most be akarom fejezni, mert valaki a családból hamarosan visszatérhet, és meglephet.

Most búcsúzom, szeretett barátom; csókol

Margitod

El sem tudod képzelni, mennyire örülök a jövetelednek. Minden szépet, amit bensőleg és külsőleg valahogy el lehet érni, megpróbálok elsajátítani, csak Temiattad, hogy tetsszem Neked!

És úgy gondolom, együttlétünk harmonikusabb lesz, mint Rómában volt, mert a harmadik már nem áll közöttünk.

*

[1] Tüskés Gábor, Zolnai Béla kéziratos hagyatékáról, Irodalomtörténeti Közlemények, 126 (2022), 3, 342‒399, itt: 398.

[2] A levelek e vonatkozására Tüskés Anna hívta fel a figyelmemet, amit ezúton is köszönök.

[3] Zolnai Béla, Garázda Péter vallomásai, kritikai kiadás, s. a. r. Tüskés Anna, jegyz. Tüskés Anna, Tüskés Gábor, kísérőtanulmány Tüskés Gábor, Budapest, HUN-REN BTK Irodalomtudományi Intézet ‒ MTA KIK, 2024.

[4] A fénykép felirata: „Elisabeth Stickdorn 1946. 10 éves”. MTA KIK Kt Ms 4150/4/023.

[5] Az eredeti levél lelőhelye: MTA KIK Kt Ms 4126/541.

*

*

Illusztráció: László-köszöntő Laurával és Petrarcával (fh. Biblioteca Laurenziana Ashb. 1263, f. 7r. P. 11)

Feltöltötte:

Napút Online

Ezek is érdekelhetik!

HALMAI 50! (Születésnapi köszöntések) →

Németh Endre soproni diák-főjegyző ünnepi beszéde 1913. márc. 14-én →

Csaitanja Maháprabhu (1486–1533) →

Juhász Anikó: Halálod helye, Attila (versek)* →