Emily Dickinson: (A Lélek mindig nyílva jó), (A fáradt Szél bezörgetett –), (A Fény elvan magában is –)

•

Efraim Israel

Emily Dickinson-versek

Egy darabig hezitáltam, mit is küldjek be a Napútba: könnyen emészthető, hatásos, „blickfangos” versek „blickfangos” fordítását-e, vagy inkább Emily Dickinsont. Az utóbbi mellett döntöttem, mert hát a költő az úr, a fordító csak cifra szolga, még ha nem szenvedek is túlzott szerénységben.

E. D.-t (1830-1886) sokan a legnagyobb amerikai költőnek tartják, és vannak, akik nagyon nem szeretik. Nem tudom, mi az, hogy nagyobb meg kisebb; számomra Emily Dickinson a legérdekesebb, legköltőbb költő, és ha nem tévedek, nem nagyon ismerik Magyarországon, noha nem kisebbek fordítottak tőle, mint Károly Ami meg Weöres Sándor. Többnyire rövid, de végletesen összetömörített, alig érthető, enigmatikus verseket írt. Verseit megmutatta egy szakértőnek, a szakértő azt tanácsolta, hogy ne adja ki a verseit, mert nem értenék meg őket. Ez azt jelenti: azért, mert nem skatulyázhatók be semmiféle megszokott kategóriába. Ez tökéletesen igaz volt és igaz még ma is, mindazonáltal amikor halála után elkezdték kiadogatni íróasztalának írt csaknem 1800 versét, sikert aratott.

Több mint hétszáz versét fordítottam le, egyetlen más költőtől sem fordítottam ennyit, megközelítőleg sem. Nagy, önkritikátlan merészség volt ez részemről: angol irodalmárok vitatkoznak arról, hogy hogyan kell érteni ezt vagy azt a versét; nem csak azt, hogy mit jelentenek, szimbolizálnak, hanem hogy hogyan kell egyáltalán olvasni őket, hogyan kell megfejteni sokszor hajmeresztő, kihagyásos nyelvtani, mondattani felépítésüket, én meg jól tudok ugyan angolul, de egyáltalán nem olyan nagyon jól… Más, normális költőhöz ez untig elég; Emily Dickinsonhoz nem elég. Számos verséhez írtam rejtvényfejtési kísérletet, és mindig jó okkal aggódom, hogy hátha félreértettem valamit… (Ha angolul nálam jobban tudók felhívják ilyesmire a figyelmemet, hálás leszek érte.) Szinte a szó szoros értelmében beleszerettem ebbe a csúnyácska, csaknem másfél száz év óta halott szuperszellemes, csavaros eszű vénkisasszonyba.

•

Emily Dickinson

(A Lélek mindig nyílva jó)*

A Lélek mindig nyílva jó
Hogy ha az Ég válaszra vár
Ne ácsorogjon odakint
Vagy féljen hogy zavar

Hogy elmehessen mielőtt
Tol Házura reteszt —
A Jó Vendéget megkeresni,
A Vendégét, csak ezt —

*
***2. strófa., változat:

Házigazdát az elmenésben
Mielőtt zár reteszt —
A Jó Vendéget megkeresni,
A Vendégét, csak ezt —

(The Soul should always stand ajar)

The Soul should always stand ajar
That if the Heaven inquire
He will not be obliged to wait
Or shy of troubling Her

Depart, before the Host have slid
The Bolt unto the Door —
To search for the accomplished Guest,
Her Visitor, no more —

(1865 körül)

*
*Azt hiszi-e Emily Dickinson, hogy amit ír, az mindenki számára érthető, vagy éppen ellenkezőleg szándékosan „ködösít”? Pedig sok verse ködösítés nélkül is elképesztő.

Itt a lélekre a nőnemű her (őt) névmással utal vissza, az égre pedig a hímnemű he (ő) névmással, pedig az angolban az egyik nem hímnemű és a másik nem nőnemű, mindkettőnek a semleges it névmás dukál, de ez még hagyján, ez könnyen megemészthető sőt elfogadható lelkünk és eszünk számára. Kár, hogy magyarul ez érzékeltethetetlen, mert alighanem ez is jelent valamit, ha mást nem, hát azt, hogy a nőnemű lélek maga Emily, a látogató pedig, akár szimbólum „csak” az ég, akár valóban az, ami, Emily számára hímnemű.

Nem világos, vajon a 4. és az 5. sort össze kell-e olvasni. Összeolvasva: her depart = ne féljen hogy zavarja az ő (a lélek) eltávozását, mielőtt a házigazda — ki az? hát nem a lélek? — bereteszeli az ajtót.

Hűha, valójában nem azt olvastuk, ami oda van írva, hanem azt, ami kézenfekvőnek látszott! A Lélek nem is a ház ura, hanem maga a ház — ha egyszer nyitva kell állnia (az eredetiben: ajar, nem tárva-nyitva, csak résnyire)… De akkor ki a ház ura? Ki lakik ebben a lélek-házban?

Valaki vagy valami, ami nőnemű (a „her” miatt). A vers még csak nem is céloz rá, hogy ki vagy mi lehet az, és nyelvi, gondolkodási megszokásaink sem „súgják meg”, hogy ki lakik a lélekházban. Akkor hát olvassuk mégis úgy, hogy valóban a lélek a ház, de ő maga a saját lakója is… Ez, ha el akarjuk képzelni konkrétan, képzavarszerű; a képzavarszerűség nem nagyon ritka Emily Dickinson-versekben. És nem minden képzavar rossz; ez itt például nagyon nem rossz. A fáraó második álma is képzavaros a Bibliában: az első álomban még csak tehenek esznek meg teheneket, az még hagyján: állatok tényleg szoktak állatokat enni, ha nem is éppen a tehenek. De hogy kalászok esznek kalászokat, azt már elképzelni sem lehet. Zsidó bibliamagyarázók szerint ez az abszurditás azt sugallja, hogy ebben az álomban jelentést kell keresni — ugyanis nem minden álomnak van jelentése —, mégpedig nagyon fontos jelentést. Nehezen érthető versekben meghökkentő képek nélkül is keressük a jelentést, mégpedig fontos jelentést. Lehet, hogy ebben a szuperszűkszavú versben is a szokásosnál sokkal nagyobb jelentőségű jelentést kell keresnünk?

A fáraó álmát megfejtette József, a nagy álomfejtő; könnyű volt neki, Isten súgta meg neki a megfejtést…

Szóval a lélek a ház is meg a ház ura is, és ő az, aki bereteszeli a saját ajtaját. Miért kell bereteszelnie? A vers úgy kezdődött, hogy a léleknek mindig félig nyitva kell állnia… Tehát: ,mielőtt a lélek bereteszeli az ajtót, hogy elmenjen (meg)keresni a jó (ered. kb.: az igazi, a tökéletes) Látogatót’. Ezek szerint van az égnél is jobb látogató… Nem világos, hogy ki menjen vagy ne menjen el az ajtó bereteszelése előtt, de hát nincs más ott, mint az Ég. —

Vagy pedig nem kell összeolvasni a két strófát, akkor pedig: ne féljen az Ég, hogy zavarja őt, a lelket; és ne menjen el (az Ég??), mielőtt a házigazda bereteszeli az ajtót. Miért reteszeli be? azért, hogy az Ég ne tudjon bejönni? Vagy pedig éppen ellenkezőleg azért, hogy ne tudjon kimenni, ugyanis már sikerült besurrannia?… Ebben az esetben a lélek „csapdába ejtette” az Eget, bezárta a házba, vagy azért, hogy (1.) odakint az Égtől nem zavartatva kereshesse az igazi vendéget; vagy azért, hogy (2.) az Ég ne tudjon eliszkolni, ő pedig kényelmesen kereshesse, saját karosszékében ülve, de az Égben, az Igazi Vendéget. Mindez nem csak a téboly határát súrolja, hanem még zavaros is, vagy legalábbis túl van szofisztikálva, de azért nincs kizárva, hogy ennek ellenére tényleg így kell olvasnunk… vagy hogy valahogy így is lehet. Ha viszont így is lehet olvasni, akkor kell olvasni így is. — Ha az Igazi Vendéget az Égben kell keresni, bent a szobában, akkor az lehet Isten, ez kézenfekvő elképzelés. Ha éppen ellenkezőleg kint kell keresni, az Égtől nem zavartatva, akkor… akkor ez lehet akárki vagy akármi más; a legkézenfekvőbb elképzelés az, hogy az egy megfelelő partner. De ha így van, akkor miért nem „lakótárs”, miért csak „vendég”?

Nagyon valószínűnek tartom, hogy Emily Dickinson kétértelműnek szánta a verset (ha ugyan nem még több értelműnek). De nem is fontos, hogy minek szánta; nem őt kell megfejteni, hanem a szöveget. Hogy „a vers csak cifra szolga”, az csak a költő szempontjából igaz; az olvasó szempontjából nem igaz. Mihozzánk a vers beszél, nem a költő. Én legalábbis így vagyok vele.

A Bibliában van egy nem sokkal kevésbé meghökkentő jelenet. Az Úr megjelenik Ábrahámnak; Ábrahám sátra bejáratánál ül. Felnéz, hát íme ott áll három ember. Ezeket később mint angyalokat azaz Isten küldötteit emlegeti a szöveg, és úgy is viselkednek, angyalok módjára (annak ellenére, hogy megeszik, amit Ábrahám feltálal nekik…) Először azt hisszük, hogy „az Úr látogatását” kell úgy érteni, hogy eme három küldöttje KÉPÉBEN látogatja meg az Úr Ábrahámot, nem pedig személyesen, de Ábrahám azt mondja neki, hogy várjon, amíg végez a vendégeivel… Azok tehát előbbre valók Istennél?? Ennek fényében kevésbé valószínűtlen, hogy Emily Dickinson lelke számára is van, potenciálisan legalábbis, az égnél megfelelőbb Vendég, mégpedig nem az Égben, hanem az Égen kívül. Hol? Itt lent a földön? Hát néhány eksztatikus rajongótól eltekintve végeredményben mindannyian így vagyunk ezzel.

•

(A fáradt Szél bezörgetett —)

A fáradt Szél bezörgetett —
„Bújj be” — szóltam ki én
Hetykén — mint Gazda — s megjelent
Ő Lakom belterén

Gyors Vendég — lába sincs —
Hellyel kínálni meg őt
Nem volt mód — nem teheted
Ágyba a Levegőt —

Csont egy sem fogta össze —
Röppenés a Szava
Mint füstszerü Kolibri-Rajé
Nagy Bokorról tova —

Fizimiskája — Hullám —
Ujja rezegtetett
Mint aki zenét intonál
Üvegpoharakat —

Látogatás — cikázás —
Majd — de félős Egyén! —
Zörgetve újra — elszelelt —
S magam maradtam én —

(The Wind — tapped like a tired Man —)

The Wind — tapped like a tired Man —
And like a Host — “Come in”
I boldly answered — entered then
My Residence within

A Rapid — footless Guest —
To offer whom a Chair
Were as impossible as hand
A Sofa to the Air —

No Bone had He to bind Him —
His Speech was like the Push
Of numerous Humming Birds at once
From a superior Bush —

His Countenance — a Billow —
His Fingers, as He passed
Let go a music — as of tunes
Blown tremulous in Glass —

He visited — still flitting —
Then like a timid Man
Again, He tapped — ’twas flurriedly —
And I became alone —

(1862 körül)

•

(A Fény elvan magában is —)*

A Fény elvan magában is —
Ha Más látni kíván
Látja olykor ha fent a Nap
Az Ablak-Üvegen.

De ez nem csak Vigaszdíj —
Látja hogy Tündöklése nagy
A Himalája Mókusa
Mint te, épp ugyanúgy.

*

(Light is sufficient to itself —)

Light is sufficient to itself —
If Others want to see
It can be had on Window Panes
Some Hours in the Day.

But not for Compensation —
It holds as large a Glow
To Squirrel in the Himmaleh
Precisely, as to you.

(1864)

*
*Az, hogy „A Fény elvan magában is” aligha jelenti itt azt, hogy a fény a tudatunktól függetlenül létező objektív valóság, amivel a fejünket tömték negyven évig azok, akik azt akarták, hogy a világ az ő tudatuktól függő objektív rémálom legyen. Egy ilyen költő a fényre nyilván nem vagy legalábbis nem csak mint fizikai folyamatra gondol. A képnek fizikailag is többékevésbé „valósághűnek” kellene lennie, itt viszont nem igaz az, hogy a fényt csak az ablaküvegről visszatükröződve lehet látni, azt is csak olykor, hébe-hóba, és csak nappal. De hát Platón hasonlata sem valósághű, az, hogy a világnak csak valamiféle falra vetülő árnyképét láthatjuk, mintegy barlangban ülve, a bejáratnak háttal. Éppen emiatt a valósághűtlenség miatt kell hogy azt jelentse ez a fikció, ez a kép, hogy a spirituális fényt csak ritkán láthatjuk, illetve akkor is csak a visszfényét, „tükör által, homályosan”, amint az Újszövetségben áll (és szemtől-szembe csak akkor fogjuk látni, amikor majd „eljő a teljesség”).

A második strófa ennek mintegy ellentmond, pontosabban a „de”-t úgy kell érteni, hogy „igen, de”: ez a fényvisszatükröződés nem csak afféle jobb híján megkapott helyettesítés, kártéríés, kompenzáció (ez a szó áll az eredetiben), még az öntudatlan (?) pici mókusnak is része van benne. A Himalája a mókus piciségét hivatott fokozni, de csak azért, hogy még jobban lássuk: nincs abban a piciségben semmi hátrány, semmi hiány, ugyanakkora részt kap az is a világot betöltő ragyogásból, mint akárki más.

Miért „mint te”? Inkább azt lehetne várni, hogy „mint mi”, vagy „mint én”, vagy „mint akárki más” stb. Ezért azt gondolom, hogy ez mintegy válasz, olyasvalakinek adott válasz, aki a Fény látásában csak valami csekélyebb értékű dolgot lát, tehát aki az első strófa értelmében beszél, a vers pedig mintegy elhatárolja magát ettől az egyes szám második személyű valakitől. — Azért írom olyan gyakran, hogy „mintegy”, mert „semmi sincs egészen úgy”, amint azt olvashatjuk Füst Milán egyik könyvében; és hogy amit mondok, az ne tűnjék túl magabiztos, megrendíthetetlen, dogmatikus kijelentésnek. (Vagy hogy az én beszédem ne legyen csupa igen, igen, nem, nem, amint azt a Biblia javasolja…)