Oláh Tamás: Tisztult hangon

183 oldal
Cédrus Művészeti Alapítvány, 2025
ISBN: 978-615-6801-39-5

eredeti ár: 2990 Ft
webshop ár:
2 390 Ft + 760 Ft postaköltség
Megrendelés

Ajánlás

Oláh Tamás sokarcú költő, hiszen ír gondolatáramlatot rögzítő szabadverset, impresszionista költeményt, epikus szál mentén kifeslő lírát, és nagyon gyakran kulturális élményekből táplálkozó, a választott témát rendre átértelmező, artisztikus verset. A szerző ebben a kötetében ciklusokba rendezte témája és műfaja alapján összetartozó korábbi verseit. Új írásait is ezen elv szerint helyezte el kötetében. Most is megpróbálja a változásban az örök pillanatokat megragadni, az érzékek hatalma által közvetített világ hatásaiból az egymásba áttűnő érzéseket visszaadni. Többségében versnovellákat tartalmaz, olyan írásokat, amelyek a vers és a novella jellemzőit egyaránt viselik. A költő ezekben nem önmagáról ír, hanem arról, amit más helyzetébe, szerepébe bújva megfigyel, lát. A szerzői én itt az epikai hősnek adja át a szót. A színművekben gyakori „félre” kiszólások a személytelenítés szolgálatában állnak. A költő áthelyezi nézőpontját valaki másra, és közvetlenül az olvasóhoz fordulva szól valamiről. Fokozzák a személyestől való eltávolodást az utalások, idézetek, bejátszások is. Sokszor ezek a beékelések egymással is feleselnek, kommentálják a versgondolatot. A világ és a lét poétikus ábrázolásaiból a költő önarcképének egy-egy vonása sejlik fel, és ott rejtőzik verseiben a morális komolyság is, ilyen módon érvényesítve a sokszor elfelejtett esztétikai törvényt: a művészi megjelenítésben az erkölcsi üzenetnek is helyet kell kapnia.

Vers a kötetből

Kutyaélet

A földszinti kis lakás
rejtőző bánata,
vakolathullató éveken át,
üresen állt,
aztán néhány
hónappal ezelőtt
új hengerelt virágok
kerültek falára.

Vajon ki költözik majd bele?

Legfeljebb
az ajtó ablakszemén
misézett be
egy kis napfény.

Korábban két szomjas
férfi lakott benne.
Nem firtatta senki
mi a valódi kapcsolatuk,
aztán egyik napról a másikra
megunták sötét unalmukat,
és elköltöztek.

Most hárman vették birtokba.
Egy nő,
kit az égiek sirathattak, látván
lábai bicegő ritmusát,
és egy férfi,
arcán hosszú éjszakáinak
nyomaival.

Meg a kutyájuk.

Ahogy ott álltunk ebszemében,
mint visszacsengő refrén,
búsan villogott a türelmetlenség:
már tapasztalta: az élet nem álom.

A nő rám támadt,
hogy miért írtam neki
névtelen levelet
hogy ugat…
Nem, én még
sosem írtam
effélét,
de sajnálom a kutyáját.
Talán a csendet űzte valami,
másik világba, vonyításával.

A következő nap
a férjével tudtam szót váltani.
Nemrégen szabadult,
rongyos szárnyakkal a börtönből.
Nem volt se munkája, se otthona.
A feleségével Horvátországban
ismerkedett meg.

Miből jutott rá neki, kitudja.

Nem első látásra szeretett bele,
csak másodjára, mikor megtudta,
most kapott a nő egy kis lakást
a szeretetszolgálat révén.
– Ott mindjárt kinyílt
a szerelem szirma a kezemben,
– és elvettem feleségül.

Vajon hogyan sikerült ezt
egy idegen országban
elintéznie?

Csendben hallgattam
csalfa játékának fénylő szavait.
– Bánom is én, hogyan néz ki,
mikor az árnyamat végre
sikerült levágnom magamról.
Most van hol laknom. Munkám is.
Azóta a nap is körülöttem forog.
Majd álmodom tükrök között
valaki mást, a hétköznapokra.
Tette hozzá ravasz képpel.

Mértani pontossággal mérte fel,
mint jég alatt a fuldokló,
a lehetőséget
egy új lélegzetvételre.

Rossz sejtelem fogott el,
reméltem nem gyilkosságért
ült hosszú éveket.

A bérház szürke udvarán
a gyenge szél sepregette tovább
az ecetfák őszi leveleit.
Ritka pillanatként
a napsugár mérte végig
rövid útját.