március 13th, 2025 |

Szabó András Hugó: Emlék Áron püspökről

Pünkösd-szombat, véget ért az ünnepi szentmise. Imádkoztunk Márton Áron püspök boldoggá avatásáért (bár én szívem szerint azt pártolnám, hogy azonnal szentté avassák). Csoportommal vártuk, hogy indulhassunk a további utunkra. Várakozás közben szóba elegyedtem egy nálam talán 10 évvel fiatalabb helyi férfival. Beszélgetés közben gyerekkori emlékét mesélte el Áron püspökről.

»Szüleim egy kis faluban éltek, amit nem szerettek, de ha a szakmájukban akartak dolgozni, nem volt más lehetőségük. Engem, mint elsőszülött (és sokáig egyetlen) gyereket, sokszor elküldtek a Gyulafehérváron lakó apai nagyszüleimhez, „hogy egy kis világot lássak”. Később azért rájöttem, hogy inkább csak egy kis „gyerektelen” szabadságra vágytak, még túl fiatalnak érezték magukat a „családi boldogsághoz”. De most nem akarom őket bántani, bírálni.

Tehát én sokszor a nagyszülőkkel voltam. Nagyszüleim nagyon szerettek, jó dolgom volt náluk. Nagyapám ügyvéd volt, aki egy kicsit maga is csodálkozott azon, hogyan lehetséges, hogy magyar létére jogászként dolgozhat, és nem a Duna deltában építi a szocializmust csákánnyal, ásóval, de úgy látszik, vele akarták demonstrálni a rendszer „humanizmusát”. Nagyanyám a háztartást vezette és nagyon szívesen foglalkozott velem, bár néha talán túl szigorú volt hozzám.

Egy békés este nagyapám alig ért haza és ült le a karosszékébe, közölte nagymamával: „A kegyelmes úr holnapra magához kéretett. Úgy gondoltam, viszem magammal a fiút is.”

Nem értettem, miért lett olyan ideges a nagymama, akit mindig nyugodtnak láttam addig. Maga elé állított. „most mindjárt fürdünk, hajat mosunk. Holnap, ha a nagypapa elvisz a püspök úrhoz, hangosan, értelmesen köszönj, Laudetur Iesus Christus (ezt többször elismételte), utána kezet csókolsz neki. Nos, halljam, hogyan köszönsz?”

Elismételtem, amit kért, majd újból elgyakoroltuk, megfürdetett, megmosta a hajamat, gyorsan ágyba küldött, hogy pihenten ébredjek.

Reggel azután nagymama szép ruhába bújtatott, nagyapám pedig kézen fogott, és egy nagy házba mentünk. Egy pap jött nagyapám elé, pár szót beszélgettek, és a tisztelendő szinte azonnal bevezetett minket egy szobába, ami tele volt bútorokkal, egy nagy íróasztal, mögötte karosszék, több szék és a falak mentén szekrények. Egy idős, reverendás férfi állt az asztal előtt. Nagyapám köszöntötte, majd villámgyorsan odasúgta nekem: „ő a püspök úr”.

De hiába volt a nagymamai oktatás és felkészítés. Én rendes köszöntés helyett sírni kezdtem, ami nem nagyon illett egy már majdnem iskolás nagyfiúhoz. A püspök mellém lépett, fejemre tette a kezét, melyet súlyosnak éreztem, de valahogy ettől a mozdulattól megnyugodtam kissé. „Mi a baj, kisfiam, miért sírsz?”, kérdezte. „A nagymamám egyszer azt mondta, a püspök úr egy igazi szent. És én még soha nem láttam élő szentet.”

Mai felnőttfejjel úgy vélem, hogy Áron püspök egy pillanatra megrendült. De ez csak egy másodperc lehetett. Előbbi nyugodt hangján mondta: „Most menj a kertbe, sétálj egy kicsit, amíg a nagypapáddal beszélek. Tiszteltetem a nagymamádat.”

Nem tudom, meddig sétálgattam a kertben, és bár egyedül voltam, nem féltem, végül egészen megnyugodtam. Megjelent nagyapám és ugyanaz a pap, aki érkezéskor fogadott minket, most a tisztelendő kiengedett a nagykapun. Nagyapám fogta a kezemet, mentünk hazafelé. Egy ideig hallgatott, majd megszólalt: „Tudod mit? Nagymamának azt mondjuk, hogy úgy köszöntötted a püspök urat, ahogy ő tanította. A többi részlet a mi titkunk marad.”

Sajnos többé nem kerülhettem ilyen közel a kegyelmes úrhoz, és mikor bérmálkoztam, már utóda volt a gyulafehérvári püspök, akitől a szentséget megkaptam. De még ma is úgy sejtem, úgy gondolom, nagymamám nem tévedett.«

Illusztráció: Csomafáy F. fotójának fh.