Próza

március 14th, 2025 |

A 2024-es Cédrus-pályázat verseiből és prózáiból (III)*

*B. Hargitai Margaréta, J. Simon Aranka,
Tokaji Edit alkotásai

B. Hargitai Margaréta

Depresszió

Miközben a depresszió állapotához közeledem
—szükségem lesz egy fiókra, melyben
elférnek terepfutó cipőim, öltönyeim,
és a borús biztonság disszonanciája
ahol a gondolatok egyre kijjebb cikáznak,
pengeéles fényükkel elvakítanak
miközben a belső fészek,
ahonnét kiindulnak, egyre sötétebb és
homályosabb,
idővel átláthatatlanul bonyolult.
Miközben a depresszió állapotához közeledem
—koromfekete születésnapba zuhanok
és nem vagyok képes mások
jogos igényeit figyelembe venni,
két vén kéz lökdös a bentlakásos
magányba,
az idegek szétszálazódnak,
nem lesz belőlük csapatjátékos,
nem köti őket hűségeskü az
öreg cimborámhoz,
aki ma talán saját magam vagyok,
mégis kirabol.
Miközben a depresszió állapotához közeledem
—ironikusan töprengőnek látszom,
mentősök jönnek érthetetlen
indokokkal
és komoly erőszakkal
tüzet gyújtanak talpam alatt,
kicsúsztatnak az ablakon d
e megalkotott tanulság nélkül
visznek a lőtérre
céltáblának állítanak és halomra lőnek
egy könny csordul l
e kipirult arcomon
nem vagyok érvé
nyes
bezár
tak
vagy
meg
hal
ta
m

*

Részvaszubagoly

Dédanyám emlékének

Jókai öregapám padlásán élt a kerekszemű Lúz úr. Százötven éves volt már, mire én megszülettem. Részkilincset evett, meg galambokat, ezért is élt ilyen sokáig. Jókai öregapám valamikor réges-régen, a két háború között találta őt Sötétvölgyben. Fess ember volt még akkoriban az én öregem. Sűrű sötét bajsza, szálfa alakja sok tekintete vonzott, főként, ha öreganyám nélkül hagyta el a birtokot. Látszott rajta ifjúkorában, hogy van mit a tejbe aprítania. Aznap nem baglyot akart hozni, a galambállomány frissítése végett ment arrafelé egy mezőre, de a galambok után Lúz úr lecsapott Jókai öregapámra ezüstszínű szárnyaival (akkor még nem karjai voltak, hanem szárnyai), fenyegetően megvillantotta részvaszát és így szólt rekedtes hangján:

– Mindjárt lereszelem a fejed, de ha mégsem, vigyél magaddal a házadba, a padlásodra, ott fogok lakni, amíg világ a világ, s te gondoskodol rólam.

– Ne reszeld le a fejemet, inkább gondoskodom rólad, egy életem, egy halálom. De mivel tudlak etetni, te részvaszu rém?

– Adj nekem minden nap egy részkilincset és egy galambot, akkor sosem fogok meghalni.

– Honnét lenne nekem annyi részkilincsem, azt nem mondod meg?

– Majd szerzel a cigányoktól, fiam, ha kedves az életed.

Így aztán hazahozta Jókai öregapám a házhoz, Lúz úr pedig ott éldegélt a galambpadláson. A galambállomány ezentúl csak módjával szaporodott, de annyi mindig volt, hogy Lúz úr étrendjét biztosítsa, és néha tudtunk tojást vinni a piacra, vagy cseréltünk egy szakajtóval a cigányokkal, ha úgy alakult.

Arról szó sem lehetett, hogy az ezüsthátú bagoly ne kapja meg, ami neki jár, mert nappal is előjött ilyenkor, és rémséges hangjával betöltötte a teret, odacsődítette az ég összes nappali madarát, s azok ott keringtek öregapám portája felett, míg Lúz úr meg nem kapta a részkilincsét.

Ijesztő volt nagyon ez a Lúz úr. Hatalmas volt a feje a testéhez képest, forgott, amerre csak akarta, szemei hatalmas kerekek, azok meg villogtak veszettül, s a feje tetején ott volt aranykoronája, ez hol látszott, hol nem. De akár látszott, akár nem, Lúz úr volt a baglyok királya.Az emberi arcán gyémántvégű csőr várta az áldozatait. Ezzel a fegyverrel nemhogy egy galambot, nemhogy egy részkilincset szét tudott tépni darabokra, de egy gyerekkel is elbánt volna, ha akar. Féltem is tőle becsülettel. A feje a vállai közé süppedt, két hatalmas karja hátrafeszített vállaiból lógott a teste mögé, mintha még mindig szárnyakat hordana. Hasán pedig ott a részvasz, amivel éjjelente bekopog a szófogadatlan, a szemtelen vagy a vakmerő gyerekek ablakán. Amikor kevés a részkilincs, ilyen gyerekekre vadászik. Vagy elrabolja őket ágyukból esetleg az udvarról, és felviszi a padlásra reggeli helyett, vagy ott helyben megreszeli őket, de abban sincs sok köszönet.

Leginkább a galambkoponyákat szereti reszelgetni. De a részkilinccsel hosszabb ideig elvan.

Pelenkás korom óta rajongtam az állatokért, ezért is kaptam csontos kezű öregapámtól egy állatos könyvet, de Lúz úrtól megtanultam valamit, ami a rajongásnál is fölségesebb: a tiszteletet.

A galambpadlás egyébként egy csodahely. Ott az a sok galamb, és nem zavarja őket Lúz úr. Mert Lúz úr éjjeli bagoly. A galambok pedig éjjel alszanak. Észre sem veszik, hogy minden nap eggyel kevesebben vannak. Így aztán vígan szaporodnak, de a számuk minden évben állandó.

A padlás legbelső végében van Lúz úr ülőrúdja, ott tölti a nappalokat. Ángyi szerint egy hatalmas nemesfémkupac van már alatta. Aranyat szarik az már, nem is százötven éve, legalább háromszázötven, azt mondja, igaz, hogy nálunk csak olyan hatvan éve lakik, azért nem szakad be a padlás. Azért ennyi idő alatt szerintem is jókora kupacot csinálhatott. Már ha nappal tojik egyáltalán. Utána akartam olvasni a könyvben, de a Kis állathatározóban erről semmit sem írnak. Pedig ez a legtudósabb könyv, ami valaha a kezembe került. Azzal semmire se megyünk, ha röpködés közben pottyant. De talán nem. Olyat még a galambok sem csinálnak. Szerintem. A Kis állathatározó e témában sem okosít ki.

Megbeszéltük, Ángyi meg én, hogy egyik éjjel, mikor Lúz úr épp gyerekeket ijesztget, egy lámpával felosonunk a padlásra, és megnézzük azt a hatvan éve növekvő kupacot. Ha tényleg arany vagy ezüst, esetleg rész, lehozzuk onnét, és eladjuk a piacon.

Persze hiába lestük ki, Ángyi nem mert följönni velem a padlásra. Egyedül kellett a galambok ketrecei között elvergődnöm a végére. Valóban jókora kupacot találtam az ülőrúd alatt, de arany és ezüst alig-alig, viszont a sok részkilincsnek bizony megvolt a hatása. Annyit hoztam le belőle, amennyit egyszerre tíz körömmel le tudtam kaparni, jól összeállt, alig jött le néhány csipet, többet nem mertem fordulni, jó is, mert Ángyit a röpködő denevérek beriasztották a házba, így védelem nélkül maradtam, s mikor ezt észrevettem, csaknem én is megőszültem a rettenettől, mint öregapám bajsza. De persze az is eszembe jutott, hogy legközelebb csákánnyal kellene próbálkoznom.

Lúz úr észrevette a tolvajlást, és rögtön rám gyanakodott. Bekopogott részvaszával az ablakomon. Három napig rázott a hideg azután.

Egyszer az ezüsthátú Lúz urat úgy legyengítette a hőség egy három hónapig tartó kánikulában, hogy egyik délben kitotyogott a padlásfeljáróhoz, és lebucskázott a létrán. Elslattyogott az árnyékos kerítésig, ott végighaladt a telek hosszában, belegázolt a patakmederbe, belehempergett a vízbe, mint a komondorunk szokott, majd erőre kapva eltűnt az erdőben. Azóta sem láttuk többet, s végre a galambjaink is egyre lelkesebben burukkoltak, szaporodtak, tojtak, nem győztük vinni a galambtojásokat a piacra. Amíg gazdagon sütött ránk az éltető napsugár, termett a föld is, gyarapodtunk, kerekedtünk. Inségesebb időkben pedig odaóvakodtunk Lúz úr régi helyére a padlás végében, és egy kis csákánnyal levertünk egy maréknyi reszet vagy ezüstöt a hatalmas kupacból, s elcseréltük lisztre, cukorra, pálinkára. De Lúz úr a csengés-bongást mindig meghallotta, ilyenkor aztán bekopogott a tudjákmijével az ablakunkon. Olyankor mindannyiunkat elfogott a hideglelés, néha hetekre.

Én olykor még azt a rekedtes hangját is hallottam az üvegen túlról.

– Mindjárt lereszelem a fejed, vagy galambszarrá változtatlak, te átokfajzat! Ne merészeld elvenni azt, ami az enyém!

Ilyenkor előkaptam a Kis állathatározót, és bőszen lapozgattam, mert ami nincs benne ebben a bölcs könyvben, az hiába bagoly, nem létezik. Nem bizony!

*

J. Simon Aranka

Tavasz-hajnal haikuk

Fénylő fák húrján
tavaszi zsoltár-özön
bennem öröm sír

Éj fátyla libben,
titkát felfedi. Selymén
átsejlik a fény.

Ég alja pírlik.
Lassan bennem is dereng
a világosság.

Rózsa szirmait
szél ujja az ég alján
szanaszét szórja.

Rügyek feszülnek,
felfakadnak végtelen
tél-vájta sebek.

Zöld levél alján
tetszhalott báb ring. Belül
bomlik már a szép.

Hullnak a hajnal
fényes könnyei. Élet
sarjad gyászából.

Fűszálon vízcsepp
remeg. Tikkadt bogárka
szomját eloltja.

Ébredő fényben
hajnalszínek születnek
virág didereg.

Hajnali fényben
égre nyújtózó ágak
tavaszt álmodnak.

Nektárillat száll
bolondos széllel táncol
ijedten a méh.

Hullnak a hajnal
fényes könnyei. Élet
sarjad gyászából.

*

Tokaji Edit

Renátó

– Renátó! Hogy a rák egye ki a beled, gyössz mán le onnan?! – karcolt bele a délutáni csendbe az asszony rikácsoló, rekedt hangja olyan erővel, hogy a nádasban bogarászó madarak ijedten röppentek fel, és suhantak odébb a magasban. Behajtottam a könyvet, de előtte megjegyeztem: 148. oldal. Szokásom szerint olvasni jöttem a tópartra, mert imádtam az érzést, hogy a víz mellett heverészve mindenem megkapja az élményt. Az agyam a tartalmat, a szemem a szépséget, a testem a pihenést. Önkéntelenül a hang irányába fordítottam a fejem. A hat év körüli fiúcska épp egy faágról huppant a földre, és ruganyos mozdulattal már pattant is fel és szedte a lábát, hogy gyorsabb legyen, mint a fenyegetően hadonászó anyja, és a csattanni készülő pofon. A testes nő – a széttaposott papucsának, vagy a vaskos lábain szuszogva cipelt kilóknak köszönhetően – nem érte utol. Morogva botorkált a gyerek után, a falu szélén dülöngélő házak irányába.

Jól ismertem Renátót. Őt mindenki ismerte, mondhatnám úgy is, állandó csínytevéseivel gondoskodott róla, hogy „neve legyen” az apró faluban, ahová én is költöztem a világ zaja elől… mennyi is?… Talán már másfél éve. Épphogy betöltöttem a harmincadik évemet, valami konok elvágyódás kezdett növekedni bennem, egyre hangosabban dörömbölt az elégedetlenség, hogy egy modern rabszolga vagyok egy teljesen eltévelyedett világban. Utáltam a multit, ahol dolgoztam, gyűlöltem, hogy nincs időm semmire, az emberi kapcsolataimat sivárnak éreztem. Amikor egy álmatlan éjszaka után összepakoltam majdnem mindenem (azért csak majdnem, mert rengeteg cuccomat kidobtam), és közöltem a hozzátartozóimmal, hogy Illaberekre költözöm, anyám bevett két nyugtatót, pedig máskor csak egy felet szokott, apám megfordította a baseball sapkát a fején, ami nála azt jelentette, hogy nehezen megoldható problémával áll szemben. A bátyám csak annyit mondott: hülye vagy te, hugi. Másom pedig nem volt, akit beavassak a döntésembe. A szerelem épp csak megmutatta magát néha, de a jelek szerint tartósan nem kívánt velem egy fedél alatt élni.

Illaberek az isten háta mögött, csodás környezetben foglalta el azt a 8–10 négyzetkilométert, amit a településtáblák szabtak neki. Volt egy kocsmája, egy boltja, a postát bezárták, de Rózsika néninél a csöppnyi ábécében le lehetett adni és fel lehetett venni a küldeményeket. Ami mindig volt, a simogató csend. Már ha Renátó, vagy valamelyik rokona a népes táborból nem kurjantotta ki a fészkükből a madarakat.

Én úgy éreztem, megtaláltam a helyem Illabereken. Az őslakosok eleinte gyanakodva méregettek, mert mégis csak fura, hogy egy már-már vénlánynak számító, városi nőszemély idejön egyedül, időnként leheveredik a tóparton egy könyvkupaccal, vagy túrabotot vesz a kezébe, és reggeltől estig céltalanul lődörög a környéken. Amikor rájöttek, hogy nem vagyok se bolond, se veszélyes, kezdtek befogadni. Ezt onnan tudtam, hogy nem hallgattak el az asszonyok, ha beléptem a boltba, hanem zavartalanul szidták a kocsmabútor férjüket tovább. Rózsika néni polcain lassan megjelent a nulla százalékos gyümölcsjoghurt és a zabpehely, már ha ez a fura szerzemény ilyeneket akar enni. Renátó és a testvérei (mondjuk arra sosem jöttem rá, ki az édes-, ki a mostoha- és ki az unokatestvér) hangosan köszöntek az utcán: csókolom, néni! És végigmértek tetőtől talpig. Így éltem. Száz százalék home office, és teljes visszavonulás.

148. oldal – idéztem fel némi merengés után az oldalszámot, és már suhogtak is a lapok az ujjaim alatt. Ekkor azonban megreccsent mögöttem egy ág, riadtan odakaptam a tekintetem. Renátó állt előttem kikerekedett szemekkel, fekete haja égnek állt, koszos pólóján jókora lyuk éktelenkedett.

– Hát te? – kérdeztem meglepetten.

– Néni, mi van abban, amit nézel? – próbált belekukucskálni a félig nyitott, kezemből kicsúszott könyvbe.

– Betűk. Olvasok.

– Oszt mit olvasol? – keltettem fel az érdeklődését, és oszlattam el a bizalmatlanságát is, mert egy fürge mozdulattal mellém kuporodott. Egészen közel, annyira, hogy megéreztem ápolatlan szagát. Ösztönösen odébb akartam húzódni, de valahogy megtetszett a gyerek őszinte érdeklődése, hát maradtam.

– Ez egy történet. Tudod, mint a mesék. Neked mi a kedvenc meséd?

A gyerek vont egyet a vállán, szurtos kezével felvett egy követ és a vízbe dobta.

– Mondjak neked egy mesét? – kérdeztem olyan hirtelen, hogy még engem is meglepett.

– Mongyá hát – bólintott tétovázás nélkül.

Gondolkodtam. Mi is legyen? Nem túl nagy a meserepertoárom, de eszembe jutott anyu régi történeteinek egyike, amikor a jószívű hóember odaadta mindenét az erdőben éhező állatoknak, és amikor tavasszal elolvadt, millió apró hóvirág nyílt a helyén.

A kisfiú tátott szájjal hallgatta a mesém. A végén lakonikus egyszerűséggel közölte: jó vót. És elszaladt. Innentől kezdve azonban szinte mindig kileste, ha a tópartra mentem, mellém somfordált, és megkérdezte: mondol megint mesét?

Lassan azon kaptam magam, hogy esténként már újabb mesék ötletét skiccelem egy papírra, mert Renátó azokat a történeteket szerette legjobban, amelyekben egy fekete szemű kisfiú hősies tetteket hajtott végre. Kitaláltam hát mesebeli erdőt, hétfejű sárkányt, bajba jutott kislányt – a hős persze mindig a fekete szemű kisfiú volt.

Egy délután a virágokat kapáltam a kertemben, amikor Renátó felkapaszkodott a kerítésre.

– Begyöhetek hozzád?

Váratlanul ért a kérdése, de hirtelen nem találtam okot arra, hogy nemet mondjak. Mire észbe kaptam, a fiúcska majdnem mindennapos vendég lett nálam. De csak egy–egy mesére, amiknek a végén mindig annyit mondott: jó vót, és elszaladt. Furamód úgy éreztem, kezdem megszeretni az örökké koszos, gyászos körmű, kócos gyereket.

Egy este nagyon szép mesét találtam ki. Szinte vártam a kis vendégemet, aki egyre beljebb merészkedett, és már a konyhámban is mellém kuporodott mesét hallgatni. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor nem a szokásos ”jó vót”-tal hagyott ott. A történet végén felállt, egyik lábáról a másikra billegett, majd meleg tekintettel rám nézett és azt mondta:

– Ha nagy leszek, tudod, mi leszek? Rendőr. És majd ha fát lopol, ne félj, nem büntetlek meg, hanem elengedlek.

Miután elfutott, hangosan felnevettem. Aztán továbbgondoltam a dolgot, és elfacsarodott a szívem. Végül arra jutottam, hogy ennél őszintébben talán még senki nem fogalmazta meg, hogy szeret.

Az elkövetkező napokban összesűrűsödtek a tennivalók, rengeteg munkám volt, de vésztartaléknak kerestem egy rövid mesét a neten, ha Renátó megjelenik, ne kelljen elutasítanom. De nem jött. Három-négy nap is eltelt, nekem már fogytán volt otthon a kenyér is, pedig alig ettem, annyi határidős munka szakadt rám. Két táblázatgyártás közt felpattantam a biciklire, elugrottam a boltba. Míg Rózsika néni a szalámimat mérte, megkérdeztem tőle:

– Nem tetszik tudni, hová tűnt Renátó? Napok óta nem láttam.

– Jaj, szentem, kint vótak a gyámosok, oszt elvitték őket. Matild, az anyjuk agyvérzést kapott, azt se tudni, lesz–e még belőle valami, az a rongy alkoholista apjuk meg csak verte azokat a csóró kis purdékat. Összeszedték az összes gyereket oszt elvitték őket. Gondolom, valami gyivibe, vagy hogy hívják ezeket. Huszonhét deka maradhat?

A döbbenettől csak bólintani tudtam, nem jött ki hang a torkomon. A levegő is benn rekedt azonban, amikor fizetni akartam, kinyitottam a pénztárcámat, és hűlt helye volt a múlt héten felvett ötvenezer forintomnak. Végigkutattam az összes zsebet a tárcámban, és zavaromban csak hápogtam.

– Rózsika néni, tudom, hogy nem szereti a kártyát, de csak azzal fogok tudni fizetni – dadogtam zavarodottan, Rózsika néni pedig kelletlenül nyúlt a terminál után, és megkezdte a percekig tartó műveletet a számok beütésével, és a bűvészkedéssel, hogy legyen térerő, legyen kapcsolat…

Míg hazafelé tekertem, szélsebesen villództak a gondolataim. Biztos, hogy felvettem a pénzt, biztos, hogy a tárcámba tettem, holtbiztos, hogy nem nyúltam hozzá… De akkor ki? Bármennyire el akartam üldözni a gyanút, semmi másra nem jutottam, mint hogy Renátó… amikor legutóbb nálam volt, igen, egyedül hagytam pár percre, míg kiszaladtam az udvarra a macskának enni adni, mert olyan keservesen nyivákolt, hogy nem tudtam kellő átéléssel elkezdeni a mesét. És a pénztárcám, nos igen, az ott volt az asztalon. Mintha gyomron vágtak volna. Renátó? De az lehetetlen, ő kedvel engem! És ha az apja kényszerítette, mert kellett a pénz piára? Vagy egyszerűen a lopás számukra a hétköznapok része? A túlélés eszköze? Hisz mit is mondott, amin majdnem elérzékenyültem? Majd ha fát lopol…

Sok–sok napnak kellett eltelni, hogy kikászálódjon a lelkem ebből a csalódásból. Senkinek nem akartam elmondani, de a bátyám épp aznap este keresett chaten, és olyan friss volt az egész, és annyira búbánatos lehetett az ábrázatom, hogy végül kiböktem neki, mi bánt.

– Jaj, hugi, nem lehetsz ekkora lúzer!

Nem nagyon mertem védekezni, főképp nem visszatámadni, mert be kellett látnom, közel járt az igazsághoz. Ha a lúzer túl erős is, naiv voltam, ez tény. Mégis, mit hittem? De a dühöm sötét gomolygásán valahogy mindig átütött Renátó csillogó szemének fénye az emlékeimben. Olyan mély átéléssel hallgatta az utolsó mesémet. Ami hogy is volt? Hogy el ne felejtsem, leírtam, kicsit még a stilisztikán is javítottam. Véletlen vagy nem, nem tudom, de aznap este, amikor utoljára belenéztem a telefonomba, a hírfolyamban egy meseíró pályázat hirdetését vettem észre. Mi bajom lehet belőle, ha elküldöm a szép történetemet?

Hetek, sőt hónapok teltek el, minden visszatért a rendes kerékvágásba. Dolgoztam, kijártam a tópartra olvasni, nagyokat sétáltam, virágokat és zöldségeket neveltem, már lassan–lassan a télre kellett készülődni. Épp a faluban kerekeztem, hogy tüzelőt intézzek, és embert is, aki felvágja nekem a fát, amikor a bolt előtt elhaladva Rózsika néni kiabálása állított meg.

– Jaj, lelkem, jöjjön mán, mer van valami levele!

Örömmel értesítjük… futott át a tekintetem a sorokon, és fülig szaladt a szám. Megnyertem! Megnyertem a pályázatot! Számítanának rám a jövőben is, publikálási lehetőséget kínálnak, akár rendszeresen is, az első helyezéssel járó díj pedig… mennyi? Ötvenezer forint. Már hívtam is a bátyámat.

– Nem is vagyok lúzer, az univerzum, a sors vagy mittudoménmi kárpótolt, visszakaptam a pénzem!

A bátyám pár racionális kérdéssel megbizonyosodott, hogy nem buggyantam meg, végighallgatta a történetem, majd szeretettel a hangjában annyit mondott:

– Javíthatatlan idealista vagy, hugi, de tudod mit? Ha ez jó neked, maradj meg ilyennek.

B. Hargitai Margaréta, J. Simon Aranka, Tokaji Edit a 2024-es Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzői

Illusztráció: Cédrus-líra és -próza