Széplaki György: Boldog öregek

•

– Hogy van, Margit néni? – kérdezi Stefánia idős hölgyismerősétől az utcán. Közben mosolyog a szemben jövőre, de a lépése nem lassul, egész testtartása jelzi, minél hamarabb sietne tovább. Az idősebb sóhajtva megáll, szemét az érkezőre veti, a kezében lévő szatyrot lerakja. Nem készült rá, de szívesen megállna egy kis tereferére. Pechje van. A kérdező, a csinos, alig negyvenes fiatalasszony a választ sem várja meg, teátrális integetéssel nagy ívben kikerüli Margit nénit, s még odaveti: – Jaj! De jó! Látom ám, kitűnő egészségben van! Minden jót, minden joót…! – Ezt már elhaladtában mondja, csaknem hátra felé fordítva a fejét, miközben gyorsít a lépésein. Az öreg, ha már letette a szatyrot, nem kapja fel azonnal. A távozó után néz, karját ernyedten leengedi, szemében alig érzékelhető kis harmat, kihunyó, boldogtalan fények.

– Ugyan, nincs itt semmi baj – suttogja, úgy magának –, csak egy megszokott, hétköznapi, apró csalódás! Nem nagy eset. – Mély levegőt vesz: – Szegény fiatalok! Állandóan futnak. Hajszolnak munkát, szórakozást, mindegyik boldog akar lenni, de nem érnek rá élni. – Tekintetével még követi a távolodót, egyre homályosabb a kép, a hideg a szemét csípi, különben is ilyen messzire régóta szemüveggel sem lát.

Kis nyögésekkel, szuszogva felveszi a szatyrot, komótosan lépked hazafelé a megszokott úton, a megszokott délelőtti időben. Sohasem nagyon korán; reggel tumultus van, akkor vásárolnak az iskolába, a munkába igyekvők; de későn sem, mert délfelé meg az öregebbek következnek. Velük is megtelik a kis üzlet, hosszabban kell sorban állni a pénztárnál. S ahogy végigfut ezen a gondolaton, önkéntelenül elmosolyodik: „Igen, az öregebbek mennek délfelé. De ki számít öregebbnek? Hiszen én is jól benne vagyok már a korban.” – Ezen morfondírozik: „Tavaly betelt a sokadik ikszem, s ha jól emlékszem a római számokra, az én éveim leírásához már az L után következik az a két X.” – Látja is maga előtt leírva, jogos büszkeséget érez, ezt sem felejtette el.

Délután a barátnőjével találkozik. Jól összepasszolnak, pedig alig tíz éve, hogy megismerték egymást. A templomban kerültek egymás mellé. Hazafelé hosszan egyfelé tartott az útjuk. Régóta már nemcsak a gyülekezeti összejöveteleken találkoznak. Sokat beszélgetnek. Mindenről. Három tabu téma van: bármiféle panaszkodás, a testi nyavalyáik felsorolása és az egészségügy helyzete. Ebben megegyeztek, betartják. Egyedül élnek, népes családjukból van közelben lakó, többen szerte az országban, egy-egy tanuló fiatal az unokák közül külföldön, mégis érezhetik a törődést: van telefon és internetes kapcsolat, rendszeres látogatás úgyszintén.

Margit néni az internetet a járvány idején tanulta meg az unokáktól. Még a barátnőjét is ő vette rá, haladjon a korral. Két éve már „fészbukoznak” is. Mindkettőjüknek egyre gyűlik a sok régi ismerős; gyakorta újságolják egymásnak: „Képzeld, ki jelölt ismerősnek? Az általánosban, a gimiben jártunk együtt, ötven éve nem láttam!” – és hasonlók.

A csípős hideg szép napsütéssel párosul, kellemes, egészséges, sétára való. Hamar döntenek. Tíz perc múlva már az utcán vannak. Sietségre semmi ok, nincs pontos cél, ahová el szeretnének jutni. Azt a bő egy órányi időt ballagós tempóban teszik meg, így is szaporodnak a megtett kilométerek. Nem mérik ugyan, nevetnek is rajta, ma már minden újság tele van életmód-, egészség-, a hosszú élet titka és efféle jótanácsokkal. Erre is van szabály: ennyi meg ennyi lépés naponta, mindegy, hogy sétálva, futva, csak mozogni! A múltkor erről beszéltek. Zsófi, a barátnője, göndör kacajok között toldotta meg a mozgás-tanácsot: „Mindegy? Futás, ugrás, sétálás, ha négykézláb, ha guggolva, ha hasalva is, csak mindennap mozogjon az ember lánya!” – Harsány nevetgélés lett a vége. Az utcán volt. Néhány járókelő kimeredt szemmel figyelte őket. „Csak nem? Bepityókáztak a nyanyák?”

Ma a Bábszínház közelében fejeződik be a közös séta. Délutáni előadásra gyűlik a gyermekközönség. Jönnek csoportok, kisebb családi együttesek. Akkurátusan intézkedő óvónénik, fiatalabb, idősebb anyukák, nagymamák a kísérők. A gyerekek arca, mozgása külön tanulmány. Üdítő élmény:

– Nézd azt a picit, a piros pufikabátban! – súgja Zsófinak. – Lábujjhegyen megy, úgy tipeg szapora léptekkel. Elsőnek akar odaérni. Az arca csupa ragyogás! – Mindketten látják, mosolyogva nézik, mégis egymás szavába vágva valósággal közvetítik a jelenetet:

– A szemét nézd!

– Most fogadja be az egész világot.

– Elengedte az anyja kezét!

– Karjait a levegőbe emeli!

– Szárnyai nőnek?

– Mindjárt berepül a Bábszínházba. – Belepirultak gyönyörűségbe, ők is ragyogtak, nevetve, boldogan néztek egymásra. Valami kimondhatatlan öröm vette őket birtokba.

Margit estig a sétaélmény hatása alatt volt. Szinte repkedett a lakásban, mindent gyorsabban intézett. Valamit majdnem újra kezdett csinálni, észre sem vette, hogy már korábban végzett vele. Ágyban feküdt, amikor egy régi bábszínházas jelenet jutott eszébe. Újra élte, látta maga előtt:

Jó régen a kis fiúunokájával ment egy bábszínházi előadásra. Komolyabb, 6 év feletti korhatáros darab volt, zenés, a Varázsfuvola. Négy éves unokája (kicsivel a korhatár alatt) a legfiatalabb volt a közönségben. Az első sorban ültek. Elkezdődött. Kecsesen mozdultak a zenére a gyermek nagyságú marionettfigurák, a főszereplő beszélni, majd énekelni kezdett. A gyerek kiszakította magát a nagymamája öleléséből, felugrott, előre ment, egészen közel a színpadhoz, rámutatott, majd jó hangosan odaszólt a nagymamának: „Mama, ez bábú énekel!” – A nézőtéren a derültség moraja csak lassan csitult.

Talán a bábművészek is mosolyogva dolgoztak tovább.

Illusztráció: Papageno (E. Luzzati)