Fordításmű

március 5th, 2025 |

Ludwig Thoma: Csibészkedések (részletek)

•

Szalai Lajos

Ludwig Thoma és műve

Ludwig Thoma 1867. január 21-én született a bajorországi Oberammergauban, ahol az apja főerdész volt. A gyermek Thoma az erdészházban nőtt fel. Mozgalmas iskolaéveit követően erdészettudományt tanult, röviddel később pedig jogot Münchenben és Erlangenben. 1893-tól 1899-ig „a kisemberek“ ügyvédjeként dolgozott Dachauban, majd Münchenben. 1899-től 1914-ig a “Simplicissimus” című szatirikus folyóirat munkatársa volt, s ebbéli minőségében egy alkalommal hat hetet börtönben is ült egy erkölcsvédelmi egylet megsértésének vádjával. 1907-ben Hermann Hessével megalapították a „März“ című folyóiratot, amelyben neves értelmiségiek tiltakoztak a kibontakozó világháború ellen. Az Első Világháborúban kis ideig szanitécként szolgált a fronton. 1915-től parasztok és erdészek között élt Rottach am Tegernseeben. Itt halt meg 1921. augusztus 26-án.

Thomának gyakorta kellett váltogatnia az iskoláit, mert a magaviseletét mindig „valamiféle durvaság“ jellemezte. A „Csibészkedések” (eredeti cím: Lausbubengeschichten) egyik epizódjában ezt kérdezi tőle az iskolaigazgató: „Mi akarsz lenni tulajdonképpen, te eldurvult szubjektum? Azt hiszed, hogy valaha is képes leszel lezárni humán tanulmányaidat?” Ugyanilyen és hasonló kérdéseket gyakran tettek fel neki. Amikor már neves szatirikus író volt, 1905-ben megjelentette a „Csibészkedések”-et, amit 1907-ben a „Frieda néni” követett. Bár ezekben a pimasz történetekben a humor az egyeduralkodó, mégis mélységes komolyság bújik meg a vidám epizódok mögött: a megértés hiánya a legtöbb felnőtt (s köztük is főleg a tanárok) részéről az olyan nebulók iránt, akik karaktert mutatnak és saját véleménnyel rendelkeznek. A tanárok között alig akadt jóindulatú barátja vagy bajtársa a diákoknak. Ezek a pedagógusok többségükben különcök voltak vagy zsarnokok, akik mindenben lázadást szimatoltak, vagy éppenséggel jóravaló fickók, akik sóhajtozva tudták le a szolgálatukat. Az egész rendszer nem volt más, mint állandósult ártalmas hatásgyakorlás. A Vilmos-kori drill, amely a bajor erdőségek legtávolabbi zugaiba is eljutott, direkt kihívás volt az ellenszegülésre, s az alapigazság, mely szerint a nyomás ellennyomásra késztet, a diákok „büntető” csínyeiben csapódott le.

Ludwig Thoma

Az úrfi

A nyáron a Scheck gazdáéknál megszállt egy család. Nagyon előkelő család volt, egyenest Poroszországból.

Amikor befutott a poggyászuk, én éppen a vasútnál voltam, és a forgalmista azt mondta, csupa bagaria, ezeknek a bőrük alatt is pénz lehet.

Az anyám meg azt mondta, ők igen finom emberek, mindig köszönj nekik, Ludwig.

Az úrnak fehér szakálla volt, a csizmája pedig hangosan csikorgott. A hölgy örökösen kesztyűt viselt, és ha valahol nedves volt a talaj, felsikoltott: „Juj!”, s felemelte a ruháját.

Ahogy megérkeztek, mindjárt másnap körbejárták a falut. Az úr nézegette a házakat és közben meg-megállt. Én pedig meghallottam, ahogy azt mondja: „Csak azt tudnám, miből élnek ezek az emberek.”

Már este volt, amire odaértek hozzánk, s mi épp vacsoráztunk. Anyám köszönt nekik, s az Annácska szintén. Ekkor az úr odajött feleségestől és megkérdezte: „Mi az, amit esznek?”

Szalontüdőt ettünk gombóccal, s az anyám meg is mondta neki.

Aztán meg azt kérdezte az úr, hogy mindig gombócot eszünk-e, s a felesége egy cvikkeren át méregetett bennünket. De az nem is volt igazi cvikker, mert egy pálcanyélre volt felszerelve, s a hölgy hol felnyitotta, hol meg becsukta.

Anyám így szólt hozzám: „Állj fel, Ludwig, és köszöntsd az uraságokat”, s én úgy is tettem.

Azután az úr megkérdezte tőlem, hogy mi vagyok, én pedig azt válaszoltam, hogy gimnazista vagyok. Anyám pedig azt mondta: „Most végezte el az első gimnáziumi osztályt, s feljebb léphet. Latinból kettese volt.”

Az úr megpaskolta a fejemet és azt mondta: „Okos fiú; egyszer eljöhetsz hozzánk és játszhatsz az én Arthurommal. Annyi idős, mint te.”

Aztán megkérdezte az anyámtól, mennyi pénzt keres havonta, ő meg egészen elvörösödött és azt mondta, hogy száztíz márka a keresménye.

Az úr a felesége felé fordult és azt mondta: „Emilie, az alig harmincöt tallér.”

A hölgy pedig újból a szeméhez emelte a cvikkerét.

Aztán tovább indultak, s úgy, hogy még mindenki jól hallhatta, az úr most is megjegyezte: „Csak azt tudnám, miből élnek ezek az emberek.”

A következő nap láttam az Arthurt. Ő azonban nem volt olyan nagy, mint én, egészen a válláig leérő hosszú hajat viselt, a lábai pedig igen vékonyak voltak. Jól láthattam, mert térdnadrág volt rajta. És volt ott még egy férfi, akinek szemüveg volt az orrán. Arthur házitanítója. A Rafenauer-birtok közelében álltak, ahol az emberek szénát gyűjtöttek.

Az Arthur feléjük intett és megkérdezte: „Mit csinálnak azok ott?”

A házitanító pedig válaszolt neki: „Összeszedik a szénát. Ha már eléggé kiszáradt, azzal takarmányozzák az állatokat.”

A Lorenz Scheck volt éppen nálam, s el kellett bújnunk, mert igencsak elfogott bennünket a nevetés.

Anyám az ebédnél közölte velem: „Megint itt járt az az úriember és azt mondta, hogy délután látogasd meg a fiát.”

Én azt válaszoltam erre, hogy inkább a Lorenz-cel mennék horgászni, de az Anna nyomban letorkolt, hogy mindig csak a parasztsuttyókkal akarok csatangolni, anyám pedig így szólt: „Csak a hasznodra válik, ha finom emberekkel érintkezel. Jó modort tanulhatsz tőlük.”

Muszáj volt mennem, de egyáltalán nem örültem a dolognak. Kezet mostam, magamra öltöttem a szép zakómat, aztán elindultam. Azok éppen kávéztak, amikor odaértem. Az úr volt ott, a hölgy és még egy lány is, aki olyan idős lehetett, mint a mi Annánk, csak szebb ruhákat viselt és sokkal kövérebb volt. A házitanító is jelen volt az Arthurral együtt.

„Ez itt a mi ifjú barátunk”, mondta az úr. „Arthur, fogj kezet vele!” Aztán engem kérdezett meg: „Na, ma megint gombócot ettetek?”

Én mondtam neki, hogy ma nem gombócot ettünk, majd leültem, és kaptam egy kávét. Ez az egész borzalmasan unalmas volt. Az Arthur nem szólt egy szót sem, csak engem nézett egyfolytában, s a házitanító is hallgatagon ült a helyén.

Ekkor az úr megkérdezte, hogy Arthur végzett-e már az aznapi penzumával, a házitanító pedig azt mondta, hogy végzett; van ugyan még egy-két hiba benne, de már látszik a fejlődés.

Erre az úr azt mondta: „Nagyszerű, ön ma délután egyedül sétálgathat, mert az ifjú gimnazista fog Arthurral játszani.”

A házitanító felállt, az úr pedig adott neki egy szivart és azt mondta, vigyázzon rá, mert igen jó fajta.

Ahogy a házitanító eltávozott, azt mondta az úr: „Bizony szerencséje van ennek az ifjú embernek, hogy magunkkal hoztuk. Ilyeténképpen sok szép dolgot láthat.”

Ám a kövér lány így szólt: „Én förtelmesnek találom; állandóan magamon érzem a szemét. Attól tartok, hogy hamarosan verselni is fog, mint a legutóbbi.” Mi kisvártatva felálltunk, s Arthur azt mondta, hogy meg akarja mutatni nekem a játékait.

Volt neki egy gőzhajója. Ha felhúzta az ember, forgásba jöttek a kerekek, s hajó vígan úszni kezdett. Sok ólomkatona és matróz volt a hajón, s Arthur azt mondta, hogy ez egy hadihajó és „Poroszország” a neve. Viszont a Scheck-birtokon nem volt nagyobb víz, s így nem láthattuk, milyen messzire jut el a hajó, ezért aztán azt mondtam, menjünk el inkább Rafenauerhez, ahol van egy halastó, s ott jól szórakozhatunk.

Arthur rögvest megörült a dolognak, én meg cipeltem a gőzhajót.

A papája utánunk kiáltott: „Hová, hová ifiurak?” Én pedig mondtam neki, hogy megúsztatjuk a hajót a Rafenauer halastavában.

A hölgy azt mondta: „Arthur, te semmi esetre sem cipekedhetsz. Neked túl nehéz a hajó.” Mondtam neki, hogy majd én fogom cipelni, s Arthur papája is csak nevetett és azt mondta: „Ez egy erős bajor; minden nap tüdőt eszik és gombócot. Hahaha!”

Mi pedig mentünk tovább, a Scheck-birtok mögött, át a nagy réten.

Az Arthur megkérdezte: „Te tényleg erős vagy?”

Mondtam neki, hogy könnyedén földhöz vágom, ha van kedve megpróbálni.

Ehhez azonban nem volt mersze, s azt mondta, szeretne maga is ilyen erős lenni, hogy ne kelljen semmit se eltűrnie a nővérétől.

Megkérdeztem, hogy veri-e őt a lány.

Azt mondta, nem, de ha rossz jegyet kap, a nővére mindig úgy jártatja a száját, mintha bármi köze lenne hozzá.

Mondtam neki, hogy ezt jól tudom magam is; minden lány ezt csinálja, de nekünk nem szabad semmit se eltűrni. Egyáltalán nem nehéz leszoktatni erről őket, elég, ha alaposan rájuk ijeszt az ember.

Arthur megkérdezte, mi a teendő, én pedig azt mondtam neki, hogy elég, ha egy lábatlan gyíkot teszünk az ágyukba. Ha ráfekszenek, hideget éreznek és elkezdenek rettenetesen visítozni. Ilyenkor aztán megígérik az embernek, hogy többet nem akarnak annyira okosnak lenni.

Arthur azt mondta, ehhez nincs mersze, mert esetleg verést kap érte. Én azonban közöltem vele, hogy ha az ember fél a veréstől, akkor nem szolgál rá egy jó kis szórakozásra, erre aztán megígérte, hogy megteszi.

Én ennek borzasztóan megörültem, mert egyáltalán nem tetszett az a kövér lány, s arra gondoltam, mennyire ki fogja majd mereszteni a szemét, amikor megérzi maga alatt a lábatlan gyíkot. Arthur azon rágódott, hogy tényleg találok-e egyet. Mondtam neki, hogy akár többet is, mert tudok egy fészket a fűrészmalomban.

Aztán még az is eszembe jutott, hogy ne tegyen-e esetleg a házitanító ágyába is egyet.

Tetszett neki a gondolat, s azt mondta, hogy mindenképpen megteszi, mert a házitanító annyira ijedős, hogy esetleg elmegy.

Megkérdezte, hogy nekem is van-e házitanítóm, én pedig mondtam neki, hogy anyámnak nincs annyi pénze, amiből meg tudna fizetni egy tanítót.

Erre ő azt mondta: „Igaz. Igen sokba kerülnek, s csak bosszúság jár velük. Az utolsó, aki nálunk volt, állandóan verseket írt a nővéremnek és bedugta a kávéscsészéje alá; végül elzavartuk.”

Én megkérdeztem, mért írt a házitanító verseket, és mért nem volt szabad verseket írnia.

Az Arthur így szólt: „Igazán buta vagy. Hát azért, mert szerelmes volt a nővérembe, aki azonnal észre is vette, hogy a tanító mindig úgy bámulja. Ezért kellett elzavarnunk.”

Én meg arra gondoltam, hogy mekkora ostobaság egy ilyen kövér lány miatt kínlódni, s hogy én semmi szín alatt nem nézegetném, sőt, örülnék, ha nincs jelen.

Aztán odaértünk a Rafenauer halastavához és vízre bocsátottuk a gőzhajót. A kerekek jól működtek, s a hajó úszott is valamennyit.

Mi is belegázoltunk a vízbe, az Arthur pedig egyre csak ordítozott: „Hurrá! Adjatok nekik, fiúk! Fel az ütközetre! Hajrá, fiúk, még egy össztüzet rájuk! Bravó, gyerekek!” Olyan borzalmasan ordibált, hogy egészen kivörösödött, én pedig megkérdeztem, hogy mi ez az egész.

Az Arthur azt mondta, hogy tengeri csata folyik, és ő egy porosz admirális. Kölnben mindig ezt játsszák; korábban kapitány volt, de most már admirális, mert sok ütközetet megnyert. Aztán újból óbégatni kezdett: „Szél ellen! Szél ellen! Erősen balra! Tűz! Győzelem! Győzelem!”

Én azt mondtam: „Ez nekem egyáltalán nem tetszik; ostobaság az egész, ha közben semmi sem történik. Ahol ütközet folyik, ott ágyúdörgés is van. Tegyünk bele puskaport, úgy izgalmasabb.”

Arthur azt mondta, hogy neki tilos puskaporral játszania, mert az veszélyes. Kölnben minden fiú puskapor nélkül csinálja.

Én persze kinevettem, mert hogy is lehetne admirális, ha nem lő.

És azt mondtam neki, majd csinálom én, ha neki nincs mersze hozzá; én leszek a kapitány, neki pedig csak vezényelnie kell.

Az Arthurnak nagyon jó kedve lett és azt mondta, hogy benne van dologban. De szigorúan engedelmeskednem kell neki, mert ő az elöljáróm, és tüzelnem kell, ha ő kiált.

Volt nálam egy csomag puskapor. Tulajdonképpen mindig van nálam, mert gyakran csinálok petárdát. És persze volt nálam egy darabka gyújtózsinór is.

Kihúztuk a partra a gőzhajót. Voltak rajta ágyuk, de azokon nem volt lyuk. Azt mondtam, tegyünk egy próbát, hátha máshogy is lehet lőni. Úgy véltem, fel kellene nyitni a fedélzetet, hogy alátehessük a port. A füst majd kimegy a nyílásokon, s az ember szinte azt hiheti, hogy ágyuk vannak benne.

Így is tettem. Beleöntöttem az egész csomag puskaport, hogy erősebben füstöljön. Aztán visszatettem a helyére a fedélzetet, a gyújtózsinórt pedig bedugtam egy nyíláson.

Az Arthur azt kérdezte, igaziból durranni fog-e, én meg azt mondtam, igen, úgy gondolom, hogy jó nagyot szól majd. Ő erre sebesen beállt egy fa mögé és azt mondta, kezdődik az ütközet.

És újból ordítozni kezdett: „Hurrá! Adjon nekik, derék kapitány!”

Én viszont felhúztam a hajót és mindaddig visszatartottam, amíg a gyújtózsinór meg nem gyulladt.

Akkor löktem egyet rajta, mire a kerekek beindultak, a zsinór pedig füstölgött.

Minden nagyon mókás volt, még az Arthur is borzasztóan élvezte, s egyfolytában vezényelt a fa mögül.

Azt kérdezte, mért nem durran. Mondtam neki, hogy majd akkor durran, mihelyt a gyújtózsinór leég a puskaporig.

Erre ő kidugta a fejét és azt rikoltotta: „Hátsó fedélzet, tűz!”

Ekkor hirtelen borzalmas dörrenés és sistergés támadt, és sűrű füst terült el a vízen. Úgy éreztem, mintha elzúgott volna valami mellettem, de az Arthur máris rettenetesen bőgött és a fejét fogta. De nem történt komolyabb baja. Csak a homloka vérzett egy kicsit, mert eltalálta valami. Úgy gondolom, egy ólomkatona lehetett.

Miközben a homlokát törölgettem, Arthur megkérdezte, hol van a gőzhajója. Mert hogy az nem volt sehol; csupán az elülső részéből maradt még valami, ami a vízen úszkált. Minden más a levegőbe repült.

Arthur sírt, mert úgy hitte, hogy az apja le fogja szidni, ha semmi sem marad a hajóból. Az én tanácsom az volt erre, mondjuk azt, hogy a kerekek igen gyorsan forogtak, s a hajó elúszott, vagy egyáltalán semmit se mondjon, és csak akkor menjen haza, amikor már sötét lesz. Akkor senki se jön rá a dologra, és ha valaki megkérdezné, hol a hajó, mondja azt, hogy odafenn, de most nincs kedve játszani vele. Egy hét múltával pedig majd azt mondhatja, hogy egyszer csak eltűnt. Bizonyára ellopták.

Arthur azt mondta, így fog tenni, s vár, míg besötétedik.

Ahogy így beszélgettünk, nagy zajongás támadt mögöttünk.

Villámgyorsan körülnéztem, s hirtelen megláttam, hogy a Rafenauer rohan felénk. Azt ordította: „Most e’kaptalak benneteket, disznó kölkök, ti nyomorúttak!

Én azon nyomban futni kezdtem a szénapajta felé. Ott aztán sürgősen elbújtam és néztem, mi történik. Az Arthur meg sem mozdult, a Rafenauer pedig pofozta. Az egy borzalmasan durva ember.

Közben egyfolytában ordított: „A disznó kölkök, még főgyújtyák nekem a házat. És e’loptyák a fárú az ómát, és e’loptyák a szí’vát, és fő’robbantyák a házam is.

S közben úgy pofozta az Arthurt, hogy a csattogás messzire elhallatszott.

Én persze tudtam, hogy azért haragszik ránk, mert én és a Lorenz gyakran almát lopunk tőle, ő meg nem bír elkapni bennünket.

De az Arthurt most elcsípte és jól el is agyabugyálta.

Amikor megelégelte a dolgot, hazaindult. De aztán mégiscsak megállt és azt mondta: „Azt a jó szakramentumát!”, majd visszafordult és még egyet lekevert az Arthurnak.

Az meg rettenetesen bőgött és egyfolytában azt visította: „Megmondom a papámnak!” Okosabban tette volna, ha elszalad; a Rafenauer nem érné utol, mert fullad és zihál. A fákat kell kerülgetni, s akkor ő nyomban megáll és azt mondja: „Eccer úgyis e’kaplak benneteket.”

Mi a Lorenz-cel tudjuk ezt; az Arthur viszont nem tudta.

Nagyon megsajnáltam, ahogy úgy bőgött, és mihelyt a Rafenauer elhordta magát, odafutottam és mondtam neki, hogy kutyába se vegye ezt az egészet. De ő csak nem hagyta abba a siránkozást, s egyre azt visítozta: „Te tehetsz róla; megmondom a papámnak.”

Engem persze dühített a dolog, és azt mondtam, nem én tehetek róla, hogy ennyire ostoba.

Erre az Arthur azt mondta, hogy tönkretettem a hajóját és durrogattam, amire a paraszt felfigyelt, ő pedig verést kapott.

Aztán gyorsan elfutott, miközben úgy sírt, hogy messziről is hallani lehetett. Én nagyon szégyelleném magamat, ha olyan bőgőmasina lennék, mint egy lány. És még azt mondta, hogy admirális.

Úgy véltem, jobb, ha nem megyek nyomban haza, hanem még várok egy kicsit.

Ahogy beesteledett, hazamentem; csendben osontam el a Scheckék háza mellett, nehogy észrevegyen valaki.

Az úr a kerti lakban volt, ahogy a hölgy és a kövér lány is. A Scheck gazda is velük volt. Jól láthattam őket, mert égett egy lámpa. Alighanem rólam volt szó. Az úr egyvégtében a fejét csóválta és az mondogatta: „Ki gondolta volna! Micsoda csibész!” A kövér lány pedig azt mondta: „Azt akarja, hogy Arthur kígyókat tegyen az ágyamba. Ki hallott már ilyet?”

Többször már nem hívtak meg magukhoz, de valahányszor az úr azóta meglát, mindig meglengeti a botját és rám kiált: „Ha én téged egyszer elcsíplek!” De hát én nem vagyok olyan ostoba, mint az ő Arthurja, hogy állva kivárjam, amíg megfog.

A nyári szünet

Benne voltunk a nagy vakációban, s az már négy hete tartott. Anyám gyakorta sóhajtozott, hogy mért kapunk ennyi szabadidőt, amikor aztán minden nap történik valami, a nővérem pedig azt mondta, hogy szégyent hozok a családra.

Egyszer ellátogatott hozzánk a Wagner nevű tanító. Gyakran megfordul nálunk, mert az anyám sokat tud a gyümölcsökről, s jól tud vele beszélgetni.

Elmondta, hogy jó termést ígér nála az őszibarack, s hogy ő örül ennek. Aztán még azt is mondta, hogy a népiskola már két nap múlva újraindul, így aztán az ő vakációja letelik.

Anyám erre azt mondta, mennyire örülne, ha már a gimnázium is folytatódna, de neki még bírnia kell három hétig.

„Bizony, bizony”, mondta a tanító, „semmiképp se helyes, hogy ezek a legénykék olyan hosszú szünetet kapnak. Kit tudja, mire nem vetemednek közben.”

Aztán elment. Én véletlenül pont ezen a napon loptam egy pisztrángot, s a halász igen haragosan rohant be hozzánk, azt kiabálva, hogy feljelentést tesz, ha nem kap a halért három márkát.

Én rettenetes szidást kaptam, de a nővérem azt mondta: „Mi értelme? Holnap majd valami más jut az eszébe, s lassan senki se áll már szóba velünk. Tegnap a járásbíró igen hűvösen üdvözölt, amikor elment a házunk előtt. Különben mindig megáll és megkérdezi, hogy vagyunk.”

Anyám azt mondta, történnie kell valaminek, csak még azt nem tudja, hogy mi legyen az.

Aztán hirtelen eszébe jutott, hogy esetleg beülhetnék a népiskolába, amíg tart a vakáció, a tanító úr bizonyára szívesen hozzájárul.

Én persze azt mondtam, hogy ez lehetetlen, mivel én már a gimnázium második osztályába lépek, s ha ez a dolog kitudódik, rettenetes szégyenbe kerülök az évfolyamtársaim előtt. Inkább kerülök minden rosszaságot és nagyon szorgalmas leszek.

Az én jó anyám azt mondta a nővéremnek: „Magad is hallhatod, hogy mostantól meg akar változni, s ha már annyira kínos neki az évfolyomány-társai miatt, várjunk még egy kicsit.

Anyám nem volt képes megjegyezni a gimnáziumi műszavakat.

Örültem, hogy sikerült így megúsznom a dolgot, és ugyancsak összeszedtem magam.

Egy napig jól is ment minden, de szerdán már nem bírtam tovább.

Bischof titkos tanácsos mellettünk lakik a nyári szabadságok ideje alatt. A felesége ki nem állhat engem, s elég, ha csak közelítek a kerítéshez, máris kiabál a szobalánynak: „Elis, vigyázzon, mert itt van az a csibész.”

Van nekik egy angóramacskájuk; megengedik neki, hogy ott üljön velük, amikor a szabadban kávéznak, s a titkos tanácsosné kérdezgeti: „Inna a Micike egy kis tejet? Talán egy kis mézet is kér a Micike?

Mintha a Micike igent tudna mondani vagy egy kisgyerek lenne.

Szerdán átjött hozzánk a macska, s a cselédlányunk enni adott meki. Ekkor aztán, amikor senki se látta, felkaptam az állatot és bezártam az ólba, amelyben korábban két üregi nyulat tartottam.

Figyeltem, mikor ülnek le ismét kávét inni. A titkos tanácsosné már ott is volt és hívta a macskát: „Mici! Mici! Elis, nem látta a Micikét?

De a lány nem látta, s amikor leültek, én a függöny mögé bújva néztem át hozzájuk.

Ekkor a titkos tanácsosné a férjét kérdezte: „Eugen, nem láttad a Micikét?”

Az úr pedig azt mondta: „Láttam üs, nem üs láttam, nemügen todom.” Aztán újból belemerült az újságolvasásba.

A titkos tanácsosné azonban egészen gondterhelt lett, s miközben egy szelet kenyeret vajazott, azt mondta: „Elgondolni sem tudom, hol maradhat a Micike. Hisz nem szokása az egerészés.”

Eközben én kirohantam az ólba és magamhoz vettem a macskát. Rákötöttem a farkára egy robbanóbékát, majd a titkos tanácsosék háza mögött húzódó kerítéshez mentem és meggyújtottam a békát. Aztán szabadon engedtem a macskát. Az mindjárt át is bújt a kerítésen, s veszettül futkosni kezdett.

A szobalány felkiáltott: „Titkos tanácsosné asszony, már jön a Mici.” S akkor meghallottam az asszony hangját is, ahogy azt kérdezte: „Ugyan hol van az én cicuskám? Hát itt vagy! De mi van a farkán az állatkának?” Ekkor rettenetes durrogás és sziszegés hallatszott, aztán mindenki sikoltozott, a csészék a földre hullottak, s amikor minden elcsendesedett, a titkos tanácsos azt mondta: „Ez üs annak az elvetemölt csürkefogónak a mőve.”

Én közben bevettem magamat a nővérem szobájába; onnan jól le lehet nézni a kertünkre. Anyám és Anna is kávézott, s az én kedves anyám azt mondta éppen: „Látod, Annácskám, a Ludwig nem is annyira rossz; csak tudni kell őt kezelni. Tegnap egész nap tanult, és szerencse, hogy nem blamáltuk az évfolyomány-társai előtt.”

Az Anna meg azt mondta: „Csak azt szeretném tudni, mért nem állt meg előttünk a járásbíró úr.”

Ekkor váratlanul felbukkant a kerti kapunknál a titkos tanácsos és a titkos tanácsosné asszony, anyám pedig megkérdezte. „Annácska, nem áll ferdén a főkötőm? Úgy nézem, a titkos tanácsosék látogatóba jönnek hozzánk.”

Anyám felállt és elébük ment, én pedig hallottam, ahogy azt mondja nekik: „Nahát, igazán kedves önöktől, hogy átjönnek.” De a titkos tanácsos olyan pofát vágott, mintha aki halottat kísér, az asszony arca pedig merő vörös volt, a leégett békát a kezében tartotta, s azt regélte, hogy a macska megveszett, ráadásul három csésze is összetörött. És hogy mindezt nem tehette más, csakis én.

Anyámnak nyomban kibuggyantak a könnyei, a titkos tanácsos pedig azt mondta neki: „Sűrjön csak, jóasszony! Sűrjön csak a félresükerölt fia müatt!” Végül pedig azzal a követeléssel álltak elő, hogy anyám fizesse meg a csészéket, méghozzá darabját két márka értékben, mert azok igen jó percelánból készültek.

Én borzasztó dühös lettem, mert látnom kellett, ahogy az én idős anyám előszedi a kicsi és ódon bugyellárisát, s ahogy a keze reszket, míg a pénzt leszámolja.

A titkos tanácsosné asszony sietősen zsebre vágta a pénzt, majd azt mondta, az a legborzalmasabb, hogy a szegény macska megveszett, de anyámra való tekintettel nem szándékoznak feljelentést tenni. Aztán távoztak, s az úr közben még azt mondta: „Ezzel az üvadékával kemény próbára teszi önt az Üsten.”

Én még tovább lestem, mi történik odalenn a kertünkben. Azt láttam, hogy anyám az asztalnál ül és egy zsebkendővel a könnyeit törölgeti, de egyre újabbak buggyantak elő, az Annácskánál szintén. A vajaskenyér ott volt a tányéron, nem volt többé kedvük hozzá, hogy megegyék. Igazán szomorú lettem, s úgy léptem meg, hogy nem vett észre senki.

Azt gondoltam, mekkora szemétség a tanácsosék részéről, hogy elkérték a pénzt, és azon kezdtem el töprengeni, hogyan állhatnék bosszút. Elpusztítom a macskát, amikor senki se lát, majd levágom a farkát. S mihelyt az asszony elkiáltja magát: „Vajon hol lehet a mi Micikénk?”, átdobom a farkat a kerítésen. De még végig kell gondolnom, hogyan csináljam, nehogy meglásson valaki. Ekkor újból jókedvem lett, mert elképzeltem, milyen pofát vág majd az asszony, ha csupáncsak a farkat látja. Aztán hazamentem vacsorázni. Anna már ott állt az ajtóban, s mondta, hogy egyedül kell ennem a szobámban, meg hogy másnap be kell ülnöm az iskolába. Wagner tanító úr beleegyezett és megígérte, hogy szigorúan fog bánni velem.

Szitkozódni akartam, mert hát mégiscsak szégyen, ha egy gimnazista beül a buta népiskolások közé, de aztán eszembe jutott, ahogy az anyám sírt.

Így hát végül beadtam a derekamat.

Másnap elmentem az iskolába. Mindössze egyetlen teremből állt ez az iskola, abban volt az összes osztály, egyik oldalon a fiúk, a másikon a lányok.

Ahogy megérkeztem, a tanító az első padba ültetett. Aztán azt mondta, hogy a gyerekek erőltessék meg magukat, mert ma egy nagy tudós ült be közéjük, aki tud latinul.

Ez nagyon bosszantott, mert a gyerekek nevettek. De kifelé nem mutattam semmit. Az egyik fiúnak fel kellett olvasnia egy szöveget. „Az este” – ez volt címe és így kezdődött: „A nap nyugovóra tér, az égre pedig feljön az esthajnalcsillag. A madárkák felhagynak kedves danáikkal; már csak a tücskök ciripelnek a mezőn. Most már a szorgalmas parasztember is hazatér. A kutyája vidáman ugat, a gyerekei pedig körülötte ugrándoznak.” És ez így ment tovább. Borzalmas ostobaság volt, én meg azt gondoltam, mekkora szégyen az egy gimnazista számára, hogy ott kell lennie.

A tanító azt mondta, hogy a hetedikesek írják le fejből a hallottakat, s erre szólítja fel a gimnazista urat is. Adott egy palatáblát, s hozzá egy palavesszőt is, majd azt mondta, ki kell mennie a templomba egy félórára, s hogy a Furtner Marie-ra bízza a felügyeletet. A Marie is hetedikes volt, egy parasztcsalád lánya, akik tőlünk nem messze laktak. Én meg attól persze még dühösebb lettem, hogy egy lánynak kell szót fogadnom.

Alighogy a tanító kiment, egész halkan megkérdeztem a mellettem ülő Leitnert, nem akar-e délután pecázni menni velem.

A Furtner Marie persze odakiáltotta: „Csend legyen! Ha még egyszer fecsegsz, felírlak.” „Bocsásson meg, tanító kisasszony”, mondtam, „többé nem teszem.”

Majd előhúztam a zsebemből egy kulcsot, s kipróbáltam, sípol-e még.

Erre aztán a Furtner Marie kiment a táblához és felírta: „Thoma sípolt.”

Én felálltam és megkérdeztem: „Bocsásson meg, tanító kisasszony, mégis mit kell tennem, hogy ne írjon fel.”

A lány azt mondta, írjam meg „Az este” című fogalmazást.

Ekkor én gyorsan írtam valamit, majd ismét felálltam és megkérdeztem: „Bocsásson meg, tanító kisasszony, nem olvashatnám-e fel, hogy ön megmondhassa, hogy jó-e?”

Erre azt a buta libát elfogta a büszkeség, hogy egy gimnazistának adhat tanácsot, és azt mondta: „Igen, felolvashatod.”

Én ekkor jó hangosan felolvastam:

„A nap lenyugszik. Az esthajnalcsillag fenn van az égen. A fogadó előtt nagy a csend. Hirtelen kinyílik az ajtó, s a háziszolga kilök rajta egy parasztembert. Az ember részeg. Ő a Furtner Marie apja.”

Nevetett minden gyerek, a Furtner-lány pedig elkezdett bőgni. Újból kiment a táblához és felírta: „Thoma helytelenkedett.” S ezt háromszor aláhúzta. Én elhagytam a padomat, majd fogtam a szivacsot és letöröltem az irományt.

Mindezek után megragadtam a Furthner Marie-t a copfjánál fogva, jól megráztam, a végén pedig még egy pofont is lekevertem neki, hogy megtanulja: egy gimnazistának nem írják fel a nevét.

Aztán visszajött a tanító, s amikor megtudta, mi történt, igen dühös lett. Azt mondta, hogy csak az anyámra való tekintettel nem dob ki azonnal, de az iskola után két órára bezár. Így is tett. Amikor már minden gyerek elment, én kényszerűségből ott maradtam, s a tanító kulcsra zárta az ajtót. Már tizenegy óra volt, borzasztóan gyötört az éhség, s belegondoltam, mekkora szégyen, hogy egy népiskolába vagyok bezárva.

Nézelődtem, nem tudnék-e valahogy mégiscsak meglógni, mondjuk, kiugrani az ablakon. De a terem az első emeleten volt, tehát túl magasan, odalent pedig kövek hevertek szanaszét. Aztán megvizsgáltam a másik oldalon is, ami a kertre nyílt. Ha talajra ugrik az ember, akkor talán nem fáj annyira. Kinyitottam az ablakot, s eltöprengtem, hogy megpróbáljam-e. És ekkor váratlanul megláttam, hogy a fal mentén futtatórács áll kifeszített gyümölcsfák számára. Úgy gondoltam, hogy mindenképpen elbírnak ezek a deszkák.

Lassan kimásztam az ablakon s egész óvatosan kiléptem a deszkázatra. A rács nagyon jól megtartott, s mihelyt megbizonyosodtam felőle, hogy nincs semmi veszély, eszembe jutott, mért is ne szedjek magamnak őszibarackot. Telepakoltam az összes zsebemet, de még a kalapomat is.

Aztán először is hazamentem s kiraktam az őszibarackokat a szekrényembe.

Délután levél jött a tanító úrtól, amelyben az állt, hogy többé nem tehetem be a lábamat az iskolába.

Ennek én csak örültem.

A Gyerekcse

A hittantanárunknak Falkenberg a neve.

Kicsi és kövér ember, aranykeretes szemüveget visel.

Amikor valami szent dologról beszél, hunyorít a szemével, a szájával pedig csücsörít.

A kezei állandóan egymásba vannak kulcsolva, a szava igen gyengéd, s minket csak így szólít: „Gyerekcsék”.

Ezért is kapta tőlünk a Gyerekcse nevet.

Ámbár egyáltalán nem is annyira gyengéd. Ha felbosszantják, a szeme zöld színűre vált, mint egy macskának, és sokkal hosszabb karcert szab ki az emberre, mint az osztályfőnökünk.

Az osztályfőnök borzasztóan perlekedik; azt mondja az embernek, „szemét csibész”, engem meg egyszer azzal fenyegetett, hogy a fejemmel üti a falba a legnagyobb lyukat.

Jól ismerte az apámat, mert egyszer, amikor a hegyekben volt, elmehetett vele vadászni. Azt hiszem, épp ezért kedvel engem, pusztán nem mutatja ki.

Amikor a Merkel beköpött, hogy behúztam neki egyet, az osztályfőnök két órányi karcerra ítélt. De amikor már mindenki hazament, váratlanul beállított hozzám és azt mondta: „Na kotródj hazafelé, te csibész, te megátalkodott! A végén még kihűl a leves.”

Neki Gruber a neve.

Viszont a Falkenberg sohasem pöröl.

Egyszer összemaszatoltam krétával a zakója hátát. Mindenki nevetett, ő pedig megkérdezte: „Mért nevettek, gyerekcsék?”

Persze senki se mondott semmit; ekkor odalépett a Merkelhez és azt mondta neki: „Te egy istenfélő fiú vagy, s én hiszem, hogy megveted a hazugságot. Mondd meg nyíltan, min nevettetek.”

És a Merkel elárulta neki, hogy krétás az egész háta, s hogy én vagyok a tettes.

A Falkenbergnek falfehér lett az arca, s gyorsan elindult felém. Fel voltam rá készülve, hogy ezúttal majd lekever egyet, de ő csak lecövekelt előttem és hunyorgott a szemével.

Azután azt mondta: „Szegény, elveszett lélek! Mindig elnéző voltam irántad, ám egyetlen rühes birka nem szabad, hogy megfertőzze az egész nyájat.”

Elment az igazgatóhoz, én pedig kaptam egy hatórás karcert. A pedellus azt mondta, kicsaptak volna, ha a Gruber nem áll ki mellettem. A Falkenberg ragaszkodott hozzá, hogy kicsapjanak, mert beszennyeztem a papi ruhát. Ám a Gruber azt mondta, hogy ez puszta pajkosság, s hogy ő majd levélben engedélyt kér az anyámtól, hogy lekeverhessen nekem néhány pofont. Ekkor aztán a többiek is neki adtak igazat, a Falkenberg pedig pukkadozott a méregtől.

Ennek nem adta tanújelét, de a legközelebbi alkalommal így szólt hozzám az osztályban: „Vétkeztél, de bocsánatban részesültél. Talán Isten az ő végtelen jósága révén majd ráterel a helyes útra.”

A hat óra karcert persze le kellett ülnöm, a Falkenberg viszont nem szólított fel többé; mindig csak elment mellettem és úgy tett, mintha nem is látna.

A Fritzet se kedvelte, mert ő a legjobb barátom, és mindig nevet, amikor a Falkenberg kimondja, hogy „Gyerekcsék”. Emiatt már kétszer is bezáratta, így aztán elhatároztuk, hogy elbánunk valahogy vele. A Fritz amondó volt, hogy tegyünk be neki a katedra alá egy robbanóbékát; de az bajos dolog, mert megláthatnak. Egy alkalommal aztán suszterszurkot kentünk a székére. Ő azonban az egész óra alatt nem ült le, viszont jött utána Bogner, a szépírásírástanár, és beleragadt.

Ez is rendjén való dolog volt, de én jobban örültem volna a Gyerekcsének.

A Fritz Burkhard festőmesternél lakik, akitől elcsórt egy olyan zöld olajfestéket, amilyennel a katedra is festve van. És mi azt a hittanóra előtt gyorsan bekentük – ott, ahová a karjait támasztja.

Ekkor váratlanul bejelentették, hogy a Falkenberg beteg, s helyette földrajzóránk lesz. Így aztán Ulrich tanár úr járt pórul, mert összekente magát a festékkel, aztán borzalmasan lehordta a pedellust, hogy mért nem írja ki, ha valami frissen van mázolva.

A Gyerekcse egyre-másra kicsúszott a markunkból, de mi nem adtuk fel.

Egyszer az igazgató kíséretében jött be az osztályterembe és felállt a dobogóra. Így beszélt: „Gyerekcsék, örvendjetek! Pompás hírem van a számotokra. Hosszú ideig spóroltam, így aztán végre megvásárolhattam a mi szeretett iskolatemplomunk számára Szent Alajos szobrát, mivel ő a tanulóifjúság példaképe. Ő a talapzatáról néz le rátok, ti pedig majd felnéztek őrá. Ez megerősít benneteket.”

Őutána az igazgató szólt, s arról beszélt, mennyire kimondhatatlanul szép dolog a Falkenberg részéről, hogy megvette a szobrot, és hogy örülhet a gimnáziumunk. Szombaton érkezik a szent, s nekünk kell érte mennünk oda, ahol a város kezdődik, vasárnap pedig jön a leleplezési ünnepség.

Mindezek után kimentek, hogy a többi osztálytermet is értesítsék. Mi pedig a Fritz-cel elindultunk hazafelé.

Útközben a Fritz azt mondta, a Gyerekcse szándékosan rendezte úgy a dolgot, hogy nekünk szombaton délután kelljen elébe mennünk az Alajosnak, mert nem bírja elviselni, hogy szabadidőnk van. Én is szitkozódtam, s azt mondtam, bárcsak borulna fel az a szekér.

A Fritz háziura már tudott a dologról, mert olvasta az újságban.

Kedvel minket, gyakran beszélget velünk, s megkínál bennünket szivarral.

A Falkenbergre haraszik, mert úgy hiszi, hogy Pepi, a fia a Falkenberg miatt bukott meg a latin vizsgán. Bár én inkább úgy gondolom, hogy a Pepi túl buta.

A háziúr nevetett rajta, hogy az újságban ennyi mindent írnak arról a szentről. Azt mondta, hogy Alajos gipszből van, s neki ingyen se kellene. Hozzánk Mühldorfból kerül, ahol már jó ideje állt, de senki se szerette. A szobrász alighanem ajándékba adta a Falkenbergnek, az pedig henceg vele, s úgy tesz, mintha sok pénzébe került volna. Az egy álszent hólyag, mondta a háziúr, és persze mi is szidtuk a Gyerekcsét.

Aztán eljött a szombat. Az egész gimnázium felsorakozott, majd végig kellett vonulnunk a városon. Elől haladt az igazgató és a Falkenberg, utánuk pedig az összes többi tanár. A Gruber nem vett részt, mert ő protestáns. Fenn a hegyen van egy fogadó, ahol Mühldorf felől befut az út. Ott megálltunk és várakoztunk. Ácsorogtunk már vagy egy félórája, amikor odafutott a pedellus és kiáltva mondta: „Már hozzák.”

Egy létrásszekér közeledett, s volt rajta egy nagy láda.

A Falkenberg elébe ment s megkérdezte a fuvarost, hogy Mühldorfból jön-e s hogy vele van-e a Szent Alajos is. A fuvaros azt mondta, igen, s hogy van valaki a ládában. A Gyerekcse bosszankodott, amiért olyan ócska a szekér, s hogy nincsenek rajta fenyőágak.

A fuvaros azt mondta erre, hogy neki ahhoz semmi köze sincs, ő pusztán azt teszi, amivel a gazdája megbízza.

Mi pedig kullogtunk a szekér mögött, s az iskolatemplom harangjai szóltak, míg csak oda nem értünk.

A templom előtt a fuvaros megállt, s nekilátott leemelni a ládát.

Ezt azonban a Falkenberg nem hagyta. Kiválasztotta a végzős osztályból a négy legnagyobb fiút; nekik kellett a ládát leemelni, majd bevinni a sekrestyébe. A Pointner volt az, meg a Reichenberger, a másik kettőt nem ismertem.

Mehettünk haza, a harangzúgás abbamaradt. Csak a négy végzősnek kellett ott lennie, amikor a szentet a helyére állítják; másoknak nem, mert a felszentelés csak holnap következik. Mi azonban tudtuk, hová fogják állítani. A harmadik ablak iránt, mert ott volt a talapzat, sok virággal körbe rakva.

Mentünk volna hát haza, a Fritz és én; de még ott volt a Friedmann Karl is. Neki azt mondta a Fritz, hogy még sok magolni valója van hétfőre, mivel még nem tanulta meg a harmadik igeragozást.

„De hát az fel sincs adva”, mondta a Friedmann.”

„Naná, hogy fel van adva. A Gruber határozottan feladta”, mondta erre Fritz. Ettől aztán a Friedmann beijedt, mivel mindig olyan félénk, és ő az osztályelső.

Ott is hagyott bennünket rohanvást, a Fritz pedig azt mondta nekem: „Most már nyugtunk lesz tőle.”

Megkérdeztem, hogy mért küldte el, de a Fritz kivárta, míg már senki se maradt a közelünkben. Akkor azt mondta, tudja már, hogyan bánjunk el a Gyerekcsével, s hogy követ kell bedobnunk az Alajosra.

Előbb azt hittem viccel, de kiderült, hogy egész komolyan gondolja, s azt mondta, hogy egymaga is megcsinálja, még ha nem is segítek neki.

Én persze megígértem, hogy vele együtt csinálom én is, ámbár féltem, mert ha ez kiderül, vége mindennek.

Erre a Fritz azt mondta, úgy kell csinálni a dolgot, hogy senki se vegyen észre semmit, s hogy soha többé nem nyílik ilyen lehetőség, amikor a Gyerekcsével úgy kitolhatunk, hogy azt egy életre megjegyezze.

Megbeszéltük, hogy nyolc órakor találkozunk a Salzach-parton a két gesztenyefánál. Otthon azt mondtam, hogy a Fritz-cel tanulnom kell a harmadik igeragozást, s vacsora után azonnal leléptem.

Már sötét volt, amikor odaértem a gesztenyékhez, és örültem, hogy útközben senki se botlott belém.

A Fritz már ott volt, s addig vártunk, míg teljesen be nem sötétedett. Azután követtük a Salzach folyását; egyszer lépteket hallottunk. Gyorsan elbújtunk egy bokor mögött.

A jegyző volt az; ilyenkor mindig tesz egy sétát és verset csinál a hetilap számára.

Nem vett észre semmit, mi pedig csak akkor bújtunk elő, amikor már messze járt.

A gimnázium és az iskolatemplom a város végén vannak; egy lélek se jár itt hátul, amikor besötétedik. Kivéve a pedellust, de ő sincs itt hátul, hanem a Csillag-sörözőben.

Odaértünk, egy-egy kő volt mindegyikünknél.

Az ablakokat még láttuk. A harmadik volt az. A fritz azt mondta: „Erősen jobb felé hajíts; ha a falat találod, akkor is bepattan róla. És fele olyan magasan dobj, mint amilyen magas az ablak; én magasabban próbálkozom – egyikünk biztos, hogy betalál.” – „Jól van ez így”, mondtam, aztán dobtunk. Hangos csörömpölés hallatszott, ebből tudható volt, hogy eltaláltuk az ablakot.

Közvetlenül a gimnázium mögött sok mogyoróbokor van; azok között húztuk meg magunkat és füleltünk. Síri csend volt, a Fritz pedig azt mondta: „Ez príma volt. Most már csak arra ügyeljünk, nehogy elmenni lásson bennünket valaki.”

Gyorsan szedtük a lábunkat, de ha hallottunk valamit, azonnal megálltunk. Nem találkoztunk senkivel sem, Fritz háziuránál hátul átmásztunk a kerítésen, aztán csendben felmentünk a lépcsőn.

Fritz égni hagyta a lámpát, hogy mindenki azt hihesse, otthon van. Leültünk az asztalhoz és törölgettük magunkat, mert ki voltunk izzadva.

Egyszer csak feljött valaki a lépcsőn és kopogtatott.

Én az ablakhoz ugrottam, mert még mindig csuromvizes voltam, a Fritz viszont a tenyerébe támasztotta a fejét, s úgy tett, mintha tanulna.

Friedmann levélkézbesítő cselédlánya volt a jövevény, s azt mondta, a Friedmann Karl szíves üdvözletét küldi, de nem hiszi, hogy feladták volna a harmadik igeragozást, mert megkérdezte a Raithelt és a Kanzlert is, s egyiküknek sem volt tudomása a dologról.

A Fritz közben nem tudta felemelni a fejét, mert még mindig izzadt volt ő is. Azt mondta, határozottan emlékszik a feladatra, ezért aztán tanulja is a harmadik igeragozást.

A cselédlány elment, mi pedig hallottuk, amint odalent azt mondja a Burkhardné asszonynak, hogy a Fritz szorgalmasan tanul, s micsoda kegyetlenség ez az iskolától, hogy ilyen sokat kell ott tanulni.

Másnap vasárnap volt, nyolc órakor mise és az Alajos felszentelése.

De a felszentelés elmaradt.

Amikor odaértem, csak úgy feketéllett az ajtó környéke, olyan sok ember ácsorgott már ott.

A pedellus körül is sok ember állt, közöttük volt az igazgató és a Falkenberg is.

Mindenki beszélt, aztán meg az ablak felé mutogattak. Azon két nagy lyuk látszott.

Megkérdeztem a Raithelt, mi a helyzet.

„Az Alajosnak letörték az orrát”, mondta.

„Talán leejtették felállítás közben?”, kérdeztem. í

„Nem, kövek repültek be”, mondta.

Odajött a Föckerer és a Friedmann, meg a Kanzler is. A Föckerer állandóan fontoskodik, azt mondta, ő hallott róla elsőként, hogy mi történt.

Épp ott volt ugyanis, amikor megérkezett a Falkenberg, s a pedellus megmutatta neki a dolgot. Borzalmasan nagy lárma támadt, mert amikor meglátták a lyukakat az ablakon, bementek, ott pedig azt látták, hogy az Alajosnak a fejéről eltűnt az orr és a száj, a padlón pedig temérdek gipsz volt szétszóródva, aztán végül találtak két követ. A Föckerer azt mondja, ha kiderül, ki tette, ő úgy gondolja, hogy lefejezik az illetőt.

A pedellus mondta. –

Én meg sem mukkantam, a Fritz szintúgy nem. Csak annyit szólt a Friedmannhoz, hogy már tudja a harmadik igeragozást.

Odamentem a nagyokhoz, ahol a tanárok is álltak. Mindig a pedellus beszélt.

Állandóan újrakezdi a mesélést az elejéről.

Azt mondta, hogy otthon volt és épp azon töprengett, ne igyon-e esetleg egy korsó sört. Egyszer csak azt mondta a felesége, hogy olyan csörömpölést hallott, mintha egy ablaküveg törött volna be. „Ugyan, hol törött volna be egy ablaküveg?”, kérdezte az asszonytól. Azután hallgatóztak, még a bejárati ajtót is kitárták. Ekkor őneki magának olyan érzése támadt, mintha egy léptet hallott volna, ezért aztán bement a szobába és magához vette a fegyverét. Majd kiment és háromszor azt kiáltotta: „Ki van ott?”. Hiszen így tanulta a katonaságnál, ahol mégiscsak az őrmesterségig vitte. És a háborúban is így csinálták, ott mindig őrt állt valaki, s ha valamilyen gyanús zajt hallott, azt kellett kiáltania, hogy „Ki van ott?”. Most viszont nem hallott további zajokat, háromszor is körbejárta az udvart, de nem látott semmit. Akkor aztán elment a „Csillag”-ba, mert úgy gondolta, innia kell egy korsó sört. Azt mondta, ha meglátott volna valakit, akkor tüzelt volna, mert azt, aki nem válaszol a „Ki van ott?” kérdésre, le kell lőni.

Az igazgató megkérdezte, gyanakszik-e valakire.

A pedellus erre azt válaszolta, hogy igen, gyanakszik, de hunyorgott a szemével és azt mondta, hogy még nem mondhatja meg, mert különben nem tudja elcsípni az illetőt. Ha nem csődült volna össze ennyi ember, mondta a pedellus, akkor talán már el is fogta volna, mert megmérte volna a lábnyomokat, de hát azokat mind összetaposták.

Ezután azt kérdezte tőle az igazgató, reméli-e, hogy még elkapja. A pedellus újból hunyorított a szemével és azt mondta, hogy el fogja csípni, mivel minden bűnöző másodszor is felkeresi a tetthelyet. Ő azonban most már minden éjjel fegyveresen fog őrködni, s csupán egyszer kiáltja majd, hogy „Ki van ott?”, és nyomban lő.

A Falkenberg azt mondta, imádkozik, hogy a gonosztevő kézre kerüljön, viszont ma nincs mise, mert el kell takarítani az Alajost, mi pedig menjünk haza és szintén imádkozzunk, hogy a tettes lelepleződjön. Erre aztán mindenki elment, én azonban még ott maradtam egy ideig a Friedmannal és a Reitthellel, mert odajött hozzánk a pedellus és újból elmesélt mindent, hogy csörömpölt valami, s hogy a felesége volt az első, aki ezt meghallotta.

Azt is mondta, hogy mire eltelik egy hét, nyakon csípi a bűnözőt, agyonlövi, bár az is lehet, hogy csak a lábába lő bele.

Aztán elmentem a Fritzhez és elmondtam neki, amit hallottam. Borzasztó nevetés tört ki belőlünk.

Később nagy vizsgálódás vette kezdetét, s minden osztályban kérdezősködtek, hogy netán tud-e valaki valamit.

A Gyerekcse pedig azt mondta, hogy ő addig nem ajándékoz újabb Alajost a tanítványainak, amíg ki nem derül, hogy ki volt a gonosztevő.

Mostantól fogva minden hittanóra előtt el kellett mondanunk egy imát a rettenetes bűntény felderítése érdekében.

Ez sem segített azonban semmit, és senki sem tudott semmit, pusztán mi ketten tudjuk, én és a Fritz.

Fogadalmak

Hirtelenjében borzasztóan jámbor lettem. Falkenberg, a hittantanár három héten át a szent áldozásra készített fel bennünket, én pedig azt mondtam a Fritznek: „Át kell térnünk egy másik életre.”

A Fritzre is rájött valami hasonló, mert a Falkenberg az egyik alkalommal nagyon sírt és azt mondta, nem vállalhatja fel, hogy egy romlott fiút küldjön az úr asztalához.

Az történt ugyanis, hogy nemrég hittanóra előtt valaki bekente mustárral az ajtókilincset, s a hittantanár azt hitte, hogy az valami más.

Én tudtam, hogy ezt csak a Fritz tehette, s munkált bennem a káröröm, hogy a Falkenberget csőbe húztuk, ő viszont imádkoztatott bennünket egy félóra hosszat, hogy a gonosztett semmissé váljon. S amikor ezzel végeztünk, azt kérdezte tőlem a Fritz, hiszek-e abban, hogy elimádkoztuk magunktól a gonoszt. Én azt mondtam neki, hogy hiszek benne, mert a Falkenberg máskülönben nem hagyott volna fel az imával. Azt mondtam: „Neked is mássá kell lenned, Fritz. Próbáld meg, egész könnyen megy.” Ő pedig megkérdezte, hogy nekem sikerült-e a dolog.

Azt válaszoltam: „Igen, mert, én most borzasztóan jámbor vagyok. Fanny néni mindig figyel, amikor az imádságos könyvet bújom, s azt mondja Pepi bácsinak, hogy változást tapasztal nálam. Úgy hiszi, hogy magamba szálltam, s én magam is úgy hiszem, mert most már akár negyedóra hosszat is imádkozni tudok anélkül, hogy arra gondolnék, hogyan tolhatnék ki a nénikémmel.”

A Fritz azt mondta erre, hogy ő majd csak holnap lát hozzá a dologhoz, ma azonban még követ kell hajítania a Rettenberger suszter ablakába, mert az beköpte őt a pedellusnál, hogy látta, amint szivarozik.

Én azt mondtam erre, hogy várjon, míg lezajlik az áldozás, mert magam is szívesen csatlakoznék hozzá, de a Fritz azt mondta, addig nem képes imádkozni, míg az ablaküveg be nincs zúzva, mivelhogy majd’ szétveti a méreg.

A Rettenberger mindig vigyorog, amikor meglátja, s tegnap is utána kiabált: „Nincs mese, most elkaptalak, te csibész, te nyomorult!”

Én persze igazat adtam a Fritznek, mert ez egy hallatlan szemétség, s annyira szívesen beszálltam volna magam is.

De hát nem tehettem, hisz már nyolc napja tartott az előkészület, úgyhogy kezdhettem volna mindent elölről. Ez egyáltalán nem könnyű dolog.

A Fanny néni ügyelt rá, hogy ne lazítsak. Igen keveset adott ennem, mert az embernek naponta egyszer el kell fojtania az étvágyát, de a cselédlány azt mondta, hogy a néni egyszerűen fösvény és spórolni akar.

Lefekvés előtt lelkiismeretvizsgálatot kellett végeznem; felolvastam a lelki tükröt, s a Pepi bácsi és a nénikém elmagyarázott mindent. A Pepi bácsi egy valóságos szent. Bírósági jegyző, de gyakran mondogatja, hogy papnak készült, viszont mivel nem volt rá pénze, nem jutott el a tanulmányai végéig.

Egy alkalommal, amikor a bácsi és a néni összekapott valamin, a nénikém azt mondta, hogy a bácsi túl buta volt a gimnáziumhoz. A Falkenberg kedveli a bácsit, mert az naponta eljár a templomba és mindent elmond neki, amiről az emberek a fogadóban beszélnek.

Anyám egy levélben meghagyta neki, hogy támogasson engem és vezessen be a vallási cselekményekbe, hogy ugyanolyan jámbor legyek, mint ő.

Ennek ő nagyon megörült, s minden nap este kilencig otthon maradt és prédikált. Azután elment a fogadóba.

Egyszer azt olvasta fel valamelyik könyvéből, hogy az ember naponta köteles lelkiismeret-vizsgálatot végezni; azt kell tennie, amit a Szent Ignác tett.

Az a szent minden bűnét feljegyezte egy füzetbe, a füzetet pedig bedugta a vánkosa alá.

Ezt tettem én is, de mindjárt meg is feledkeztem a dologról, s amikor hazaértem az iskolából, Pepi bácsi kiabálva azt mondta: „A múlt évben elloptál a nadrágzsebemből két márkát.” Ebből rájöttem, hogy elolvasta lelkiismeret-vizsgálatomat, bár abban pusztán hatvan pfennigről volt szó.

A nénikém úgy vélte, hogy lévén gyónási titok, anyámnak nem szabad írni az esetről.

Ennek én örültem. Étkezés után a bácsikám felolvasta a „lelkifröccs”-öt, amelyben Szent Antalról szólt az egyik történet. Felkereste a szentet egy férfi, akinek sok bűne volt, s meg akarta gyónni azokat. Szent Antal azt tanácsolta neki, hogy írja össze a bűneit, s a férfi követte is a tanácsot.

Amikor azután a szent elolvasta a lajstromot, a bűnbánattal meggyónt bűnök közül minden alkalommal eltűnt egy-egy, mintha egy láthatatlan kéz kitörölte volna.

A bácsikám kétszer is felolvasta a történetet, majd azt mondta a néninek: „Kedves Fanny, ebben a csodás esetben számunkra is megbújik egy tanulság. Ha isten megbocsátja a bűnöket, nekünk követnünk kell a példáját.”

„Akkor viszont az anyja köteles megtéríteni a kárt”, mondta a nénikém.

„Természetesen”, válaszolta a bácsi, „így követeli meg a méltányosság”.

„Te pedig ne dugj a nadrágzsebedbe olyan sok pénzt”, mondta a nénikém. „Mire kell neked annyi a fogadóban? Három pohár sör bőven elég, az harminchat pfennig; na persze ti kötelességeteknek tartjátok, hogy borravalót adjatok a pincérlánynak, mintha a te fizetésed mellett lenne mit elosztogatnod.”

„Ez nem tartozik ide”, mondta a nagybátyám, „mit gondolhat ez a fickó, ha te eltereled a figyelmét.”

„Azt fogja gondolni, hogy majd még ennél is többet lop tőled, ha te olyan sok pénzt dugsz a nadrágzsebedbe”, mondta a nénikém. „Ki tudja, mennyit vett el már. Te persze nem tudod, mert rá se hederítesz, mintha elnöki fizetésed lenne.”

„Csupán egyszer vettem el hatvan pfenniget”, mondtam én.

„Legalább két márka volt”, mondta bácsikám, „de megbocsátom neked, ha őszinte bűnbánatot mutatsz és küzdesz az efféle hibák ellen. Szentül meg kell fogadnod, hogy soha többé nem teszel ilyet, kerülöd a kísértést és soha máskor nem kutakodsz a nadrágzsebemben.”

Én ettől borzasztóan dühös lettem, de nem volt szabad kimutatnom. Azt mondtam magamban, legyünk csak túl az áldozáson, olyan bosszantásban lesz része, hogy belekékül. Esetleg kicsinálom az aranyhalait, vagy valami hasonlót teszek.

Már csak öt nap volt hátra.

A Frieda néni Annája is az idén lett első áldozó, így aztán undorítóan nagy felhajtást csaptak körülötte. Az Anna egy alattomos macska, soha ki nem állhattam, de most még jobban forr bennem a méreg iránta, mivel a Frieda néni mindig csak róla beszél és egyvégtében pöffeszkedik.

A Frieda néni a Fanny néni legjobb barátnője, és amikor együtt vannak, mindig az anyámról beszélnek.

Frieda néni gyakran átjön az esti órákban, és mikor egyszer a tudomására jutott, hogy mi lelki gyakorlatokat tartunk, azt mondta a Pepi bácsinak: „Dicséretes, ahogy neveled ezt a kölyköt; csupán attól tartok, hogy nem mész vele semmire.”

Aztán meg engem kérdezett, hogy vajon rendesen készülök-e a szent eseményre.

Mondtam neki, hogy már két hete készülök.

„Különbség van felkészülés és felkészülés között. Ó, istenem”, mondta, „nem tudom, de az én Annácskám szinte már félelmet ébreszt bennem. Annyira átszellemültnek látszik, s annyira az első áldozás gondolatától lebilincselve. És képzeljétek csak el, hogyan beszél az a gyermek! A múlt pénteken akartam adni neki egy kis húslevest, mert hogy annyira gyengécske. De ő azt semmi szín alatt nem fogadta el. Én mondtam neki, hogy csak kicsiségről van szó. »Nem«, mondta ő, »kedves anyám, lehet-e kicsiség az, ami istent sérti?« És csak úgy csillogtak közben a szemei. Én meg azt se tudtam, hová legyek. Kedves anyám, mondta, lehet-e kicsiség az, ami istent sérti?”

Fanny nénikém csodálkozott és ingatta a fejét, Pepi bácsi pedig nagy szemet meresztett felém, a szemében könny volt. Így szólt hozzám: „Hallod?”

Mondtam neki, hogy én ezt már olvastam, mert egy szentről szóló történet, az pedig benne van a minket előkészítő könyvben.

Frieda nénit rettenetesen bosszantotta, hogy én ismertem a dolgot. Azt mondta, nem hisz nekem, mert én mindig hazudozok, de ha igaz is, akkor se számít, mert látható, hogy Annácska felfogta a tanulságot.

Azután azt mesélte, hogy Anna tegnap nem aludt, hanem sírva ült az ágyában. „Mi bajod, gyermek?”, kérdezte a néni. „Megettem egy darab kenyérhéjat”, válaszolta Anna. „És mért ne ehetnél meg egy kenyérhéjat?”, kérdezte Frieda néni. „Azért, mert már túl voltunk az étkezésen, a kenyérhéj pedig nem nekem volt szánva; helytelen dolgot cselekedtem, pedig oly erősen megfogadtam, hogy nem követek el több bűnt”, mondta az Anna, s aztán még jobban sírt. „Ilyen az a gyermek”, mondta Frieda néni, „gyakran olyannak látszik, mintha nem is evilági lenne, s én nem tudom megnyugtatni.”

„Vannak olyan gyerekek, akik két-három márkát kilopnak az ember nadrágzsebéből, s ez egyáltalán nem teszi őket nyugtalanná”, mondta Pepi bácsi. Frieda néni már tudott a dologról Fanny nénitől, s azt mondta: „Ez az engedékeny nevelés átka.”

Kénytelen voltam végighallgatni mindezt, és örültem, amikor elérkezett az áldozás napja. Az én kedves anyám küldött egy fekete öltönyt és egy nagy gyertyát.

Azt írta, hogy fájlalja, amiért nem jöhet el, de én fogadjam meg, hogy más életre térek és pusztán örömet okozok neki.

Én pedig megfogadtam.

Tizennégyen voltunk elsőáldozók a gimnáziumból, s pedellusné asszony azt mondta, sírhatnékja támad, mert olyan ünnepien festünk, mint csupa angyal. A Fritz is komoly pofát vágott, én pedig szinte rá se ismertem, ahogy lassan mellettem haladt.

Minket az egyik oldalon sorakoztattak fel. A másik oldalon a magasabb lányiskolából való lányok álltak. Közöttük volt az Anna is. Fehér ruha volt rajta, a hajába pedig loknikat sütöttek. Mielőtt kivonultunk volna a sekrestyéből a templomba, beszédbe elegyedtem vele.

Azt mondta, hogy a mai napon igazán forrón és bensőségesen imádkozni fog a megjavulásom érdekében.

Nem bosszankodtam miatta, mert el voltam telve békességgel, s a templomban nem olyan voltam, mint egyébként. Egyáltalán észre se vettem, milyen hosszadalmas ez az egész, s nem azon törtem a fejem, hogy majd mit csinálok, ha ennek itt vége lesz. Úgy gondoltam, most már minden másként lesz.

Amikor a végére értünk, sok szülő, aki ott volt a templomban, megcsókolta a gyerekét, én pedig odamentem a Fanny nénihez és Pepi bácsihoz.

Egyszer csak ott termett mellettük a Frieda néni is és így szólt hozzám: „Neked volt a legvastagabb gyertyád. Senki másnak nem volt olyan vastag gyertyája, mint neked. Nyilván két márkával drágább volt annál, amelyiket én adtam az Annácskámnak. De hát az anyád mindig is szeretett nagyzolni.

A Fanny néni pedig azt mondta erre: „Hát persze, ha valaki egy magasabb rangú hivatalnok felesége lett.”

Ekkor beláttam, hogy ezek nem hagyják jámborrá lenni az embert, és összedugtam a fejem a Fritz-cel.

Ő is a széles utcában lakik és belát a Frieda nénikém lakásába. Van ott egy tükrös szekrény; a Fritznek meg van egy légpisztolya.

De most hirtelen támadt egy lyuk a tükrön.

Javulás

Amikor hazautaztam a húsvéti szünetre, Fanny nénikém azt mondta: „Lehet, hogy eljövünk anyádhoz vendégségbe. Annyira állhatatosan hívott bennünket, hogy sértésnek venné, ha nem jönnénk.”

Pepi bácsi azt mondta, nem tudja, hogy módja lesz-e rá, mert rengeteg a munkája, viszont azt is belátja, hogy már nem halogathatja tovább a látogatást. Megkérdeztem tőle, nem akar-e inkább nyáron jönni, hisz most még igencsak hűvös az idő, s azt sem tudhatja az ember, nem kezd-e el esni hirtelen a hó. A néni azonban azt mondta: „Nem, anyád bizonyára megharagszik, hisz már oly sokszor megígértük neki.” Én persze nagyon is jól tudom, mért akarnak jönni; azért, mert minálunk húsvétkor füstölt húsok kerülnek az asztalra, meg tojás és kuglóf, Pepi bácsi pedig rettentően sokat eszik. Otthon erre nincs módja, mert Fanny néni rögtön rászól, hogy gondoljon a gyerekére. Kikísértek a postai omnibuszhoz, s Pepi bácsi még jóakaróskodott is, mikor azt mondta, hogy nekem is csak előnyöm származik belőle, ha jönnek, mert ő az az ember, aki képes lecsillapítani a bizonyítványom körüli felbolydulást.

Kétség nem fér hozzá, hogy a bizonyítványom borzasztóan rossz, de majd csak sikerül kimagyarázkodnom valahogy. Ehhez őrá nekem nincs szükségem.

Bosszantott, hogy kikísértek, mert a hazaútra szivart akartam vásárolni, de így most nem tudtam. Viszont a Fritz is ott volt az omnibuszon, és mondta, hogy neki van elég, s ha kifogynánk belőle, a mühldorfi pályaudvaron még lesz módunk bevásárolni.

Az omnibuszon nem gyújthattunk rá, mert velünk együtt utazott Zirngiebl főjárásbíró a Heinrich nevű fiával, s mi tudtuk, hogy a főjárásbíró az igazgatónk barátja és mindent beköp neki.

A Heinrich persze nyomban megmondta az apjának, hogy kik vagyunk. Miközben a fülébe sugdosott, hallottam, amint a nevemet említi: „Ő az utolsó az osztályunkban, s még hittanból is négyese van.”

A főjárásbíró úgy mért végig a szemével, mintha egy állatkertből jönnék, majd egyszer csak így szólt hozzám és a Fritzhez: „Nos, legények, adjátok csak ide a bizonyítványotokat, hogy összehasonlíthassam a Heinrichével.”

Én azt mondtam, hogy az enyém a bőröndben van, az pedig fenn van az omnibusz tetején. Ő erre nevetni kezdett, s azt mondta, jól tudja, honnan fúj a szél. Egy jó bizonyítvány mindig az ember zsebében lapul. Az omnibusz összes utasa nevetett, mi pedig, Fritz és én, szörnyen bosszankodtunk, míg csak ki nem szálltunk Mühldorfban.

A Fritz azt mondta, bánja már, hogy nem vágta rá: csak a kézműveslegények kötelesek megmutatni a csendőröknek a bizonyítványukat. De ezzel már megkésett. A vasútállomáson sört ittunk, amitől megint jó kedvünk lett, majd felszálltunk a vonatra.

A kalauztól dohányzó kupét kértünk, aztán be is szálltunk egy ilyenbe, amelyben már voltak emberek. Az ablaknál egy kövér férfi ült, egy nagy ezüst ló csüngött az óraláncán.

Amikor köhögött, a ló táncot járt a hasán és csörömpölt. A másik padon egy aprócska, szemüveges férfi foglalt helyet, aki a kövérnek rendre azt mondta, hogy bíró úr, a kövér pedig az mondta a kicsinek, hogy tanító úr. Persze mi amúgy is felismertük, hogy tanító, mert nem vágatta a haját.

Ahogy a vonat elindult, a Fritz rágyújtott egy szivarra, a füstöt pedig felfújta a plafonra, és persze én is ugyanazt csináltam.

Egy nő ült mellettem, aki arrébb húzódott, miközben bámult, s a másik szakaszban is felálltak az emberek és minket néztek. Számunkra persze borzasztó nagy öröm volt, hogy az a sok ember mennyire csodálkozik, s a Fritz ráadásul jó hangosan azt mondta, muszáj lesz egyenest öt dobozzal rendelnie ebből a szivarból, mert annyira jó.

Azt mondta erre a kövér úr: „Bravó, így nő fel mostanában az ifjúság”, a tanító pedig azt felelte neki: „Ennek az eldurvult ifjúságnak a láttán nem csodálkozhatunk, miről írnak a lapok.”

Mi ketten úgy tettünk, mintha semmi közünk se lenne a dologhoz, az asszony pedig egyre messzebbre húzódott tőlem, mert sokat köpködtem. A tanító annyira nagy méreggel nézett ránk, hogy az minket már bosszantott, és a Fritz megkérdezte, tudom-e, mi az oka annak, hogy az első osztályos gimnazistáknak annyira rossz az előmenetelük, mert szerinte az, hogy a népiskolák egyre csak romlanak. Ettől aztán a tanítót elfogta egy borzalmas köhögés, a kövér ember meg azt kérdezte, mért nincsenek manapság eszközök szemtelen csibészek ellen.

A tanító azt mondta erre, hogy azokat az eszközöket ma már tilos alkalmazni a hamis humanitás végett, s hogy megbüntetik az embert, ha csak egy kicsit is fejbe kólint egy nebulót.

Az emberek a kocsiban mind morgolódtak: „Így igaz”, s mellettem ülő nő pedig azt mondta, hogy a szülők hálásak lehetnek, ha az ember kiporolja a nadrágját az efféle legénykéknek. Ekkor megint mindenki morgolódott, a másik szakaszban pedig felállt egy magas férfi és mély basszushangon így szólt: „Sajnos, sajnos nüncsenek már értelmes szölők.”

Fritz rá se hederített az egészre és rugdosta a lábam, hogy legyek én is jókedvű. Előhúzott a zsebéből egy kék cvikkert, felcsíptette, sorra szemügyre vett mindenkit s közben füstöt eregetett az orrából.

A következő állomáson sört vásároltunk, s mindjárt gyorsan ki is ittuk. Aztán az üvegeket kihajítottuk az ablakon, remélve, hogy eltaláljuk valamelyik pályaőrt.

Ekkor a magas férfi felkiáltott: „Ezeket a fickókat meg kell fenyíteni”, a tanító pedig azt ordította: „Maradjatok békén, különben kaptok néhány pofont!” A Fritz visszaszólt: „Próbálja meg, ha van hozzá mersze.” A tanítónak persze nem volt hozzá bátorsága, és csak azt mondta: „Manapság már nem szabad fejbe kólintani őket, különben megbüntetik az embert.” A magas férfi pedig így szólt: „Hagyja csak, majd én elbánok ezekkel a fickókkal.”

Kinyitotta az ablakot és elordította magát: „Jegyvüzsgáló, jegyvüzsgáló!”

A vonat éppen megállt, a kalauz pedig úgy rohant, mintha tűz ütött volna ki. Kérdezte, hogy mi a baj, a magas férfi pedig azt mondta: „Ezek a fickók sörösüvegeket hajigáltak ki az ablakon. Le kell őket tartóztatni.”

A kalauz viszont dühös volt, mert azt hitte, valami szerencsétlenségről van szó, pedig nem történt semmi.

Azt mondta a férfinak: „Ezért még nem kellene ilyen nagy felhajtást csinálnia.” Nekünk pedig azt mondta: „Ezt ne tegyék, uraim.” Én örültem ennek és azt mondtam: „Bocsásson meg, főkalauz úr, nem tudtuk, hová tegyük le az üvegeket, de most már nem dobunk ki többet az ablakon.” A Fritz megkérdezte tőle, nem kér-e egy szivart, de ő azt mondta, nem, mert nem szív ennyire erőseket.

Aztán elment, a magas férfi pedig leült és azt mondta, úgy hiszi, hogy a kalauz egy porosz. Újból morogni kezdett mindenki, a tanító meg egyre csak hajtogatta: „Bíró úr, borzalmasan uralkodnom kell magamon, de manapság már nem szabad fejbe kólintani őket.”

Folytatódott az utazás, és a következő állomáson megint vettünk egy-egy üveg sört. Ahogy kiittam, nagyon elfogott a szédülés, minden forgott körülöttem. Kitartottam a fejem az ablakon, remélve, hogy jobban leszek. De nem lettem jobban, viszont keményen összeszedtem magam, mert úgy véltem, az emberek még azt találják hinni, hogy nem bírom a dohányzást.

Semmi sem segített, úgyhogy sürgősen a kalapom után nyúltam.

Az asszony felugrott és sikoltozott, felálltak a többiek is mind, a tanító pedig azt mondta: „Na tessék.” A másik szakaszban megszólalt a magas férfi: „Ezek azok a suhancok, akikből az anarchisták lesznek.”

Nekem minden mindegy volt, mert nagyon rosszul éreztem magam.

Az járt az eszemben, ha majd újból egészséges leszek, soha többé nem gyújtok szivarra, mindig szófogadó leszek, s nem okozok több bosszúságot az én kedves anyámnak. Arra gondoltam, mennyivel jobb lenne, ha nem lennék rosszul, s a zsebemben jó bizonyítvány lapulna, ahelyett, hogy az imént telehányt kalapomat tartom a kezemben.

A Fritz azt mondta, ő úgy véli, hogy egy kolbásztól lettem rosszul.

Segíteni akart nekem, hogy az emberek azt hihessék, rendszeres dohányos vagyok.

De nekem nem tetszett, hogy hazudik. Egyszerre csak derék fiú lett belőlem, aki irtózik a hazugságoktól.

Megígértem a jóistennek, hogy nem vétkezem többé, ha most nyomban meggyógyít. A mellettem ülő asszony nem tudta, hogy a javulás útjára léptem, és sikoltozva egyre azt kérdezgette, meddig kell még elviselnie ezt a bűzt.

Ekkor a Fritz elvette a kezem ügyéből a kalapot, kitartotta az ablakon és ki is borította a tartalmát. Abból azonban sok jutott a felhágó lépcsőre is, szanaszét fröcsögve, s amikor a vonat megállt egy állomáson, a forgalmista odarohant és azt ordította: „Ki volt ez a disznó? Szentséges atyaúristen, kalauz, milyen disznóól ez itt?”

Mindenki az ablakokhoz rohant és a bemocskolt lépcső felé nézett. Odaért a kalauz is, szemügyre vette, majd elordította magát: „Ki volt az a disznó?”

A magas férfi azt mondta neki: „Ugyanaz volt, aki a sörösüvegeket is kihajigálta, ön pedig megengedte neki.”

„Miféle sörösüvegekről van szó?”, kérdezte a forgalmista.

„Ön egy szemét ember”, mondta a kalauz, „ha azt állítja, hogy megengedtem a sörösüvegek kidobálását.”

„Mi vagyok én?”, kérdezte a magas úr.

„Ön egy szemét hazudozó”, mondta a kalauz, „én nem engedtem meg.”

„Elég a pörlekedésből”, mondta a forgalmista, „intézzük a dolgot nyugalomban.”

A kocsi összes utasa egymást túlszárnyalva azt ordítozta, hogy mi ketten csibészek vagyunk, akiket le kell tartóztatni. A leghangosabban a tanító ordított, s egyre azt hangoztatta, hogy ő maga tanárember. Én egy szót se tudtam szólni, annyira rosszul voltam, de a Fritz beszélt helyettem is, és azt kérdezte a főnöktől, le kell-e tartóztatni valakit azért, mert egy állomáson romlott kolbászt szolgáltak fel neki. A főnök végül azt mondta, hogy nem kell engem letartóztatni, viszont a lépcsőt le kell takarítani, s azt nekem kell megfizetnem. A költség egy márka. Aztán a vonat tovább indult, én meg folyvást kidugtam a fejem az ablakon, hogy jobban legyek.

Fritz Endorfban szállt le, azután pedig az én állomásom következett. Anyám és Annácska elém jött a fogadásomra.

Egy kicsit még mindig rosszul voltam, s ugyancsak fájt a fejem is.

Örültem, hogy lévén már éjszaka, nem láthatják, mennyire sápadt vagyok. Anyám megcsókolt, s mindjárt kérdezte is: „Mi ez a szag, ami jön belőled, Ludwig?” Annácska meg azt kérdezte: „Hol van a kalapod, Ludwig?” Ekkor az a gondolatom támadt, mennyire elszomorodnának, ha elmondanám nekik az igazságot, úgyhogy azt mondtam, valami romlott kolbászt ettem Mühldorfban, és boldoggá tenne, ha ihatnék egy kamillateát.

Hazamentünk, a lakószobánkban égett a lámpa, az asztal pedig meg volt terítve.

Theres, az öreg szakácsnőnk, elénk szaladt, s ahogy megpillantott, fel is kiáltott azonnal: „Jézus Mária, hogy néz ki a mi legénykénk! Ennek az az oka, hogy annyi sok tanulásra kényszerítik, főerdészné asszony.”

Anyám azt mondta neki, hogy valamilyen romlott ételt ettem, és csináljon nekem gyorsan egy teát. Theres el is viharzott a konyhába, én pedig leültem a kanapéra.

Fickó nevű kutyánk egyre-másra felugrált rám és meg akart nyalni. Mindenki örült, hogy otthon vagyok. Egészen meghatódtam, s amikor az én jó anyám megkérdezte, jól viseltem-e magamat, azt válaszoltam, igen, de szeretnék még jobbá válni.

Azt mondtam, amikor lenyeltem azt a mérgező kolbászt, eszembe ötlött, hogy talán meg kell halnom, s az emberek azt mondják majd, hogy nem is kár értem. Ekkor elhatároztam, hogy mostantól másmilyen leszek, mindent elkövetek, ami anyámnak örömet okoz, sokat tanulok, soha nem viszek haza semmilyen büntetést, hogy mindenki büszke lehessen rám.

Annácska rám nézett és azt mondta: „Nyilván borzasztóan rossz bizonyítványt hoztál haza, Ludwig?”

Anyám azonban megtiltotta neki, hogy gúnyolódjon velem, s azt mondta: „Nem kellene így beszélned, Annácska, hisz láthatod, milyen beteg, és elhatározta, hogy új életbe kezd. Ezt ő be is fogja tartani és sok örömet fog nekem okozni.” Ezt hallva, sírnom kellett, és az öreg Theres is hallotta, hogy a halálom előtt ilyen fogadalmat tettem. Borzasztó hangosan sírni kezdett és azt kiabálta: „A sok tanulás az oka, a végén még tönkre teszik a mi legénykénket.” Anyám vigasztalgatta, mert egyáltalán nem bírt felhagyni a sírással.

Én ezután aludni tértem, és nagyon jó érzés volt az ágyamban feküdni. Anyám még bevilágított az ajtón és azt mondta: „Jól pihend ki magadat, gyermekem.” Én pedig még sokáig ébren maradtam és azon töprengtem, mennyire derék ember leszek ezután.

Fordította: Szalai Lajos

Illusztráció: F. von Lenbach