Ványai Fehér József: Nemtudomka iskolába megy

*

Elsős tanítónőm, Kaktuszvirág hideg, mint az északi szél, szőke, mint egy francia filmszínésznő, és kék a szeme, mint giccses vízfestményen a tó tükre. Ujjatlan, térdig érő ruhájára emlékszem az osztályképről, az ünnepi viselet elején csonka kereszt, a két szár találkozási pontjánál gombdísz. Lábát összezárja és elegánsan félrefordítja a fényképész masinája előtt, viszont így láttatni engedi bal combja külső felületét, legalábbis amíg a szövet elválik az emberi bőrtől.

Nem tartozom a kedvencei közé, de általában jó jegyet ad nekem, hamar rájön viszont, hogy kézügyességem nem a legjobb, kivált, ha ragasztani kell, olyankor ujjaim inkább egymáshoz tapadnak, mint a karácsonyi papírdísz, a fára szánt lánc. Nem arról híres, hogy semmit sem ad a protekcióra, nem ritka látvány a mellékutcán a suli felé osonó anyuka, kezében hálószatyor, benne szép tyúk. Kaktuszvirág nem sok időt tölt a faluban, másodikra már lead minket, máshova megy férjhez, nem esete a munkásruhában, gumicsizmában a téesz-központ felé baktató traktoros.

Másodikra már Violin Emmynek hívják az új tanítónőnket, középkorú hölgy agyoncigarettázott hanggal, viszont kedves és magabiztos, tökéletesen azonosul pedagógusi szerepével, megszeretjük. Érti a dolgát, tanulmányainkkal jól haladunk, számtanból ellátunk százig, aki okos és ügyes, folyamatosan olvas és szépen ír. Éppen ezért felfoghatatlan, amikor egyszer csak eltűnik, sohasem látjuk többé. Vajon mi történhetett vele? A felnőttek világából semmi sem szivárog le, pláne, ha titokról van szó, olyasmiről, ami nem a gyerekre tartozik. Mi nem érzékeljük, hogy bármi probléma lenne Violin Emmyvel, hiszen mindig pontosan érkezik és távozik, óráit megtartja, fejünk megtelik új ismeretekkel – mindez nem számít, ha valami ismeretlen erő befolyásolni óhajtja kisded világunkat, megtörténik, függetlenül attól, hogy nekünk mi volna jó. Megtanuljuk, szűk agyú kisfejünkbe beverettetik, hogy aminek úgy kell lenni, az úgy is lesz, ez a törvény.

Emmy így marad meg örökre: távolba meredő szem, szája sarkában rejtélyes mosoly.

De hiába minden, a kertek alatt távozik, helyette a főbejáraton Kövi Rózsa érkezik. Fiatal és csábos, hosszú a szempillája és a haja, bőre finoman kreol, körme festett és hosszú. Addig nincs vele baj, amíg zongorista ujjain díszeleg, viszont ha favonalzó után nyúl és kezével lesújtani készül, villognak a sötétben, mint a szentjánosbogarak. A fiúk azonnal szerelmesek lesznek belé, a lányok pedig irigyek rá, versengünk, ki segítse haza, pontosabban szolgálati albérletébe vinni a dolgozatfüzeteket.

Kövi Rózsa, mint egy indiánlány, korabeli Pocahontas, bár még nem ismerjük ezt a mesét, a polcokon Nemtudomka és A rendíthetetlen ólomkatona, Móra Ferenc, Illyés Gyula. Az én Pocahontasommal legközelebb Bálványosfürdőn találkozom, ahová őrsvezetőhelyettes-képző táborba küldenek harmadikban, ő kíséri be a csapatokat a vasútállomásról, már nem tanít Ködmönösön, de én azonnal felismerem, nyakában kisdobos nyakkendő, az enyémben is, két szárát kilyukasztott gesztenye fogja össze, volt tanítómnak illik a szerelés, pedig nyilvánvaló, hogy nem kisiskolás már, a Túrér-tó partján haladunk, ahonnan még döglött béka sem kuruttyol, Pocahontas sötétbarna hajába bele-belekap a déli szellő, a szembejövő férfiak megsüvegelik, azonnal féltékeny leszek rájuk, de nem mutatom ki, kisfiú-szívem aritmiásan ver, elviselek mindent, csak az idő, amiben most a gyöngykavicson sétálunk, maradjon így mindörökké…

A táborban faházak és menetelés mindenhová, ebédlőbe, sportpályára, strandra, és közben kötelező ének, mint a mókus fenn a fán, bár ez inkább úttörők dala, teli torokból nyomjuk, annyi energia szorult belénk, hogy sohasem fáradunk el. Az emeletes faágy előtt állok és jelentem a rajvezető pajtásbácsinak, hogy beágyaztam s készen állok reggelire vonulni. Elemi honvágy kínoz, nem érzem itt jól magam, alig bírom kivárni a napot, hogy vonatra szálljak, amely majd hazadöcög velem.

Harmadikban Nusejka tanító szőke, de bongyor, mint Marilyn Monroe a Niagara című filmben, csacsog és csicsereg, feje tetejétől a talpáig nőből van, de tökéletesen tisztában vagyunk vele, hogy nem nekünk, kisfiúknak, hanem a fekete bajuszos bácsiknak. Töviskesből jár át minket tanítani, kevés a pedagógus, a pártbizottság szervezte meg az iskolák közötti együttműködést, így kapjuk meg őt. Töviskesről Ködmönösre 424-es csühössel döcög, hogy aztán a vasútállomáson biciklire pattanjon és bekerekezzen hozzánk. Gyakran késik, leginkább a vasút miatt, télen a hó belepi a váltókat, nyári hőségben kitágulnak a sínek, örülünk is meg nem is, minden diák kedveli a lógást, de belül sejtjük, nem mehet ez így sokáig, lemaradunk a tanulásban és bután halunk meg.

Kézitáskáját összecsippentett ujjai között tartva beviharzik Nusejka tanító néni, szeretjük, de nem annyira, hogy a rosszalkodásról lemondanánk, szemtelenkedünk vele és kinevetjük, egymást verjük, órán hangoskodunk, nem képes fegyelmet tartani, a számtant Kormos Valér igazgató-helyettes veszi át tőle, nagydarab férfi, pisszenni sem merünk az óráján, a padsorok között járkál negyvenöt percig folyamatosan, sohasem fárad el, s közben beszél, beszél. Ha megáll, biztosan kérdez, s aki nem ismeri jól a szorzótáblát, könnyen felsül.

Amúgy jóságos manus Kormos tanár úr, már így hívjuk, nem tanítónak, nem illene hozzá utóbbi titulus, szinte kéjjel ejtjük ki szánkon a tanár urat, aki sohasem büntet, testi fenyítést pedig pláne nem alkalmaz, csupán egy rossz szokása van, az viszont ránk nézve megszégyenítő, megalázó, ha valaki nála nem tudja egy egyszerű kérdésre a választ, mondjuk mennyi hétszer hat, vagy hatvanháromban a kilenc hányszor van meg, csak áll és a semmibe bámul, netalán ennél is rosszabb feleletet ad, súlyosan téveszt, nos olyankor a tanár úr szépen, komótosan odasétál hozzá, megáll előtte s a krétával vonalat húz a buta orrára. A hibázó majd elsüllyed szégyenében, inkább vágta volna pofon vagy húzná fel a pajeszát az égig, de ez, ez az orrkrétázás maga a pokol mélységes bugyra…

Nusejka meggyógyul és visszatér hozzánk, de a bizonytalanság körülötte csak nőttön-nő. Cziczás Pista rosszfiú terrorizálja a többit, erre a bátrabbak és a vadabbak fellázadnak ellene, szíjra fűzik és úgy hordozzák, húzzák körbe-körbe az udvaron. Pisti eleinte talán még élvezi is, mutatja, hogy ő mennyire nem fél a fájdalomtól, aztán mikor már horzsolt sebébe ragad a salak, szabadulni próbál, de akkor már késő, erősen vérezni kezd. Szerencsére Alpári Sanyi, a vörös hajú, szeplős osztálytársunk, aki Cziczás után a második legerősebb, rájön, hogy ez azért már mégis túlzás, ezt azért már tényleg nem szabad, elkiáltja magát: Takarodó! Sanyi futni kezd, mire a többi rosszcsont nyomába szegődik, mintha ott sem jártak volna soha. A megszégyenített pedig feltápászkodik, megrázza és leporolja magát, aztán mintha mi sem történt volna, odébb áll – arcizma sem rezdül, pedig erősen sajog keze-lába.

Susolina Jánost Dinnyének csúfoljuk, mert akkora a feje, mint egy görögdinnye. A jelek szerint nem sok ész szorult bele, mert a legegyszerűbb tanítói kérdésekre sem tudja a választ, mire szűnni nem akaró röhögés az osztály válasza.

Dinnye megszökik, egyszerűen lelép a suliból, hátra sem nézve fut, végre megszabadul. ,,Hozzátok vissza!’’ szól Nusejka ukáza, nem merünk nemet mondani, bár érezzük, hogy a kérésnek álcázott parancs nem erősíti amúgy is ingatag tekintélyét, mindegy, szedjük a lábunkat Dinnye után, a sarkon megpróbál elrejtőzni a nyárfa mögé, kerekded teste nem engedi a tökéletes eltűnést, kilóg a keze, a válla, a lába, megszólítjuk szép szóval, kísérletezgetünk a lelkére hatni, nem megy, dacos, önfejű, a végén persze, hogy kiosztunk neki pár tockost, hátracsavarjuk a kezét, nem volna szabad, de kezdjük érteni a felnőttek törvényét, a cél szentesíti az eszközt, Dinnyét leadjuk a tanító néninek, belevágjuk a padba, magába roskad, a tanterem szomorú díszleteit bámulja, durcás, de egyelőre marad, mert tisztában van vele, hogy az otthoni pofonok súlyosabbak lesznek, melyek kijárnak így is úgy is.

Különben haverkodunk is Dinnyével, csak azt nem csípjük, ha megbolondul, olykor beszélgetünk vele, szeret a szülei nemi életéről beszámolni, legalábbis arról, amit mi a felnőttek szexéről gondolunk, nyikorgott az ágy, eleveníti fel az éjszaka történéseit Dinnye, amit ő cáfolhatatlan bizonyítéknak tart, mi kevésbé, hiszen az ágy akkor is nyikorog, ha a másik oldalára fordul az ipse.

Keményebb figura Fűfa Oszi, túlkoros, nálunk fejjel magasabb, talán már serked a bajusza, legalábbis valami homálylik az orra alatt, kiskabátban és szövetnadrágban jár, mint a felnőttek, nem mondjuk ki, de félünk tőle, egyszerűen átlépi a padot, amiben ülünk, lába elsuhan a fejünk fölött, de nem merünk szólni egy szót sem, ritkán agresszív, de akkor nagyon, simán leken egy pofont, ha szerinte kiérdemelte az illető, én is megjárom vele, buzgómócsing vagyok, amit ő nem tud, örömmel jelentkezem és megadom a helyes választ, előtte ülök, nem értékeli eminensségemet, mikor a tanító néni nem látja, hátulról meglök, de úgy, hogy a fejem előre bicsaklik s a számat beverem a pad szélébe, kireped, vérzik, de nem szólok, nem árulkodom és nem sírok, beszívom, beiszom a vért, a nyelvemmel nyalogatom a számat addig, amíg nem csillapodik a vérzés, alsó ajkamon ma is meglátszik a meggymagnál valamivel kisebb, borsszemnél nagyobb forradás, az incidens örök emléke, nem haragszom érte, nem gyűlölöm Fűfa Oszit, ő csak megismerteti és elfogadtatja velem az örök törvényt, hogy az erősebb szabja meg a világ folyását, a gyönge pedig végrehajtja, amit kiró rá az élet.

Vagy csak féltékeny, irigy volna rám Oszi, mert padtársával, Panyolay Tamással én is barátkozom? Ők ketten az erő és az ész társulása, egyértelműen uralják az osztályt, Fűfa üt, ha kell, Tamás pedig megold, ő a csavaros számtanpéldák titkos kulcsainak első megfejtője, az átlagnál magasabb, jóképű gyerek, szemüveget hord, de ez nem rombolja tekintélyét, jólfésült és okos homlokán megcsillan a Nap, tetszik a lányoknak, nyíltan vállalja, hogy szerelmes Zatureczki Melindába, a legszebb lányba, aki úgy néz ki, mint egy életre kelt Barbie baba.

Panyolay Tamás kis papírcetlit dob az olajos padlójú tanterem középső padsorának harmadik padjához, Melinda lába elé, aki mosolyog és felveszi, a tanár éppen nem néz arra, a kis Marylin szétbontja a lapocskát s mivel már úgy-ahogy megtanultunk olvasni, kibetűzi, hogy ,,sz-e-r-e-t-l-e-k, Tamás’’. Melinda nem gyűri össze a papírt, hanem úgy, ahogy van, beteszi köpenye zsebébe, s majd csak akkor veszi elő, ha szünetben a folyosóvég félhomályában egyedül lesz, puszit nyom az írásra, én is, gondolja magában, én is szeretlek, Tamás, én csak irigykedem rájuk, ők is gyerekek még, mint én, de bátran vállalják önmagukat, míg én gátlásaim ólomsúlyától elnehezedve csak őrlöm magam, jó nekik, szerelmesek és ezt eszük ágában sincs titkolni, nekem is tetszenek lányok, de még magamnak sem merem bevallani, ha rápillantok valakire és ő visszanéz, azonnal elkapom a tekintetem, gyáva és mulya vagyok, ismeretlen erő béklyóz, félelem a megszégyenüléstől és az elutasítástól, míg Tamás kis kézitükröt ajándékoz Melindának, aki azt elfogadja, remek tükröcske, elfér a tenyerében vagy két összecsippentett ujja között, a kis Marylin belenéz a tükörbe és megállapítja, hogy ,,tényleg szép vagyok’’.

Panyolay Tamással hazafelé húzzuk a szánkómat, téli alkony, tapossuk a havat, kezd sötétedni, a Hajós útról a Három Rózsára kanyarodunk, átázott a cipőnk és kesztyűben is fázik a kezünk, ők a Három Rózsa és a Bíbic sarkán laknak, kis nádtetős parasztház, olyan alacsony a mennyezete, hogyha egy iskolás gyerek kinyújtja a kezét, feléri, Tamás bátyja Gusztáv, de mi csak Gusztinak hívjuk, nálunk két évvel idősebb, de mintha egy másik világban élne, vészesen hallgat, a háttérbe húzódik, tesz-vesz a satupad körül, Tamás anyja magas, barna asszony, mindig kontyban hordja a haját, legszebb az, amikor jó a kedve és énekel, persze, ilyesmi inkább nyáron, csöndes estéken fordul elő, kihallatszik a hangja az utcára, ,,galambszívet örököltem az édesanyámtól’’, viszont most decembert mutat a naptár és ketten húzzuk a szánkót a ropogó havon Tamással, legyünk barátok, mondom neki csak úgy spontán, minden előkészület nélkül, erre ő nem válaszol semmit, csak egyetértően bólint, és innentől fogva barátok leszünk annak ellenére, hogy még mindig érzem a számon a Fűfa Oszi okozta sebet, Tamás okosabb nálam, kiváló számtanból, az osztály legjobbja, mindig ő mondja be legelőször az eredményt, egyszerre irigylem és nézek fel rá, ellenben a szánkó az enyém, én is menő vagyok a magam módján, mert ilyen járműve senkinek sincs, apám csinálta a téesz lórési melléküzemág-egységében fából és vasból, kötélből, kifényesedett a talpa a sok használattól, de a szánkózást nem lehet megunni.

Aztán Panyolay Tamás beteg lesz, sárgaság, nem értjük, miféle kórság ez, bár a nevét könnyen megtanuljuk, a szín beszédes. Sokat, majdnem egy egész hónapot hiányzik, de neki meg sem kottyan a mulasztást bepótolni a suliban. És tényleg, a bőre mintha sárgább lenne a miénknél, amikor újra belép a terembe, de nem csúfoljuk érte, hiszen az osztály esze tér vissza közénk. Nem szólunk neki róla, hogy közben megalakult és már fel is oszlott a ,,Fekete Kéz’’, amely szervezet ismeretlen helyen és elfelejtett időben jött létre nem pontosan megjelölt céllal, egy alig használt spirálfüzet fedőlapjára ráírjuk, hogy ,,Fekete Kéz’’, ennyi, a belső lapokra sohasem kerül egyetlen bejegyzés sem, csak néha rápillantunk a címre és borzongva olvassuk a betűket, nem történik semmi, de akár történhetne is, igen, olyasmire van szükségünk, hogy legyen jelképes fegyver a kezünkben, amellyel megbosszulhatjuk a rajtunk esett sérelmeket, megakadályozhatjuk az agresszív felnőtteket túlkapásait, nem bántanánk őket nagyon, sőt egyáltalán nem, csak az önbecsülésünket szereznénk vissza általa pontosan körül nem határolt módszerekkel és technikákkal. A Fekete Kéz érdektelenség okán feloszlik, be sem jelentjük a megszűnést, egyszerűen nincs tovább.

Két évre elveszítjük egymást Tamással, átszervezés, ő negyedikben Usonkáné elé jár a Futurába Shenki Tiborral együtt, én a Bem útra Pisztácia elé, jó tanító, legkiválóbb a faluban, érthetően magyaráz, kis kontyban barna színű haja, tekintélyes, mintha a régi úri világból lépett volna elénk, parasztgyerekek közé. Távolságtartó, de igazságos, szakmailag messze fölötte áll kollégáinak, a tsz-titkárnőkből pedagógussá avanzsáltaknak, ugyan lépten-nyomon nem érezteti velük, csak mindenki tudja, hogy Pisztácia férje iskolaigazgató, átcsúszott az elvtársi szűrőn, humánusnak néz ki, bár gyorsan jár a keze, másodpercet sem haboz, ha renitens gyereknek kell lekeverni egy makarenkói pofont, ahogy a szakmában hívják, a penetráns taslást. Kockás öltönyével, nyírt bajuszával kirí a képesítés nélküli tanarak világából, ha egyenruhát adnának rá, senki sem mondaná meg, hogy nem vezérőrnagy egy első lépcsős katonai alakulatnál.

(Részlet a Magyar Amarcord, avagy drága cukorfalatkáim című készülő regényből)

Illusztráció: Lit2Go Books