Németh Endre soproni diák-főjegyző ünnepi beszéde 1913. márc. 14-én

A soproni tanulóifjúság öntevékenységéről, önképzőköreiről, egyesületeiről jól hozzáférhető – pdf formában is közzétett – kéziratos és nyomtatott anyag áll a témára kíváncsi érdeklődő rendelkezésére. A gazdag forrásanyagra és szakirodalomra most nem térek ki, de örömmel adom közre azt a kéziratot, amit az Ifjúsági Magyar Társaság főjegyzője írt március 15-i megemlékezésül. A Társaság négy főgimnáziumi osztály tanulóiból állt, amelynek elnöke líceumi tanár, főjegyzője pedig diák volt. A Társaság október 6-ikát és március 15-ikét díszgyűléssel ünnepelte meg. 1913-ben Németh Endre pályázatot is beadott „A magyar nők szerepe szabadságharcunkban” címmel, amelyet egy arannyal jutalmazott a bíráló bizottság. A soproni líceumban azonban már 1804-ben elkezdődött az „Örömünnepi munkák” (beszédek, versek, fogalmazások) összegyűjtése, így is ösztönözve tanulóikat érzelmeik, magasztosabb eszmék megfogalmazására.

⁕ ⁕ ⁕

Ünnepi beszéd márc. 14-ikén.

Elmondotta Németh Endre főjegyző[2]

A magyar nemzetnek ünnepnapja van ma, a legnagyszerűbb legfenségesebb ünnepe. Holnap ismét reánk köszönt márc. 15.-e, 65-ödször azóta, hogy megszületett nemzeti megváltónk: a szabadság. Apraja nagyja szívében lángot vet a márciusi szellő, valami körülleng ma bennünket, ami máskor nincsen itt, valami csodálatos zsongással telik meg a levegő, mitől szemünk ragyogóbbá lesz, szívünk hangosabban dobog, vérünk hevesebben lüktet, lelkünk minden szépnek és nemesnek kitárul.

Arról a csodálatos szivárványos tavaszról susog nekünk a márciusi szellő lágy lehellete, amely ifjúvá tette a vén Európát, amely megteremtette az új Magyarországot. Ma ismét elénk ragyog a múlt idők dicsősége, feltámadnak a hősök, hogy láng szavukkal pezsgésbe hozzák elcsendesült vérünket, mi pedig hazafiúi büszkeséggel, hálával telt kebellel borulunk le az ő nagyságuk előtt. Micsoda idők is voltak azok!

Szívünk megdobban a büszke nemzeti öntudattól érzelmünk fellángol régi dicsőségünk emlékezetére, lelkünkön végig rajzanak a dicső mult nagy emlékei, a 48-as idők nagy eseményei.

A hazaszeretet ünnepének e magasztos percében vessünk egy pillantást nemzetünk történetének ama fényes lapjára, mely örök dicsősége korának és nemzetnek. Békésen véráldozat nélkül teremtette meg számunkra és az örökké valóság számára a független Magyarországot s az egységes, szabad magyar nemzetet.

A nemzeti nagy szomorújáték után, melynek végső jelenete 1711-ben a majthényi sikon játszódott le, a legnagyobb csapás nehezedett az országra. Szellemünk haldoklott, önérzetünket vesztettük el, méltóságunkról feledkeztünk meg: tespedésbe merültünk. Mintha kifáradtunk volna a küzdelmekben s örökre le akartunk volna mondani a nemzeti önállóságunkról: kihalt belőlünk a hazafiúi kötelességnek, a honszerelemnek nemcsak érzete, de még fogalma is.

Társadalmi életünk nagy temetővé változott, minden nap egy-egy szép reményt, egy-egy szent jogot, egy egész jövendőt zártunk a sírba! A leggyalázatosabb halál várakozott ránk, ami csak nemzetet érhet: a végelkorcsosulás, az öngyilkosság halála. Ez a halálvonaglás közel egy századig tartott, közel egy századig lebegtünk élet és halál között, de az isteni gondviselés megőrzött bennünket.

A XIX. század első tizede felébresztett bennünket kóros álmunkból. A tespedést pezsgő élet, a süllyedésbe való belenyugvást emelkedésre való törekvés a dicső multon való versengést egy szebb, dicsőbb jövőért megkezdett küzdelem váltotta fel. Ez a korszak az úgynevezett reformkorszak, amelyet a legdicsőbb tavasz, legdicsőbb napja 1848 márc. 15.-dike koronázott meg. Nagy és szent volt az a tavasz, egész Európára kiható jelentőségű alkotmányokat döntött le, népeket szabadított fel, nyomában egy szinesebb, gazdagabb kultura termékenyítette meg a világot.

Mi történt nálunk márc. 15-ikén? Ezen a napon dörgött bele a nemzet lelkébe Petőfinek holtakat is életre rázó harci riadója: „A magyarok Istenére esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!” S milyen átalakulás történt akkor egykét óra alatt! A márciusi ifjuság szabadság-vágyának vulkánikus kitörése lávatűzként temette el az abszolutizmus élő csontvázait, akik azért ültek a nemzet nyakán, hogy láncot csörgessenek a fülébe s dermesztő leheletükkel megfagyasszák benne az erőt az életet.

Nem éreztek-e valami forróságot, nem ragadja-e meg valami egész lényeteket, amidőn hetedfél évtized ködén keresztül ragyogó tündökléssel áttörnek ama magasztos idők héroszi alakjai: Petőfi a 48-as világszellem magyarországi Messiása, Jókai, Vasvári s a többiek?

Ezek az ifjak vívták ki vértelen forradalommal a 12 pontot, nemzeti újjászületésünknek ezt a szent evangéliumát. Hogy mit köszönhetünk az akkori ifjuságnak, mit köszönhetünk márc. 15.-ének? Csak egy szavam van rá: mindent. Ha ez nem lett volna, ma nem volnánk nemzet, nem volna Magyarország. Ezért lesz e nap emléke a mi nemes lelkesedésünknek soha el nem enyésző ki nem apadó forrása. Azoknak a márciusi ifjaknak a szent küzdelmét különösen nekünk kell a szivünkbe oltanunk, mert mindnyájunkra szükség van ma is sokat szenvedett hazánk felemelése érdekében, mert bár javult ugyan helyzetünk ama nagy idők óta, de az egyenlőség, testvériség elvet ma sem valljuk teljesen, még küzdeni kell a szabadság eszméiért, a milliók, a nép számára mostoha az a haza, az ő bilincsük csörgése egyre a fülünkbe hallatszik ma is, de azért ne csüggedjünk, tekintetünk szilárd hittel a jövőbe: lesz még tavasz, kihajt még a magyar szabadság megtépett fája, felderül majd a magyar hazának jobb, szebb hajnala. Csak ne feledjük soha nagy Széchenyink meggyőződését: „Más nemzet fia, ha rossz hazafi, nagy bűnös, de mert hazáját el nem gázolhatja, bocsánatot nyerhet, a magyarok ellenben, ha rossz magyar, nem érdemli meg a levegőt, amelyet szív, a földet, amelyet tapod, az Istennek leggyávább, leghitványabb teremtménye.”

Meg kell mindnyájunknak rendületlenül állania a helyét abban a nagy munkában, amelylyel a magyar nemzet ismét visszatér majd 1848 tradicióihoz, visszatér világtörténelmi hivatásához. Komoly tettek, a polgári kultura, béke, tudomány és humanizmus terjesztése biztosíthatja Magyarország számára a művelt Nyugat rokonszenvét és megbecsülését, ezekkel mutathatjuk meg, hogy a magyar nemzet hű maradt 48 szent hagyományaihoz.

Legyen ez a mai ünnep a mi számunkra a tűz márciusa, nem azé a tűzé amely pusztít, perzsel, megsemmisít, amelynek nyomában csak üszök s hamú marad hátra, hanem az éltető energiát lelkesedést adó munkára serkentő tűzé, akkor mi is érezzük Petőfi szavait:

„Hazát kell nektek is teremteni!
Egy új hazát, mely szebb a réginél
És tartósabb is, kell alkotnotok
Egy új hazát, ahol ne légyenek
Kiváltságok kevély nagy tornyai,
Sötét barlangok denevértanyák
Egy új hazát, hol minden szögletig
Eljusson a nap s tiszta levegő,
Hogy minden ember lásson s ép legyen.”[3]

Velünk lesz a magyarok megsegítő Istene, áldása nem marad el tőlünk. felénk hangzik a szózat: „Küzdj és bízva bízzál !”[4] S ha találkoznék ismét olyan vakmerő, aki bilincsekbe akarná verni a magyar szabadságot, ha eljönne egy újabb próba, akkor fel, fel, magyar ifjak egy új márciusra! Esküdjünk meg a magyarok Istenére, hogy mi is, mind egy szálig ott leszünk.”

Végül bízzunk a magyarság géniuszában, amely mindig megvédte a nemzetet mindenki ellen, megvédi most is, s meg fogja védeni a jövőben, ez teremt majd egy jobb kort, amikor ismét megdobban az egész magyar nép szíve, szeme, felragyog, arca örömtől sugárzik s millió meg millió ajak zengi: „Árpád apánk, ne féltsd ősi nemzeted!”[5]

Hubert Ildikó

[1] Sopron, Berzsenyi Dániel Evangélikus Gimnázium Könyvtára, A Soproni Magyar Társaság tagjai által tartott ünnepi beszédek, 1909–1939, D. IV. 8: 17–26. Interneten: https://library.hungaricana.hu/hu/view/EvangelikusSoproniLiceum_4_MT_Unnepi_Beszedek_D_IV/?pg=25&layout=s – A magyarkeresztúri születésű Németh Endre az 1912–1913-as tanévben VIII. osztályba járt a soproni gimnáziumban. Adatok ekkori tevékenységéről: A Dunántúli Ág. Hitv. Ev. Egyházkerületi Soproni Liceumának (Államilag segélyezett főgimnáziumnak) Értesítője az 1912-1913. iskolaévről, közzéteszi Gecsányi Gusztáv, Sopron, 1913.

[2] A kézirat közlésekor a magánhangzók hosszúságának jelölését meghagytam, azt a kevés, maitól eltérő helyesírást pedig, ami figyelmetlenségből is adódhatott, javítottam. A Dunántúlon ugyanis a rövid magánhangzók ejtése a megszokottabb.

[3] Petőfi Sándor: A Nemzetgyűléshez, Pest, 1848. július 4.

[4] Madách Imre: Az ember tragédiája

[5] Thaly Kálmán: Árpád apánk …

Illusztráció: fh. címlap (A SOPRONI LÍCEUM, Tankönyvkiadó, 1986)