Szabó Benedek egy verse, két kisprózája

*

Állatkerti pálmaház

Itt mindent a fény ölel,
de mi nem emiatt jöttünk.
Az üvegtáblák ragyogása,
a kecses, hosszú ujjú
cserjék hallgatag cserepekben
és a pára meg a sárga madárkák
csipogása egyaránt

hidegen hagy. Nem ezért jöttünk. Sikamlós
kövekből rakott ösvény kereng
a medence körül, a víztükör egy tavirózsát tart.

Körbesétálod a tavat. Betonteknő.
Fekete műanyagcső fekszik
a bokrok alján. Akár egy tetem, amit
elfelejtettek eltemetni. Hungarocellből
vannak a sziklák, a bogarak
infralámpák nappalai alatt melegszenek.

Élnek itt gyíkocskák is, de azokat
nem láttuk. A pálmatörzsön hőmérő lóg,
és barométer, a relatív páratartalom
belengi a teret. Nem csoda, hogy indulnál.
Nyikordul az üvegajtó, ami mellé úgy látszik,
valódi kaktuszt ültettek, és gyorsan kisurransz rajta.
Lehajolsz cipőt kötni, a párás üvegen
átiramlik kabátod sziluettje. Sokáig tartom tekintetem
a fekete kontúron.

*

D. vasútja

A főpályaudvar egyik mellékvágányán hosszú szerelvény várakozott. A késő délután narancsszínű fényei átragyogtak a koszos ablakokon, a peronon mozgolódó tömeg alakjai hosszú árnyékokat vetettek a betonra. D. furcsállta, hogy a szerelvényt egy félreeső vágányra állították. A főcsarnok üresen állt, és nem volt tudomása arról, hogy azon a napon még vártak volna oda szerelvényeket. Az is eszébe jutott, hogy hátha valamilyen különvonat fog érkezni, ami díszvendégeket, állami vezetőket vagy olimpikonokat hoz a fővárosba, de akkor már elő kellett volna készíteni a terepet vörös szőnyeggel, fogadóbizottsággal, zászlót lengető diáklányokkal, egyszóval mindennel, ami ilyenkor szokás.

Valószínűbb, hogy egy váltóhiba van a dolog mögött, vagy a forgalomirányítók kapcsolótábláján kiment egy biztosíték, és nem lehetett átkapcsolni a vágányt a főcsarnokhoz. Vagy csak kényelmesebben elfér itt a tömeg, mint ott, jutott még eszébe D.-nek, amíg a szerelvény mellett sétált előre, a dízelmozdony felé. A dolog úgy látszik, megfejtetlen marad, és talán nem is egyedül ez, mivel már percek óta sétált a szerelvény mellett, és alig került közelebb a mozdonyhoz. A tömeg felszállingózott a másodosztályú vagonokba, de az első osztály, és a mellé kapcsolt büfékocsi üresen maradt. Azok az utasok, akiknek nem jutott hely, az ablakokon lógtak, vagy a kocsik tetejére másztak, először bakot tartva feleségeiknek és lányaiknak, aztán feladták csomagjaikat, majd ők is felmásztak. Mégiscsak különös, hogy senki sem váltott jegyet a magasabb osztályú kocsikba, ráncolta D. a homlokát.

Már a szürkéskékre kormozódott dízelmozdony mellett sétált. A délutáni fények lassan kora esti vörösbe folytak, amikor felkapaszkodott a vezetőállásba, magára csapta az ajtót, és a műszerfal elé ült. A fülkében csend. Az indulás előtti utolsó pillanat. D. azt gondolta, hogy vele tart majd egy mozdonyvezető, aki röviden összefoglalja a típusra vonatkozó tudnivalókat, esetleg egy műszakis is, aki felnyitja a gépháztetőt, hogy elmagyarázza a vonat műszaki paramétereit, és szemléletesen érzékeltesse a gép teljesítményét. Annyi, amennyi kétszázötven elefántot is el tudna húzni, például. A vezetői szék melletti két másik ülés azonban üresen maradt, ezúttal egyedül kell utaznia. Beindította a motort, ami az egész fülkét megrázta, majd egyenletes pöfögésbe kezdett. A fülkében D. nem talált nyomatékkart, ami a legtöbb dízeltípusban szokásos felszereltség, csak két pedált, amik a motorba jutó üzemanyag és levegő mennyiségét szabályozzák. Magasabb fordulatszámhoz több levegő, nagyobb nyomatékhoz több dízelolaj, ismételte át, majd finoman gázt adott, a háta mögött a motor nagyot bődült. A szerelvény kigördült, és D.-t elfogta az aggodalom, hogyan fogja tudni egész úton taposni a két pedált, amelyeket éppen csak meg tud tartani félállásban.

A vonat enyhén oldalra biccent, amikor a váltókon átzökkent. A színben ázó táj kékbe váltott, az esti városfények a szerelvény mögött maradtak. A motor elérte üzemi hőmérsékletét, kellemes meleget csinált a vezetőfülkében. A dízelmotor melege pontosan olyan, mint a nyári délutánoké, és nem is hasonlít egy kandalló, vagy egy olajradiátor hőjére. Ez szelídebb meleg, mert nemcsak egy ponton hevíti a fülkét, hanem az egész vasszerkezetet átfűti, ami miatt a hő szinte körbeöleli a bent ülőket. D. élvezte a meleget, de megint aggodalmak jutottak eszébe. Ha elérik az első emelkedőt, a motor még nagyobb meleget fog csinálni, és még nehezebben fogja tudni taposni a pedálokat. Ekkor vette csak észre, hogy a mellette lévő másik két ülés előtt is vannak pedálok. Nyilván a gépész be tudna segíteni a taposásban, vagy át tudná venni, amíg ő nyújtózik egyet. De hogyan is, hiszen a kabinban már egyedül is alig fér. A két széknek már nem is maradt hely, D. behúzott nyakkal taposta a pedálokat.

Az ég már csak nyugaton volt világos, de amint a fák közé értek, ez a kevés világosság is odalett. A mozdony türelmesen tolta maga előtt a tájat, D. pedig egyre türelmetlenebbül taposott. Az emelkedő már közel, talán már rajta is vannak. A párás üvegen keresztül nem lehetett megállapítani, de a motor egyre nagyobbakat koppantott két ütem között. D. a bal térdére támaszkodott, hogy valamivel lejjebb nyomja a pedált, amivel több levegőt tud engedni a rendszerbe. A kerekek felől sercegő, karistoló hangokat hallott, mintha a vágány sár alatt lenne, és a mozdony abban próbálna utat törni magának. Nagyobb lendületre lett volna szükség, gondolta D., vagy legalább arra a műszakisra, aki taposna helyette, mert ha most elfogy a lendület, nem fog tudni újra elindulni. Ez még ideális terepviszonyok mellett sem magától értetődő, még a modernebb vonatok sem tudnak tele vagonokkal hegymenetben elindulni, ha kétszázötven, de ha háromszázötven elefántot tudnak, akkor sem. D. orra a szélvédőnek nyomódott, könyökei két oldalt az ajtókhoz szorultak, a motor viszont kitartóan, már szinte könnyedén muzsikált. A kattogást abbahagyta, és egyenletes ütemben mormogott.

A csendes üzemhangok a vasúti közlekedésben jót jelentenek. Ezt D.-is tudta, és megkönnyebbült, lenyugtatta a lassan halkuló dízelduruzsolás. Már taposni sem volt nehéz, lába ütemesen járt a pedálokon, ami kevésbé megterhelő, mint a folyamatos taposás. Amikor érezte, hogy lába már fárad, előre nyúlt, és a kocsikart komótosan húzta előre, majd hátra. Az öreg pályamesterek még tudták, hogyan kell ezt csinálni, gondolta D., és ráérősen húzta és tolta a hajtány karját. A pálya kitisztult, és lassan leejtőbe fordult, de D. folytatta a kocsikar ritmusos húzkodását. Ilyenkor az erdőn már hűvös van, még jól is esik az embernek, ha mozog egy keveset.

*

Tavasz utáni napok

A megfeszített tanulás, ha nem is mindörökre, de három nyári hónapig biztosan a múlté. Nándor szülei meg voltak elégedve fiuk eredményeivel, aki tankönyvolvasással eltöltött nappalokkal a háta mögött, és megannyi átvirrasztott éjszaka után, most megpihenhet. Az egyetemi felvételi eredményeit csak hetek múlva hirdetik ki, és addig nincs semmilyen kötelezettség. Átaludt éjszakák, élettel teli nappalok, és nyugalom, és semmi más.

Nándor tervek nélkül feküdt. Ünneplőben, az utolsó szóbeli forduló után. Emelt szintű fizika. A bérház szebb időkből itt felejtett csillárja büszkén tartotta a szoba fölé a hat villanykörtét. A sárga fényben avítt bútorok nyújtózkodtak. Nándor a csillárt nézte, a kis ernyők alatt izzó szénszálakat. Enyhe vibrálás az üveggömbök alatt. Jönnek az elektronok, csak jönnek és jönnek, nem tudnak mit csinálni, kénytelenek bemenni a fogyasztóba, pontosabban átfolyni, még pontosabban átlebegni rajta, és aztán körbeérni a fázison. És aztán világosság.

Nem csoda, hogy ilyesmiken jár a feje, az elmúlt hét minden háztartási gépet, porszívót, tévét, asztali lámpát egy kapcsolási rajz állandó potenciájú fogyasztóvá varázsolt. Szívesebben gondolt volna másra. Oldalra fordult, zakóját maga alá gyűrte. A szobában csend lebegett, a nyújtózó bútorok látványa viszont sok kapaszkodót ad a szemnek. Egy oroszlánlábas komód például, mint a historizmus egyik stílusirányzatához tartozó neobarokk darab. A részletekkel túlterhelt stílus, természetesen erre is emlékszik. Szegedy tanár úr sokatmondóan bólintana, ha most itt lenne, és ha olvasná gondolatait, de persze ha olvasná, nem is kellene itt lennie. És ha olvasná, ami éppen Nándor agyában jár, valamit most is közbevetne? Jean-Baptiste Carpeaux, francia szobrász, festő és rézkarcoló, például.

A fogyasztók ellenállása pedig állandó. Az elektromos fogyasztóké persze, mert a más fajta fogyasztók – akik boltba járnak, például tejfölért –, azok mást és mást fogyasztanak. Egyesek kifejezetten váltogatják preferenciáikat, a piaci (árupiaci) folyamatok éppen ettől kiszámíthatatlanok. Vagyis prediktálhatatlanok. Megjósolhatatlanok, ha úgy tetszik, de kinek tetszik úgy? Ambrus tanár úr is elmagyarázta, de ez már közgazdaság, az pedig egyetemi ügy, Nándor pedig szerencsére még nem az, nem kell ezt tudnia, és nem is kell ezen gondolkodnia.

Gondolkodhat bármi máson. Holnap bemegy a városba, és megveszi azt a farmernadrágot, amit még az érettségi hete előtt kinézett magának. Egyfajta jutalom önmagától mindazért, amit most kiállt. Kétségtelen, hogy a farmer értéke össze sem vethető a sok kínlódással, amit szobájában, vagy a könyvtárban át kellett éni, de kárpótlásnak elegendő lehet. Holnap elmegy, leggyorsabb lesz, ha villamosra száll. Albertfalva fejlődésének a 47-es villamosvonal 1953-as átadása új lendületet adott. Egyfelől. Másfelől rút, csingilingi ház. Ez egészen biztosan tétel volt irodalomból, talán valami modern magyar szerzőtől. Talán Karinthy, neki biztosan van valami köze a villamosokhoz, már csak a fizimiskája miatt is. Olyan ember, aki nemcsak utazik rajta, hanem ír is róla, de a csingilingi nem ő lesz, valaki más.

Nándornak elege lett, untatta a világ, amiről minden tudható, és ezt a mindent tudni is kell. Tétel szintjén, álmukból felkeltve, ahogy Szegedy tanár úr mondaná. Ahhoz előbb aludni kell. Fekete zakóját és nadrágját a neobarokk székre terítette, csak egy órát szundít, aztán megvacsorázik. Holnap pedig elmegy megvenni a farmert. Az első farmert egy favágó megrendelésére Jacob Davis szabómester készítette 1870-ben, de ez mellékes. Talán valami kiegészítő fejezetben lehetett az aranyláz kapcsán. Nem része a kötelező tananyagnak. Lehet, hogy ez is csak irodalmon volt. Ottlik, rémlik fel egy név, és Iskola. Medve, ha már Iskola, de ezzel sem érdemes a kelleténél többet foglalkozni. A fal felé fordult, hátha nem jut eszébe többé.

Szabó Benedek a 2024-es Cédrus-pályázat próza-nívódíjasa

Illusztráció: ~ narratíva-/sztorikép