Szili István kisprózáiból, akvarelljeiből

Jeges fürdő

Hálásnak lenni, vagyis a hálát kinyilvánítani közel áll ahhoz, hogy megköszönni. A köszönet és a hála tehát igen közel állnak egymáshoz. Nem véletlenül fogalmaznak az emberek néha így: hálás köszönetem! Mindkét fogalomhoz társul még egy előttük járó harmadik is: törődés a neve. Akivel törődnek, az hálás lehet, és ha jól nevelt, megköszöni.

Egy olyan történetet mesélek el most, amiben mindhárom szó benne foglaltatik. Azt, hogy kivel vagy kikkel esett meg, ne firtassuk. Elég az, hogy megtörtént.

Már napok óta fagyott, vagyis nappal sem ment a melegedést jelentő pluszba a hőmérő folyadékos jelzője. Szándékosan kerülöm a higanyszál kifejezést, mert a higanyos hőmérőknek veszélyességük miatt befellegzett. No, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a közeli tó is egyre vastagabb jeget viselt el vizén, olyannyira, hogy már a korcsolyázókat is megtartotta. Igaz, eleinte még roppant egyet-kettőt, de ezt a feszülés is okozhatta, elvégre a jég nem víz, több helyre, tágasságra van szüksége. Tudott dolog, hogy még a Bajkál-tó méteres jege is meg-megroppan. No persze, ezt én az öregapámtól hallottam, aki valamikor, több mint száz évvel ezelőtt még látta és tapasztalta a Bajkál-tó jegét. A közelünkben lévő tó jege tehát ropogott, de már megtartotta a korcsolyázókat csakúgy, mint a jégre merészkedő bámészokat. Volt, aki még a kutyáját is jégre vitte, hogy aztán jót mulasson, amikor az a hasra eséstől óvakodva furcsa tipegő járásba nem kezdett. Távolabb pedig récék szálltak le a jégre, ülepükön szánkázva és egymáshoz ütközve. A szemfülesek két hattyút is láthattak, amint meg-megbicsakló járással lépegettek előre: bizonyára a vizet keresték, ahol még úszni lehet. Csakhogy nem találtak, még a nádas közelében sem, pedig tudott dolog, hogy ott mindig vékonyabb a jég, és gyakran be sincs fagya.

Most tehát ott korcsolyáztak ők is, történetünk hősei. Jól látták, hogy a tavat mindenütt vastag jég borítja, hiszen a túlparton is sokan voltak, egyesek még hokimeccset is játszottak: görbe napraforgószár ütőket használtak, miközben egy fakorongot hajszoltak ide-oda. Feltűnt egy kerékpáros férfi is: rajta ücsörgött a biciklijén, és nem merte a kormányt semerre elfordítani. Amikor aztán egy jégbucka miatt mégis megtette, azonmód felbukfencezett. Volt is nagy nevetés, mert az emberek azt hitték, szándékosan tette. Szóval javában zajlott az élet! A téli mulatságokat az tetőzte be, hogy valaki maskarát öltött magára, és ugyancsak beöltöztette élete párját is, akit felültetett egy fakutyára. Vagyis egy magasított ülőhellyel ellátott szánkószerűségre. Így száguldoztak a korcsolyázók között. Történetünk hősei tulajdonában csak egy szánkó volt, azon ültek, amíg lábbelijüket a korcsolyacipőre cserélték. Ez adta az ötletet a fakutyázáshoz. Nosza, felkerekedtek hát, ketten a ródlira ültek, egyvalaki pedig mögéjük állt, és a hátul ülő vállát fogva tolni kezdte a járművet. Ami kellőképpen begyorsult, annyira, hogy már megállítani, vagy elfordítani sem lehetett egykönnyen. A rajta ülők nagyokat rikoltva, hujjogatva élvezték az egyre sebesebb szánkázást. A hangulat a tetőfokra hágott. A száguldó hármas szinte egyszerre vette észre a jégvitorlást, ami a nádfalak mögött szinte átsuhant előttük. Ezt bámulva egyikük sem vette észre a rianást: egy jókora, széles repedést a jégen. Az önmagában talán még nem lett volna baj, de körülötte a víz sem volt kellően befagyva. Így aztán egy pillanat alatt mindhárman a vízben találták magukat, mert a jég beszakadt. A szánkó eltűnt a jég alatt, de nagy szerencséjükre mindhárman egymás közelében maradtak. A korcsolyás lábuk, ami súlyként húzta lefelé őket, nem érte el a tó alját. Ott evickéltek egy helyben lebegve és segítségért kiabáltak.

A rémisztő esetet csak egy ember látta, aki egy félreeső helyen három gyermekét tanítgatta a korcsolyázás művészetére. A többiek már túl messze voltak. És akkor ez az ember odasiklott a helyszínre, hasra feküdt a jégen, három gyerekét arra biztatva, hogy fogják meg szétterpesztett, ellensúly szerepű lábát, és bár nehezen, mégis sorba kihúzta a pórul járt alakokat.

A kimentettek valóságos életveszélyben voltak. De szólni sem tudtak, annyira eluralkodott rajtuk a riadalom. Pedig akkor már túl voltak rajta. A férfi és három gyereke kikísérte őket a partra, majd szótlanul mindannyian visszamentek a jégre, és elvegyültek a korcsolyázók között.

Mire legalább egyikük annyira felocsúdott, hogy köszönetet mondjon, már nem látta őket. Azóta is emészti a lelkifurdalás, hogy elmaradt a hála, hogy nem tudta megköszönni nekik jótettüket. Igaz, a férfi mintha akkor mondott volna valamit: hasonló esetben maguk is ugyanezt tették volna… Lehetséges hát, hogy mégis megköszönte?

István gazda kontra Pista bácsi

Pista bácsi tényleg igazi Pipás Pista volt.

A pipájától oly mértékben elválaszthatatlan, mint az embertől bármelyik rendes testrésze. De azért akadt némi különbség. A pipát ugyebár olykor ki kellett verni, füstjáratait alaposan kitisztogatni, na és naponta számtalanszor újra tölteni. Minden más alkalommal (kivéve talán az étkezést és az éjszakai nyugodalmat) ez a rövid szárú csibuk-pipa Pista bácsi agyara felől kandikált ki, nekimerészkedve a nagyvilágnak. Ha még csak kandikált volna! Az a bűz, amit a gazdájával úgy egybevéve árasztott, azonnali mentelmi jogot biztosított számára mindennemű megközelíthetésben. A három lépés már kritikus határnak számított. Egyedül az amúgy kényes lovak viselték el közelebbről, azok is csak azért, mert nem tehettek mást. Lehet, hogy a pipázást már gyermekkorában elsajátította, ezért is maradt analfabéta. Mert, hogy a szagát senki nem viselhette el.

Na, de a pipa csak egy dolog. Volt ám itt még más is! Olyasmi, aminek leírásához talán nem is fog hozzá jóérzésű ember. Én se fognék, de a jó érzés már rég a múlté, így hát most megpróbálkozom a nehezebbjével.

Pista bácsi ugyanis leigazolatlan káromkodó bajnoknak bizonyult. Majd’ azt írtam, hogy művésznek. Ámde maradjunk csak az első változatnál. A reggel beköszöntét semmi sem hirdette bizonyosabban, mint Pista bácsi jó negyedórás, kacskaringós szitok-átok sorozata. Amibe mindent és mindenkit belefoglalt, aminek aktualitását akár csak homályosan is előre sejteni lehetett. S ha nem, az sem volt baj, hiszen látnok is lehet az ember. Így mondanivalójába belefoglalta a lovakat, hisz elsősorban azokra ügyelt, olyannyira, hogy télen-nyáron mellettük aludt az istállóban. (Na, ettől sem vált szalonképesebbé…) A lovak ezzel mit sem törődtek, mint ahogy’ az útjába kerülő baromfinépség sem. Csak a malac visított néha förtelmesen, de az sem a szitkokat kifogásolta, inkább csak a rúgást, amivel Pista bácsi az állat túl bizalmas közeledését hárította. Mind eközben már lajstromba vette az összes fontosabb szenteket, a hozzájuk semmiképp sem méltó – tehát bűnösnek kikiáltott, megtűrt, tiltott és elítélt – testi közeledési és kapcsolódási formák összes létező cselekményes viszonyulásában. Haj, mit tudtok ti nagyokosok ehhez képest, akik állandóan fel akarjátok világosítani az ifjúságot! Ámde mind ez csak afféle zsolozsmának számított, bemelegítő rutin gyakorlatnak, a napi rendes jó hangulat előkészítő edzésének. Mert az igazi fantázia akkor indult meg, ha a gazda is felkelt, és jónak látta utána nézni hangoskodó cselédének. Mert Pista bácsi cseléd volt, a maga nemében a leges-legutolsó ebben az országban. Mint ahogyan a gazdája is a legutolsó volt gazdának. Miként eshetett meg ez „a népi demokráciában”, azt nem tudom. Tény, hogy Pista bácsi a háború után továbbra is a gazdájánál maradt, annak ellenére, hogy valahol az alföldi tanyavilágban éltek még hozzátartozói, rokonai. Itt maradt, és most már nyíltan, öntudatosan lázadozott. Miközben esze ágába se jutott felszámolni függelmi helyzetét. Hát persze, hiszen munkája fejében mindent megkapott, amire szerény igényei kiterjedtek. És ezek közül a pakli pipadohány, a rendes, erőt adó étkezés, meg a liter bor állt a legelső helyen. No és a „ius murmurandus” – a mormogás jogának gyakorlása. Annak formáit pedig még a bölcs római jog sem kodifikálta. Pista bácsit tehát azt mondhatott, amit csak akart. Meg amire a szókészlete futotta. Ami viszont – az élet bizonyos területeit kivéve – nem volt túlzottan gazdag. Így hát ezt a hiányosságot a mennyiséggel korrigálta.

Pista bácsi tehát rászabadította a gazdájára nyelvének összes csalafinta ördögeit. Keresztény és pogány átkok kavalkádja sziporkázott, olyannyira, hogy még az utcai járókelők is megálltak olykor-olykor egy kis felfrissülésre. Mert hát mások is káromkodtak, csak nem ilyen színesen, elemi erővel. Amit Pista bácsi művelt, az már más minőségnek számított. Esszenciának, unikumnak. Majd hogy nem hungarikumnak. Hallhatta azt plébános, lelkész, párttitkár vagy tanácselnök, jó nevelést kapott fiatal nők, gyerekek és tisztességes beszédű férfiemberek – Pista bácsi fúriái elől csak megfutamodni lehetett. Jó gazdája korholó szavára inkább csak növekedett a lángözön. Aki mindezt csak a fülével hallotta, azt képzelhette, hogy botok, fejszék feszülnek egymásnak, és tüstént kiserked valakiből a vér. Aki viszont látta, ezt látta: Pista bácsi éppen lendületes karmozgással söpör az udvarban, miközben beletemetkezik a fojtogató pipafüstbe, így hát gazdájának még csak a színe felé se néz – és mondja, mondja, mondja rettentő, végtelenített monológját. A valódi haragvás minden más velejárója nélkül.

Hej, mit nem adtam volna érte, hogy lássam, mitévőként kopogtatott be azon a bizonyos egyszeri napon Szent Péterhez!

•

GALÉRIA

1. Sajkodi ősz 2. Magyarvalkó (Kalotaszeg)
3. Borsófejtő 4. Rőzsehordó asszony
5. Ikrek
6. Fürdőző gyerekek 7. Városi kútnál, anno…
8. Toszkán házak 9. Székely ház
10. Török pásztor 11. Vadakat terelő
12. Tavaszi róka 13. Pajzsos cankó
14. Már csak rom 15. Jár a baba!
16. Pincehajlék Pécselyen