Lukáts János: Csillagok a csizmaszáron

•

Harminc évvel ezelőtt voltam először Velencében, egyetlen napig, autóbusszal. Húsz évvel ezelőtt voltam másodszor Velencében, három napig, vonatháton. Itt volt hát az ideje, hogy mást is megismerjünk Olaszországból. Bölcsek köre… egy autóban öten, egy hétre való csomagok, térképek, fényképező masinák, meg úti itókák. Az autót Viola vezette, jó kézben voltunk… Szeptember, az esztendő legszebb ideje! Vajon az olaszok is nevezik az országukat – a formája miatt – „olasz csizmának”, még ha tréfából is?

De irány a tenger, az Adria, vagy előbb még Aquileia. Ősrégi városban álltunk meg, de hát itt melyik nem „birodalmi korú”? A bazilika tornyát az ősi kövekből rakták újra, a padlóra üveglap borult, amire alig mertünk lépni: mozaikok a virág-, a harang- és az állat-mintát (talán szarvas?) elképesztő élethűséggel terítették a lábunk elé. A torony előtt, a templom mellett régi, meghökkentő ismerősök: a római eredetmítosz szereplői: a két „ígéretes ikerfiú”: Romulus és Remus, még igen apró korukban, miközben Lupa, az aranyszívű nőstényfarkas tejével táplálja a gyermekeket. Az ikrek még picik és éhesek, a farkas jóságos, az oszlop toronymagas… ahogy lenni kell a mitológiában!

A mi utunk mára már nem hosszú, de különleges. Itt láttuk meg a tengert, számos zátonyt és szirtet, szemközt pedig Grado félszigetét és partját. Várostól városig nyílegyenes az út, a tengeren át rakták sziklákból, mellé fasort ültettek jobbról-balról, mellettük pedig a tenger. Gradóba nem lehet észrevétlenül besurranni! Sétány, villák sora, sekély, homokos strand a tenger mellett. Mi egyetlen éjszakára telepedtünk ide, az olasz „belvilág” meghódítása másnap kezdődött.

Autóút, autópálya sok és sokfelé kígyózik, a tájékozódás azért nem olyan egyszerű. Az útjelzések is helyenként inkább a rejtvényekre emlékeztetnek. De félre a tréfával, gyűrtük a kilométereket! A cél, ahová elérni és ott táborozni akartunk: Rimini volt, az Adria nyugati öbleinek egyikében, és bizony Gradotól ez azért messze esett. Hogy időben elérjük, ehhez ki kellett kerülni Velencét, ki Padovát és Ferrarát, végül Bolognánál fordultunk délkelet felé, hogy délutánra megérkezzünk Riminibe. Őszintén mondom: minden várost sajnáltunk, amely mellett elrobogtunk megállás és bepillantás nélkül. Majd legközelebb, majd egyszer…

Az autópálya kiváló intézmény, a mi érdekünket szolgálja, az idővel fut versenyt, és gyakran mintha ő volna az eredményesebb! Csak hát…! Csak hát két-három sávon előre száguld az autó, az ember, az idő, a párhuzamos két-három ellensávon éppen nekünk hátrafelé rohan a jármű, a hangzavar, a süvöltés és a sivítás. A szélső sáv mellett magasra emelt falszerűség, rácsból, lemezből, néhol valódi falból. Mi az én gondom vele? Hogy nem sokat látni az út mellékéről. S amit látni is, inkább megsejteti, mi az, amit nem látsz, te rohanó, autós őrült! Viszont az idő, amellyel versenyt futhatunk, valóban megajándékozza az utazót néhány órával, ki-ki milyen sebességre tud vagy mer kapcsolni! De azért örüljünk az autópályának!

Hurrá, Rimini, ide akartunk jönni, ide érkeztünk! Nagy város ez, amely hosszan nyúlik el a tengerparton, vagyis a tengerpart közelében, hiszen magát a partot a fürdőzők kedvére „ültetett” napernyők ezrei jelentik, szépen rendezetten, alájuk heverhető módon. A parti utat valójában a sétány jelenti, a tengeri oldalon kávézók, vendéglők füzérével, kertek-parkok zöldjével, a városi oldalon pedig szálloda hotelt követ, a (nagyon is vonzó) idegenforgalom megannyi intézményével. Toronyház nincs, az elegáns, néhány emeletes szálló- és villasor formában legalább annyit hasonlít, mint amennyiben egyéni ízlést követ.

Utastársaink bátrabbjai már első délután óvatos kísérletet tettek a tengeri világ élvezetéről, mezítláb vagy térdig feltűrt ruházatban óvatoskodtak be az Adriába. Akkor még csak ők, és nagyon büszkék voltak, nem tudták, hogy „mit hoz a holnap”.

A holnap szelet és felhős világot hozott, minket pedig autóbusz vett a hátára, és a közeli San Marinóba vitt. Ez a világ egyik legkisebb köztársasága, fővárosa (amelynek neve azonos az országéval) a Titán-hegy három csúcsára épült. Róluk belátni a tengert, sőt – azt mondják – derült időben az isztriai partokat is. Mindhárom csúcson bástyák, tornyok, kilátók mutatják magukat, hajdanában komoly védelmi feladatot teljesítettek.

A keresztényüldözés idején itt talált menedéket Szent Marinusz, akinek a nevét a kicsiny ország felvette, és máig viseli. Az ország címerében a három szirten a három torony emlékeztet az ország történelmére és értékeire.

A város központja a Piazza della Liberta, itt áll a Szabadság-szobor, egy díszruhás, márvány nőalak, koronával a fején, a jobbját előrenyújtja, baljában lándzsát és ráomló zászlót tart. Egy másik téren Garibaldi szobra emelkedik, a közeli parkban Mahathma Gandi mellszobra szerénykedik.

Mi persze hogy felmásztunk az utolsó toronyhoz is – ide már valóban csak a legelszántabbak jutnak el. El is fáradtunk a csúcsra mászásban, a szemkápráztató gyönyörködésben, az ország-város évszázadokat őrző elrendezettségében, a templomok, középületek, egyetemek és múzeumok okos belső rendjének és a megpihenésre szolgáló kávézók és vendéglők remek felszereltségének és hangulatos térkialakításának ámulatában. Már indultunk vissza a buszunkhoz, amikor megakadt szemem az állomástér egyik szobrán: egy remek paripa támaszkodik a két hátsó bronzlábára és bozontos bronzfarkára, az ég felé emelt két mellső lábával pedig búcsút int a buszra várakozóknak, vagy talán visszatérésre invitálja őket.

Urbinoba ugyan vasút vezet a tengerpartról, de mi a magunk kocsiján utaztunk. Sok itt az alagút, a város is éppen egy ilyen után tárult elénk. A Palazzo Ducalét (a városházát) még Montefeltro herceg építtette, aki hatalmas vagyonát jobbára Urbino felvirágoztatására fordította. A palota messze ellátszó homlokzata két elegáns toronyban végződik, nehezen szabadultunk a varázsa alól. Belépésünknek azonban a szieszta útját állta: a pihenés ideje alatt még a legelszántabb utazók előtt sem nyílt fel a dózsepalota kapuja. Helyette hát csak sétálgatunk a girbegurba utcácskákon: Urbino valóban megmaradt a középkorban: utcái között sok a lépcsőzetes (vagyis jobbára csak gyalog járható), a templomokban pazar festmények sorakoznak, az udvarok derűs hangulatúak, egymást érik a terrakotta domborművek. A dóm bejárata előtt az emelvény két szegletén Szent Ágoston és Keresztelő Szent János szobra vigyázta lépteinket. Még elballagtunk Raffaello házához – de ide sem nyertünk bebocsáttatást. Talán hogy vágyakozzunk visszatérni?

Riminiben a nagyszerű apartmanok legtöbbje a tengerre vagy a sétányra néz, előttük balkon húzódik. Mi öten három szobát kaptunk, fürdőszobával és konyhával, az első emeleti kilátás messze hordozta tekintetünket, a hullámtörő sziklasoron is túlra. Ugyebár öt fő alkotta világjáró csapatunkat: három testvér, egy közeli rokonhölgy meg egy „oldalborda”. Amikor szükség volt rá, Judit angolul értekezett az olaszokkal, e sorok írója németül. Időnként előkapta megkopott latin tudását, bár ez inkább az olasz szövegek kibetűzését szolgálta. István futni vágyott volna a homokos tengerparton, de az időjárás… hát az bizony most nem kedvezett a futóknak – ahogyan a tenger habjaiban megmártózni vágyóknak sem.

A két leánytestvér első napi vízi próbálkozása után azért a harmadik napon Viola és magam is nekiduráltuk magunkat a vonzó feladatnak, az Adria lágy hullámainak. A tengerpart különös alakulata a közép-európai világnak. A tenger habja minden második lendülésével jön el a fürödni vágyó ember lábáig. A következő hullám óvatosabb, csalogat. Iszap vagy sár nincs a parton, helyette nagyon finom, hűvös homok, nedves (ha tetszik: harmatos). A talpadhoz alig tapad, az első mozdulatra lepereg róla. Egész derékig hatoltunk be a vízbe, de annyi aztán elég is volt. A tenger ugyan hideg nem volt, de sötét-szürke igen, a levegő pedig vacogtatott. – Hogy én, ebbe…? – kérdeztem magamtól, aztán Violára néztem. Ő mellettem vacogott, és már indultunk is kifelé. Aztán felöltözve, megnyugodva visszatértünk a tenger álomszép partjára.

Álltunk és néztük megbűvölten, ahogy a hullámtörőn föl-fölröppent a hullám, ilyenkor fehér habfátyol emelkedett föléje, mély hangot „öblögött”, aztán visszahullott. Hozzánk a hullámnak inkább az állandó apraja jutott el, mintha barátkozni akart volna a partjárókkal, vagy valami incselkedés fordult volna meg hullámfejében.

Hanem a parton, vagyis ahová a hullám föl-föllátogatott, és ahonnan aztán visszavonult… Fehér foltok, fehér félgömbök, aprók és még apróbbak, nedvesen csillogó kagylók százai. Félig a homok fölött, félig belefúródva a homokba. Az alig köröm méretűtől a majdnem félkanálnyiig. De a színük, de a formájuk…!

Korábban azt gondoltam, a tenger maga a végtelen, most – a kagylókincset (vagy annak talán csak egy töredékét) meglátva – úgy éreztem, az Adriának komoly vetélytársa a kagylóvilág. A színe jobbára fehér, mert az különbözik leginkább a szürke-barna tengerhomoktól. De ami szín fehér és fekete között létezik, mind ott fénylett, ott ázott, ott szerénykedett a porszőnyeg tetején. Fekete kevés, az talán a vastagodó, öreg kagylók színe volt – vagy ilyen lehetett ifjabb kagylókorában is? Sárga és vörhenyes, sőt már szinte lángvörös, óvatos barna, rőt és zöld csíkos is, de ott csak a cérnányi csík volt a zöld.

És minden kagyló legyező formájú, és rovátkolt, a közepétől a szélei felé csupa egyforma rovátka, amelyek aprónak indulnak, és keskenyek a kagyló csuklós részén, aztán szélesednek és mélyülnek, végül elérik a kagyló külső szélét. Ha a kagyló növekszik, a rovátka is nő vele együtt a táguló mélyedéssel, a színes keresztcsíkkal. Nincs két kagyló, amely egyforma volna, bár én legföljebb ezer darabot láttam heverni a tengerparton, talán ha százat vallattam meg a száradó világra emelve, és talán harmincat kértem meg, díszítse itthoni szobánk polcát. Számomra (számunkra) baráti kezet nyújtott kagyló-ország és benne számos, Adriai előnevű kagylócsalád. Köszönetet mondtunk a viharnak, a hűs légnek és a szemerkélő esőnek, ha ők ma nem tartanak szemlét Rimini-földön, sose ismerjük meg a rejtélyesen szépséges (vagy szépségesen rejtélyes) kagylócsaládot.

E kagylóvadászat közepette a hullámok a zengés-zsongásban váratlan segítséget kaptak a fellegekben, a felzúdult szélvészben, de meg a villámlásban is. A kagylósok rohantak haza, csak egyikük elméjében fogalmazódott hirtelen valami váratlan, egy vers, amely a viharról és a viharnak szólt.

„Micsoda hullám, ég felé zúdítja a tengert!
Micsoda szél bömböl, felhőbe röpíti az embert!
Üvölt le rám, torkomba fúl a csend…
Én bámulom, mint a bús felhő odafent.”

A címe legyen Adriai riadalom. A vers többi sora a hullámok közé veszett, mire hazaértünk. a ruhánk csurom vizes lett, a nap viszont előbújt a felhők mögül.

Megmondták, így is lett: kétnapos özönvíz mosta el korábbi terveinket. De szobánk ablakából az emeletes hullámok látványa „minden pénz megért”: itt most a víz volt az úr, mutatva nagyságát, mutatva kicsinységünket. Harmadnapra aztán kiderült az ég, folytathattuk kalandozásunkat ókor és középkor emlékei között: délutánra a barátság a viharvertek és az ezeréves értékőrzők között megköttetett.

Hogy Rimini a maga örökifjúságában megnyíljék, ehhez el kellett érni folyóját, az Ausát. Mielőtt a tengerbe ömlik, kétezer éve hordoz pompás hidat két partja közt. Az ötívű híd íveit még Augustus császár kezdte lerakni (és Tiberius császár fejezte be).

A város egyik leghíresebb építménye kétségkívül a Tempio Maletestiana, a korai reneszánsz egyik leghíresebb temploma. A gótikus boltozat kápolnáit a karcsú ívek és a mosolygó amorettek teszik látványossá, amelyek így több évszázad és több alkotói stílus világát állítják egységbe. Az alapítók címer-jelképei: az elefánt és a rózsa vissza-visszatérő motívumok. A Corso végén Augustus diadalíve vaskos oszlopon és boltíven nyugszik, a tetején timpanon emelkedik a magasba, hirdetve az utókornak a császár dicsőségét. A város egyik főterén különös párhuzam-ellentét néz szembe egymással: V. Pál pápa megtérésre int és áldást oszt, a szemközti lépcsőn pedig egy oroszlán unatkozik tátott szájjal.

Assisi városa a Középső-Appeninek hegyláncolatától valamelyest nyugatra fekszik, festői völgyek és komor bércek között vezet a kanyargós út, amely többször alagutat választ magának követésre. A tájban gyönyörködő utazók ilyenkor az alagút feltűntekor elkiáltják, milyen hosszúnak gondolják az alagutat, aki közelebbi értéket mondott, az győz alagút-ügyben. Remek játék volt, kitartott egészen… egészen addig, míg egy özönvízszerű felhőszakadás gátat nem vetett a játéknak. Umbria megmutatta a zordabb arcát is, de Szent Ferenc városába érve felragyogott a nap fölöttünk. Assisi San Francesco léptei nyomát őrzi, a XIII. század óta több templom, több oltár és szobor hirdeti emlékét és életművének továbbélését. Az Alsó Templomban rejtették el halálakor Ferenc holttestét (1230-ban), de az utódok csak 1814-ben találták meg egy kőkoporsóban. A boltív négy mezőjében Szent Ferenc “misztikus házasságát” örökítette meg az álneves festő: a négy angyal elűzi a ragadozóan gonosz és kapzsi Erotikát, a Szemérmetlenséget, a Tisztátalanságot és az Erőszakot.

A Felső Templomban nem kisebb festő, mint Giotto alkotta meg 28 (!) festményben Szent Ferenc életét és legendáját. A „képeskönyv” valóban alkalmas a megőrzött és az elfelejtett epizódok füzérbeállítására.

Aznap még felkerestük a meredek hegyoldalra épült Gubbiot is. Szent Ubaldo városa persze nekünk, magyaroknak inkább Mihályt és Pater Severinust juttatta eszünkbe – ahol a holtak kapui némán őrzik évszázados titkaikat. De nem feledkeztünk el a „fordolt” farkasról sem, hiszen a város kőfalán ott ül maga Szent Ferenc, mint fiatal és bátor szerzetes, akinek a farkas az ölébe hajtja a fejét, mert megtért, megjavult társa lett a barátnak. Ferenc a magasba emeli jobbját, jelzésképpen, hogy lehet béke, szeretet és egyenlőség a földön az élők (és az élőlények) között.

Méltó befejezést akartunk egyhetes itáliai utunkhoz, ezért az utolsó teljes napot Ravennának szenteltük, de hiszen az utókor is úgy emlegeti: „Ravennába temették Rómát”. Ravenna szinte a birodalom végső idején, az utókor ezt követő századaiban tett szert vezető szerepre, mentett meg tárgyakban, építményekben és szellemben sokat a Római Birodalomból és a korai kereszténységből. A mindenkori hatalom és az egyház vetélkedése helyett azonban inkább nagyszerű, „az örökkévalóságnak szánt” műveket tett emlékezetessé a Római Birodalom letűnt napjaiból és múlhatatlan örökségéből.

Teodorik gót király mauzóleuma lezártságával és befejezettségével vonja magára a figyelmet: az építmény sokszögletű alsó része fölött kilátótorony korlátja vezet körbe, fölötte pedig köríves és fél-gömbölyű tető zárja az egykori király emlékét.

A város szívében a San Apollinare templom 24 márványoszlopon nyugszik, a templomhajó két oldalán pedig a női és férfi szentek sorakoznak fel. A Biblia számos jelenete közül talán az Utolsó vacsora a legmeghökkentőbb, Krisztus ül az asztal egyik végén, a hátoldalon, a nézővel szemben a tizenkét apostol zsúfolódik, az asztal közepén pedig egy tányéron két apró hal árválkodik (groteszk, humor – vagy a Szentírás riasztóan új megközelítése – a 6. században?).

A San Vitale pedig maga a csoda: leírni nem lehet, csak szemükbe zárni a mozaikok, az oszlopok, boltívek gazdag pompáját. Nehezen hagytuk el a világnak ezt a ki tudja hányadik csodáját – de aznapra még egy találkozás mindenképpen várt ránk.

Keskeny, magas építmény a park szögletén, tetején üveg-félgömbök: Dante Alighieri síremléke. Lenyűgöző dombormű: Európa egyik legnagyobb költője áll íróasztala (vagy talán írópultja) mögött, fejét baljába hajtja, jobbjával nyitott könyvére támaszkodik. Dante 1321-ben halt meg, hamvait ferences szerzetesek őrizték, rejtegették a bűnbánó firenzeiek elől. A dombormű és a szentély majd’ ötszáz év múltán készült el, de a nagy halott csontjait csak a XIX. században találták meg, és helyezték el a mauzóleumban, az ereklye hitelességét pedig végül 1921-ben sikerült bizonyítani. Az irodalmi olasz nyelv megteremtőjének sírja fölött latin a felirat: Dantis Poetae Sepulcrum, azaz Dante költő ravatala.

Állunk, nem tudunk mozdulni… Mi is tart itt minden tisztelgő vendéget? Hogy megtaláltuk Dante sírját, hogy még 600 évvel a halála után is keresték (akkor eredménnyel!) a költő földi emlékét? Hogy a könyv, az írott és a kimondott szó ilyen múlhatatlanul van jelen az olasz, az európai és a világ népeinek tudatában? Mindenki maga hajtson fejet a költő és a költészet előtt.

Csodálatos gazdag tíz napunk volt szeptember közepén, volt, aki már visszatérő vendég volt Ravennában, volt, aki talán már a következő útját tervezte gondolataiban. Hallgatva indulunk haza öten, az utazás és az irodalom magyar barátai. És talán valaki azt sóhajtja, félhangosan: „Dante, isteni volt a színjáték!”

Illusztráció: ~csillagok a csizmaszáron