Fodor Miklós: Miképpen van/lehet – és mi által létesített? – kapcsolat a töredezett-szakadozott emberi tartalmak között?

Elemző értelmezés Hegedűs Gyöngyi lehessen bármi című kötetéről

az egyik térdre rogyás helyett című versének mikroszkóp alá helyezése révén

Magára vonja a figyelmem Hegedűs Gyöngyi lehessen bármi című verskötete. Minduntalan vissza- és visszatérek hozzá. Nem igazán értem a költői közlések közti összefüggéseket. Rejtély rejtély hátán. A rejtély vonzó, mert ha értelmi munkát fektetünk bele, akkor tudásunk bővül. Alkatom – mint sokunké – olyan, hogy fejlődni akar. A fejlődni akarás egyik fontos, ha nem a legfontosabb területe: filozofikus. A filozófia a világ egészének, a lélek egészének és viszonyuk teljességének az időbeliségben való megértését ambicionálja. A verstől, a művészettől, a művésztől általában azt várom, hogy e három+egy elemű – világ-lélek-viszonylatok és az idődimenzió – lét-teljességet vegye célba, és próbáljon úgy megszólalni, mely újjá teremtő karakterű. E karakterre azért van szükség, mert a történelmileg kiterjedő, és ezer szállal szét-összekapcsolódó embervilág folytonos változásban van: a kulturális világ, amit lélek-befolyásoló keretként magunk köré építünk, nem marad ugyanaz. Azért nem marad ugyanaz, mert a tudományos-technikai fejlesztések megállíthatatlanok, a fejlődni-akarás az ember földi sorsát döntően befolyásolja, ugyanis a fejlettebb embercsoport mindig létmeghatározó pozícióba kerül, hiszen a tudományos-technikai fejlettség nagyobb népesség eltartását teszi lehetővé, e kettő – technikai fejlettség és népességszám – hatalmi képességet növel, elnyomást hoz létre, az elnyomottak viszont felszabadulásra és bosszúra vágynak, melynek során előznének. Nincs megállás a tudomány és technika valamint a népességszám fejlődésében, nincs megállás a kapcsolódások hálózatosodásában, variálódásában, nincs megállás abban, hogy ezekhez viszonyulva változtatni kell a törvényeken, íratlan normákon, és mindezekkel együtt változik az ember általános lélek-hangulata is. Úgy tűnik, a Jézus fellépése után számított harmadik évezred eleje minőségi változást hoz az emberlét és a technika viszonyában azzal, hogy a fejlődés e terén megjelenik az ember értelmi képességeinél fejlettebb gépagy: a mesterséges intelligencia… A ’mi lesz veled, ember?’ örök kérdése ma égetőbb, mint valaha. Az intellektuális, társadalomtudományos megközelítés mellé oda kell kerüljön a sejtelmekre alapozó művészi. E kettő filozófiai összegzése vezethet el egy pontosabb politikai, azaz társadalmi szinten cselekvő – hatalmi-közcselekvő – megközelítéshez.

Hegedűs Gyöngyi verseit olvasva alkotói folyamatában a szabad asszociációs lélektani módszer hatását jelentősnek vélem. Talán a legjelentősebbnek. E módszer olyan tudat-állapotot hoz létre, mely beengedi a nem tudatos elemeket, az álomszerűt is. Az asszociációk bármiképpen létrejöhetnek. Ennek révén a tudatba kerülnek elnyomott, elfojtott tartalmak is: emlékek, érzelmek, értékelések. És bár e tartalmak sokszor el- vagy átszíneződöttek, mégis lehetőséget adnak arra, hogy az értelmezői munka során tudatosan feldolgozza, világába építse őket a személyiség. A szabad asszociációs módszer továbbá a lélek tartalmai között nem várt, rendkívül kreatív, szokatlan kapcsolatokat létesít, e kapcsolódások mágnese a tudattalan elrejtett mélyén, sokadik bugyrában honol, teljesen talán nem is feltárhatóan… Művészi közlés esetén arra számítok, hogy az így felszínre kerülő tartalmak és tartalomkapcsolatok a kulturálisan elnyomottakat, elfeledetteket, alulértékelteket is felszínre hozzák, illetve felszínre hozzák azt az alapvető lélekviszonyt, érzésviszonyt, hangoltságot, ahogyan a változó kulturális állapotot az én megéli, benne ítél, jövőt sejt, érzelmi válaszokon manőverez. Így az egyéni szabad asszociációkhoz képest közérdeklődésre tarthat számot. A kulturális kérdésnek nem kell tematizálódnia, nem kell, hogy a költői figyelem rá fókuszáljon – talán jobb is, ha nem -, elég ha feltételezhetem az érzékeny jelenlétet, és e jelenlét részben spontán megfogalmazódását az alkotói folyamatban. Az egyéni tudat nemcsak saját hatalmas tudatalatti (álom-)világa előterében tevékenykedik. A tudattalan mindenkor magába szívja azt a kort is, amelyben él, miközben hordozza az ember egész eddigi földi sorsútját, sorslehetőségeit – az egyetemes emberi természetet, annak mértékét, arányait, egyensúlyát. Ezt a rejtőzködő én-jelen-kultúra-embersors-mindenség viszonyt keresem Hegedűs Gyöngyi verseiben, mert a versekkel való találkozás során az a képzet keltődött bennem, hogy e téren érdemes vizsgálódnom…

az egyik térdre rogyás helyett

mikor már csak volt szeretők maradnak utánad, mint folyó nélküli holtágak,
nehezebb lesz felkutatni őket, mint a holtakat jóra bírni, olyan nevekkel,
melyekből rengeteg van az országban, az országon kívül pedig
mást jelent a hangalak, sőt az idegen nyelv adja meg csak igazán a jelenté-
süket, semmi nem köti össze őket, csak az a vértelen dobbanás, ahogy tudomásukra
jut, hogy meghaltál, aszinkron éri el őket a hír, épp úgy, ahogy a hajszálak aszinkron
nőnek, és ez biztosítja, hogy mindig egyforma mennyiség hulljon ki, bár lehet, hogy a
halálod, akár a magas láz vagy a kihordás, szinkronba hozza
hajszálaikat, és ezen a ponton isten is összezavarodik számontartásukban,
nők, akiket ismerek, de nem tudok róluk, nők, akikről tudok, de nem ismerem
őket, próbálom újraépíteni tested, abból, hogy közöd volt hozzájuk,
resurrexem, nem könnyű megtapadni az idő falán, lehetne ez is egy stáció:
megéhezett – mondjuk, az egyik térdre rogyás helyett -, eluntam, hogy csak hasonlat
az ég, csak hasonlat a tenger, és hogy arról gagyognak mind éltiglen tudatlan,
hogy kétdimenziós a kép, hát nem mindegy, lehetne akár egy is, ha egyszer
dimenziókapu, annyi is elég, az idő is erjedés, nem kiterjedés, hallgatni
mi, mikor már minden szó egy földtől távoli égi testből bányászott aranyat ér.

Íme, egy vers Hegedűs Gyöngyi lehessen bármi című kötetéből. A kiválasztást az indokolja, hogy erősebben hatott rám. Lehet ennek szubjektív oka is, mindazáltal feltételezem, hogy e versben a tartalom és a tartalomfűzés, azaz a forma gazdagsága és mélysége alkalmat ad arra, hogy az asszociációk rejtekútján haladva olyan gondolatokhoz, érzésekhez jussak, melyek válaszok az esszé elején kérdezettekre…

E vers térdre rogyás helyett született. Ha általánosítom, akkor azt mondhatom: az alkotói folyamat a személyiség egy adott élethelyzetben való térdre rogyása helyett segít állva maradni. Ha az alkotónak ebben segített, segíthet a befogadónak is. Később majd szó lesz Jézus stációiról, ahol a térdre rogyás hangsúlyos elem. Rávetülhet tehát az ’én sorsom’ képe a stációk képeire, és nemcsak a képek vetíthetődnek egymásra, hanem azok az érzelmek is, melyek akkor-és-ott-benne illetve itt-és-most-bennem keltődtek. Az én ezáltal mitizálódik, szakralizálódik, beemelődik az egyetemes emberi sorsképletbe.

Ám ez ’csak’ egy térdre rogyás. Saját életemet, mások életét, sőt az ember földi történelmi sorsútját nézhetem úgy is, hogy az különböző térdre rogyások sorozata, melyek egy lassan emelkedő úton érték, és melyekből egy darabig mindig felállt. Egy darabig, amíg rá nem köszöntött a vég… De előreszaladtak az asszociációim egy olyan tartalom – halál – felé, mely csak később jelenik meg a versben, előkészítve, mégis váratlanul, esetlegesen, nem szükségszerűen. E karaktervonás – ’előkészítve, mégis szinte esetlegesen, sohasem szükségszerűen, a lehetett volna másképp is érzetét ébren tartva’ – szintén olyan vonás, mely általános költői jellemzőként is megállja a helyét.

A költő valakihez beszél. Majd ráeszmélünk, hogy ez bizonyos értelemben abszurd, azaz lehetetlen, logikátlan beszédhelyzetet hoz létre. Most még nem tudjuk, hogy akihez beszél, halott. E bejelentés még készülőben van, kezdetben csak sejtetődik. Valaki után volt szeretők maradtak. S akik voltak, akik hajdan kiestek a szeretői státuszból, akár térdre is rogyhattak, miként térdre rogyhatott az is, akinek szeretői voltak. Az efféle kapcsolat-szakadás mindkét fél számára: lélekszakadás is egyben, és az általános bölcsesség szerint egyensúlyzavart okozhat… A volt szeretőket „holtágakhoz” hasonlítja a költő, nem is akármilyenekhez. A holt ág már önmagában hozza a halál asszociációját, bár ez inkább még tetszhalottság, hisz elvileg a folyó újra tölthetné friss áramlatokkal medreiket. Azonban ez ebben a hasonlatban el van lehetetlenítve. E holtágak „folyó nélküliek”. Ahol nincs folyó, ott a holtág fogalma értelmezhetetlen. Csak abban az esetben igaz még, ha nem a jelenhez, hanem egy múltbéli állapothoz kapcsolom az értést. A múlt azonban pusztán a tudatban van. A múlt puszta tudata az, ami alapján értelmez a költői én, ez a tudat az, ami kapcsolatot tart még ott, ahol a valóságos kapcsolat kétféle értelemben is megszűnt: a szeretők csak volt szeretők (1), akihez e kapcsolat fűzte őket: meghalt (2). Az első sor végén már erős sejtelem a halál, de még nincs kimondva.

A vers egy tényközléssel indult, amit egy hasonlat értelmezett, majd a költői én ’kutatása’ következik: a volt szeretők felkutatását – úgy látszik – feladatának érzi. Itt még nem tudjuk, mi lesz ennek az értelme, mindazáltal a kutatás elkezdődik és a nehézsége kifejezetté válik. Tényekből, adatokból, valamilyen nehezen megfogható érzés, valamilyen sejtelemszerű (talán nem evilági, nem is igen akart, talán a tudattalanból érkező és késztető) szándék motiválása révén akar felkutatni egy valóság-egészt, mely tulajdonképpen sosem volt egész, most végleg nem az, hisz megszűnt az összekötő gravitációs tömeghatás, meghalt a férfi, akinek a keresett nők szeretői voltak… és mégis: a költői tudat révén egésszé tehető. Hegedűs Gyöngyi egész költészetét látom egyrészt fragmentáltnak, másrészt olyannak, melyben e fragmentumokat valami mégis erősen összeköti és összetartja: ez az összefűző erő a költői lélekben lakozik, rejtőzködő, mégis nagyhatalom, mert képes arra, hogy a szétszakadozó valóságból egységes versszövetet varrjon. Miképpen a vers térdre rogyás helyett, születik, azonképpen a vers-egész a valóság egész-telensége helyett születik. És van egy bízvást nem eviláginak nevezhető reménye: hogy tevékenysége révén valóságos egység is születhetik…

A volt szeretőket összekötő kapocs: egy információ arról, hogy „meghaltál”. Ennek az információnak a megérkezését „vértelen dobbanás”-nak nevezi a költő. Mély értelmű metafora. Utal a szívdobbanásra. Akár egy ténylegesre, mondjuk a legutolsóra, ami mint ilyen felerősítődött. Még inkább – hisz „vértelen” – egy érzelmi sokkra, melyet olyan ember halálesete okoz, aki közel állt hozzánk. Ez az információ, ez a „hír” okozta érzelmi sokk az, ami a szeretőket – akik távol állnak egymástól térben, időben, egymás ismerésében – egymással összeköti. Még akkor is, ha nem egyidejűleg éri őket a „dobbanás”. A nem egyidejűség, az aszinkronitás az élet alapvető jellemzője, törvényszerűsége, e tényt a hajszálak növekedésével illusztrálja a költői szöveg. Azonban az aszinkronitást szikronizálhatja is valamilyen, az élet szempontjából felfokozott élethelyzet. Ilyen a „magas láz vagy a kihordás”. És ezen különös hőfokú szituáció hatására „isten is összezavarodik”. A teremtés aszinkron, spontán állapota nagyfokú rendezettséggé válik rövid időre. A szeretőkhöz elérő halálhír efféle intenzív szinkronicitást hoz létre a természetes aszinkronicitásban. Ennek tudatosítása, és az erről szóló költői hír-adás hatása ugyanez lehet a befogadóra. A tartalmak felszíni – az adatok, érzelmek, gondolatok, asszociációk – töredezettsége-aszinkronicitása a versekben, egy mély gravitációs tömeghatás révén szinkronba kerülhet rövid időre. E szinkronba kerülés teljes mértékben analóg azzal az érzelmi sokkal, mely a szerető halálhírekor keletkezik a volt szeretőkben. A magas láz, a kihordás mellé tevődik a szerelmes társ – legyen bár hajdani – elvesztésével járó sokk. Mindhárom esetben az élet van veszélyben, és e vészhelyzet az élet megőrzésének elementáris akaratát teszi hatóvá a biológiai szervezetben és az általa teremtett, reflektáló lélekben.

Meg-megállok egy-egy ponton, egy-egy stációnál, melyet az értelmezés során elérek. Itt is. A költészet legmélyebb tétje az élet megőrzése. Nem is közvetlenül az emberé. Az ember – az értelmes, alkotó lény – az Élet következménye. Ha van élet, akkor az értelmes élet megjelenése az élet (evolúciós) törvényei okán szükségszerű, habár az esetleges marad: mikor, hol, milyen formában. Egy-egy költő hatása meglehetősen korlátozott. Ha a tét az élet megőrzése, akkor ezt a hatást jó, ha valamilyen közeg – egy rezonátor, mint például egy hangszertest – rezonáltatja, és eljut olyan lelki illetve társadalmi szintekig, ahol kulcsfontosságú döntések születhetnek a földi élet megőrzése terén. Kulcsfontosságú döntések – úgy tűnik – csak bizonyos lélekállapotban születhetnek: pontosan akkor, ha valamely különös hír vagy érzet vagy kritikus életállapot éri el az embert.

Elvben a művészeti hatás létrehozhatja lét-krízist,
a krízis során tudatba juthatnak nem tudott tartalmak és összefüggések,
e krízis-állapot – az egyébként normális esetben – aszinkron tartalmakat rövid időre szinkronba hozhatja,
ezt a szinkron- vagy egység-állapotot a költői folyamat akár rögzítheti is,
hogy aztán akármikor meditációs tárgyként a lélek maga elé vehesse,
és e gondolati-képzeleti tevékenység során, az eredeti „dobbanást” újraélje,
és az így keletkezett rendezett tartalmakkal kezdjen valamit, ami életőrző vagy életserkentő…

Az értelmezés ezen pontján, ezen stációján talán a legfontosabb gondolatot fogalmaztam meg. Együtt mozogva a vers-dombbal, mely ezen a ponton, ezen a stáción a következőket mondja: „próbálom újraépíteni a tested, abból, hogy közöd volt hozzájuk,/ resurrexem”. Annak a kutatásnak, annak a meditációnak, annak az alkotási folyamatnak, amelynek eredményeként e vers megszületett, a döntő, mély-tudati vagy tudattalan motivációja: a halott test újraépítése. Méghozzá annak a testnek, mely ahhoz tartozott, akihez a versbeszéd szól. Az elhunythoz szóló én-te beszéd a gyászbeszédek alapvető retorikai beállítottságát idézi. Mintha a halott halhatná, amit neki mondanak, mintha ez egy végső üzenet lehetne, amit magával vihet a túli világba. S ez az üzenet itt éppenséggel azt mondja az elhunytnak, hogy megpróbálja újraépíteni a testét, megkísérli a feltámasztását, ahogy szójátékkal a „ressurexem” kifejezés erre utal is. Az olvasó előtt itt nyilvánvalóvá és vállalttá válik az, ami eddig csak sejtetődött: hogy a költői én is egy a ’volt szerelmek’ közül. Amit tehát tesz e versben – költői világában -, az nemcsak a széttöredező, egységét elveszítő test újraegyesítése, hanem egy széttört valóságos kapcsolat újrafűzése is. Ami szakrális értelemben az istenkép – férfi és nő egysége – helyreállítását is jelenti… jelentené. Megválaszolhatatlan, habár felteendő a kérdés: amit ily módon – képzeletben, gondolatban, költőiségben – megalkot a lélek, annak vajon miféle valóságértéke van?

Itt a költői, metaforikus-zenei szöveg filozofikussá és szakrálissá válik. Ezek azok az emberi gondolkodási és beszédmódok, melyek a legközelebb állnak az isteni világhoz. Amennyiben az isteni világ lényegi vonása: a rejtőzködő igazság keresése során fejlődést hozó metaforikus beszéd. „Nem könnyű megtapadni az idő falán” – nem könnyű értelmezni, mit is jelentene ez. Két értelmezési szál ötlik eszembe: megmaradni az időben oly módon, hogy az én alkot valamit, ami megmarad az időben hosszan (1); kreatívan rácsatlakozni valamilyen tartalommal arra a nagy történelmi időfolyamra és legfőbb mozgatójára, mely az embert egyre előrébb viszi sorsútján (2). „Lehetne ez is egy stáció: megéhezett” – olvasom tovább a sort. Ha stációnak nevezi azt a helyzetet, ahol-ahogy most cselekszik, akkor finoman azonosul egy szent történettel: maga is e történet részévé válik. Ám a szándék itt árnyalatnyival több: hozzátenné a magáét e történethez: „lehetne”. Akár a kötet címét kissé módosítva: ’lehetne bármi’. „Mondjuk, az egyik térdre rogyás helyett” – utal e vers címére. S ha a címet a lényeg kiemeléseként értem – jelen esetben ezt minden további nélkül megtehetem -, akkor itt az összeesés erejű szenvedés, a szívbe dobbanó halálhír letaglózó hatása helyett ajánlja a szerző az „éhséget” – amit én valóságéhségként értelmezek – és az ebből fakadó valóságalkotást.

Alkotható-e valamilyen valóság a kétdimenziós képekből: emlékekből, érzékletekből, fantáziákból, fényképekből és filmekből? A vers költői én-je eltökélt érzelemmel utasítja el, hogy a valóság csak kép, csak hasonlat legyen. Ezen a ponton akár kapcsolódhatunk a jelen kulturális állapotaihoz is, ahol ezzel az elutasítással éppen ellenkező tendencia zajlik: az internet személyessé válása révén abba a kísértésbe vagyunk belesüppedve, hogy minden valóságot, amit csak tudunk, képben rögzítsünk, és időnk egy jelentős részét e képek körében töltsük. Bizony okozhat ez a kulturális állapot éhséget: éppenséggel valóság-éhséget. Bizony születhet ebből az állapotból ellenreakcióként a korábbinál eltökéltebb vágy arra, hogy a valósághoz visszatérjünk, kezdjünk vele újra foglalkozni, az elhanyagolás után vegyük fel újra a kapcsolatot a szétszakadozott tartalmakkal, és alkossunk újra egységeket… „lehessen bármi” – akár ez is.

Nem elvetni, leértékelni kellene a képet, a hasonlatot, az emléket – ’á, az csak kétdimenziós’, ahogy azt az „éltiglen tudatlanok” teszik –, hanem érzékelni, hogy itt „dimenziókapu” nyílt. Az én-nek lehetősége támadt átnézni, esetleg átlépni egy másik dimenzióba. A dimenzióváltozást filozófiai szóhasználattal kulturális paradigmaváltásnak nevezzük. Mindazáltal semmilyen alapvető kulturális változás nem jöhet létre, csak és amennyiben a változást generáló én valamilyen rejtélyes lelki értelemben eljut a Teremtő Hatalomhoz (akárhogy is értelmezzük e fogalmat), és Tőle veszi az inspirációt. Az élet eseményei töredezetté váltak, az egyéni lélek is szakadozott, a kultúra, amiben élünk, nem különben az összevisszaság jeleit mutatja: „az idő is erjedés, nem kiterjedés”… Hová tűnt az egységesítő, egységet teremtő hatalom? És legfőképpen hogyan lehet újra hatóvá serkenteni? A választ e versben – és egyébként is – abban az irányban keresem, mely a szavak jelentésének mélyebb értése felé vezet, és e megtalált, megsejtett mélyebb jelentésekkel való megszólításokhoz. „Minden szó egy földtől távoli égi testből bányászott aranyat ér” – olvasom a végszót, és valóban: a szakrális-mitikus értelem, mely az aranyat az istenek fémének tartotta, mely egyben a szent hatalom fénye is, rávetül e közlésre.

Az arany: jel, az arany: isteni inspiráció,
az arany az, ami értékét megőrzi az „erjedő időben”,
ami bármire átváltható, hadd „lehessen bármi”;
ám a szó ugyanez lehet, ha olyan értékűvé válik, mint az arany,
mert az embervilágot döntően mégiscsak szavak,
kimondott és értelmezett mondatok terelik sorsútján,
így a szavak inspiratív-költői megszülése, egymás mellé rendezése
az aszinkronitásokból rövid időre kódcsokrokká – versekké – rögzített,
intenzív szinkronitásokat hozhat létre,
egybecsengéseket tartalmak és emberek között – akár tudunk róla, akár nem –:
és ez isteni ős-mintákat felerősítő teremtés is lehet a valóságban.