Kritika

február 28th, 2025 |

Saád Katalin: Sár és ragyogás (egy könyv – három kritika)

•

Csontos Márta

EGY MAGÁNMORALISTA KÜZDELMES ÉLETÚTJA

Nem ismerem a szerzőt személyesen, de amikor a Cédrus Művészeti Alapítvány gondozásában megjelent vallomásregényét olvasni kezdtem, rögtön felkeltette érdeklődésemet, hiszen már a cím is – az ellentétes minőségek párosításával – arra utal, hogy érdemes végigkísérni annak az írónak az életeseményeit, aki folyamatosan az élet érintésére vágyott, s az írás számára esélyt jelentett a fájdalom feloldásra. Vajon milyen üzenete lehet egy közel 400 oldalas regénynek, amelynek a szerzője, és egyidejűleg főhőse is, úgy véli, nem tud igazán azonosulni az írói léttel, mégis folyamatosan belső késztetést érez és küzd önmagával, hogy kialakuljon írói identitástudata.

Bevezetőként megállapíthatjuk, hogy az elbeszélő, mint a vallomásregény hősnője, mélyen azonosul karakterével lelki életének, életeseményeinek, törekvéseinek, világfelfogásának feltárásával. Egy életút megismerése, értelmezése során úgy gondoljuk, az ember mindenekfölött boldogságra vágyódik, problémamentes életre, valójában azonban igaza van a híres francia filozófus-matematikusnak, Blaise Pascalnak, aki Az ember nagysága és nyomorúsága című könyvében hangsúlyozza, hogy az ember semmit sem kerül jobban, mint a nyugalmat. És semmi sincs, amit meg ne tenne a nyugtalanság érdekében.

Saád Katalin hosszú éveken keresztül naplót írt, a számára fontos személyek dokumentumait is gondosan megőrizte, majd elsősorban önigazolás, önértékelés céljából a megfelelő fejezetekbe beépítette. A regény szerves részét jelentik ezek a napló- és dokumentumrészletek, valójában az ott közzétett gondolatok segítségével tapasztaljuk meg, hogy a szerző hogyan veti le ’rejtett arcai’ álarcait, s mutatja meg önnönmagát őszintén, a maga valóságában.

Természetesen a Luca életét meghatározó külső események és történések sem szorulnak háttérbe, de mindig világossá válik az olvasó számára, hogy Luca a körülötte és a környezetében lévő élőlények viselkedésének részletezése során is mindig önmagához tér vissza.

Ebben az ’önfelmutató’ regényben a szerző kiemeli, hogy egész életében leginkább a szerelemre volt képes, nem az együttélésre. Nyitott párkapcsolatban élt, tisztában volt vele, hogy a társát és a szeretteit nem lehet megváltoztatni, mégis ettől a helyzettől szenvedett a legjobban, egyszerűen kudarcélményként élte át.

Be kell ismernünk, hogy szeretteinkkel olykor nagyon nehéz szolidárisnak lenni, ez az állapot egy egész élethossznyi szenvedést és veszteségélményt generálhat. A végén pedig belátjuk, hogy nemcsak önmagunkkal, hanem a korábban fontos dolgokkal sem tudunk kompatibilisek lenni.

Nyilvánvaló tény, hogy a főhős személye mögött a szerző rejtőzik, aki nem mindennapi élethelyzetei és egyéni gondolkodásmódja ellenére is azonnal szívünkbe lopja magát; szenvedéstörténetének részletezése során legtöbbször úgy érezzük, hogy mindenki mással szemben neki van igaza.

Milan Kundera úgy véli, egy regény alakjai a szerző saját meg nem valósult lehetőségeit tükrözik. A személyes megítélés persze nagyon nehéz, a megközelítés sem biztos, hogy mindig hiteles. Igaza lehet Albert Camusnak is, amikor azt hangoztatja, hogy soha ember meg nem kockáztatja, hogy olyannak ábrázolja magát, amilyen. Én mégis úgy gondolom, hogy ebben a nagyszerű regényben a szerző gondolatvilágába és az élettitkaiba való bepillantás lehetősége megcáfolhatja a francia író véleményét. Saád Katalin naplójegyzeteire támaszkodva visszaemlékezései hihetetlen valóságkonstruáló erővel rendelkeznek, ez teszi a főhőst és az életét meghatározó személyeket hitelessé. Persze olvasáskor néha az is megfordul a fejünkben, hogy felesleges önismerettel foglalkoznunk, ha mások úgyis jobban tudják, hogy kik vagyunk.

Ha többet szeretnénk tudni Saád Katalin életéről, érdemes elolvasnunk egy 2010-ben vele készített interjút, amely az Eső című lapban jelent meg, ahol Jenei Gyula főszerkesztő faggatja a szerzőt. Igaz, hogy az interjú 2010-ben készült, de a regényben olvasható események megértéséhez valójában kiindulópontnak elegendő.

A Sár és ragyogás lélektani-analitikus regény, a főhős lelkiállapotának megértéséhez a szerző személyes életterét kell befogadnunk. Saád Katalin katolikus leánygimnáziumban érettségizett, (édesapja az Új Ember szerkesztője és a Vigilia kiadóvezetője volt), folytatott jogi tanulmányokat is, de végül bölcsészként diplomázott. Egész életét meghatározta a színház világa, a komorvári színtársulat; színházi újságíróként, segédrendezőként, dramaturgiai titkárként is tevékenykedett. Ebben a miliőben katolikus neveltetése miatt nem tudta elfogadni a szabályokat, de nem akart a bűnbeesés és az örökös bűntudat félelmével sem élni. Önmegvalósításához pedig nem igazán tudott szülői segítséget kapni, szülei nem tudták másságát, különbözőségét elfogadni. A regényben ábrázolt történelmi kor is meghatározó, a Kádár-korszak az istenhit lassú elsorvasztására törekedett. Luca három házassága is önértékelési és önkeresési válsága miatt romlik meg, alkalmi kapcsolatai sem hozzák meg számára a megoldást. Harmadik férjével, Lázárral úgy él, hogy nem ítél, próbál elfogadó lenni, vívódásai azonban utalnak arra, hogy ez számára mennyire nehéz.

Luca rendkívül szókimondó, az életvitelét megtartó vagy éppenséggel megzavaró kapcsolatok értelmezésében mindenkor kerüli a kegyes hazugságokat, hiszen ez a tiszta önvallomás alapja.

A regény címében a ’sár’ és a ’ragyogás’ élettereket is szimbolizál; egyrészről a nagyvárosi forgatag, a színészek és írók varázslatos világa, másrészről az áhított nyugalom az alföldi tanyán, ami nemcsak számos, olykor kevésbé szívmelengető esemény színhelye, de azonosulási lehetőség is a természettel és együttélés a csodálatos állatvilággal.

A regény első részében Luca saját élettényeit és kapcsolatait tárja fel vallomásosan, néha felemelő érzéssel, legtöbbször azonban önmarcangoló gyötrődéssel. Itt tudjuk meg azt is, miért tagadta ki átmenetileg a családja, megismerjük a szerelmi életében fontos személyeket, és találkozunk Lázárral, a neves íróval, aki később születendő gyermekének nem biológiai apjaként is szerepet kap a regényben.

Luca egész életében a magasztos szerelemre várt, arra vágyott, hogy számára a szerelem legyen a megvilágosodás. Remélte, hogy Lázárral kötött házasságában megtalálja énje másik felét. Önvédelemből választottam pont őt – mert, ahogy meggyőződéssel állította – nem szerethetek bele. Egyszerűen kívül esik a lehetőségeimen.

Színházi berkekben úgy tudták, hogy Luca és Lázár álompár, ebben a nyitott kapcsolatban azonban Lázárnak folyamatosan nőügyei voltak, neki a morál csak a közéletre vonatkozott, a magánéletre nem. Luca pedig hazudik önmagának az öleléssel, megerőszakolja magát. Asszonyi ölelése csak anyai volt, azért ment hozzá, hogy a szükségszerűt válassza. Luca a munkájában is kudarcokat él meg, a komorvári társulat is kettébomlik, mindezt még tetézi a párizsi és a nyugat-berlini együttélési kudarc s apja kitagadó levele.

A regény első részének legfontosabb üzenete, hogy nem szabadulhatunk meg könnyen a generációktól örökölt mintáktól, hamar a perifériára szorul az, aki a hagyományos értékrend szerint nem tud élni, s nem sikerül szert tennie a legfőbb keresztényi erényre sem.

A sok megpróbáltatás egyre inkább érleli benne a tanyára költözés gondolatát, az alföldi tanyavilág új emberi kapcsolatokon keresztül próbálja megértetni vele, hol is van igazán a helye az életben. Ott, abban a mikrovilágban valóban megtapasztalhatta azt a különbséget, hogy milyen olvasni a sárról vagy élni benne. A hely szelleme Hamvas Béla olvasatában is központi jelentőségű, hiszen a helynek arca van. A hely lehet barátságos, nyugodt vagy éppenséggel ellenszenves, de az emberi élet gazdagsága a különböző helyekhez kötődő pillanatokban rejtőzik, ezek a pillanatok pedig mindig mások, soha meg nem ismétlődnek. E pillanatokat élte meg Luca a tanyán Sára lányával, akinek vér szerinti apja Richard sem tudta megadni Lucának azt, amire igazán vágyódott. Így vall a vele való együttlétet követően: A hősnő megkapta a hős testét; felejthetetlen pillanat. de az örömhöz semmi köze nem volt. A boldogsághoz még úgy se. Luca úgy élte meg a szerelmet, hogy nem igazán tudta eldönteni, hogy Isten ajándékának tekintse-e, vagy az ördög pártfogásának.

A gyermekáldást bátorságként, hősiességként kívánta átélni, ezért hitette el magával, hogy a nagyvilág zajától elzárva egy bensőséges anya-gyermek kapcsolat alakulhat ki, amely soha nem romolhat meg. Lázártól nem akart gyermeket, a költő hithű ateista volt, és ez nem egyezett az ő értékrendjével. Az írói tehetség azonban inspirálta a továbbiakban is, a gazdálkodó vidéki életforma mégsem volt alkalmas az alkotáshoz egy olyan szellemi lénynek, mint amilyen ő volt. Állandóan arra inspirálta valami belső energia, hogy használja ezt az adottságot, ami azt jelentené, hogy működtetni engedi a tehetséget.

A gyermek születése nagyon vegyes érzéseket kelt benne, védtelennek tekinti magát, antinőnek, aki élvezi a vágytalanságot, de megpróbálja visszaadni lányának azt, amit ő kapott az anyjától. Legbelül mégis tudja, hogy nagyon gyenge az a szeretet, mely szomjazza a hálát. Luca személyiségében az egyediség dominál, az érzelmi és gondolati mintázat mássága. Nem egyoldalúan és elfogultan nézi saját életét, megpróbál idegenként tekinteni magára, hogy a krízist minden lehetséges szemszögből megvilágíthassa. A szcenikus ábrázolás lehetővé teszi, hogy önmagát és objektívebben tudja bemutatni. Az ábrázolásmód, a színpadi effektusokhoz hasonlóan, a történések hangulatát és atmoszféráját nagyon képszerűvé, könnyen befogadhatóvá teszi.

A regény második részében a tanyavilág eseményei kerülnek fókuszba, nyomon követhetjük a gyermek nagylánnyá serdülését, az anyjához hasonló szenvedélyes párválasztási kísérleteit, olthatatlan szeretetét a lovak iránt, mely végül is a gazdálkodást jelöli számára életcélnak. Ismételten átéljük az anya-gyermek kapcsolatában hogyan tudjuk végigjátszani az önmagunknak kijelölt szerepet. Tudjuk, hogy nem alakíthatjuk gyermekünket a saját képünkre, tudjuk, hogy utódunk nem magántulajdon, mellyel a szülő rendelkezik, tudjuk, hogy támogatnunk kell őket saját haladási irányuk kiválasztásában. Luca pedig őszintén beismeri, az erkölcsi magány lehet kívánatos saját magának, de ez nem jogosítja fel arra, hogy magzatát társadalmon kívül helyezze. A bűntudatra és a bűnbánatra pedig úgy tekint, mint akinek mindehhez nincs köze, hiszen Isten megengedi a bűnt.

Az egész regényt végigkíséri az örök emberi problémák; melyek a helyes viselkedési formák, az ártó és nem ártó döntések, tudunk-e élni Isten törvényei és az evangélium normái szerint. Tudunk-e azonosulni Ágoston mondásával: Szeress, és tégy, amit csak akarsz! , mert aki helyes szeretettel cselekszik, az nem tud vétkezni. A személyes, az egyéni és a kapcsolati értékek, a nyitottság mindezt nagy mértékben befolyásolja. A szerelem pedig észszerűtlen dolgokra is inspirál bennünket abban a görcsös törekvésünkben, hogy megőrizzük ezt az érzést. A szeretet vajon megölheti a szerelmet? Ezen is elgondolkodhatunk. Hadd idézzem itt a regényből Luca egy központi gondolatát: szeresd nagyon, akit megszeretsz, de ne mondj le önmagadról.

Luca és Sára még számtalan nehézséget, veszteségélményt tapasztal meg a sárrévi tanyán, cselekvési szabadságuk mindig függ a külső lehetőségektől, döntési szabadságuk pedig a felelősségvállalásban rejtezik, ahogy már Arisztotelész is megfogalmazta örök igazságként: a cselekvő ’mozgató elve’ a cselekvőben van.

Hihetetlenül életszerű és magával ragadó minden fejezetben a tanyasi életforma megjelenítése, a szabad mozgás lehetőségének ajándéka, s mindenekfölött az állatokkal való kapcsolat, mely anya és lánya számára meghatározó. Harmóniában élni a természettel, együtt lélegezni a bennünket körülvevő élőlényekkel; lovakkal, kutyákkal, macskákkal, meglátni, hogy ugyanolyan lelkes lények, mint az ember, mindegyik kivételes ajándék. Mégis ennek az életformának az igénylése távolítja el Sárát anyjától, s Lucának rá kell jönnie, gyermekével szimbiózisban élni lehetetlen. Az extázis lehetséges, csak nem a másik lénnyel, hanem a mindenséggel.

A regény Hűségen innen, hűségen túl című fejezetében az egészségében, fizikai állapotában meggyengült Luca visszaemlékezése a haldokló Lázár mellett, az átélt ’hol vele, hol nélküle’ eltöltött 29 év távlatában lehetővé teszi, hogy ki tudja mondani, el tudja fogadni kettejük kapcsolatában az igazságot. …mindig arra vágytam, hogy lépjen túl az elmén és ott találkozzon velem. Levonni a konzekvenciát azonban nem lehet úgy, hogy ne legyen enyhítő körülmény számunkra az a meggyőződés, hogy az ’ember nemcsak önhibájából vak, hanem a Magasságbeli akaratából is’.

Élmény volt olvasni Saád Katalin regényét, terjedelme ellenére könnyen befogadható, folyamatosan ébren tartja az érdeklődést, olvasásakor úgy érezzük, hogy szeretnénk beavatkozni a történések folyamatába, megtanulunk magunkat, más embereket és kitalált szereplőket belülről és kívülről is látni, az élet dolgait egyszerre közelről és távolról szemlélni. Azt hiszem, a regény megírásával az volt Saád Katalin célja, hogy szenvedéseinek és kételkedésének hangot adjon, lelki sebeit meggyógyíthassa, s ezáltal megtapasztalhassa a felszabadulás éteri érzését.

Úgy gondolom, ezt maradéktalanul sikerült megvalósítania.

Ld. még ⇒ https://konyvkultura.kello.hu/kritika/2024/11/26/egy-maganmoralista-kuzdelmes-eletutja

Köves István

EGY KÖZÉPKATEGÓRIÁS KÉKHARISNYA KALANDJAI
ÉS PSZEUDO-DRÁMÁJA AZ EZREDFODULÓS MAGYARORSZÁGON

(Előversengés)

Az utcánkban akadt nálam komiszabb kölyök, inkább a nagyobbak között, de nem sok. A csavargásaimon szerzett különféle sebeket, horzsolásokat lábam szárán, sípcsontomon, térdemen, könyökömön, de még a fülemen is büszkén viseltem. A kiérdemelt szobafogságok idején önfeledten vakargattam újravérzésig a varasodó sérülések repedezett, piszkosbarna felszínét. Nem jutott eszembe a bibliai Jób, nem munkált bennem sem dac, sem indulat, csak viszketett, hát kapartam, s közben kíváncsian figyeltem, mit is érzek, amikor akarattal fájdalmat okozok magam magamnak.

(Megjegyzés)

A szerző életrajzával és eddigi (irodalmi?) munkásságával kellő ismeret és kompetencia híján nem foglalkozhatok, az alábbiakban csak az adott műről, a Sár és ragyogás című, majd négyszáz oldalas regényéről adok közre néhány megfontolatlan, zaklatott mondat.

És még valami: az autófikció kötelező kűr jellegű körülnyaldosását ezúttal (engedelmükkel) lustaságból egyszerűen elhagyom, s okszerűen csakígy az attól való eltérés kategóriáit és szabályait is. Ha ismertek, jó, ha nem, esetünkben mégannyira jó.

Példázat: „Az egyes szám első személyben írt regényeknél mindig felmerül a szemléleti probléma, magamról vagy a világról beszélek-e? Illetve, hogy lírát vagy epikát írok-e?” (Kertész Imre naplófeljegyzése). És ifjú kedvencem, Kanehara kisasszony (pontosabban fordítója, Nikolényi Gergely) „önregényről” értekezik.

(Vélekedések)

Könnyű olvasmányt keresőknek, türelmetlen természetű embereknek nem ajánlom ezt az amúgy is terjedelmes regényt, mert alkotója ezúttal nem volt túl előzékeny jövendő olvasóival szemben, amikor formát, szerkezetet választott történetéhez.

A nagyralátó címet ízlelgetve, latolgatva nem maradhat említetlen az evidensen föltoluló Radnóti-sor: „Sár és gyűlölet van az alján minden csillogó nagy szerelemnek“, nemcsak azért, mert az amúgy fölöslegesen bőbeszédű Előhangban a szerző ezt elmulasztja, de mert azért is, mert a megjelent könyv szövegének olvasása után úgy tűnik, az ott olvasható szó-pár pontosabban előlegezi a regény cselekményét, mint a könyvcímbe emelt.

Ragyogás meg aztán végképp sehol.

Ez azonban egyáltalán nem hat újdonságnak, „lerágott csont” fölemlegetni, de szerzőnk regénye nemcsak érzékenységével, hatásosra komponált nagyjeleneteivel, szinte áriáival, a mozaikdarabkák tudatos összeillesztésével táplálja az olvasói figyelmet, hanem a már-már ellaposodó történetet a kötet végén egy hatásosnak gondolt csavarral egy másik dimenzióba helyezi, és elég átlátszóan, didaktikusan átforgatja a igazság és képzelet viszonyát.

(A közmegegyezésről)

Az íratlan szabályokat, hallgatólagos megállapodásokat azért (is) érdemes betartani, mert elfogadhatóbbá teszik kapcsolatainkat. Amikor beülök a színház nézőterére, elfogadom, hogy a színpadon vérben gázoló színész nem gyilkos, nem egy bűnöző tesz-vesz előttem, hanem (jó esetben) egy kitűnő művész, akinek alakítása lelki épülésemre szolgál. Ha fölütök egy regényt, amelynek írójaként Saád Katalin nevét olvasom, és a történetének főszereplője Luca, akkor elfogadom, hogy a továbbiakban Luca életét, kalandjait fogom valóságosként követni – Saád Katalin fantáziájának teremtményéét.

A könyvbe temetkező olvasóként (bocsánatot kérek az illetlenül nyílt fogalmazásért) többé már nem érdekel a szerző magánélete, sem öröme, sem bánata, sem férjei, sem szeretői, de még háziállatainak sorsa sem (ha a könyvön kívül azért tudok is ezt-azt). Még ha alcímként odabiggyeszti is az író azt, hogy „vallomásregény”.

Kinek a vallomása? Ahogy azt olvastam, a könyv főszereplője Luca (és nem Saád Katalin!), attól kezdve csak Luca vallomásaként olvashatom a történetet. Attól kezdve S. K. csak egy elbeszélő lehet abban az elbeszélésben, a kevés egyes szám első személyes narratív szövegrész csak ekként szervesülhet a könyvébe.

Tudnivaló, hogy a könyv nem a megtörtént valóság, még csak nem is annak lenyomata, a könyv mindig ki van találva, jól-rosszul, aztán a köznépek kinyomtatva elolvassák és megértik, megint csak jól-rosszul, és szerencsés esetben okulnak is belőle.

S. K. történetével és szereplőivel nem tudom, mit kezdhetnek.

No, most akkor nézzük végre az örök remény örömforrást, az olvasott szöveget.

(A történetről)

Zanzásítva: egy keresztény középosztálybeli úri család kezelhetetlen leányának élete és lábközi kalandjai a Kádár-korszak alkonyán és a rendszerváltás éveiben Magyarországon – de az utóbbiról semmit sem tudunk meg, néhány közhelyen kívül.

A „vallomásregény”szövege három részre osztott, a rövid Előszót a kötet egyharmadát kitevő Én vétkem, én vétkem című rész követi, majd egy, a kétharmadnyi terjedelmet adó Volt egy tanyám a Nagyalföldön című rész zárja. Az első rész a fővárosban, a második egy vidéki tanyán mutatja be az olvasónak a főhősnő Lucát.

Az önéletrajzi elemeken nyugvó („Konzervatív keresztény középosztályból származó, nyugdíjas katolikus lapszerkesztő apa lányaként … a kollektív antiszemitizmus miatt azonban szégyenkezett.”) valóság, fikció illetve emlékezet bonyolult viszonyát középpontba emelő szövegrészek a sikerültebbek, sajnálatos módon nem ezek adják a mű zömét.

A megörökített, életnek alig nevezhető vergődés egydimenziós háttér előtt zajlik, sem az országról, sem a kor társadalmi mozgásairól az olvasók nem tudhatnak meg semmit. Még a helyszínek, a főváros („A Dunára néző ablaksoron a Szabadság-szoborra látni, a szemben levőn át a budai várra.”) és a romantikusnak mondott vidéki táj, a szabad alkotói rejtekként feltüntetett „a tanya” is díszletként jelenik meg, ahol a szereplők csak addig létezhetnek, míg Lucának, Lucához, Lucáról, Lucától, Lucáért (stb.) mondanak, vagy tesznek bármit.

A cselekmény egyirányú, a választott célnak megfelelően főleg a hősnő jellemfejlődésének(?) bemutatását szolgálja, az őt érő igaztalan sérelmek (a brazil tévésorozatok dramaturgiájának példáját követő) láncolata.

Az eseményeket nem ok-okozati viszonyok vezetik, helyette a mindvégig változatlan jellemű főhős(nő) életválságból kilábalva újabb válságok felé halad. Fejlődésregénynek is vélhetnénk – fejlődés nélkül.

(A regényalakokról)

A főszereplő, Luca (tartok attól, hogy nem a szerzői szándék eredményeként!) egy torz jellemű, önző, számító, szeretni képtelen, önfelmentő erotomán nőnek mutatkozik („… a ragadozó nőstény egyáltalán nem szűnt meg bennem …”), aki ráadásul mindezek ellenére áldozati szerepben tetszelegve használ ki mindenkit, akit valahogy behálózhat („Nem fontos minden ágyba beugrani, csak amelyikbe tényleg bekívánkozol.”), miközben folytonos rossz döntéseivel, a magánytól való félelmének démonaival is küzd. Lényegében egy szerencsétlen szörnyeteg, akivel istencsapás közelebbi kapcsolatba kerülni: önálló életre alkalmatlan, érzelmi kapcsolatban föloldódni képtelen, kritikátlan önszeretetével, hiszterizált szerepjátékaival mindent és mindenkit tönkretesz maga körül, akár a saját lányát is, szükségképen gyakran kerül csődhelyzetekbe, amiket úgy él meg, hogy az egész világ fogott össze ellene, senki nem érti meg az ő fene nagy szeretetvágyát.

Különleges lénynek, műfaját kereső művésznek tartja magát, annak kijáró megkülönböztetett tiszteletet vár el közvetlen és távolabbi környezetétől egyaránt („Nekem a szerelemhez van tehetségem. Az az őrült keresés, törekvés, ahogyan a szerelem állapotát kerestem – ha kívülről nézzük, talán szánalmas.”), miközben ártatlan mosollyal gátlástalanul kihasznál mindenkit zavaros céljai érdekében.

A mellékszereplők (és tetteik is) jó részt megítélhetetlenek, kiváltképp azok az ismert(?), valóságos közéleti személyek, akiket a szerző (nyilván megkérdezésük nélkül) álnéven vagy csak monogrammal jelölve belerángat a fikciónak mondott cselekménybe a főhősnő mellé (alá, fölé, bocsánat!).

A háziállatok, kutyák, macskák, lovak, kecskék, tyúkok stb. szintúgy csak aszerint minősülnek a tanyán, mennyire engedelmesen szolgálják a főhősnő akaratát („Kisgyermek koromban addig ütögettem féltéglával egy kölyökmacska fejét, míg vége nem lett.”), alkalmazkodnak, vagy gondot okoznak, de a gazda érzelmi életére azok így is, úgy is alig hatnak.

(Utóversengés vagy rezümé)

II. Rákóczi Ferenctől Nádas Péterig hosszú a konfesztáló, önfeltáró magyar írók sora, se szeri, se száma afféle maradandó műveiknek, melyek létrejöttének indokait kutatva, könnyen fölismerhető annak a különös érzés-vegyületnek a szellemi változata, amelyet az Előversengésben érdemtelenül fölemlegettem.

A Sár és ragyogás nem ilyen írásmű, létrejöttének indítéka egészen más, célja az irodalomtól távol esik.

Lehet, sokat segíthetett volna a szerzőnek egy határozott szavú, jó kezű szerkesztő időben jött közreműködése – igaz, ez ellen éppen a főszereplő, Luca erőst tiltakozott volna.

Saád Katalin állítólag azt nyilatkozta, hogy ez volt/lesz az utolsó könyve, nem ír többet. Szerintem ez – mostanság, amikor szinte mindenki könyvet ír – igen jó hír a világnak.

Tamási Orosz János

Nem Én lehettem volna Sár és ragyogás

A bűnbeesés, a lázadás és a purgatórium

Az elmúlt év (2024) könyvkiadása három olyan könyvet is az olvasó elé helyezett, amelyek műfaja ugyan közelít egymáshoz, sőt, akár egymásra vetíthető (ahogyan én tettem-teszem most, bár kettőt épp csak megemlítve), azonban az olvasói és a kritikai fogadtatás ezt nem így követte le – s hát talán nekik is igazuk lehet ebben. Vagy nem. A három kötet, sorrendben – a jelzőket magam aggatom a címek elé – a bűnbeesés (Kemény Lili: Nem), a lázadás (Tóth Erzsébet: Én lettem volna) és a purgatórium (Saád Katalin: Sár és ragyogás) című kötete, mindhárom vallomás-regény, noha ezt még bizonyítanom kell, és mindhárom egy olyan korszakról szól, ami életkortól függetlenül is meghatározóan ábrázolja korunkat, nemzedéki- és közösségi sorsunkat.

Akkor is, ha az egyes történeteknek nem átélői, csupán szemlélői, kortársai, a társadalmi kommunikációk okán elkerülhetetlen (vö. …vagy nem) vélemény-nyilvánítói voltak, voltunk. Akkor is, ha azok lényegéből vajmi keveset értettünk – no de hát épp erről szólna a tömegek lázadásának végkifejlete, avagy – Adornot idézve – „ [a kultúripar] a kulturális szemét követelésének rafinált törvényesítésével iktatja be a totális harmóniát. A hozzáértés és szakértelem megvetés tárgya lesz…” Tudom, szomorkásan sommás végkifejlete ez egy mégiscsak három értékes szépirodalmi alkotásról szóló írás első bekezdésének, de mentségemre szóljon: a könyvek fogadtatása kicsit megerősíti azt a fecsegésre hajlamos felszínes érdeklődést, ami egy esetben erősen, míg a másik kettőben még epizódként sem jelent meg.

Mi több, én magam is – hogy előre jelezzem – csupán Saád Katalin regényéről kívánok hosszasabban szólni, a másik két említett munka a nyilvánvaló és több rétegben érzékelhető párhuzamba állítás okán került most kontextusba.

Kemény Lili regénye az, amiről mindenki hallott, aki akár csak a napilapok címoldalán futó vastagbetűket futotta át; magam például egy szomszédos ország magyar nyelvű napilapjának címoldalán is láttam anno utazás közben a nevét, friss irodalmi díja kapcsán; de ez messze nem meríti ki azt a hasonlatot, hogy „még a vízcsapból is a regénye folyt”, már annak megjelenése előtt. S ez egyébként igazolja Tóth Erzsébet évekkel korábban megfogalmazott (olvasható ez is itt említésre került könyvében) kijelentését a kortárs kritika módszeréről: „Aránytalan a tőke- és figyelemelosztás, pontosabban: akinek pénze van, az tud írókat teremteni azokból, akikből akar.” Ezt tényszerűen igazolta a Kemény Lili „hájp”, hiszen adódott egy olyan helyzet, amikor valaki látszólag a mainstream ellen lázad, beleértve annak „hiperkorrekten cancel” formáit. Is.

Kemény Lili könyve, mint mondtam (s hogy maradjak is az eredeti textusban) kapóra jött az önmagát meghatározóként „stallumáló” kritikának, hiszen édesapja neves író, a nemzedék meghatározó egyénisége, akit – látszólag – a szerző könyvében megpróbál elhatárolni, már-már kitagadni önmaga személyiségéből (noha olykor felvillan az édesapa alakja az egyes epizódokban), s a könyv egészének prózaesszé-fölfogását, narrálásának technikáját (hol néven nevezve, megismerhetővé téve, hol kódoltabban ábrázolva az egyes szereplőket) ki lehetett vesézni, vagy pajzsra emelni, vagy vehemensen-vérmesen elítélni, ám azt (mármint a kötet megjelenését, magát) lehetőleg a legszélesebb körben demonstrálni, mert – „a név kötelez, nem puszira kap ennyi figyelmet, valamicskét vissza kell adnia a társadalomnak” (avagy fogjuk fel ezt is a szuverén alkotót mindkét oldal által oly mohón kényszerítő bűnbeesés-bűnbe ejtés kihívásának…). Téve mindezt (a kritikai fogadtatás által) sajnos, a legösszetettebb elemzésekben is sikeresen a felszínen maradva s így lemondva Kemény Lili regényének legfontosabb lehetőségéről; ami által annak lényegéről tulajdonképpen megfeledkezve. S ez a lényeg: a könyv utóélete, palackposta-jellege. Addig szerzője egy vélhetően továbbra is elgondolkodtató műveket közreadó jelensége lesz az irodalomnak, olyan, akiről annyit s azt illik (majd) tudni, hogy megírta az autokrata-illiberális korszaknak nevezett permanens cancel konfliktus-regényét, avagy pszichoanalitikai bestiáriumát (amolyan David Foster Wallace módra), s a művet nevezhetnénk akár a stílusok kaleidoszkópjának, noha az egy nagyon zárt térben mozog – Kerouac Úton-jától, közben kis Salinger-parafrázissal, eljutva Ferlinghetti Kicsi fiú-jáig.

Mert a Nem – ez a Nem – úgy nagyjából negyedszázad múlva kap(hat) igazi jelentőséget; e pillanatban csupán olykor lenyűgözve, máskor átlapozva olvashatjuk az ironikus publicisztikától (vö. ellenállás és/vagy zabhegyezés) a bergmani konfliktusábrázolásokig a műfaji sokrétűség többnyire magabiztos, de olykor gyakorlatlan kezelését; de ez a munka akkor kap majd valódi jelentőséget, ha mellé zárkózik – úgy negyedszázad múlva – az a nemzedék, amely akkor a kulturális élet meghatározó pontjain létezve vagy állás-, vagy üléspontot képviselve, de mindenképp igazolja majd e kötet korszakos jelentőségét. Igazolja, akár így, akár úgy. Avagy – igazolja, vagy nem.

Akár úgy, ahogyan azt Tóth Erzsébet számvetése ábrázolja. Az ő visszatekintő kötete a második, amit említettem; mely, bár nem kifejezetten regény, de akként is olvashatjuk. Valójában önéletrajzi vallomás-ív, a kezdetektől napjainkig, az eszmélet tapasztalat-szerzéseitől a megtapasztalt eszméletig – hogy magunk is éljünk itt a lírai szembeállítás eszközével, avagy eliramlik… – utazunk a szerzővel együtt az időben, s hát regény ez, nem csak személyes életregény, hanem nemzedéki történet is, középpontjában a küzdés maga, s annak permanens (napjainkig tartó) s olykor comic strip-be váltó végtelen szériája; s csak lassan ébredünk rá, hogy az első évad még csak a pilot pilot-ja, s nagyjából a negyedik-ötödik évadban hisszük el, hogy igen, mi valóban nem kaptunk s kapunk forgatókönyvet, (hát még lapot…), még most sem, amikor szép lassan kiírnak bennünket. De még mindig így járunk jobban.

Bocsánat, hogy a recenzens itt kissé elégikus-ködös mondatokra váltott, de épp ez érzékelteti talán azt is, amire Kemény Lili kötete kapcsán céloztam: egy lázadás-regényt annak utókora tesz fontossá, érdekessé; amikor, évtizedekkel később, kiderül, kimondható-e, hogy egy valóban jelentős korszakban megtörtént összefogás-kísérlet hatása jobbá tett – legalább annyira – egy nemzedéket, hogy öröm legyen visszapillantani az emlékekre. Ha már saját majdani korára megérve azt nem tekint annyira szívesen…

Tóth Erzsébet számvetése, mondjuk ki, nem épp örömteli. De legfeljebb rezignált, semmiképp sem nevezném kiábrándultnak, az utat tévesztettek már-már szokásos önbevallásának – ugyanakkor egyik legnagyobb erénye az őszinteség kíméletlensége. Noha, s ebben „rímel” a „Nem” egyik eszközére, olykor monogramokat, máskor teljes neveket ír egyazon bekezdésben, néha az események és helyszínek elmosódnak, máshol felismerhetőek, a szelektív szerkesztés magyarázata – ahogy Kemény Lili kötetében sem – nem igazán fejthető meg s fel, ám, meglehet, ez valóban részletkérdés, hiszen – s ettől érdekesebb ez az életregény – a valódi téttel bíró történetek pontosak és szépek. Éles tanulságokat hordoznak magukban, időnként a szerzőt is megsebzően élesek. Elég ehhez két félmondat közé helyeznünk a kötet kétszáz-valahány oldalát. „…lehet életveszélyesen őszintének lenni!”, írja a nyolcvanas évek dacos elszántságával, hogy máshol (napjainkról) már ezt olvassuk: „Rám pedig ma sem emlékeznek sokan, pedig még élek”. Igen, itt tenném hozzá a műfaj pontosítását: életregény – kommentárokkal. (Képkockák – Nagyításban…)

De miért említem e három kötetet együtt? Tartozom ennek pontos magyarázatával, s meg is teszem most, amikor ezen írás tulajdonképpeni céljával, Saád Katalin regényének értékeivel, hatásával folytatom mondandóm. Nos: a miért? Mert e három kötet többszörösen is kiegészíti egymást, mondhatni, függetlenül az olvasók életkorától. Vallomás-regények, ám Kemény Lili kötete – a szerző életkorából adódóan – legföljebb a rendszerváltozás kaotikus évtizedeinek lecsapódását tükrözheti s a történet háttere maga is a harmadik évezred, az újként számozott évszázad – amelyhez magunk hozzá tehetünk annyit, rettentő szubjektív, s igen arrogáns módon, hogy nem, ebben nem, hogy neki, de még Paul Lukácsnak sincs bizonyíthatóan igaza. Mert a huszadik századnak nem 1989-ben lett vége – az mind a mai napig lezáratlan, mind konfliktusaiban, mind dagályos önreflexívként tálalt szólamaiban. S egy – esetünkben – ennél is lényegesebb észrevétel az a szocializáció, amely Kemény Lili kötetének írása közben érezhető: ugyan elszakadni próbál egy urbánus (liberális) világnézettől, keresi az egyetemesség egyensúlyát, de inkább ingerülten, mintsem veszélytudatosan jeleníti meg a „plebejanizmus” (Yu Keping) jelenségét. Tóth Erzsébet nézőpontja pedig kezdettől fogva a nemzeti, nép-nemzeti, nemzeti liberális alkotói mezsgyéin (mezsgyéjén?) gyökerezik, szépirodalmi konfliktusai is ebből keletkeznek, bár – az együtt-szemlélés okán – érdekes tanulságokat hordoz annak összevetése, hogy ő hogyan s miért veti el magát a plebejanizmust…

S még mindig ennél maradva válik izgalmassá (vagy legalábbis vált számomra érdekessé) annak követése: miképp éli ezt meg s ábrázolja vallomás-regényében Saád Katalin, aki a hatás-ellenhatás-kereszthatás legváltozatosabb formáit élte meg, mind közösségi, mind személyes sorsában. Írt ő erről korábbi köteteiben, súlyosan őszinte önvallomás-mélyinterjúkban sem kerülgette, „mismásolta” el a nehezebb életszakaszok említését – hogy erre utalok, azért érdekes, mert (különösen az „okosan” készült interjúkban) ugyanakkor érzékelhető a tétovaság, bizonytalanság egy-egy jó kérdés fogadtatásában. Nem a választ akarja megkerülni, nem az őszinteséggel van baj – egyszerűen „hallható” a leírt mondatokon keresztül is a tűnődés, a múlt egy szeletének hirtelen másképp-látása; s talán épp a válaszból születik meg a következő regény azon mozzanata, amely még hitelesebbé, igazabbá teszi azt. No, ez csak kitérő, noha talán nem szükségtelen, de maradjunk a szerzőnél és regényénél – közvetlenebb kontextusokban.

A szerző életútjának ismerete – meglehet – tompít kicsit a regény élvezeti értékén, ám (tudván az olvasók privát információ-éhségét) beszéljünk erről tőmondatokban. Ezerkilencszáznegyvennégyben született, három szerzőnk közül a legidősebb tehát, ennél fogva számára már nem kétséges, hogy a történelem nem más, mint a botrány (s minden botrány) utólagos relativizálási kísérlete, s hogy az élet maga csak akkor élhető meg, ha annak keretei között az önmegvalósítást tekintjük legfontosabbnak. Ha teljes életet élünk, csak akkor maradhatunk mindenképp önazonosak. Na persze, ez habitus kérdése, s a belső személyiség útjának mielőbbi fölismeréséből fakad – s még akkor sem biztos, hogy a megfelelő csatákba állunk bele.

Saád Katalin egy katolikus családba született, annak hagyományos kereteit élte; édesapja már a második világháború előtt s alatt ismert, olvasott katolikus szellemű író, újságíró, szerkesztő, a háborút követően az Új Ember és a Vigilia felelős kiadója, a hetilap szerkesztője 1970-ig. Családfői szerepe egyszerre mondható megengedőnek és szigorúnak (ezt a regényt olvasó recenzió szerzőjeként mondom), hiszen – noha az írót a színház világa köti le, ez talán a színésznő édesanya hatása lehet egy ideig – kezdetben még hajlandó kompromisszumokra gyermeke pályaválasztását illetően, sőt, négy évig a katolikus hetilap belső munkatársaként is alkalmazza-egyengeti pályáját, a magánéleti szabályok azonban (meg)sérthetetlenek. Jóval később, a talán szabadosnak, csapongónak tekintett házasságkötések és felbontások idején szakítja meg lányával a kapcsolatot, amit ő formálisan kitagadásként él meg, s a regényben ezt kellő hangsúllyal így is írja le. Ismétlem, a regényben, mert – legalábbis számomra – fontos hangsúlyoznunk, hogy ez a kiűzetés a regény narrálásának talán első valóban jól (s) működő fordulópontja, az út kezdete már sejthetően a purgatóriumban.

Összegezzük: az apa negyvenéves, amikor a szerző született. Egy számára addig átláthatónak tűnő világ fenekestül fordult fel körülötte, világnézete, hite, elkötelezettsége tartalmi és formai körülményeit valóban embert próbáló módon kellett védenie, s mindeközben valamiféle egzisztenciát teremteni, majd azt átmenteni, úgy, hogy a család ne sérüljön. Az anya a színészi pályát adta fel a családért, de mindegy, mit, hiszen a saját álmait ölte bele s el a család létezésébe – s most el kell fogadnia azt, hogy a lánya három házasságon, egy házasságon kívüli gyermeken s néhány dugába dőlt színházi helykeresésen túl semmi anyagi s erkölcsi, egzisztenciális biztonsággal nem rendelkezik, mi több, az ő felfogásuk szerint semmilyen bizonyosságnak nevezhető jövőképpel sem. Csak annyival, hogy színházzal akar foglalkozni, annak hátterében tevékenykedni, s laza, kötöttségektől mentes életmódra törekszik. Szerelemre született s nem együttélésre. Látszólag. Hiszen ekkor még a főszereplő számára sem kristálytisztán egyértelmű, hogy valójában meddig s miért képes kötöttségekben élni?

Igen, ez egy – a regény sodrában ugyanakkor kicsit elmosódó – sarokpont; lényegében itt válik egyértelművé a szerzői előhangban leírt-indokolt magyarázata választott műfajának. Ami követi ugyan a másik két regényben észlelt vegyes anonimizáló technikát, ám Saád indoka világos: ő a vallomásregényben nem egyetlen személy – önmaga – leszűkített belső érzelmi eszméletsíkjait tárja elénk, hanem – ezen keresztül – érzékeltetni próbál egy kort, egy annak – a struktúráját és változatlannak hitt makacsságát őrző rend – zátonyokkal teli világának konvenciókkal kontrollált önmegvalósítási akadálypályáját, miközben egyértelmű az önbevallás céloldalán szereplő kudarc majdani rögzítése is: „ami itt az ördögfi és közte megesett, azt soha, senkinek nem szabad elmesélnie”. De Luca (a szerző anonimizált alteregója) elmondhatja, sőt, ő igazán, hiszen ő az, aki a megélt s átélt történeteket távolabbról, kívülről, a képben másokat is látva-érzékelve hozzátehet valamit az összképhez. Vagy legalábbis segíthet felismernünk azt, hogy valódi összkép – nem létezik. A leglassúbb döntési helyzet is mozgásirány, követnie kell az élet dramaturgiáját, s minden levont tanulság, értékelés eredete a következmény-elemzésből fakad. S ami fájóbb: nincs működtethető mintakövetés. Mert ha a család által kiküzdött magatartás-minták adta kereteit követjük, akkor lemondunk az egyéniség saját maga szabta útjáról, de ha lemondunk a minta követéséről, akkor kötődéseink irreverzibilissé válnak. Minden kölcsönös tolerancia, elfogadás ellenére is, hiszen kapcsolatainkat ezek után a konvenciók formalitásai teszik konvencionálisakká. „Az ember megtesz bizonyos szolgálatokat – a lényeggel azonban adós marad. Hogy tagadja meg önmagát, és adja oda.”

Ez a két mondat már a végső számvetés, a több évtizedes életutazás mérlegelése; a sár és a ragyogás egyensúlyának beismerése. Mint mondtam: a purgatórium fel- és beismerése. Mert – számomra legalábbis – erről mesél ez a regény, ahogyan Luca is erről mesél a szerzőnek, s olykor a szerző Lucának. Mi miért és hogyan is történt velük, s mennyiben indokolt a többes szám – noha a konfliktushelyzetekből adódó döntések – még az elodázások is – elodázhatatlanok, következetesek, célirányosak voltak; ha mégoly céltalannak is tűntek, olykor mindkettőjüknek. Hadd tegyek itt egy kis – vagy, ha úgy tetszik, az eddigieknél is nagyobb kitérőt – az én olvasatomban egy regény (s talán mindig is így voltam e műfajjal) akkor kerül közel hozzám, ha felismerem szituációiban saját élettörténeteim árnyvonalait, a tartalmilag más, de mélységeiben hasonló kihívásait. S itt ez történik, noha sokszor – természetesen – fordított nézőpontból. Mert az is döntő eme regényben, hogy egy nő kutatja benne önnön döntései okait, azok helyességét vagy tévedéseit, az utóbbi, persze, legfeljebb elméleti szerepet jelent, mert minden döntés a belső akarat, igény, életcél, önmagunk fel- és megismerésének okai miatt kényszerítő erejű, s hiába bizonyulna utólag hibásnak – a személyiség szempontjából az s akkor mindenképp elkerülhetetlen volt. Ezért nincs továbbadható tanulság, s ezért nincs megoldható enyhítése sem a döntés következményeinek, a másokban s önmagában okozott károknak, fájdalmaknak, veszteségeknek – melyek, mint fentebb más szavakkal már utaltam rá, végül mindenképp közös veszteséggé, hiánnyá válik, vagy így, vagy úgy… Mert ha másokat is érintenek döntéseink, akkor vagy a mintakövetésbe csorbul bele a lelkünk, vagy azok elvetésébe. Valamiképp erre érvényes Rilke levelének részlete is: „…régóta nem kecmergek ki egy rejtélyes viszontagság zsákutcájából: hogy abból kitaláljak, vagy meg kellene fordulnom, vagy néhány házat le kellene rombolni előttem. Az egyik megoldás, a másik megoldás: mindkettő, úgy tűnik, egyformán lehetetlen.” (A levél címzettje André Gide, dátuma 1926. július 10.)

Az önkiteljesítés útján lapuló taposóaknák egyike ez, ha nem az egyetlen, ami igazán számít – mert fel sem robban. Csak észleljük, érzékeljük, s hiába megyünk tovább, rendíthetetlenül s rendületlenül (noha minden lépéstől megrendülve, kicsit megroggyanva), az ott van, jön velünk tovább a talpunk alatt; mellette fekszünk: lábtól; s végül észrevétlenül alakít sorsunkon – sikerként könyveljük el, hogy végül mégsem robbant fel, de épp ezzel – a tudattal, hogy ott van – vált minden további döntésünk még nehezebbé. S válik végül a bűn felismerésévé ama tudatban, s nehezül a vallomásregény minden bekezdése a bűnbánat el- és befogadásával.

Némiképp így képződik elénk eme regény, mint szerkezet, mint textusépítmény, a narrálása közben is ezért tűnik olykor váratlannak az idősíkváltás logikája; de ha – szintén már az utolsó lapok felé haladva – megértjük a Werfel-i értelmezésben megjelenő (Bernadett éneke) felszólítás – Tartsatok bűnbánatot – itt elhelyezett súlypontját, akkor akár visszafelé pörgetve gondolatban; de korántsem elkésve, hiszen minden puzzle az utolsó darabkával egészül ki s válik értelmezhetővé; megképzik előttünk a szerző, Saád Katalin vallomás-regényének nagyon súlyos szándéka, ami annak kimondása: bűnbeesés nélkül nem kapunk s élünk valódi életélményeket, ennélfogva – annak teljessége, a teremtés belső igénye nélkül – nem érthetjük meg a teremtés lényegét. „…az ember mindig központi lénynek tekinti magát.” – írja Werfel, egy másik munkájában, s így folytatva – „Saját helyzetéhez képest végtelen magasságokba emeli az üdvösséget, és végtelen mélységekbe süllyeszti a kárhozatot. Pedig az ő helyzetében csak a megszokás és a hétköznap az a két hatalom, amelyeket eggyé olvasztva valóságnak nevez. De mi van akkor, ha a mi földi életünk valósága merőben szélsőséges állapot, amelyet csak a megszokás ereje miatt hiszünk magától értetődőnek…” A módszer megközelítése lehet(ne) ez is, a teljesség vonzásának miértjére lehetséges felelete a szerzőnek, hisz „Az élet érintésére vágytam…”, írja ő is, majd naplójából beemelt sorokkal folytatja: „Képtelen vagyok beletörődni, hogy a teremtő árvának, társtalannak tervezett, s olyan feladatot jelölt ki nekem, ami iránt nem oltott szenvedélyt a szívembe. Az írás merő kötelesség, nem hiányzik, amikor nem csinálom. legfeljebb a lelkiismeret-furdalás borzongat.”

Mit is olvasunk itt? Paradoxont? Ellentétes lenne az irodalom szolgálata egy regényíró szándékaival? Vagy oximoron? Talán ez közelebb áll a regény élményének megfejtéséhez. Mert a szenvedély megkönnyíti az író dolgát, akár félre is vezet, ám a kötelesség igazmondásra kényszerít, akkor is, ha az felperzsel, sóval hint be és beszánt kapcsolatokat, közösségeket, bármit, amitől ugyanezt követeli. És bármit, ami hazugság, elutasít, akkor is, ha az a közeli s tágabb közösség többségének elfogadott, belakott, kényelmes, bevált, langymeleg. S végül marad a társtalanság kétes öröme – de végül.

Amikor az életút már bejárt minden lehetséges utat. A szeretet konvencionálissá merevedését a szeretet hitéből fakadó s számára csak abból értelmezhető s elfogadható katolicizmuson belül. Amikor a szeretet akkor is erősebb (vagy nem), amikor beleütközik az engedelmesség parancsába. Majd három – különböző indíttatású és hőfokú – házasságot mérlegelünk, együtt, szerző és olvasó. Persze, Lucával hármasban. S végig követhetünk számos sorsfordulót, melyekben ott sorjáznak az önfeladás elkerülésének kényszerhelyzetei, ám elfészkelődik bennük a kétely még fel sem ismert tüskéje is; ami majd a belső végelszámolás során, az életfilm lepergése közben fogalmazódik meg – vagy épp csak érzékeljük azt.

Ahogyan a címadás is – ha akarjuk – egyértelmű, hiszen a fentiekből következik a már említett kettősség, a kérdés, hogy a sár és a ragyogás vajon paradoxon és/vagy oximoron…? S a döntéshelyzetek nyomán keletkezett külső hatásokra utal, vagy a belső emléktöredékekre? Mondhatnánk, hogy a sár a tanyai életet választó Luca felismerése a sár mibenlétéről, s hogy abban is van életszeretet-élmény, a gyöngy a sárban is ott lehet. De ha ez a sár – álom? Egy évekig, évtizedekig kísértő kép álma? „Álmodtam veled. A két melleddel. Sár folyt belőlük.” – olvassuk a vég szavai között, gyötrő, kopogó, s mégis szinte szonettszerű felütés ez – „Sár s bűn központja, lelkem, te, szegény” (CXLVI), folytathatnánk Shakespeare titkos belső útjain, s a ragyogás lehet, nem más, mint egy felismert kéz írása az ördög által mutatott ragyogó fehér papírlapon. Mert: „mint két fehér papírlap, fedjük egymást”.

A kötet végén vajon minden titokra fény derült? A magyarázat a makacs, sokszor másokkal szemben kíméletlen önmegvalósítás útjára ott áll egy régi fotográfia jobb szélén? Nem tudjuk. Ahogyan azt sem, hogy ez – lényegében – miért válik érdekessé, fontossá, akár itt, a recenzens szemszögéből. Mert valójában nem az. Épp csak azt jelezné ezzel: komoly, szép, nagy ívű vallomás-regény ez, amelynek (talán) hátránya az öntörvényűség, a döntési helyzetekben érvényesülő egyetlen igazság választása, ám (talán) előnye az, hogy minden igazság végül a kételyek megvallásával végződik. S végül – ha olvasás közben olykor-olykor zavarónak is érezzük a döntések egyoldalúságának érzékelését – megértjük, hogy a számvetés, az önmegvalósítás árának önbevallását egy olyan szerző írta, akit annak tudata s felismerése vezetett: a tehetsége értelmét, a művészi szabadságát, a szubszidiaritását, a toleranciáját, a nyitottságát, a több dimenzióban való látás elengedhetetlenségét nem eresztheti el – mert szépirodalomban, esszében soha nem lehet hazudni. Nem azért, mert kilóg a lóláb, kizárólag azért nem lehet, mert az eredmény bukásra van ítélve. Hazugsággal nem áll össze értékessé semmi, ám az egész végül kényelmetlen válik. Mint maga a nem megélt élet.

Mélységeiben kell értelmeznünk s átgondolnunk Saád Katalin könyvét, akár kicsit el is távolodva annak elsődleges vonalvezetésétől, mert hiszen ő maga is ezt teszi. Elmesél valamit, élete fordulatait, korfordulóit, de közben széljegyzeteket, kommentárokat fűz a narratívába, ám azokat is a történet szövetébe illesztve. A két hang így válik egyetlenné, de mégis egymást egészíti ki. Döntenünk kell végül nekünk, olvasóknak az olykor feloldhatatlanul kettős igazságok között, majd lassan azt kell elfogadnunk, amit amúgy mindenki tud: nincs egyetlen, abszolút igazság. Így minden döntés, magából a helyzetből, annak keletkezéséből fakadóan, veszteség.

Mint mondtam, két hangon mesél a kötet. Az elsődleges mellett-helyett én a mélyebb, elvontabb szálnak szenteltem hosszas figyelmet, kérve, hogy erre figyelve olvassák el, de, persze, maga a személyes eseményfüzér, s benne beleolvadása-összehangolódása a külső, társadalmi, kulturális helyzetek bemutatásával; eddig nem részleteztük, de hát mindenképp fontos itt utalnunk a szerző – a kötetben is megjelenő – élethelyzeteire, mely a katolikus indíttatástól a liberális világnézetet képviselőkig, szereplőiben ha úgy tetszik, Pilinszkytől és Pályitól Eörsiig, szerzőként a többszörös egzisztencia-vesztésekig, az alkotói sikerek és kudarcok hullámvasútjáig terjed; élettörténete tehát mindenképp izgalmas és érdekes olvasmányt ígér. Semmiképp sem érdektelen, hiszen, túl azon, hogy e nélkül nincs mire visszatekinteni, nincs – a teljes élet megélésének hiányában – sem sár, sem ragyogás; s hát ennek említése magyarázza végül azt is, hogy miért helyeztem én itt három könyvet egymás mellé.

Nos, mondjuk ki, ha nem lenne nyilvánvaló, ismételve összegzésként: Kemény Lili kötete (Nem) az általam választott jelző szerint a bűnbeesés krónikája. Amit nevezhetnénk egyszerűen lázadásnak is, mind a társadalmi, mind a családi konvencionális uniformizálódás ellen, s hát húzzuk alá, hogy itt nem feltétlenül a cselekvés ténye a bűn, hanem annak komfortirányból érkező megítélése. A szerző mintegy első megélését írja saját útkeresésének, s keresi a lázadás lehetséges formáit, mert ami ellen, az természetes, de ahogyan teszik körülötte a társak és az elődök, az is atavisztikus formulákat kínál fel; ezért a dacosan elkeseredett – nem. A huszon-harmincéves társadalmi réteg választásairól olvashatunk. Tóth Erzsébet munkája (Én lettem volna) a lezajlott s lassan bevallhatóan elbukott életlázadás több idősíkon, a jelent a múltra vetítve, vagy onnan eredeztetve bemutató-megjelenítő munka; a hatvanas-hetvenes éveiket taposóké; a még nem lezáró, még nem totálisan illúziót vesztett lázadásevangélium; és ezt a sort követi, vagy inkább betetőzi Saád Katalin vallomás-regénye, s mindhárom egyazon szférából – a kultúra és a kultúrharcok hol pezsgő, hol pangó, éles majd eldagonyásodó közegéből érkezik-fogalmazódik meg, annak háttere adja s határozza meg perspektíváit; de számunkra mindazon egylényegű (a küzdés maga a purgatórium) értelmezési kínálattal, amiről föntebb bőven szóltam – s amit már csak egy tőle vett idézettel végszavazhatok, kicsit mindannyiunk számára, válaszképp arra a kérdésre: vajon hát akkor valóban minden előre meg van írva, egyetlen könyvben? S mi lesz, ha összezárulnak lapjai…?

„Egy élet könyvgyűjteményét fölszámolni, föltagolni, ízekre szedni – van benne jó is. Hogy egyenként kézbe kell venni a köteteket. Letisztogatni és dönteni róluk. Másfelől olyan, mintha önmagát likvidálná az ember. Mintha egyúttal saját magát számolná fel. Pedig csak befejez valamit. Valamit nagyon.” A többi a könyvekre marad. A könyveinkre. És A Könyvre. Írja tovább magát, ameddig képes rá. Vagy ne-m… Pro captu lectori habent sua fata libelli.

Saád Katalin: Sár és ragyogás (Cédrus Művészeti Alapítvány, 2024)

Illusztráció: könyvborító fh.